Új Szó, 1957. szeptember (10. évfolyam, 243-272.szám)

1957-09-28 / 270. szám, szombat

D Megjöttek véqre a heringek. Tizenhét esztendeig nem volt errefelé hering.iárás. 1909 óta jóformán a színüket sem látta senki. De ezen a nyárcn ismét megjelentek, és most a nap is bővebben ontja sugarait a nyomorúságos falura. Igen, az ember sorsa olykor csupán ezektől a mélytengeri, elképzelhetetlenül szeszélyes lényektől f""<j. A heringek szeszélye gazdaggá vagy koldussá teheti az embereket. Ha nekik úgy tetszik — a halászfalu fejlődésnek indul, mindenek örömére; idecsalogatják az idegen kereskedőket, akik jönnek, letelepszenek és meqgazdagodnak. A heringeknek köszönhetik, hogy pompás villákat építhetnek a völgyben, családjuk számára: Ha a kékre vagy zöldre festett üzletek mutatósabbak lesznek, ez is a heringeknek köszönhető. A bejárat fölött csinos cégtáblák hivalkodnak. Ha a heringek megjelennek. a munkások is dolgozhatnak, amennyit csak bírnak. A halászat idején alig alszanak: a munkáért órabér jár és a jutalmak is bőven csorognak, ami azt jelenti, hogy a fiúk a .télen Reykjavikba járnak majd iskolába, és a leánykák új ruhát kapnak. A lakosság kátránypapírt vásárol a háztetőkre, még festéket is; így a tengerparti kunyhóknak nem kell szégyenkezniök a gazdagok villái előtt —, már ami a színeket illeti. A kereskedőnek pedig mindig van egy barátságos szava, tréfája a halászok számára. Pár év múlva aztán eltűnnek a heringek. A halászok rendesen kivetik a hálót, de üresen szedik fel. Nap nap után csak apró halat és medúzát fognak. És ez így megy évekig. A fjord olyan lesz, mint egy üres zseb. Ha szó esik is néhanapján a heringekről, ezek a hírek éppen az orszáa másik véaéből érkeznek. Az éhséa évei úgy húzódnak, mintha csontvázak vonulnának az algák között, zajtalanul. Évről évre szomorúbb és mogorvább lesz a halászfalu. A kereskedők kabátja elkopik, a jó időkről tanúskodó nyakkendők és nadrágok kirojtosodnak: Ha a halászokkal találkoznak, a kereskedők már nem tréfálkoznak velük. A boltokat bezárják, hiszen senki sem tudja megfizetni a tartozását. Egyesek csődöt kérnek, mások a bankok kegyelméből tengődnek, abban a reményben, hogv a jövő majd kihúzza őket a csávából. Már senki sem törődik az eső- és szélverte házak külsejével: mállik a vakolat, kifakulnak a színek, a kátránypaoír felhólyagzik, a bádogtetőket megeszi a rczsda. A házak, amelyek azelőtt a szivárvány minden színében pompáztak, most úqy bámulnak egymásra, mint öreg és kopisz koldusok. Eqyik-másik teljesen meqrokkan. A komisz idő aztán elbánik velük! A szél letépi a felreoedett kartont, a lépcsők annyira elrohadjak, hogy istenkísértés ráiuk lépni. A bejárat fölötti szélfoqó is tönkremeav és az eső véqig mossa az ajtót. Vasárnap senki sem ölt ünneplőt, és ha a fiatalság netán táncolni szeretne, azt sem lehet, mert a harmonika elromlott. A norvéq kereskedő, aki aliq néhány éve még a falu Krőzusa volt, most eqy apró bódéban kupcroq, a . fjord mellett, és maqa szolqálja ki a vevőit, összefaqyott ujjakkal csomagolja a bagót és a malátacukrot. Az, akinek módjában állt, réqen elhaqyta már a falut, azok pedig, akik itt maradtak, nyáron az útépítésnél napszámoskodnak, vaciy elmennek aratómunkásnak. A gyerekek és az asszonyok kaszálják a füvet, ami éppen hoqy elég a szomszéddal közös sovány tehénkének. És megjön a tél... A petróleumlámpa mellett, a mocskos qyermekek között az asszonyok és a férfiak fekete kenyeret és vízbedarát esznek; napjában számtalanszor kibaktatnak a kikötőbe megnézni: milyen az idő? A hideg átjárja őket, a téli szélben összefagynak réqóta doloqtalan ujjaik. Néha felbukkan közöttük az elöljáró is, aki szitkozódik, mert lusták és buták: most van szabad idejük bőven, miért nem olvasnak, mién. nem tanulnak, hogy eqy kicsit megvilágosodjék az