Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)
1957-11-21 / 323. szám, csütörtök
Leonyid Rahmanov: Viharos alkonyéi A Magyar Területi Színház bemutató előadása a Nagy Október 40. évfordulója tiszteletére A MATESZ minden bemutatója számunkra ünnep. Kíváncsisággal vegyes érdeklődéssel és izgalommal indulunk útnak Komáromba, mert nem közömbös, hogy siker születik-e, újabb fejlődésről, művészi izmosodásról adhatunk-e számot, vagy sem. Egyszóval — egészen természetesen — a hazai magyar színjátszás: szívügyünk. Ha most még a szokottnál is nagyobb várakozással tekintettünk a premiér elé, ez annak tudható be, hogy a Viharos alkonyat olyan dráma, amely művészi erővel eleveníti fel a Nagy Október légkörét. A gondolat hű, és a nyíltszemű, tártszívű hallgatót magával ragadó színészi tolmácsolásához nem elég a tehetség, a nélkülözhetetlen mesterségbeli tudás. Ezen túl a jó alakítás savát-borsát, hitelét a gondolat igazával való belső szenvedélyes azonosulás adja. Úgy hisszük, a Rahmanovdarab szinte önkéntelenül is arra készteti a kritikust, hogy a látottak alapján ilyen szemszögből is lemérje színészeink szakmai, és az ezzel elválaszthatatlanul összefüggő eszmei nevelésének jelenlegi helyzetén A felvetett kérdésre mélyreható elemzéssel nem válaszolhatunk egy értékelés megszabott, szűk keretei között. De annyit már most és itt is elmondhatunk, és éppen a Viharos alkonyat alapján, hogy színészeink zömét — minden kisebbnagyobb hiányosság ellenére — már érezhetően serkenteni kezdi az egészséges becsvágy, A színész nevel. S ha ezt a nemes felhogy újabb és újabb tehetségekkel kiegészíthessük és tökéletesíthessük színészgárdánkat, megteremthessük az egészséges művészi versengés feltételeit, ami az egyéni ambíciók egyik legjobb táplálója és [orrása. A Viharos alkonyat előadásán újra érezhettük a rendező szakavatott vezetését, biztoskezü munkáját. Rahmanov drámája 1916—1918-ig játszódik le. A világhírű pétervári tudós, Polezsájev professzor, ez a szivünket azonnal megnyerő öreg értelmiségi, még a legnehezebb Időkben, a fornül erős, mert az egyszerű dolgozó emberek, és így az ő igafcát Is valóra váltja. Közvetlen és lelkes, fiatalos és érzékenyszivü, de ha kell, kemény és elveiből sohasem enged, — ez Polezsájev profeszszor, aki a bolsevikok oldalára áll, dacolva mindennel, ami visszahúzza. A dráma több alakja is mind hús-vér ember. A jellemábrázolás, a motivizálás sikerességéről tanúskodik, hogy a néző látja, megérti cselekedeteik mozgató rugóit és ugyanakkor nem leegyszerűsített, papírmasé figurákkal ismerkedik meg. Márabjovra, a másik tanársegédre, erre a gyáva karrieristára. Lendvay Ferenc, rendezői felfogásával egyetértünk. Rahmanov müvének elsőrendű célja az értelmiség megnyerése a forradalom eszméinek, az új élet építése feladatainak. Éppen ezért nyíltan feltárja ugyan, hogy ez az út semmi esetre sem vasárnapi séta, de egyben kihangsúlyozza mindazt a jót, nemeset és optimizmust, ami az emberekben rejlik és ami reálissá teszi a távlatokat. A rendező helyesen ebből indul ki, ezeket a vonásokat még jobban aláhúzva. Véleményünk szerint azonban ez a koncepció veszít erejéből otf, ahol nem eléggé mértéktartó. Varabjov figurájára gondolunk. A rendező groteszkké, szinte karikatúrává formálja ezt az alakot. KétĽéqtelen, hogy Varabjov, hogy úgy mondjuk, Igen kis kaliberű ember, nem érezzük Polezsájev méltó ellenpólusának. Az is vitathatatlan, hogy a maró gúny ölni tud. De ez a szánalmas, nevetséges és ellenszenves figurára való degradálás kissé célt téveszt, mert nyugalomba