Új Szó, 1957. szeptember (10. évfolyam, 243-272.szám)

1957-09-21 / 263. szám, szombat

Elena Lazinovská képkiállítása •** p ^ " g| • -"f .. ' •< t "T •r m,m • ' X> - : V.sSÍ. •• • •V- • . ::í" W?' .í^ívVí:?" , Podpoíanai hegyek (olaj) A fasizmust nem elég gyűlölni, de minden rendelkezésűnkre álló eszközzel harcolni is kell ellene. — Meggyőző szóval, szatirikus rajztollal, borzalmakat plasztikusan formáló vésővel, szenvedések sötét színét festő ecsettel lehet és kell is harcolni ellene. — Bratislavában, a Száraz-vámi Művelődés Házában szept 8-án nyílt meg E. Lazinovská kiállítása. Mintegy száz, különböző C.-tékű szépiarajz, kőnyomat, akvarell és olajfestmény szólnak nevében. Duklától kezdve, Liptón, a Vág vidékén, Közép-Szlovákiában, Nyitráig Mindennapi jelenet az újságárus bódé előtt Švermovo (olaj) és Bratislavfiig vonultatja fel a 13 év előtti partizánharcok színhelyeit. Képei nemcsak tájképek, nemcsak benyomásra rezonáló hangulatot, de emléket is keltenek. Emlékét a nélkülözésnek, a küzdelemnek, a hősi áldozatok tömegének, mellyel visszaszerezték a haza földjét, az erdőket és hegyeket, a megbéklyózott emberek szabadságát a fasizmus fojtogató zsarnokságától. Lazinská képei eszmeileg meggyőzőek. Átérzéssel, élményből fakadón festette őket. Nemcsak a felhőkbe nyúló hegyormokat, a nagy távlatokat szemlélteti, de lélekben is ott van a küzdelmek mögött. Pátosz és külsőségek nélkül is érezteti, ho<3y ezek nemcsak a táj tavaszi derűjében, őszi bágyadtságában, téli dermedtségében fogant szépségek. Jelképes kifejezést nyer Chabanec rohamra készülő sötét erdeje és a Rojkov felé vezető út komor, lándzsahegyű fái, amelyek olyanak, mint a fegyveres katonák. Kráľova Hoľa gyöngyházszínű felhők alatt magányos, őrt álló fenyő vigyázza a terepet. Lipovce régi, békés fonott sövénykerítésén fenyegető szögesdrót tüskéi meredeznek ellenségesen. A Fátrai ballada kopár fái riadtan menekülnek a közelgő vihar elől. A Revúcai dombok oldalán még a bokrok is lesben állnak. A Bombakráter pasztőzusan felrakott színekkel, plasztikusan tárja elő a robbanástól feldúlt, meggyötört anyaföldet. Majd mindenütt az elmúlt harcok nyoma. De Švermova friss, pirostetős, nyugodtan, békésen tömörülő házai már azt hirdetik, hogy a tűzvész elmúlt, a romok fölött új élet épült. Rajtunk múlik, hogy ismét ne csapjon fel a pusztító láng, a háború, a fasizmus tüze. Bárkány Olga Gallna Ulanová, a világhírű szovjet balerina, cktóber elején Angliába utazik, ahol részt vesz az Edinburghi színházi fesztiválon. A fesztiválon bemutatják a „Londoni vendégszereplés" című színes angol dokumentum-filmet, a moszkvai Nagy Színház balettkarának angliai vendégjátékáról. R O. HVIEZDOSLAV: üz erdőkerülő felesége Részlet a 9. énekből Nyár hevétől űzte vándor, ki árnyra vágy, hogy megpihenjen, hol enyhülésnek szárnya nő, verejtékező homlokáról a ráncot sorban kisimítva, — így hajlott őszre az Idő. Kova-földön és tölgyein, mogyorócserjén, pázsiton, tisztáson, réten, mindenütt, már itt is, ott is furcsa nyom, fekete folt a völgyeken, tüzes talpaknak kelevényi, és fonnyad, szikkad a szirom, szárad és fárad zsugorodva, magában lelve sírhalomra, s ami marad, i szél bevégzi. £s mind kevesebb dísz a lejtőn, mintha családjuk után kesergőn repülnének a zuhogóhoz, somfához, jávorhoz, juharhoz. Csak fent a fenyves ott a bércen nem változik meg semmiképpen: ha egyszer öltönyébe bújt zöldéi és mindig zöldelő, örök remény jelképe ö! Ám akad szépség az őszben is, míg fel nem dúlják vad szelek, a természetnek bősz zsiványi, kik tépnek, írtnak, — addig virttl — sőt még utánuk is felleled varázsos titkát, friss zamatját, csak nézd az ég