Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-26 / 328. szám, kedd

Gleb Akszclrod zenekari hangversenye A kiváló szovjet zongoraművész, Gleb Akszelrod, nagysikerű koncertje előtt (J. Herec felv.) A kitűnő szovjet muzsikusok általában nagyon elkényeztetnek bennünket, és ma már természetesnek tartjuk, hogy egyik szovjet vendégművészünk jobb, mint a másik. De Gleb Akszelrod, fiatal szovjet zongoraművész, több nemzetközi zongoraverseny győztese, még a kiválóak között is kiemelkedő helyet foglal el. A fiatal művész először Dimitrij Kabalevszkij III. zongoraversenyét adta elő. A kompozíció nemcsak az újdonság, de a szépség varázsával is hatott. Kabalevszkij 1952-ben írt zongoraversenye üde, ötletes, magával sodró, az első taktustól az utfllsóig lekötötte és gyönyörködtette a hallgatóságot, amiben persze az előadóművésznek nem kis része volt. Kabalevszkij ebben a műben a szovjet ifjúsághoz szól és a szovjet ifjúságot szólaltatja meg. Először hallottuk a III. zongoraversenyt és a zene világában első hallásra nehéz valamit biztonsággal megállapítani, de azt hiszem elhamarkodottság nélkül mondhatjuk: Gleb Akszelrod tökéletesen érzékeltette a mű szellemét, hiánytalanul tolmácsolta mondanivalóját. A fiatal művész zenei anyanyelvén, a zongorán frissen és közvetlenül beszélt nekünk a szovjet ifjúság érzés- és gondolatvilágáról. A zenekar helyenként túl erős volt a zongoraszóló hátrányára. Ezután Liszt Ferenc Esz-dűr zongoraversenyét hallottuk. Liszt zongoraversenyei: a csillogó virtuozitás és a mályértelmü líra különös és egyszeri találkozása. A forma és a tartalom Lisztnél elválaszthatatlanul összekapcsolódnak. A technikai ragyogás m'ndig a zenei gondolat szolgálatában áll és viszont: a zenei gondolat pompázatos küliö tormája nélkül szinte elképzelhetetlen. Nagyyn érdekes megfigyelni, hogy a zongoraverseny egybejátszva is részekre tagolódik. Vllágo-^n érezzük a négytagú feloszt' st, de amellett a belső összefüggés az egész müvet egy nagy költeménnyé fogja össze. Gleb Akszelrod legnagyobb érdeme, hoq.y átgondoltan, igazi művészhez méltóan tartotta a forma és a tarta'om egyensúlyát, és ezáltal Liszt igazi hangját hallottuk, azt a hangot, ame'ybsn a virtuozitás és a költőiség gyönyörűen alátámasztják, sőt kiegészítik egymást. Akszelrod megéreztette a mű érzelmi súlyát és ugyanakkor a technikai csillogás is teljes pompájában kibontakozott a keze alatt. A hallgatóság a fiatal művészt lelkes ünneplésben részesítette. Ilyen vastapsot már régen nem hallott a Szlovák Filharmónia hangversenyterme. A tomboló ünneplésre kedves vendégünk egy szép ráadással is megörvendeztetett bennünket. A szó legszorosabb értelmében megörvendeztetett vele, mert Ilyen hatalmas és fárasztó műsor után a ráadást valóban ajándéknak éreztük. Liszt II. Rapszódiáját játszotta szikrázóan, szellemesen, utolérhetetlen művészettel. Gleb Akszelrodról még sokat fogunk hallani és hozzátehetjük: Gleb Akszelrodot még sokszor szeretnénk hallani. Végül néhány szót a műsor megnyitó és befejező számáról. Első számként Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij Éj a Kopár-hegyen című szimfonikus művét hallottuk. A viharos zenekari fantázia látomásszerü programját maga Muszorgszkij így jegyezte fel: Sze'lemhangok föld alatti zaja... A sötétség szellemeinek, a sátánnak megjelenése... Hódolat az ördög előtt, fekete mise ... Boszorkányszombat... és végül: Virradat. A .boszorkányszombat féktelen tombolásában magszólal egv távoli falu harangjának szelíd szava és elűzi a sötétség szellemeit. Tibor Frešo karmester felfogásában nem domborodott ki eléggé a mű fantasztikus jellege, a bizarr hangképek színei kissé eltompultak. Legjobban sikerült a mű befejező része, a megnyugtató harmóniában feloldódó virradat. Nyikolaj Rimszklj-Korszakov Spanyol Capricciója, amely úgy látszik legjobban megfelel Frešo karmesteri egyéniségének, a sikerült hangverseny jó befejezése volt. HAVAS MARTA