ringat, mintha ilyen semmi aljasságtól vissza nem riadó típusok nem tudnának adott körülmények között Igen kellemetlenül ártani, nem válhatnának ideig-őráig veszélyesekké. Hiszen Varabjov is, minden törpesége ellenére képes diákbojkottot szervezni Polezsájev ellen és fájón bele tud marni. Lendvay Ferencz és a segédrendező, Lukács Viktor munkáját dicséri meg az is, hogy a színészi játék az expozíciótól kezdve a klcsúcsosodásig állandóan emelkedő irányzatú. Az első felvonás után már érezhető a színész és a közönség kölcsönhatása, amely mind erösebbé válik és helyenként visszatükrözi a színészi játék élményt nyújtó csiszoltságát s az átélés mélységét. Király Dezső (Polezsájev pro'esszor) radalom és a polgárháború napjaiban is hitet tesz az alkotó munka és így az új, vajúdó élet mellett. Alig van mit enni, hosszú órákig kell állni az üzletek előtt egy-két füstölt heringért, nincs villanyvilágítás, az utcákon a helyszínen végzik ki a fosztogatókat, vörös osztagok menetelnek a frontra. És Polezsájev tanár, aki nem kommunista, tudja, hol a helye, mit kell tennie. Ez a tudományos és a társadalmi l&ladás pártján álló nyilteszü ember felfogja': ez a születő rend minden ínség, mindet^ árnyjelenség ellenére mérhetetleria Lvovna, Polezsájev professzor meleglelkü felesége, barátja és segítőtársa, Bocsárov, a kevésszavú, de nyíltszívű szibériai „nagy gyerek", a tudós tanársegédje és kedvence, aki a tollat fegyverrel váltja fel, amikor a szükség úgy kívánja és főleg Kuprijanov matróz, a forradalomnak ez a külsőségekben nyers és tanulatlan, de a tudást és az igaz tudóst tiszteletben tartó proletár harcosa: élő emberek, élethűen megformált típusok. De ugyanez vonatkozik a negatív alakokra is, elsősorban Vaadatot maradéktalanul teljesíteni akarja, elsősorban önmagát kell tökéletesítenie, állandóan gazdagítva általános műveltségét és szaktudását, az élet bonyolult jelenségeinek, folyamatainak és törvényszerűségeinek ismeretében szilárdítania kapcsolatát a dolgozó társadalommal, edzenie öntudatát. A MATESZ együttesénél — amint ezt már említettük — tapasztalhatók erre irányuló törekvések, mégis sok még a tennivaló, hogy minden színész világosan lássa hivatásának és küldetésének jelentőségét, kötelességét és felelősségét. Éppen ezért fogadjuk örömmel, hogy Lendvay Ferenc, a Pécsi Nemzeti Színház főrendezője személyében, aki már eddig is többször vitte sikerre színházunk együttesét, olyan szakember került egy esztendőre Komáromba, aki a színház vezetőségének és minden egyes tagjának többetakarására, áldozatkész munkájára támaszkodva bizonyára gyümölcsözőbbé, eredményesebbé teszi az alkotó tevékenységet. De ezen az ideiglenes megoldáson túlmenően már ma sürgetően foglalkoznunk keli a hazai magyar színészek szakmai és eszmei továbbképzésének és az utánpótlás rendszeres munkával való kinevelésének bonyolult problémájával. Ezt a kérdést meg kell oldanunk, \//ere:s János: Lenin — a haladás tanítója Így látom öt: lengő kabátban áll és előre, messze mutat, s előtte ledőlt trónok nyomják földhöz a nyögő királyokat. Szemében hitek csillag-tánca, szenvedélyétől érchegy olvad, — s a szaván kifent üde elmék százados hálót kaszabolnak. A közöny roppant sárkányait ujjmozdulattál teríti le. De másik keze virágot tart: V; BBf 'v'^^íot^^^ m' P - *1 V -a — vulkán-agya van s ember-'szíve. (Podhorský felvételei) szinte hibátlanul alakította szerepét. Alakjába tökéletesen beleélte magát, egybeolvadt vele, csupán egy-két helyen — bár ekkor is mesteri — érzéseit túlságosan szabadjára engedi. Kuprijanov