Új Szó, 1957. október (10. évfolyam, 273-302.szám)

1957-10-26 / 298. szám, szombat

I. MIHAIL SOLOHOV: A naptól sötétszíniívé perzseli sztyeppen, a repedezett, fehér szikföldek felől már tizenhatodik napja fújt a forró leheletü keleti szél. Megszenesedett a föld, meghajlottak a sárgás fűszálak; az átmenti kutak kiapadtak, befújta őket a ho mok. A még kalászba sem szökkent gabonaszáraic megsápadtak, megfonynyadtak, s görbe hátú öregemberekként konyultak a földre. Délben harangszó szállt végig az elkábult falun. Fülledt csend volt. Csak a sövények mellett hupvogtak a port taposó lábak, s a bátyák utat tapogató mankói kopogtak a száraz zsombékokon. Falugyűlésre hívott a harang. A napirenden egyetlen egy pont szerepelt: a pásztorfogadás. A tanács termében nagy volt a zaj és a dohányfüst. Az elnök a kezében tartott ceruzacsonkkal megkopogtatta az asztalt. — Polgártársak, a régi pásztor visszamondta a csorda őrzését, kevesli a bért. Mi, a tanács Frolov Grigorijt ajánljuk a helyébe. Idevalósi árva fiú, komszomolista... Az apja köztudo másútag csizmadia volt. A tmgával lakik a fiú, vagyona semmi a világon. Gondolom, polgártársak, megértitek a helyzetét s felfogadjátok, őrizze ö a csordát. Az öreg Nyeszterov csapott hátuljával morcosan nyüskölödni kezdeti. Nem tudta megállni szó nélkül. — Nem passzol nekünk ... A csorda nagy, ő meg nem pásztornak való!... A közelben nincs legelő, messzi el kell hajtani az állatokat, nincs tapasztalata az ilyesmihez. Őszire a borjak fele elhull... — Ignat, a molnár, egy folytonos-in bölcsködó kis öreg, csípős, ravasz hangon megjegyezte: — Kapunk mi pásztort a tanács beleszólása nélkül is. A mi dolgunk ez, nem másé... Öreg emberre, megbízhatóra, állathoz értőre van itt szükség... — Ügy van apóka... — Ha öreget fogadtok fel, polgártársak, inkább tarthattok a bojjúhiánytól... Mások most az idők, annyi a tolvaj mindenfelé, mint a csillag az égen ..'. — Igy az elnök határozottat., várakozásteljesen; hátulról nyomban a segítségére is siettek. — Nem való ide vénember ... Gondoljatok arra, hogy a csorda nem tehenekből, hanem éves borjakból áll. Kutyalába kell legyen a pásztornak, nem egyéb. Egyet bődül a csorda — s szaladgálhat, amíg összetereli. Ha valamilyen apóka a jámbor, még a gatyáját is elveszti a sok futkosásban. Kacagás hullámzott végig a termen, de Ignat bá, ha csendesen is, csak a magáét fújta: — Kommunistáról szó sem lehet... Imádságos dolog ez, de nem akármilyen ... — És a ravasz kis öreg végigsimított kopasz fején. Erre már az elnök hangja is megkeményedett: — No csak aztán kirohanások nélkül, polgártárs... az ilyesmiért még a gyűlésről is kiutasíthatlak ... Hajnalban, amikor zsenge vattacsomókhoz hasonló füstfelhők kúsztak fel a házak kéményeiből, hogy utána szétterüljenek a falu piacán, Grigoríj összeterelte a másfélszázra tehető növendékállatból álló csordát és a falun keresztül kihajtotta c kopár és barátságtalan dombra. A sztyeppet vörösesbarna, pattanásokhoz hasonló foltok, ürgelyukak tarkították; elnyújtottan, riadtan fütyültek a mormoták; az aprófüves szurdékokból ezüstös tollazatúkat csillogtató túzokmadarak röppentek fel. Békésen haladt a csorda. A ráncos ábrázatú földön jégesőre emlékeztető kopogással váltogatták egymást a vágott borjúpaták. Grigorij mellett húga, Dunyatka, a kispásztor lépkedett. Mindene mosolygott: barnára sült. szeplős arca, szeme, ajkai. Nemrég töltötte be a tizenhetediket. Márpedig tizenhét éves korban minden mulatságosnak tűnik: bátyja mogorva arca, az elálló fülű, menetközben burjánt rágó borjúk, sőt még az is, hogy második napja falatnyi kenyerük óincs. Bezzeg-Grigorijnak nincs nevethetnékje. A kopott e'lenzós sapka alatt egyenes, ráncoktól összebarázdált homlok és fáradt tekintetű szemek komorulnak, mintha jóval, de jóval többet élt bolna Grigorij tizenkilenc, évnél. Az út szélén