agyuk, ahelyett, hoqy lopják a napot és hiába fagyoskodnak a piactéren. Ha a reykjaviki széplelkek spiritiszta, egészségvédelmi, vagv politikai inqyenelőadást hirdetnek, ebben a halászfaluban — a legnagyobb megdöbbenésükre — senki sem hallgatja meg őket, kivéve a papot, a bírót és az orvost. És sehogy sem értik, miért nem kapató ez az eqész életén át adóssáqgal és éhségqel küszködő halásznépséq arra, honv hcsszú és unalmas előadásokat hallqasson véqig a síron túli viláq nagvsze'rüséqeiről. De mit törődnek ők a vallással, ha a nyáron nem volt hering! Mert hát mindeqyik házikóban születik egy kis Ion é<; a halász fütvül az eqészséqvédelemre és a politikára, ha azon kell törnie a fejét: kap-e vajon a kereskedőtől eqy marék lisztet — hozomra? Ami azt illeti, a halászok nem nagyon törődnek a gyerekekkel, annak ellenére, hogy — állítólag — nem lehet az ember közönyös a saját vére iránt. De méqis minden évben eqy-egy csecsemővel szaporítják a családot. No, nem azért, mintha élnének-halnának a kisgyerekért, hanem egész más okból kifolyólag. így aztán a gyerekek nőnek, futkosnak a parton, a kertben és az utcán. Előbb tanulnak meg káromkodni, mint beszélni és lopnak, mielőtt megszokták volna, hogy a gonosz cselekedeteket álcá—kell. Az előljáró és a pap egészen berekednek a sok intelemtől. Ezek az érdemes férfiak nem veszik észre, hogy a gyerekek tíz éves korukban már nem használnak csúf szavakat, s ha a konfirmáció ideje elérkezik, már nem is káromkodnak többet, mint a felnőttek. De ezen a nyáron, amelyről beszélünk, éjjel-nappal, szakadatlanul jöttek a fjord felől a heringgel megrakott csónakok. A sziklák közé bújt halászfaluban senki sem tartotta már számon, nappal van-e vagy éjszaka? Éjszaka, a fjord felől hallatszó motorzúgás egybeolvadt a virrasztó, pénzkereső emberek lármájával. Lent a töltésnél, a legkülönbözőbb korú és kinézésű asszonyok gyülekeztek, elképesztő szabású és formájú blúzokban és mellénykékben, nem a divat és az izlés törvényeinek, hanem kizárólag a mindennapi élet követelményeinek megfelelően. Ugyanígy állott a dolog a különféle kalapokkal és fejkendőkkel is. Nem akadt a faluban egyetlen asszony, aki hátat ne fordított volna az otthon négy falának, hogy belevegyüljön ebbe a csodálatos nyüzsgésbe. Az anyák otthagyták bölcsőben ringő csecsemőiket és szaladtak dolgozni, az eladó lányok félbeszakították a kelengyehímzést, amelyhez pedig annyi szűzi álom fűződik; a vénlányok még a pletykálást is beszüntették, mielőtt az érdekes történet végére vagy a kávéscsésze aljára értek volna. A heringek, melyeket oly régen és oly türelmetlenül vártak akár csak a szerelmesüket, ott halmozódtak a parton, melyet nagy qerendák védtek a hullámok dühétől. A férfiak izgatottan, tetőtől talpig pikkelyesen, lapáttal a kezükben várták a mennyei adományt. Aztán telemerítették lapátjaikat és hatalmas ládákat töltötek meg a csillogó csoda-halakkal. Az asszonyok készenlétben tartották a haltisztító késeket. Mennyi öröm. mennyi élet buzgott mindenfelé! Tizenhét évi távollét után az isten ismét leszállt e boldog faluba Az emberek csak egyre gondoltak. Csak egyetlen szó lebegett minden ajkon, helyesebben e körül rajzottak a szavak és gondolatok. A hering olyan a fjordban, mind Klondyke aranya. Minden konyhában, minden kertecskékben csak ezekről az áldott teremtményekről folyik a 6zó. A heringet emlegették a pataknál, a keresztúton és a tengerparton. Még a pap, az orvos, vagy az elöljáró házában is csak a legújabb eseményről tárgyaltak: megjöttek végre a heringek! Két héttel ezelőtt még átok nyomta a falut, tizenhét esztendős átok. De most — bankbeliek mondták! —, néhány hét alatt kerek egymillió koronát kaparintottak meg a mélytenger kincseiből. Két héttel ezelőtt, kis kertjében állt a halász és minden szélroham közelebb