Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)

1957-08-03 / 214. szám, szombat

Találkozunk Aiméeben (Zraz v Aimée) KÖZEPES SZÍNVONALÚ DEFA-produkció Horst Reinecke Találkozunk Aiméeben című detektívfilmje, melynek cselekménye Berlin demokratikus negyedében játszódik le. A film a régi sematikus módszerekkel ábrázolja a két ellentétes világ küzdelmét. Történetének tárgya az igelit műanyag gyártásának szabotálása és a gyártásához fontos polivinilchlorid műanyag Nyugat-Berlinbe csempészése bűnös kártevő banda által. Honnan és merre kerül ki az országból az értékes nyersanyag? — e kérdés megoldása az Nagyok és kicsinyek (Veľkí a mali) A JUGOSZLÁV AVALA FILM újabb, az eddigieket felülmúló alkotással mutatkozott be. Vlagyimir Pogacsics filmje visszatér a jugoszláv filmgyártás kedvenc témájához: az antifasiszta ellenállási harchoz. Filmjében, különböző, élethűen megrajzolt típusokat vonultat fel, amit pozitívumnak ismerünk el. Sajnos, a végletekig fokozódó drámai feszültséget mindvégig megtartó filmcselekményekben a rendező nem domborítja ki az ellenállási mozgalom vezető erejének szerepét. Individuális hőssel találkozunk, akiről legfeljebb sejtjük, hogy a párt felhívására cselekszik az őt mindenNDK biztonsági dolgozóira vár, akik meg is felelnek feladatuknak. Ez röviden a film tartalma. Sajnos, a rendezőnek nem sikerült semmi alkotói újat belevinnie a rendezésbe, egyes epizódokban visszatér a régebbi hasonló zsánerű filmekben (Razzia stb.) alkalmazott művészi fo* * * gásokhoz és sablonszerűén ismétlődő jelenetekhez. A filmcselekmények könnyedén, feszültség nélkül peregnek, olykor humorosan hatnak. A film fogyatékossága, hogy pozitív eszmei tartalmát a rendező nem tudta megfelelő művészi formákba önteni. honnan körülvevő veszély teremtette bizarr helyzetekben. Találkozunk a meghunyászkodó, családját féltő szubjektivista értelmiségivel, annak rokonszenves kisfiával, (ö menti meg a történet hősét), elvonul előttünk a besúgó házmester megvetésre méltó alakja, közelről megismerjük a rendórkopókat, de a munkásosztályt, — mely az antifasiszta harc fő ereje volt — s vezérét-, a pártot sehol sem tátjuk. Ez pedig lerontja a cselekményeiben változatos drámai film eszmei erejét, és a kétórás előadás után a mindvégig lázas izgalomban szorongó néző nem érez feloldódást. — L. L. — A köpenicki kapitány Švejk szerepében Szlovákiai olvasóink már régebben találkozhattak vele. Prágába csak most érkezett meg a köpenicki kapitány. Nem először jár köztünk. Valóságos személyéről, erről a félévszázaddal ezelőtt megtörtént eredeti esetről ártatlan gyermekkoromban (vagy négy évtizeddel ezelőtt) már édesanyám mesélt nekem a szlovákiai kisvárosban. Oda is eljutott a híre. Persze akkor még csak a történet humoros és nem maró, szatirikus oldalát értettem meg. A remek történeten évtizedeken át nevettek az emberek. Először Zuckmayer színpadra vitte. Annak alapján azután egy negyedévszázaddal ezelőtt, feszült belpolitikai légkörben, közvetlenül Hitler hatalomátvétele előtt német színművészek, később Hollywoodban vitték filmre a porosz szellem sötét butaságának, embertelen gőgjének ezt a tömörségében is oly hallatlanul jellemző történetét. Az amerikai feldolgozás kapitányával tíz évvel ezelőtt a kiváló Albert Bassermann, a mostani nyugatnémet feldolgozásban a derék, öreg Heinz Rühmann megtestesítésében találkozunk. Csak nagy német jellemszínész tudja ezt az alakot megjeleníteni. A börtönéből többször szabadult fegyenc elhatározza, hogy útlevelet szerez, immár nem betöréssel, lopással, hiszen azon mindig rajta veszett. 