A nagy fehér ülésteremben a Központi Végrehajtó Bizottság, az egész Petrográdi Szovjet és vagy ezer néző várta őket azzal az ünnepélyességgel, amely a nagv történelmi jelentőségű pillanatokat kisérni szokta. Zinoviev orkánná dagadó tapsvihar közepette bejelentette a parasztkongresszussal létrejött megegyezést. A folyosóról ekkor zene hangjai hallatszottak be. és a menet eleje bevonult a terembe. Az emelvényen az elnökség tagjai felálltak, hogy a paraszti kongresszus elnökségének helyet szorítsanak. A két elnökség összeölelkezett. Mögöttük a fehér falon keresztbe állítva a két zászló, az üres keret fölött, amelyből kitépték a cár képét ... Megkezdődött az ünnepi ülés. Szverdlov rövid üdvözlő szavai után Maria Szpiridonova emelkedett szólásra. Karcsú volt és sápadt, pápaszemével és simára fésült hajával New England-i tanárnőhöz hasonlított, — a legnépszerűbb és legtekintélyesebb asszony egész Oroszországban. „Az orosz munkások előtt új távlatok nyílnak ... Eddig minden munkásmo-ígalomra vereséget mértek, de a mostani mozgalom nemzetközi és ezért legyőzhetetlen. Nincs olyan hatalom a világon, mely a forradalom tűzét kiolthatná! A régi világ összeomlik, új világot fogunk felépíteni..." Utána Trockij gyújtó hatású beszédet mondott: „Üdvözöllek benneteket, paraszt elvtársak! Ti ide nem vendégként jöttetek, hanem mint e háznak — melyben az orosz forradalom szíve dobog — az urai. Munkások millióinak az akarata forrott egybe most itt ebben a teremben... Az orosz földnek most már csak egy ura van — a munkások, katonák és parasztok szövetsége..." Maró szarkazmussal beszélt az antant-diplomáciáról, amelv még mindig nem vett tudomást az orosz fegyverszüneti javaslatról, holott a központi hatalmak ezt elfogadták. „Ebből a háborúból egy új emberiség fog születni... Itt, e teremben esküvel fogadjuk a világ összes munkásainak, hogy nem hagyjuk el forradalmi őrhelyünket. Utolsó leheletünkig hűek maradunk lobogónkhoz ..." Krilenko beszámolt a hadihelyzetről, beszélt arról, hogy Duhonyin ellenállásra készül a Népbiztosok Tanácsával szemben. „Tudja meg Duhonvin, és tudják meg társai, hogy nem fogunk kesztyűs kézzel bánni azokkal, akik elzárják a békéhez vezető utat!" Dibenko a hajóhad üdvözletét tolmácsolta. Krusinszkij, a vasutasszövetség végrehajtó bizottságának tagja, ezt»mondotta: „Most, hogy megvalósult az összes igazi szocialisták szövetkezése — a vasutasok egész hadserege egységesen támogatja a forradalmi demokráciát!" Lunacsarszkij alig tudta visszafojtani a meghatottság könm-eit. Aztán Prosjan beszélt a baloldali eszerek részéről, végül pedig Szaharasv'H, az Egyesült Internacionalista Szociáldemokraták (Markov és Gorkij csoportja) nevében szólelt fel: „Mi azért váltunk ki a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságából, mert a bolsevikok semmiféle enaedményre nem voltak hajlandók. így akartuk őket engedményekre bírni az egész forradalmi demokrácia egységének megvalósítása érdekében. Most, hogy ez az egység megvalósult, szent kötelességnek tartom, hogy ismét elfoglaljuk helyünket a Központi Végrehajtó Bizottságban ... Felszólítom azokat, akik irmen távoztak,' hogy térjenek vissza." Sztahov, a parasztkongresszus elnökségének tagja, egy tekintélyes öreg paraszt, mély meghajlással üdvözöl;^ a terem mindkét oldalát. „Üdvözöllek benneteket az új orosz élet, az orosz szabadság meszuletésekor!" Grenszkv a leng>el szociáldemokrácia nevében beszélt, Szkripnyik az üzemi bizottságok nevében, Tyifonov a szaloniki orosz katonák nevében; sorra léptek az emelvényre az emberek, és beszéltek, a teljesült reménységek boldog ékesszólásával... Késő éjszaka a következő egyhangú határozatot hozták: „A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága a Petrográdi Szovjettel és a parasztkongresszussal együtt tartott rendkívüli ülésén megerősíti a Munkás- és Katonaküldöttek Második Szovjetkongresszusán elfogadott dekrétumokat a földről és a békéről, valamint a Központi Végrehajtó Bizottság által a munkásellenőrzésről elfogadott dekrétumot. A Központi Végrehajtó Bizottság és a parasztkongresszus együttes ülése kifejezi azt a szilárd meggyőződését, hogy a munkások, katonák és parasztok szövetsége, az összes dolgozóknak és az összes kizsákmányoltaknak ez a testvéri szövetsége meg fogja szilárdítani kivívott hatalmukat, a többi országban is meg fogja gyorsítani a munkásosztály hatalomra jutását, s ily módon biztosítani fogja a