vitte ahhoz az elhatározáshoz, hoqy beáll a templom szeqényei közé, mert a legelő kopár és nem tudja táplálni a sógorral közös tehenét. De most a heringek gyökeresen megváltoztatták ezt a rettenetes életet. A fjord kimeríthetetlen kincsesbányává változott. A halász kifizeti majd a tartozását, karácsonyra talán méq pálinkát is vesz majd magának, feltéve, ha annyi halat tud fogni, amennyire számít. Annyi minden történt, oly rövid idő alatt, hogy ha valaki mindezt le akarná ítni, a legjelentéktelenebb esemény is hosszú elbeszéléssé nyúlna. A szegények módos emberekké váltak, habár e jómód csak olvan rövid lejáratú lesz, mint a részegség; s a csönd, mint a gyerekek riasztópisztolyából a dugó. egyszerre csak berepül 'megint hozzájuk. Tagbaszakadt legények olyan iramban dolgoztak, hoav hangtalanul és erőtlenül hullottak a heringhaimok tetejére és úgy haltak meg, hogy senki sem vette észre. Nyugodt és tiszteletre méltó férfiak megzavarodtak az álmatlanság és fáradtság következtében; ide-oda szaladgáltak, kivörösödött szemmel, lármáztak, ablakokat törtek, átkozódtak és rárohantak a mit sem sejtő emberekre. A haldoklók kiugrottak az áqyból, az orvoshoz vágták a gyógyszeres üveget és rohantak a hálókhoz. Az is megtörtént, hogy vajúdó asszonyokat erőszakkal kellett hazavonszolni a haitisztítástól. De rövidesen visszatértek, •mintha mi sem történt volna. Ezekben a napokban a tehenek búsan kóboroltak a kertekben, várva, hogy valaki megszabadítsa őket a tej terhétől, s letaposták a krumplit, míg végre rohanva jött valamelyik legény a töltésről és egy óriási heringgel csapkodva, szét nem kergette őket. A heringes ládák fölött hajlongó hátak egyike, még görnyedtebb volt, mint a többi. Csoda, hogy ketté nem törött. Egy vénasszony háta volt, akit öreg Katának hívott mindenki. Rongyos férfikabátot, viharsapkát és egy valaha új vászonszoknyát viselt; ez most egy ócska, halmaradványokkal telt zsákra emlékeztetett, amely sokáig hevert kint a tengerparton. Nyak'ára barna rongyot csavart. Csontos lábait olyan alkalmatosságokba bújtatta, amelyeket már nem lehetett cipőknek tekinteni. Ha közelebbről megnézted, láthattad ráncos, vén arcát, egyetlen hatalmas fogát, kivörösödött szemeit és ritkás szőrzettel borított állát. Kezei gyengék, tehetetlenek és görcsösek voltak. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ezek a kezek még tartani tudják a kést. És mégis, az öregasszony reggel hat óra óta halat tisztított. Kilencven éves volt, hatkor kelt és egész nap dolgozott. Egy szót sem szólt, nem nézett se jobbra, se balra; de így is aliq tudott három hordót megtölteni, amiért bizony csak két korona huszonöt öre járt. A szegénv asszony jutalmat érdemelt volna, ha nem is a munkájáért, de a koráért biztosan. xCsakhogy — sajnos — ezt nem fogja megkapni soha. Valamikor, még virágkorában, itt ebben a fjordban, negyven horcTónyi halat tisztított meg naponta. Akkor jutalmat is kapott. A vállalkozó, aki a munkát most ellenőrizte, vissza tudott emlékezni egy régi, régi dalra, amit annak idején az egész falu énekelt: Kata drágám, megmondom az igazat: Mint te, nincs több ilyen lány a nap alatt! Halomba gyúlik a hering melletted, Hét határban te vagy a legügyesebb ... Annak idején minden vasárnap felhangzott ez a nóta, de ma már senki sem emlékszik vissza azokra az időkre, amikor az öreg Kata külön jutalmat kapott a munkájáért a „Cethaľ'-társaságtól. Kata úgy dolgozott a „Cethalnak", mint aki versenyre kelt Jónással. A próféta különben le is maradt volna, mert ő csak három napot és három éjszakát töltött a szörnyeteg gyomrában. Annak idején Kata háza tele volt gyerekekkel. A halásznépség éppen olyan szapora, mint a hal, amellyel annyi dolga akad. Most az öregaszszon.y utolsó, siralmas éveit élte egyik fia házában, aki a legszegényebb