matróz megszemélyesítője, Konrád József ismét jelesre vizsgázott. Ebben a szerepben olyan teljesítményt nyújtott, hogy méltán megérdemelte a nyíltszíni tapsot. Botka Zsuzsa finom eszközökkel, érzésgazdagon formálta meg Mária Lvevna alakját, de mozgása, beszéde túl „fiatalosnak" hatott. Tarics János Bocsárovja kiegyensúlyozott és fegyelmezett alakítás. Tóth László az áltálunk vitatott rendezői felfogáshoz ragaszkodva vitte színre Varabjov alakját és ebben a keretben mozgó játéka általában jónak, de nem eléggé árnyaltnak mondható. Az epizódszerepekben tetszettek Lőrincz Margit, Bartha Erzsi, Kucsera Anna, Korai Ferenc és Bugár Béla. Összegezve: a Viharos alkonyat bemutatója sikert hozott. Reméljük, hogy ez a dráma még hosszú ideig telt házakat fog vonzani, hiszen mondanivalója a ma emberéhez is szól a művészet nemesítő, formáló szaván. GÄLY 1VÄN AZ E (Ady Endre 80. születésnapjára) írta: FÁBRY ZOLTÁN , mikor Ady Endre 1877. november 22-én megszületett, apja, leltei, diósadi és mennyői Ady Lőrinc szemében felcsillant a lecsúszott kurtanemes nagyzoló reménye: fia szolgabírói megdicsőülése. Szolgabíró: ez, ennyi volt a dzsentri-ambíció telje: kiskirály a járásban, első ember, hatalom! Ady Endre több is lehetett volna: Habsburg-helytartó, lám. egyik osztálytársa a főispánságig vitte! Ady Endre nem lett sem szolgabíró, sem főispán. De lett Ady Endre: egyetlen, a legnagyobb, a sohsevolt költő! Költő, a világ egyik legnagyobbja, költő, fci megcsalta az atyai szívet, költő, ki anyjának címzett vígasztalásában próbálja feledtetni a szolgabírói álmot: „Mondja meg Ides apámnak, hogy Kaysler Györgyöt, a főispánt, már régen elfelejtette a világ, amikor nekem már szobrom lesz." Ady Endre nem lett főispán: megye pandúrja, de lett a vármegyei szolgaság szabadságdala: vele és általa szállt fel a páva a vármegye házára, „sok szegén} legény szabadulására." Magyarország a századfordulón siratni'való kéip: a felszín — Magyarország a millénium Indulatában, illúziókba ringatja magát, de Adyt nem lehet becsapni: látja, tudja a zsellér sorsát és leírja a legvádlóbb, legszégyenítőbb ítéletet: „a török pusztítás majdnem pihenő volt Magyarország szolganépe számára." Ady a koreszmék vonalán jegyeződött össze az „elnyomottakkal," és „összetörtekkel," a forradalmi vers, a tudatosan forradalomra tüzelő költő műve. Nincs a világon nagyobb mulasztás, mint a magyar elkésettség: „a mi forradalmiságunk egy páratlanul megkésett, keserű,.kétségbeesett és zavaró osztályharcnak az élőcsatározása", írja 1906-ban/ Itt az elkésettséget bepótolőn, költőnek fokozott szenvedéllyel, hites fortisszimóval kell felgyúlni és falat, kaput döngetve, lángot gyújtani. Ady, a magyarság legtelítettebb forradalmi igézete törvényszerűen találkozik a forradalom élcsapatával: „egy érdemem van: mélyre láttam S szerettem, aki szenvedett, A Jövendő fehéreit". A jövendő fehéreinek, a magyar szegénynemzfetnek „nagyságos erőit" csak az értelem tisztái, a „Szent lélek lovagjai" énekelhetik és éltethetik, a toll, az ész, a szellemerkölcs igaz emberei. A „láz csapata szétcsörtetett", aki igaz és bátor, annak „meg kell tanulni a mi ütemünk." És ez az ütem: „rohanás a forradalomba!" 5 akkor ebbe a szabadító kedvbe, ebbe a tavaszi rohanásba belevág a háború, „a világot elsüllyesztő rettenetes éjszaka", és akiket „népnek és szabadnak" akart Ady, — „Másnak a cselédjei." A békebeli*cselédsors minden különösebb akadály nélkül átlendült a gyilkos rabszolgaságba, a háború részeg mámorába és a jövendő fehéreinek ajkán pántlikás virágos kedvvel feltüzel az „Éljen a háború!" és a „Megállj, megállj, kutya Szerbia" .,, i „Űgy szakadtunk be a Pokolba, Mintha korbácsra s térítésre Dühünk, hangunk sohse lett volna. Öldöklő angyali az úrnak Soha így meg nem öltek Múltat. 