azurló arcát, nem szebb, mint 'fülledt nyáridon?, mosolyt ragyog bizsergetőn, majd vágyba mélyed, elsötétül, felleg pislákol húnyt szeméről. A nao, a menny királyleánya, akárha bálba menne táncba, sugár-haját szétnyitja fénnyel, aranygyeplön vezette álom ábrándjait repítve széjjel, va"v niint enyelgő táncban lányka a legény vállától hogyha válna, s maslik dús csokra szertelibben táncoló szikra, láng itt minden köröskörül a bálteremben, vöröslik ág, bokor, levélke, öltözve rózsák rőt színébe. De pillanat, s az égbe már pillék raja, ha szárnyra kap, repülnek, hősen szállónak, zizzenőn, zúgva és suhogva, mindegyik mintha már dalolna, majd gémeskútba hullanak, szórniuk, hogy ottan oltanák, vagy hütsék tán a lobbukat, díszítve víznek homlokát. Vagy mesgyét tarkítva ott lapulnak, ďiszéul szürke földi útnak; ám téged részvét béklyóz egyre, s mintha fájdalom sebezne, valami int, hogy rá ne lépjél, csak állj és gondolkozva nézzél, hisz koszorúk voltak egykoron, glória, dísz az ormokon! — csavargón jártál lám alattuk. Az ősznek is, ó, van varázsa, hallgatja fül, szemünk is látja. Nem egy szépsége integet: szabadság, béke, nézd, vigyed, jöjj a világba, béke már, ki tűzkőt csihblt és zajt kavart békülten él az ég alatt, harcok viharja nem kaszál. És micsoda gyümölcséró bőség, — a kívánság is már magától megáldott, ahogy az ágról mosolygó fürt kacagva csábít: telik, csak iőjj, a kis kosár is! A szív is tele, tele vággyal, gondolatkönnyü csónakával repül, míg végső öröm árja megfogja, játszva feldobálja. Egyébként ott a lélek mélyén; — arc bár örömtől csillagos, a nap aranyló szált bogoz, mint égi padlásról a pök, világ fölé hálót ki font, amit ágakhoz fúj a szél, nótázva pásztor bár mesél, s a fák körül vidám kacaj — — a baj lám már ott feketéllik, ezer hiába-vágynak árnya, s már-már szétfoszlik minden bája. Idejét érzi, hát búsul. S azúron át gyors villanat, gágogó hang, — a vadludak, hej a lelket ők idézik! _ Az ősznek is, ó van varázsa! Mezőkgn fürge munka láza, az eke rögöt rögre ont, boglyáknál lányok víg danája, hegyről a visszhang száll, zsibong, és este tűznek fénye játszik, görcsfát eszik a tarka lángja, ha új tavasz jő, szétparázslik. Hegyen örömnek hangja száll i - «*« rn

a • • • • • Ford. Monoszlóy M. Dezső tőle is kapott verseket a Tvorba számára. Baxáék nemgyszer kérdezték tőle, minek annyifajta illegális lapot kiadni s alig győzték felsorolni a címeket: Rudé právo, Délnické noviny. Tábor, České noviny, Česká žena, Trnaveček, röpiratok, brosúrák... — Az ellenállás nemcsak a kommunisták, hanem az egész nép ügye, — felelte Fučík, — legyen meg hát minden rétegnek a maga lapja ... És Fučík ostorozott, ösztönzött, harcra buzdított a jasizmus ellen. „A front kiterjedt az egész világra — írta egyik cikkében, — de a mi igazi frontunk itt van, hazánk földjén... Ne lessünk csak a határon túlra... gondoljunk arra, hogy a határon túlról is néznek reánk. Ne bízzunk csupán a vörös hadseregben, váljunk aktív harcosokká mi is!" Este fél kilenckor Fučík felállt az asztal mellől, két pisztolyát zsebre dugta és a Tvorba kéziratával a kezében elindult Jelínekékhez. Az utcán üdítő tavaszi szellő fésülgette lágy ujjaival dús, fekete kecskeszakáiiát. Fejéről levette a régidivatú, kopott, professzoros kalapot, hogy hajába is beleturkáljon a szellő... Miért kell bujkálnia, sánta, idős professzort játszania, amikor legszívesebben eldobná a szemüveget, messzire hajítaná botját és - újra a régi, mozgékony, országjáró újságíró lenne és ott lenne mindenhol, ahol a kétkezi munkások a jövő alapjait rakják. Eszébe jutott édesanyja szava, amikor a nagy mosti sztrájk idején óva intette