15 márkáért gárdakapitányi egyenruhát vásárol egy ócskásnál, magára ölti s máris szinte korlátlan hatalma van. A mundér dicsfénye az egyenruhaimádat bűvöletében élő Poroszországban csodát tehet. A többszörösen büntetett előéletű fegyenc, a kétségbeesett kis suszter megpróbálja a csodát. A fényes vállpántok, a méterhosszú kardbojtok látványára egyszeriben vigyázzállásba dermed mindenki. És a kis suszter egy napra Köpenick városának ura lesz. Közben a megcsontosodott bürokrácia is megkapja a magáét. A forgatókönyvíró és a rendező érdeme, hogy a film a szinte csak egyegy másodpercre felvillantott figurák által hiteles környezetrajzot ad. Az alakok színészi megjelenítés szempontjából is kitűnőek. A film alkotói a császári Németország jellegzetes figuráinak megrajzolásával, a szolgai alázat s a könyörtelen hatalom megannyi nevetségességében is gyűlöletet keltő alakjainak bemutatásával igaz képet tártak a néző elé a porosz militarista szellem förtelmességéről. A vidám téma és a lényegében hasonló politikai helyzet a remilitarizált, durva káplári Nyugat-Németországban, indokolttá teszi a harmadik feldolgozást. A bonni birodalomban is helyén való rámutatni arra a mély társadalmi ellentétre, amelyet azok idéznek elő, akik a háborúskodást magasztalják és semmibe se veszik a szegények millióit, akiknek tőlük ellentétes nézeteik vannak az emberi boldogságról és becsületről. Szándékosan nem a filmről írok, ha J nem az alakokról, típusokról. A jóságos, derék suszterről, dolgozó kisemberről. aki cseh testvérével, Švejkkel, a derék infanteristával, más-más úton, a maguk naiv egyéni elképzeléseik szerint szeretnék meaiavítani a világot és a benne élő embereket. Nevetni jó, nevetni kell, a nevetés fél egészség. De a köpenicki kapitány švejki élettapasztalata nemcsak megnevettet, nemcsak a könnyekig meghat, hanem az emberek millióit az eaész világon jobbá, nemesebbé teszi, felvilágosítja, neveli és pozitív cselekedetekre érleli. Ezért a köpenicki kapitány életének epizódja, több mint film. Művészet, kiállás, mégpedig a legjavából. Miközben a moziban arra gondolok, hogy Heinz Rühmann köpenicki kapitánya szinte svejki magasságokba szárnyal, gondolataim papírra rögzítése közben kapom a hírt, hogy a Csehszlovák Állami Film szerződést kötött a berlini CC nyugatnémet filmtársasággal, mely szerint csehszlovák-német koprodukcióban (hozzá kell szoknunk ehhez a fura kifejezéshez) újra megfilmesítik Hašek Švejkjét, az annyira rokonlelkű köpenicki kapitány megtestesítőjével: Heinz Rühmannal a címszerepben. Milyen jó érzés, ha az ember gondolatát megvalósítják és milyen nyugodt lelkiismerettel jósolhatom most az új, készítendő film átütő világsikerét. Pedig merész vállalkozásról van szó. Nemcsak mi • az egész haladó világ ismeri a humánus, belülről mosolygó kiapadhatatlan derűvel harcoló cseh nemzetiségű osztrák-magyar kisembert. Ezt a kisembert ábrázolja a most futó új Steklý-film is. De hát következetes hívei vagyunk a nemes vetélkedésnek, őszintén hirdetjük a békés politikai és gazdasági együttműködést és annak szerény előhírnöke lehet az első csehszlovák-nyugatnémet koprodukció. Jöjjön hát mielőbb a közös mű a világ egyik neves és népszerű jellemszínészével a főszerepben. Sz. Im. ÍRÁSTUDÓK FELELŐTLENSÉGE írta: Kallós Miklós (Románia) A magyarországi Irodalmi Űjság — amelynek nem kis szerepe volt az ellenforradalom eszmei előkészítésében — annak idején hozzánk, Csehszlovákiába is rendszeresen elérkezett, úgyhogy számos olvasó megismerkedett a benne foglalt írásokkal. Éppen ezért szükségesnek tartjuk, hogy folytatásban közöljük Kallós Miklósnak, a romániai Korunk 1957. július T-i számában megjelent elemző cikkét. Kétségtelen, hogy ez a cikk is hozzájárul ahhoz, hogy mindenki tisztán láthassa, milyen erők és milyen eszközökkel vették ki a részüket a magyarországi ellenforradalmi puccskísérlet előkészítéséből a kulturális élet frontján. A

marxisták sohasem értettek egyet azzal az állásponttal, amely szerint a történelemtudomány nem elemezheti, az irodalom nem ábrázolhatja hitelesen a kortársi eseményeket, mert ehhez — úgymond — történelmi perspektívára van szükség. Magától értetődik azonban, hogy a különösen bonyolult társadalmi, politikai jelenségek kimerítő és sokoldalú vizsgálata időt és kitartó kutatómunkát igényel. A magyarországi ellenforradalom lényegére már fényt vetett a marxista értékelés, ám a rendkívüli tapasztalatokkal szolgáló események beható tanulmányozása még korántsem zárult le. Széleskörű érdeklődésre tarthat számot annak felmérése, hogy milyen tevékenységet folytatott az ellenforradalmat megelőző időszakban és milyen szerepet töltött be aminak ideológiai előkészítésében a magyar írók lapja, az Irodalmi Űjság. A magyarországi sajtóban számos idevágó