# tartós, igazságos békét és a szocializmus győzelmét." Vége Qô kii (QejxL Ä F il H H A U A h 0 VI RIPORTERE Gejzä Salay jubileumi kiállítása ' .. - . „ .... - . • i J„ A žilinai származású G. Salay festői működésének 35. esztendejében jubileumi kiállítást rendezett. Az elmúlt két év munkássáqát jelző olajképeket mutatja be, melyek magukon viselik 55 esztendős szerzőjük múltjának nyomait. Salay 1926ban Prágában fejezte be akadémiai tanulmányait Obrovský és Krattner tanároknál. Atyja, a józan szabómester kívánságára rajztanárt képesítést szerzett. Nagyon buzíó. törekvő, egész lényével munkájába temetkező fiatalember volt, aki a „művesség" minden csínját-bínját elsajátította. Műgonddal, lelkiismerettel, felelősségérzéssel festett, a múlt századvégi akadémizmus slveinek tiszteletbentartásával. Éveket töltött középiskolai rajzoktatással vidéki vá-oskákban, Érsekújváron is, ahol 1930-ban •ciállitás't rendezett. Hivatalos elfoglaltsága kevés szabad időt s még kevesebb nyujodt, alkotásra alkalmas hangulatot hagyott. De festett részint lelki szükségletből, részint családfenntartói kötelességbőlfőképp portrét: az akkor legkönnyebben értékesíthető műfajt. 1933-ban Bratislavába kerül s a gondterhes, robotos élet, 3 szürke hétköznapok tovább tartanak. Mintegy tíz évvel ezelőtt otthagyja állását. Oj szocialista rendünk a művészekre néztf'e is kedvező keretei közt műteremhez jut és azóta csak palettájának él. Az érett, akkor 45 éves ember, kinek eddig nem ükoztak problémát az új élet tartalmát <ifejeznl hivatott új formai megoldások, Irzii hogy fejlődnie kell. Tematikában az itt bemutatott munkáiban részben alkalmazkodik napjainkhoz, a kor kívánalmaihoz, az ízléshez, amennyiben figurálismunkái népies és nemzeti jellegűek. De a szocialista tartalomnak, a mai művészet elsőrendű követelésének alig tesz eleget. A hazai típusok: A terehovai öreg bacsa jellegzetes, plasztikus előadású figurája, az Olvasó paraszt sötét háttérből kiemelkedő, öregesen ritkás, ezüstösen megcsillanó haja. a beesett halántékra összpontosított fénnyel, az arc bensőséges kifejezésével tűnik ki. A Mindennapi kenyeret kultikus áhítattal megszegő, elfáradt, bőrkötényes munkás szegi meg. — A szépen felépített hegyvidék előterében áll festői ünneplőruhájában az érzékenyen modellált fejű Pöstyéni leány. A čičmanyi asszony a dombos-lombos, békés tájba szervesan illeszkedik bele vidéki népviseletének ízlésesen összehangolt színeivel. Az Elmélázó leány finom arcát kiemeli a dúshímzésű népies öltözék. Anya és gyermeke gyöngéd bájjal modellált, sőt modulált falusi kép. A téli ég alatti megnyugtató havas fehérségbe a marcona, fegyveres Partizán feszültséget visz bele. Mindezeknél a képeknél bizonyos statikus jelleget, kissé hűvös merevséget kifogásolok, amit több mozgással, merészebb lendülettel lehetne elkerülni. Kompozíciói közül a terehovai fehér-fekete gúnyás, kerek kalapos Hegyek fiai a Kárpátok monumentális csúcsai alatt a szlovák természet és folklór beszédes hirdetői. Ezt állíthatom a mér inkább temperamentumos Kocsmázó legényekről és a Falusi mulatságról. A város lakóit eleveníti meg az ügyesen komponált. kissé romantikus ízű tájban: az Üdülőkben. A Sakkozók a kávéház füstös, lámpafényben rezgő légkörében feszült figyelemmel töprengenek a játszma legközelebbi lépésén. — Sikerült és friss az üdezöld fák alatt, ragyogó Napsütésben játszó gyermekek csoportja, kik pajzán jókedvvel szaladnak a felröppenő