fiát, féltette a csendörök szuronyától. És ő, a fiatal újságíró azt válaszolta: ne félts anyám, én csak kicsiségen törhetem ki a nyakam. És Fučík mindig a legvakmerőb, a legbátrabb tettekre vállalkozott ... Nem félek, és ez is baj — szokta mondani barátainak. Most sem érzett félelmet, gyors, bicegő léptekkel sietett keresztül a sötét utcákon — hogy még a kapuzárás előtt bejuthasson Jelínekékhez. A szokottnál erösebben sántított. Ez is örömet szerzett neki, mert kijátszhatja ellenfeleit. De az idős, tanári szerep gyakran nehezére esett. Amikor télen Lidával éj idején az illegális összejövetelről hazafelé tartott, sokszor kisértésbe hozta a gyerek-csúzda. Egyízben megtörtént, hogy a sántikáló öregúr nekifutott és gyerekmódra, szélvészként siklott a jeges járdán. S egyszerre, ni csak! — a sarkon cseh rendőr fordult be és erre a szakállas bácsi, zsupsz, elvágódott. ,£jnye-ejnye — szólt sajnálkozva, fejét csóválva a rendőr, — nem váló már magának a csúszkálás ..." Fučík beszédbe elegyedett a hozzájuk szegődő cseh rendőrrel. És milyen jól jött neki ez a kíséret! A közelben volt a vrSovicei kaszárnya, ahol németek is laktak. Ezen a környéken gyakran igazoltatták az embert. A rendőr megkedvelte az „öregurat" s amikor esténként tartott szolgálatot és észrevette sántikáló, új ismerősét, hozzájuk csatlakozott s akaratlanul mindig keresztül vezette őket a „veszélyes zónán" ... Milyen szép is az élet! — gondolta sokszor magában Fučík. — És milyen szép lesz majd egykor ... Milyen jó is élni! Szerette az életet és nem búslakodott, hogy, „a föld alatt" kell élnie, biztos volt abban, hogy nemsokára eljön a szabadságot hozó tavaszi nap! A föld alól megindított csatában nem egy elvtárs esett el. Ez fájdalommal, keserűséggel töltötte él az ő szívét is'. Egy alkalommal ezeket mondotta: „A Szovjetunió már annyi áldozatot hozott, hogy a mi áldozatunk a szovjet nép áldozatához képest csekély. Kár, hogy nem foghattunk fegyvert. A .vörös hadsereggel együtt ütöttük volna a fasisztákat!" E szavai is harcra buzdítottak. Ha elesik valaki, helyébe más lép. Szabotálni, lassan dolgozni — ez volt a jelszó. De nemcsak a gyárakban! A múlt nyáron a mezőkön égett a gabona. A parasztok is ellenálltak ... Fučík írásait terjesztették s bennük ez állt: Nemcsak a kommunistákat kell megnyerni az elnyomók elleni harcra, hanem az egész cseh népet, a husziták népét. A nácizmus mindent el akar pusztítani, ami cseh. A cseh népnek fel kell kelnie, hogy elpusztítsa a nácizmust ... Nagy és komoly harc volt ez. S Fučíkot, e harc egyik szervezőjét, örömmel töltötte el az a tudat, hogy szolgálatot tehet pártjának, népének. Minden lépés veszélyt jelentett számára, de nem törődött azzal. Most is — amikor Jelínekékhez igyekezett — már előre örült, hogy magához ölelheti a tiszta lelkű elvtársakat, hazafiákat. Megérkezett a Chitusi utcába. A kapu még nyitva volt. Jelínekék hátul, a földszinten, a bérház hosszú folyosójának végén laktak. Mirek már várt reá. De ott voltak Friedék is. „Szívesen vagyok veletek, barátaim, csak nem így, egy rakáson... — mondotta Fučík. — Magatokat is veszélybe sodorjátok..." Jelínekné a tüdővész rózsáival az arcán teával kínálta őket. — Ne haragudj „főnök úr!" — mondta engesztelőn. A sovány asszony tekintete tele volt bizalommal és meghittséggei, mintha csak mondaná: ne légy ennyire szigorú, nagyon szeretünk, bár neved sem tudjuk, s ünnepet jelent számunkra, ha veled beszélgethetünk ... Ja, az ünnep! — jutott az eszébe — s gyorsan elújságolta Fučíknak, hogy az elvtársak elhozták a Rudé právo sokszorosított májusi számát. — Nagyszerű! — nevetett fel Fučík, s mint a gyermek az ajándék után, úgy