lépkedett a szétnyúlt csorda. Grigorij az elmaradozó borjakra füttyéntett és Dunyatka felé fordult: — Ősszel megkapjuk a nekünk járó gabonát, Dunya, s bemegyünk a városba. Beiratkozom a munkásegyetemre, s téged is elrendezlek valahova. Ha lehet, ugyancsak tanulási helyre... A városban, Dunyatka, sok a könyv és tiszta búzakenyeret esznek az emberek, nem mint mi itt, mindenféle ocsúval kevertet... A PÁSZTOR vészük az útikölt— De honnét séget? — Te butus, te... húsz pud gabona jár nekünk bér fejibe, kell ennél jobb pénz? Eladjuk egv rubelért pudját aztán az árpakását is visszük. Grigorij megállt az út közepén és az ostornyéllel vonalakat húzgált a vorba. Számolt. — Mit fogunk enni, Grisa? Kenyerünk egy falás sincs. — A tarisznyámban maradt még egy darab száraz lepény. — Azt megesszük ma. De mi lesz holnap? — Holnap lisztet hoznak a faluból... Az elnök hozzánk ígérkezett ... Perzselt a déli ruín. Az izzadtságtól csuromvizes kendering Grigoríj lapockájához tapadt ... Odalett a csorda nyugalma. A borjakat ellepték a bögölyök és a legyek. A forró levegőt állatbőgés és bögölyzümmögés töltötte be. Estére, még mielőtt lebukott volna a nap, elérték a táborhelyet. A közelben tó kéklett, mellette esőtől megrohasztott tetejű, szalmával fedett kunyhó. Grigorij futásnak eredt és a csorda elejébe került. Kifulladva ért az akolhoz, kinyitotta az ágakból összetákolt kaput. Aztán megszámolta a egyenként engedve át őket sötét négyszögén. dogulok a csordával... — és elmo solyodott. — Meguntad itt, mi? — Meg én, Grisa édesem. .. Egy hónapja már a sztyeppén élünk, s ezalatt csak egyszer láttam embert, piacra Mire a nyár letelik, még beszélni is elfelejtünk... — Hallottam, testvér, hallottam, — mosolygott, miközben Grigorij felé nyújtotta verejtékes kezét. — Ne félj, rám számíthatsz! Érdeklődtem a járásnál: fiúkat kerestek a vajgyárba, de amint hallottam, már vagy tizenkettővel többet is felvettek, mint amennyire szükség volna ... Járjon csak le a pásztorkodásod, őszire elküldünk iskolába. — Jó, hogy megbán ez az állásom is... a kulákok semmiképpen sem — Tán csak nincs valami.. s — Megdöglött a Grisakin borja ... s még három másik szomorkodni kezdett ... — Kifújta magát és folytatta. — Indulj, Dunya a faluba. Mondd meg Grisakinnak s a többieknek, jöjjenek rögvest, megbetegedett a jószág. Dunyatka csakhamar útnak indult. Éppen akkor ment le az egyik halomról. amikor a távoli kurgán mögül előbukkant a nap. Grigorij tekintetével elkísérte egy darabon, aztán visszafordult az akolhoz. A csorda kiment a legelőre, de a beteg borjak nem mozdultak a sövény mellől. Délre kimúlt mind a három. Szaladgált Grigorij az akol, és a csorda között: még két borjú betegedett meg ... Az egyik a tó mellett, a nedves iszapon rogyott össze; fejét Grisa felé borjakat, a kapu II. — Légy türelemmel, Dunya... Ősszel a városba megyük. Ott nekiállunk tanulni s utána, ahogy kitanultuk, amit kell, visszajövünk ide. Tudományosan fogjuk a földet megművelni. Nagy erre mifelénk a sötétség, alszik a nép ... tudatlanok az emberek ... könyv kéne ... — Nem vesznek fel minket, ejszen az iskolába... Mi is tudatlanok vagyunk ... — Dehogyis, felvesznek. A télen, amíg feljártam a faluba, a sejttitkárnál egy olyan könyvet olvastam, amit Lenin írt. Ott meg van mondva kereken: a proletároknak a hatalmit. S akartak felfogadni... Komszomolista, aszonták, istentelen, imádság nélkül f ordította Ts'elnyúj'tottan bögötU nednevetett ve