halász volt a fjordban. Évekig várta a heringek érkezését, mint a hívő, aki a Megváltó látogatását lesi-várja. És most, lám, megérkeztek a heringek. Éveken keresztül nézte Kata, hogy születnek és halnak meg mindjárt az unokái. A gyerekek úgy jöttek a világra, mint azok az apró, fehér felhők, amelyek maguktól keletkeznek, aztán eltűnnek, feloldódnak az esőcseppekben. Volt egy barátnője, templom-szegénye Jokuldálban. Egy ideig mindketten ugyanannál a vállalatnál dolgoztak. Látogatóba jártak egymáshoz, világos kávét ittak és a cethalakról beszélqettek. Aztán koldusbotra jutott mindkettő és másoknál kerestek menedéket. A jokuldalj öregaszszony minden évben küldött neki egy maréknyi qvapjút, az őreá Kata pedig rozoga viskójában éldegélt és kesztyűket kötött; ezeket aztán néhány őréért eladta a halászoknak. A pénzecskét odaadta a háztartáshoz, s ha valaki Jokuldálba ment, Kata megkérte szépen, vinne el öreg barátnőjének néhány szem kávét, amit egy rongyocskába kötözött gondosan. Kata drágám, megmondom az igazat: Mint te, nincs több ilyen lány a nap alatt... Kata a herinqesláda fölé hajolt úqy, mint azokban a régi, régi időkben és a szeme előtt lepergett újra egész élete. Azon esős napokban újraélte a múlt valamennyi, végevárhatatlan esős napját. A papon kívül már senki sem tudta, hol és mikor született és ki volt az apja-anyja. Az élet olyan csendesen telt el, mint amilyen csendesen siklottak át az Ujjai között a heringek. A fiatalságra, a szerelemre. már nem is emiékezett. Csak az ködlött föl előtte bizonytalanul, hog" ő és az embere valami halértékesítő vállalatnál dolgoztak, az ország keleti felén. Egy házikóban laktak a fjord mellett. Számtalan gyereket szült Kata, és azok igen sok munkát adtak. Most már csak annyit tudott róluk, hogy jöttek és elmentek — hová? Az már nem is érdekelte többé. Halomba gyűlik a hering melletted, Hét határban te vagy a legügyesebb ... Különös nóta volt ez, hosszú és jelentéktelen élete dalba szőve ... Az igazság az, hogy kilencven életévéből nem maradt egy szép emléke sem. De azzal vigasztalta magát, hogy nem is kívánt boldog perceket, legalább saját magának nem. El sem tudta képzelni, hogy léteznek ilyen percek. Hálát adott az Istennek, ha megjöttek a cetek, vagy a heringek. De a heringek nem jöttek többé és Kata elfordult a teremtőtől. Jobb napokban néha megengedett magának egy-egy csésze kávét, bár a tej ritkaságszámba ment és sohasem volt olyan jő dolga, hogy ne kellett volna takarékoskodnia a cukorral. A Isgjobb időkben pedig a férfiak pálinkát vásároltak és gyakran becsíptek. Hiszen még az isten és a cethalak is isznak! Kata sohasem tudott megbékélni a pálinkával. Azt é^—- nem lehet mondani, hogy hosszú és szürke életének minden emléke szomorú vagy fájdalmas volt. Soha nem érezte azt, amit a költők szomorúságnak neveznek. Az élet veszekedések, ostoba átkozódások érthetetlen láncolata. Átkozódnak a nők és a férfiak, de a legrémesebben, a legalaposabban a vállalkozók és az ellenőrök. A kereskedő, a pap, az egyházfi is átkozódik. Most legalább van miért hálát adni az istennek, amióta majdnem teljesen süket, mert már nem hallja őket. Egész élete tele ! volt átkozódással. A fiai közül egyesek hajósok, mások a szárazföldön dolgoznak valahol; néhányról azt sem tudta, hová lettek. ; A lányok hasonlóképpen. Férje váratlanul hagyta el, Ĺtment a másvilágra, úgy ötven évvel ezelőtt. Senki sem i sírt utána valami nagyon. Eltemették j a szokások szerint: a pap megkapta, ami járt neki. és a kereskedő is. Kata kifizette minden adósságát. Ma reggel pedig, amikor hallotta, hogy megjqttek a heringek, felkelt és elindult, mint a többiek, pénzt keresni. Bár jól tudta, hogy ő már senkinek sem tartozik. 