piros labda után. Tájképei országunk kimeríthetetlen szépségű hegyeit, mély völgyeit természetszeretettel éreztetik. Cikker és Pišút portréi jelzik egyéni ábrázolásban való jártasságát. Több életszerűséget. a vér meleg lüktetését, a modellhez való közvetlenebb kapcsolatot szeretnék bennük látni! Az emberi arc jellemző erejével majdnem egyenértékű kezet sem lenne szabad elhanyagolni. Történelmi festménye: Štúr a magyar országházban tavaly a Képzőművészek Szövetségének díját nyerte el. Ugyancsak díjnyertes a Partizánok találkozása a szovjet hadsereggel. Ez a műve ma a Kreml egyik falát díszíti. A Szovjet katonákat üdvözlő gyerekek c. képe is Moszkvában van. Ahogy így együtt látja képeit Salay és seregszemlét tart felettük, becsületes önkritikával, a tnlndig haladni és elmélyülni vágyó, mindig magasabb célt kitüzö törekvő ember akarásával mérlegeli az eddiqieket. — Fiatalos buzgalommal vallja, hogy mást. úiabbat akar: világosabb palettát, merészebb ecsetkezelést, szabadabb felfogást, belülről jövö feloldódást és remélhetőleg több frisseséget. Ezek fakadó csírái festői eltökélésének. melyek teljes kibontakozásához a belső elhatározáson kívül külső ösztönzésre Is szüksége volna: Utaznia kellene, látni, megismerni a halhatatlan régi mestereket, akik néma és örök tanításokkal irányították az utánuk következő nagy alkotókat. Tanulmányozni kellene és összehasonlítani az újabb irányok képviselőit. Melegen óhatjuk ennek megvalósulását, hogy majd az ezután látott igazat és szépet rövidesen új hangon, új fényben közölhesse velünk a mester. Bárkány Jenöné „A barikádon állt. Fegyvere a ceruza volt, akár csak a kovácsé a kalapács. John Reed riporteri teljesítménye önmagában is csodálatos. Egy hét folyamán, mely szaktársainak csak mint az orosz pártharcok egyik epizódja mutatkozik, a legjobb esetben azonban a világháborúnak csak egyik fontos epizódjának, Reed tudja, hogy ezek azok a napok, amelyek megrengették a világot. Ebből minden más amerikai laptudósító azt a következtetést vonta volna le, hogy lapjával találékonyan és gyorsan tudósításokat közölt volna, lehetőleg szenzációkat minden indokolás, előzetes esemény, magyarázat nélkül, mindenesetre azonban hátborzongató és pikáns benyomásokkal. John Reednek, az újságírónak tehát a nap eseményei írójának több dolga van, mint a napnak megadni azt, ami a napnak jár, mert meg van győződve arról, hogy ez esetben a világ bírósága előtt kell tanúságot tennie. Azért a harc minden részletét dokumentálja, rezolúciókat gyűlt, a beszédeket eredetiben közli, leírja a kongresszus küldötteit, szóval ami más újságírónak unalmasnak vagy fölöslegesnek tűnt fel, neki, John Reednek rendkívül fontos volt, mert nem kételkedett abban, hogy itt semmiképpen sincs arról szó, ki lesz a győztes ezekben az októberi napokban, hanem itt egész századok sorsáról döntenek. John Reed nagysága abban az álláspontban rejlik, melyet akkor elfoglalt ..." így nyilatkozott róla Egon Ervin Kisch, a „riporterek királya" John Reed 1927-ben megjelent könyvének előszavában. Reed írását lapunk folytatásokban közölte. Vlagyimir Iljics Lenin pedig így nyilatkozott e könyvről: „John Reed „Tíz nap, amely megrengette a világot" című könyvét a legnagyobb érdeklődéssel olvastam. A legmelegebben ajánlom ezt a művet a világ minden munkásának. Szeretném, ha ez a könyv több millió példányban megjelenne és lefordítanák minden nyelvre azért, mert igazi és felette élénk leírást nyújt az eseményekről. Megláthatjuk belőle, mit jelent a proletárforradalom, mit jelent a proletár-diktatúra. Ezeket a kérdéssket ma széles körben taglalják, de mielőtt valaki elfogadná, avagy elvetné ezeket az eszméket, meg kell értenie döntése teljes jelentőségét, melyet el akar fogadni. John Reed könyve kétség kívül hozzájárul e kérdés megvilágításához, amely a nemzetközi munkásmozgalom alapproblémáját képezi." Az ilyen vélemény Lenin tollából több mint elismerés: kijelenti, hogy