kapott az újság felé. ö szerkesztette, írta a lapot. A fejléc alatt rajz: a Szovjetuniót jelképező kéz pozdorjává zúzza a horogkeresztet. Friedné alig várta, hogy szólhasson. Gyorsan kiitta teáját. Vékony sovány asszony ő is. Nagy kék szemében tűz gyúlt, mintha partizántüzek fényét tükrözné. Partizánmunka volt az ő munkájuk is. Jelinekkel a városi pártszervezetben dolgoztak. — Ugye, május elsejét az idén is ünnepélyesen megünnpeljük? — kérdezte Friedné « „főnöktől". Fučík arca egy pillanatra elborult. Ünnepélyesen?! Amikor... De igen, ünnepélyesen! Ügy mint tavaly! És Friedné hozzátette, hogy a kartonpapírból kivágott vörös csillagok már készen varinak, szétszórják majd az utcákon, a színházak előtt, ahol sok ember jár. Vörös zászlót tűznek ki, ahol csak lehet, a Rudé právot s a röplapokat a falakra ragasztják, a város fölött kiemelkedő Bránik szikláira jelszót festenek... Fučík lelkét boldog érzés hevítette. „Ha elfognak — gondolta — meglátják majd a nácik, hogy nem szűnik meg a földalatti mozgalom! A párt jó talajba vetette a magot .. :• — ... Főnök elvtárs, nem vagy ebben a szakállas maszkban feltűnő? — kérdezte Friedné. — Erre már gondoltam én is... Május elsejétől „villamoskalauz" szeretnék lenni... — mosolyodott el Fučík. — De már mennem kell, — és felállt. Régi szokása szerint — még az első köztársaság idején, amikor a Szovjetunióban járt, Közép-Ázsiából hozta magával ezt a szokását — mellén keresztbe fektette kezét, meghajolt és szívélyesen elköszönt: — Szpokojnoj nocsi... a viszontlátásra ... — Még egy csésze teát, „főnök úr!" — kérlelte Jelínekné. — Nem, nem Jelínekné, itt túl sokan vagyunk... — No, csak egy csészécskével, kérem! ... A váratlan rajtaütés Á Petschek-palotában ezen a napon nagy volt a forgalom. A Junker s müvek várt sejtjét „kiemelték". A kommunistákkal együtt még néhány tucatnyi munkást is lefogtak. Bartoň elvtárs munkazubbonya már nem olajtól, hanem vérétől volt foltos. De még hátra volt az ígérkező „nagy falat". Böhm emberei néhány SS-katonával autóba ültek. A két autó kisiklott a palota udvari kapuján ... A találka színhelyén, a mozi előtt, Cöhm leállított

i a kocsit. Nem, — intette egyik társa, — menjünk csak tovább! Tovább mentek. Épp Kubík építész villája előtt álltak meg. Abban a házban lakott Vyskočil. Az emeleti erkélyen ült s onnan figyelte az utcát. Látta, a gépkocsikból kilépő civilbe öltözött Gestapósokat, akik a kabátjuk alá rejtették géppisztolyaikat ... Minden világos! Árulás történt! Értesíteni kell elvtársait! Vajon lesz-e rá ideje? Sajnos, nem... • • • Dvorák idegesen járt le-föl a közeli megbeszélt helyen, a mozi előtt. Fél tíz elmúlt! Hiába vár! Azt tudta, hogy az illegális dotgozók egy percet sem késnek. Ez náluk törvény. .. .Visszamentek a P etschek palotába. — Nem nekünk, hanem nekik súgtad be, hogy mi is ott leszünk! — köpte Böhm gúnyos szavait Dvoľák arcába. A besúgó érezte, hogy megvetik, fajankónak tartják, pedig kezükre juttatta a Junkersben dolgozó kommunistákat. De a „nagy falat" elúszott ... — Nem! Ňem! úszott el! — villant át a munkásáruló agyán a gondolat. Ott van még Jelinek! És az asztalt verve követelte a gestapósoktól, hogy menjenek oda! Jelinek mindent tud! A múltkor őt, a bizalmas embert sem engedte be a lakásba! A gestapósok ráhallgattak. Miért ne levegőzhetnének egy kicsit! Itt már alig van munkájuk. Bartoňékat már úgyis félholtra verték ... ... .fis Jelínekékhez akkor csöngettek br és "feszítették ki a lakásajtót, amikor a villanyszerelő felesége teával kínálta vendégeit, s „a teletöltött teáscsészéből párologva szállt fel a gőz"... PETRÖC1 BÁLINT ÜJ SZÖ 21 -rr 1957. szeptember 16.