1914, az első világháború váratlan villámcsapásként szakadt az emberiségre. Mindent és mindenkit kiforgatott, senki sem találta a helyét. A munkásvezérek — az egy Liebknecht kivételével — minden lelkiismeretfurdalás nélkül tolták át a dolgozók erőit a kapitalista imperializmus vérfacsaró síkjára és a leglátóbbak és legokosabbak is elsodródtak e különös éjszakán: írók, tudósok, Anatole France-ok, Thomas Mann-ok és Bródy Sándorok egyformán igenelték és éltették a háború nagyszerűségét. Ady a világ azon tíz ujjunkon összeszámolható kevesei közé tartozott, akiket a vihar pillanatra sem tántoríthatott meg. Ady jóval a háború előtt „őrző volt a strázsán", inté# a béke posztján: „Az élet nem azért adott annyi szépet, hogy most átgázoljanak rajta véres ostoba feneségek." Ady jós volt és maradt, akit nem érhetett váratlanul a jáború: mélyről jött és messze látott. Minden viszonylatban pontosan ért ál az Értől az Óceánig. Ady jóstehetsége az egész látóhatár bekalkulálása és ez mint a realitások összegezése, a kihatások pontos felismerése. Sorsot, háborút nem állíthaott meg, de költő vele és általa lehetett egyetlen és egyedül érvényes magyar mérték: „S ha késlekedik az okosság, Nem poéta-fajták okozzák." A poéta Ady, a bús magyar realitások uszítottja és üszítója tudta, látta, félte, hogy „a katonasággal őrzött osztályimpérium" útja csak háborúba torkollhat. Magyarnak, dolgozónak egyaránt idegen háborúba. Egy évvel a háború előtt Ady magyar látlelete így beszél: „Bánatok, kínok, mint vad keselyűk, Falánkoznak a milliók szívéből S mulasztott étek, öröm és gyerek Helyén a Burg szuronyhatalma épül. Megfojtódik Európa közepén Egy szép népség, már álontban is pőre, De élnek a kufárok és vett urak, Forverc, előre. IF orverc: az idegen, a német háború megölte az esedékes magyar társadalmi forradalmat! iís ennek a gyilkosságnak legelső számú áldozata: a jövendő fehérei. Apponyi Albert a parlamentben a történeti osztály nevében „Végre!" felkiáltással üdvözli a háború kitörését, a Rákosi Jenő által Ady ellen kijátszott szegény Gyóni Géza „Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén" címmel erőlteti a lehetetlen társítást, egyedül Ady látja a tragikus igazságot a „kiértmiért" céltalanságot, a másért, az idegenért vérzés muszáját. Rohan a magyar, rohan a „mesebeli János" cenzúra-alakjában, „mert bajban van a messze város." ... „Gyűrkőzz, János, rohanj, János. Királyfiak, s nagy leventék, Ha palástjukat ott-hagyják: Rohanj, ha rongy is a mentéd". Idegen pokol lángján sült a magyar, mint a .harcok kényszerültje", hogy a végén csődtömegként döbbenjen magára: Gyűrkőzni kell a Halállal: „Prédák, szegények jók voltunk ... Mi voltunk a földnek bolondja, Irodalom!, könyvekről Karlludwig Opitz: Tábornok úr Tábornok úr a címe annak a nemrégen magyarul is megjelent, terjedelmében csekély, mondanivalójában annál gazdagabb könyvnek, amelyet sokan Hašek immár klasszikussá vált könyvéhez, a Svejkhez hasonlítanak. Noha a két könyv értékbel'ségét tekintve, az összehasonlítás túlzás, a két könyv tartalmáért eqymáshoz állítható: mindkettőjük a militarista szellem éles szatírája. A Tábornok úr főhőse: Horlacker, a náci hadsereg egyik tábornokának őrmesteri rangban levő sofőrje, aki a szatíra hangján leleplezően számol be a hitleri háború