az igaz tudósítás a munkásmozgalom fegyvere. A szerzőt akkor az anyag gyűjtésében és rendezésében korlátozták a rendkívüli történelmi körülmények. Nem ismerte a bolsevikok illegális munkájának egyes mozzanatait és a trockisták, valamint más árulók elleni harcot. Hiszen ezen pártellenes csoportok kártevő tevékenységét csak későbbi időben leplezték le. Az olvasónak ezen kiegészítő magyarázat tekintetbe vételével kell tanulmányoznia ezt a forradalomról szóló. értékes müvet. Most, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom negyven éves évfordulója után sok hálával adózunk John Reed emlékének, aki mint a forradalom élő tanúja oly érdekesen írta meg riportját az októberi napokról. Szerencsés volt ezt az értékes könyvet, — amely hetven éves születési évfordulóján jelent meg — újból kiadni. KI VOLT JOHN REED? Ez a fiatal amerikai, aki ugyan gazdag családból származott, már mint a Harward-egyetem hallgatója előszeretettel érintkezett munkásokkal, részt vett a haladó szakszervezeti mozgalomban. Tanulmányai elvégeztével a radikális irányzatú „The American Journal" szerkesztője lett. Huszonöt éves korában írta első humanista szellemű verseit és elbeszéléseit. 1911-ben négy hónapig élt Mexikóban, Pancho Villa felkelői között. Megírta „Mexikó a forradalomban" című könyvét, melyben leleplezte az USA nagytőkéseinek fondorlatos játékait és piszkos üzleteit. Bátran megtámadta a Standard Oil Company üzelmeit, mely a munkások legvilkolásától sem riadt vissza. Bátor fellépéséért, amikor a megkínzott sztrájkoló munkások pártját fogta, börtönbe zárták, bíróság elé állították. Mindez nem tudta őt elhallgattatni, megalkuvás nélkül harcolt tollá•val az igazságtalanság, az emberi jogok eltiprása ellen. Az első világháború kitörése után, mint haditudósító jár Szerbiában, Bulgáriában, Romániában, Németországban és Oroszországban.'Amikor cikkeiben magát a cári kormányt jelölte meg a véres pogromok értelmi szerzőjének, letartóztatták és csak sok utánjárás után sikerült őt kiszabadítani. 1917-ben újból visszatért Oroszországba, hogy tanulmányozza Kerenszkij forradalmát. Reed gyorsan felismerte a helyzetet, és a bolsevikok oldalára állt, így fejtve ki gondolatait: „...úgy látom, hogy a bolsevikok képezik Oroszország egyetlen pártját, melynek konstruktív programja van és képes az egész országban a hatalmat gyakorolni. Ha nem lett volna sikere a kormányhatalom átvételében, nem kételkedem, hogy a kapitalista Németország katonasága decemberben bevonult volna Pétervárra. Moszkvában és Oroszországban újból a cár uralkodott volna". Könyvének előszavában a következő vallomást teszi: „Az én rokonszenvem a harcban nem volt semmiképpen semleges, de ennek a tíz nap történelmének leírásánál megkíséreltem az eseményeket a lelkiismeretes riporter szemével meglátni, akit az igazságot felismerő érdek lelkesít." Az idő alatt, amíg Reed Pétervárott aktívan részt vett a forradalmi propagandamunkában, sőt fegyverrel őrizte a Külügyi Népbiztosság épületét, odahaza Amerikában antimilitarista tevékenysége miatt üldözni kezdték. Habár várható volt, hogy ezért súlyos börtönbüntetésre ítélik bátran nézett ezzel szembe és önként jelentkezett a bíróság előtt. Szenvedélyes védőbeszédével annyira hatott bíráira, hogy felmentették. Ekkor gyűléseken minden erejével az Oroszország elleni blokád és fegyveres intervenció ellen harcolt. 1918 októberében újból Oroszországba megy. Közben Amerikában cikkeiért Öt évre ítélik el. Reed 1920-ban vissza akart térni Amerikába, részt vesz a Kommunista Internacionálé második kongresszusán, de ezután tífuszban megbetegszik. 1920. október 17-én, harminchárom éves korában örökre elhagyta fegyvertársait, az épülő szocializmus zsenge hajtásait. A szovjet nép értékelve és tisztelve Reed úttörő munkáját — eltemette őt a Kreml falába, azon ' a helyen, ahol a Szovjetunió nagy harcosai és kiváló egyéniségei nyugszanak. g—k ÜJ SZO 5 & 1957. november 27.