0 Besötétedett: a parton kigyúltak á fények. A szikrázó heringekkel telt ládák fölött hajlongó asszonyok hullámzó háta a szivárvány színeiben ragyogott; úgy mint azelőtt. A villanyfényben a heringek csodásabban csillogtak, mint Klondyke aranya. És erre az egész mesebeli képre sűrű eső hullott... Már a legutolsó bárkák közeledtek a kikötőhöz. Hajnalig nem megy ki senki a hálókkal. De az asszonyok dolgoztak, szünet nélkül dolgoztak, mint a megszállottak, hogy megtisztítsák a halhegyeket a következő fogásig. Az éjszaka nem lehet elég hosszú. Eqy szakállas férfi, aki éppen mo*t tért vissza a tengerről, kimászott a partra, megállt az öregasszony előt.t, s miután jót szippantott a dohányporból, így szólt: — Gyere haza. anyám! De az öregasszony nem hallotta. Még átküldött a másvilágra néhány heringet, míg a fia ismét szólt: — Gyere haza, anyám! Gyer öreg, hiszen mindjárt éjfél. Leesel a lábadról! Hadd az ördögbe a munkát... De az öregasszonyhoz már nem ért el az átkozódás, tovább tisztította a heringet. ..Ügy látszik, nem akar felelni" — qondolta a fiú és ordította, ahogy a torkán kifért: — Vége legyen ennek az istenverte munkának, azt mondom! Hiába töröd magad, mert nincs semmi látszatja. Haqyd a fenébe, amí.q a lábodon állsz' De mert látta, hoqy az anyja nem akar hallgatni sem kérésre, sem parancsra, türelmét vesztve kikapta a kést szegény öreg kezéből. A vénasszony ekkor megfordult, de igen kelletlenül. Ügy emelte rá réveteg tekintetét, mintha „fiacskája" szemtelenségén csodálkozna és szigorúan mondta: — Add ide a kést, Siggy! — Beléd bújt az ördög, anyám! — mondta a fiú és el akarta vezetni. De az öregasszony megbicsakolta magát és belekapaszkodott a hordó szélébe. A hordó felborúit és már gördült is lefelé, a völgybe. — Na, menj szépen haza és feküdj le, míg életben vagy! Vén csoroszlya! Elfelejtetted, hogy betöltötted a kilencvenet és már alig bírsz felkelni az ágyból! Támaszkodj rám! De az anyja továbbra is ellenszegült és ezt motyogta: — Megverlek, Siqudion! Haszontalan kölyök! Add ide azonnal a kést, mert eilátom a bajodat! Hallod? De a fiú tovább vonszolta a falu felé. Az öreqasszony huzakodott, ameddig bírta, aztán elfogyott az ereje és könyörögve mondta: — Várj egy kicsit, Siggy! Hallgass rám, fiam... ne vedd el a kést? Tudod, hogy ma nincs vesztegetni való időnk ... hiszen megjöttek a herinqek. Valami csoda folytán sikerült kiszabadulnia a fiú kezei közül, de ekkor elfogta egy köhögésroham, oly erős, hogy le kellett ülnie egy gerendára, amíg lélegzethet jut. Köhögése úgy hangzott, mint a völgynek rohanó szekér zörgése, vagy mint egy nagy gőzhajó rakodásánál az emelődarú csikorgása. — Egészen kimerültél — mondta részvéttel a fiú. — Támaszkodj hát rám! Gyere, majd segítek... De a vén emberek olyan makacsok, mint a birka. Az öregasszony talpra állt és visszafordult a part felé, a ládák felé, ahová kétségtelenül el is jutott volna, ha fia útját nem állja, mint egy csökönyös birkának, amelyik a vesztébe rohan. — Az ördög vigyen el, Sigurion! — motyogta a vénasszony, aki végre megértette, hogy fel kell adnia a küzdelmet. A fiú szótlanul terelte a ház felé. Az öregasszonynak leesett a kalapja, görnyedten baktatott, apró léptekkel. Keserű csukladozása egybe folyt tüdeje hörgésével. Kisvártatva hangosan sírni kezdett. Megállt még egyszer, a fia felé fordult és könnyeiben fuldokolva kiáltotta: — Ezt nem fogja neked megbocsátani az isten. Sigurion! És úgy tűnt, mintha a kilencvenéves, szegény halászasszony szívének vigasztalan panaszában a föld minden fájdalma sikoltozna ... Aztán zokogva vonszolta magát tovább az esőben, a szuroksötét falun keresztül. A fia már rá sem hederített. Hiszen az öregemberek éppen olyan hangosan és keservesen sírnak, akár a kisgyermekek. M

MH

HII

t

tt

MMW

Wt

MI

M

Ht

MmWMHWW Franyo Gibaia: Menekülés az égő faluból ÜJ SZÖ 600 -rr 1957. szeptember 16.