s szemei már üvegesedni kezdtek, Grisa nézte és barnára sült arcán a keserű könnyek peregtek lefelé. Napnyugtakor megjött Dunyatka a gazdákkal. Artemics, a vénember, miközben botjával az egyik megmerevedett borjút bökdöste, megállapította: — Ennek kampec, elvitte a vész ... Elhull az egész Csorda. A döglött borjakat megnyúzták és elásták a tó közelében. Száraz, fekete földből hánytak halmot föléjük. Másnap Dunyatka ismét útban volt a falu felé. Egyszerre hét borjút vert le lábáról a betegség. Búsan teltek a napok. Az akol megüresedett. Sivárság vert tanyát Grigorij lelkében is. A százötven borjúból alig maradt ötven. A talyigákon kijövő gazdák megnyúzták az elhullott jószágot, a legelőn mélynek semmiképpen sem mondható gödröket ástak és beléjük hányták a véres dögöket. Utána visszamentek a faluba. A csordát nehezen lehetett az akolba terelni: a borjak mintha érezték volna a láthatatlanul közéjük lopakodó vért és halált, szüntelenül bőgtek. Reggelenként, amikor a megsárgult fogja a csordát őrizni... fáradtan Grigorij. Politov ingu j jávai leseperte a forgácsot és ráült az ablakfára. Összehunyorított, verejtéktől nedves szemöldökei alól szemlélni kezdte a fiút. — Megvékonyodtál, Grisa... Hogy állsz élelem dolgában? — Elegetek ... HaVgattak egy sort. — Na, gyerünk át hozzám. Friss olvasnivalót adok neked: a járástól újságokat és könyveket kaptam. A temetőbe beékelődött utcán haladtak végig. A szürke hamubuckákban tyúkok fürdőztek. Csupán egy kiitágas nyikorgott valahol, és a nyomasztó csend zsongott a fülükben. — Mára itt maradsz, gyűlés lesz. A fiúk .többször kérdezték, merre jár Grisa, hogy s mint van? Találkozol velük ... Beszámolót tartok a nemzetközi helyzetről... Nálam alszol s holnap visszamész. Rendben van? — Nem maradhatok el éjszakára. Dunyatka nem bír egyedül a csordával. A gyűlésre maradok, de ahogy végetér, indulok, ha mindjárt éjjel is. Jó hűvösség volt Politov pitvarában. Aszalt alma édes szaga töltötte meg a levegőt, a falakra felaggatott hámok Az egyik kurgánon, amely úgy kereklet* a tó mögött, akár egy nagy borsószem, új vályogkalyibát építettek. Az oldalait trágyával betapasztották, m tetejét Grigorij befödte burjánnal. Másnap lóháton megérkezett az el- a tanulás felől az áll, hogy azoknak, nök. Félpudnyi kukuricalisztet és egy akik a szegénységből valók, tanulniok szatyor köleskását hozott. ^^ jetelepedett az árnyékban, rágyúj- ^ jelemelkeden Q Urdére< Q

r_ — Jóravaló legény vagy te, Griska. cán megvillant a tűz rőtszínü fénye. Őrizgesd csak a borjakat, ősszel aztán — Tanulnunk kell, hogy el tudjuk fogjuk magunkat s bemegyünk a já- igazítani a szegények köztársaságának ráshoz. Hátha ott sikerül elrendezni, ügyeit. A városokban munkáskézben a hogy valamiképpen elmehess tanulni... Van ott nekem egy ismerősöm, aki a tanfelügyelöségen dolgozik, az kisegít... Grigorij elvörösödött örömében. Mikor az elnök lóra ült, tartotta neki a kengyelt és elváláskor erősen megszorította a kezét. Utána sokáig nézte hatalom, de nálunk a sztanyica elnökök kulákok, s a falvakban is a gazdagok és egljé

b lószerszámok lóizzadság sza viszik a szót... — Én, Grisa, padlót súrolnék, mosnék, keresethez jutnék, s te tanulhatnál. A füstölgő, hol kihunyó, hol felloba távolodó lovas nyomában gomolygó banó szárított trágya fogyóban volt. porfelhót. A kiszáradt sztyepp, amelyre lázrózsákat szokott hinteni a hajnalpír, fuldokolt a déli forróságtól. A hátán fekvő Grjgorijnak, aki az egyik kékes köddel bevont halmot nézte, úgy tűnt, hogy a sztyepp él és nagyon nehezen viseli el a tanyák, falvak és városok , , roppant súlyát. ~~ Mintha el-elakadó / lélegzéstől hullámzott volna a föld és valahol lent a mélyben, a közetek vastag rétegei a'att, egy másik, soha nem látott világ vergődött, kínlódott volna. Es fényes nappal elfogta a rémület. Tekintetét végighordozta a halmok beláthatatlan során, elnézte az áradó délibábot, a barnaszínű füvet tarkító csordát és elgondolta, mint egy leszelt karéj kenyér, úgy elszakadt ó is a világtól. Szombaton este, amikor Grigorij visszahajtotta a borjakat az akolhoz, Dunyatka a kalyiba előtt köleskását és savanyú szagú verébsóskát főzött. Leült ( tűz mellé s amíg az ostornyéllel a nehezen égő bűzlő trágyát piszkálta, megszólalt: — A