vtgvonaglásairól, a háborút követő évek zavaros németországi viszonyokról, s az emberbörbe búit vadállatnak, a „tábornok úrnak" a háború alatt és a háború után viselt tetteiről. Karlludwig Opitz könyvéből nagyszerűen megrajzolt, élethű figurája bontakozik kí a „tábornok úrnak", akinek abból áll „hősiessége", hogy hatalma fénykorában a legbrutálisabb volt alattvalóihoz, s a védtelenek tucatjait végeztette ki. A háború befejezése után — nem vitás, hogy a nyuqatiak „jóvoltából" — a tábornok kertjében homokládát létesített, s ott játszotta tovább a háborút és a „tábornokot", ilyen „haditerveket" forgatva magában: „Flektífusszal beoltott tetvek milliárdjait kellene az ellenséges hátországban leszórni, vagy már most kereskedelmi hajókkal elsüllyeszteni atomaknáinkat a várható ellenfél kikötőiben, hogy aztán adott pillanatban távgyújtással felrobbanthassuk azokat. Nagy magasságban repülőgépekről rádioaktív port szórhatnánk különböző széláramlatokba, amelyek azt ellenséges terület fölé vinnék. Messzehordő rakétákkal kolorádóbogarakat és hernyólárvákat lőhetnénk ki. Patkányokkal kolerát és pestist terjeszthetnénk és sáskáink mindenféle gabonabetegséggel fertőzhetnék meg az ellenséges termést." Íme: a náci igazi, leplezetlen képe. A tábornok, aki a háború alatt „pezsgővel mosta le a lovát" s aki „katonáival Lohengrin nászindulóját énekeltette, mialatt egy nyihos csődör a kancáját fedezte", közvetlenül a háború után a „tábornokot" játszva még csak a kertjében felállított homokláda fölött „elmélkedett" íqy: Azóta? Ha nem is ő, „ranq'ársai" és „bajtársai" a NATO-ban gondolkodnak és „terveznek" hasonlóképpen. Milyen időszerű és okultató Onltz könyve mindenki számára. Mennyire int és figyelmeztet: „A német véderő története az olyan tábornokok története, akik a marsallbotot mindig többre tartották népük életénél" s akikre ma is vigyázni keli. Opitz könyve vád és gúnvirat a militarizmusról, mindenféle militarizmus ellen. Amellett, hogy szórakoztat, okulásra int. Megéri, hogy elolvassuk akár kétszer is. Balázs Béla az élen a tegnap invokált „jövendő fehérei", a szegény emberek, munka és vér egyforma kizsákmányoltjai. És amíg a háború hullarablói a gyilkos Profitból gazdagodnak, amíg „rút zsivány-arcok ékesre derűinek" ... „Szegény emberek még sem csömöriílnek, Buták, fáradtak és néha örülnek, Szegény emberek mindent kitörülnek Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.' Ha iskolapélda kell, bizonyíték, hogy a múlt hatalmak imperializmusa mint öl és gyilkol haladást és forradalmat, hogy a háború mint állítja hamis váltóra a fejlődést és téríti ki a történelmi folyamatot, akkor Ady háborús forradalom-siratását kell fellapozni. Még egyszer visszarévül a forradalomba-rohanás hajszás üteméhez: „Piros volt' mi nagy törekvésünk: Siessünk nagyon a magyarral" és íme: „Piros magyarság, be elkéstél... Rosszul érkeztünk e világba: Piros világ és mégis rosszkor." A piros rohanást elgáncsolta a háború, kimarta színét, elégette agyát és „a gondolatok ma kormok, De a gondolatok ma feketék." Ady magyar siratása: a forradalom siratáf. Utolsó verse megrendítő erővel összegez történelmi ítéletet: ..Baljóslatú, bús nép a magyar. Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok. kapitalizmus háborúja problémaodázó, figyelmet terelő kiút. Ady költőj meglátását, a szociológus mindenben aláhúzza. Kortársa, . Szäbó Ervin, a „Húszadik Század" 1915-ös januári számában írja: „A háború rajongói és misztikusai legkevésbé szívesen hallják, hogy a háború sokszor ÜJ SZÖ 6 ti 1957. november 2l :