Grisakin borjának valami baja van. Szólni kéne a gazdának ... — Ne lépjek-e el a faluba? — kérdezte Dunyatka látszólag egykedvű hangon. — Hadd csak el. Egyedül nem bolA bágyadt sztyepp hallgatott. III. A falu milicistája, útban a járáshoz, félkereste Grigorijt és tudatta vele, hogy Politov, a sejttitkár másnap várja. Ahogy megvilágosodott, Grigorij elindult és délre az egyik emelkedésről megpillantotta az ismerős templomtornyot, a szalmával és bádoggal fedett házakat. Alig vonszolva felhólyagzott lábát, beért a piacra. A klubot a papilakban rendezték be. A fiú végighaladt a friss szalmaszagot árasztó új ösvényen és befordult a tágas helyiségbe. gát árasztották. A sarokban kovászos dézsa állt, mellette sánta lábú ágy. — Ez itt az én fészkem. Benn a házban meleg van. Politov lehajolt; a lepedő alól kihúzott egy köteg régi Pravdát és két könyvet, Grigorij kezébe nyomta, utána előkeresett egy agyonfoltozott zsákot. — Tartsd... Grigorij fogta a zsák száját, de a szeme az újságsorokat falta. A titkár marékkal lisztet mért a zsákba. Amikor félig megtöltötte, jól megrázta, hogy rokkanjon, utána bement a kamrába. Két darab szalonnával jött vissza; ezeket fonnyadt káposztalevelekbe csavarta, berakta a zsákba és megszólalt: — Amikor visszaindulsz, vidd ezt is! Nem viszem én ... — tiltakozott Grigorij. — Hogy-hogy nem viszed? — Nem viszem el... — Miiii? — kiáltotta elfehéredve Politov és szemével valósággal felöklözte a fiút. — Na ez aztán elvtárs! Pusztul el az éhségtől, de nem szól. Fogd, vagy vége a barátságnak ... — Nem akarom elvenni az utolsót is ... — Utolsó a papnak a papné, — mondta szelídebben Politov, miközben azt figyelte, hogyan kötözi be Grigorij a zsákot. A gyűlés hajnal felé ért véget. Griska szaporán haladt a sztyeppen. Vállát húzta a liszteszsák, véresre sebzett talpa kegyetlenül égett, de ő bátran és jókedvűen lépkedett az ég alján feltűnő hajnalpír felé. IV. Ahogy megvilágosodott, Dunyatka A felhúzott zsalugáterek félhomály- kilépett a kunyhóból, hogy tűzre való ban tartották a szobát. Politov kezé- trágyát gyűjtsön. Egyszer csak látja, ben szekercével az ablaknál állt. Ab- Grigorij futva jön az akol irányából, lakrámát faragott. Mindjárt bajt sejtett. arcú Griska kinyitotta a nyikorgó kaput, a borjak elindultak a legelöhely felé, ahová a kiszáradt sírhalmok között vitt az út. Rothadó hús szaga, az őrjöngő borjak által felvert por, elnyújtott, tehetetlen állatbőgés és a sztyepp fölött ráérős járással keresztülhaladó, perzselő nap kínozták Grigorijt. Vadászok érkeztek a faluból. Körüllövöldözték az akolt, hogy elijesszék a vészt okozó rossz szellemet. A borjak meg egyre hulltak, napról napra ritkult a csorda. Griska észrevette, hogy itt-ott fel vannak turkálva az elpusztult borjak gödrei; odébb pedig megkopasztott csontokat talált; a nyugtalan csordának éjjelente nem hagyott békességet a félelem. Időnként vad üvöltés verte fel a csendet és az állatok ide-oda rohangáltak az akolban, törték össze a sövényt. / A borjak letaposták a kerítést és csoportokba verődve a kunyhó köré gyűltek. Ott aludtak a tűz mellett, miközben nagyokat sóhajtottak és kérödzték a füvet. Griska nem találta ki, miért mindez, amíg egy éjszaka morgásra ébredt. Menetközben öltötte magára a bekecsét s kiugrott a kunyhóból. A borjak hozzádörgölték a harmattól nedves hátaikat. Megállt a bejáratnál, 'füttyentett a kutyáknak. Feleletül a Kígyó szurdok irányából kísérteties, el-elakadó farkas vonítást hallott, mire a halmot körülövező kökénybokrok közül hasonló mély üvöltés válaszolt... Visszament a kunyhóba, meggyújtotta a mécsest. — Hallod, Dunya? Ezek a sztyeppet betöltő vad hangok csak a csillagok kihunyásával haltak el. Reggelre megérkezett Ignat, a molnár és Mihaj Nyeszterov. Grigorij a kunyhóban a nadrágját foltozta, ami(Folytatás a 8. oldalon) ŰJ SZÖ 7 ti 1957. október 1SL