cikk jelent meg és e sorok írásakor szereztem tudomást arról, hogy egy terjedelmesebb monografikus munka is nyomdafestéket látott. Megkülönböztetett figyelmet érdemel Togliatti elvtársnak a Rinascitában közölt magas elméleti színvonalú cikke az Irodalmi Újságról, amelyet abból az alkalomból írt, hogy egy szenzációhajhász olasz kiadó megjelentette a lap november 2-i teljes számának, valamint néhány korábbról keltezett anyagának fordítását. Nem irttiokolt-e hát, hogy nálunk is hozzányúljanak ehhez a kérdéshez, hiszen annak idején hétrőli hétre rendszeresen elérkezett hozzánk ez a lap és sokan ismerik a hazai magyar értelmiség körében? A lap tevékenységének, szerepének teljes értékű bemutatására csakis a magyarországi irodalmárok, kutatók vállalkozhatnak. Az alábbi megjegyzések, észrevételek megközelítőleg sem tarthatnak igényt erre, hiszen ezt a feladatot nem lehet elvégezni a magyar irodalmi élet egészének, és külön-külön a jelentős művészi és közéleti szerepet játszott írók magatartásának, munkásságának alapos ismerete nélkül. Ennek hiányában elsősorban és legfőképpen az Irodalmi Újság utol; só évfolyamának újraolvasására és a fentebb említett anyagokra támaszkodtam. Az ilyenszerű újraolvasásnál két hibalehetőség adódik. Az egyik: ha a közölt írások, a lap hasábjain jelentkező írók minden sorát azzal a gyanakvó vizsgálódással fürkésszük, hogy mennyiben járult az hozzá az ellenforradalom kirobbanásához. (Ez annál is inkább helytelen lenne, mert a legutolsó számot kivéve, mindig akadt néhány elfogadható és jó írás.) A másik: ha valamilyen áltudományos „objektivitást" érvényesítenénk, eltekintenénk attól, hogy volt ellenforradalom, nem tárnánk fel azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy az Irodalmi Újság nem kis szerepet játszott az ellenforradalom ideológiai előkészítésében. Az újraolvasás legmegdöbbentőbb élménye éppen az a hátborzongató akusztika, amelyet a lezajlott események kölcsönöznek a megjelent írások tömének és a lap orientációja egészének. * T

ogliatti a rendelkezésére álló viszonylag kevés anyag alapján is találóan ismerte fel az Irodalmi Újság és az abban megjelent írások fő sajátosságait. Formailag végtelenül felzaklatott, ingerült hangvétel, tartalmilag a politikai tisztánlátás hiá-; nya: formailag gyalázkodás, gúny és szónokias beképzeltség („minden egyes író azt képzeli, hogy ő a megtestesült Ige") tartalmilag provincializmus a világos politikai elképzelések helyében. Mindezt — a lap újraolvasása alapján — egy szóban így fejezném ki: demagógia. Demagógia a szónak nemcsak formai, hanem elsősorban politikai értelmében. Az Irodalmi Újságban lapozgatván, megrázó erővel hat felidézni Lenin több évtizeddel ezelőtt elmondott szavait a demagógiáról." Eszem ágában sincs kétségbevonni szándékaik tisztaságát, hiszen megmondtam már, hogy pusztán politikai naívságból is demagóggá válhat nai lú. M valaki. De kimutattam, hogy Önök a demagógia hibájába estek és mindig fáradhatatlanul fogom hangsúlyozni, hogy a demagógok a munkásosztály legrosszabb ellenségei. Azért a legrosszabbak, mert felszítják a tömeg rossz ösztöneit, mert az elmaradt munkás nem tudja felismerni demagóg ellenségeit, akik barátaiként lépnek fel és néha őszintén teszik ezt. Azért a legrosszabbak, mert a zűrzavar és ingadozás időszakában, amikor mozgalmunk arculata még csak kialakulóban van, mi sem könyebb, mint demagóg frázisokkal magukkal ragadni a tömeget, amelyet aztán csak a legkeservesebb megpróbáltatások tudnak meggyőzni tévedéséről." (Lásd: Lenin müvei V. k. 483. 1.) Illetékes magyarországi szervek feladata megállapítani és eldönteni, kinél volt meg a tiszta szándék és kinél valami egészen más. Hatásaiban és eredményeiben azonban a demagógia marad egyiknél is másiknál is. a demagógia? Hasznos és aktuális lenne külön tanulmányt szentelni e fogalomnak. Azt hiszem, hogy a demagógia lényegéhez hozzátartoznak legalábbis a következő vonások: — a demagógia elvont, általános igazságokat hirdet, általános — és ebben az elvont formában sehol és soha nem létező — eszmék nevében száll síkra gyakorlatilag teljesen körvonalazatlan célokért; — a demagógia nem vizsgálódik, nem elemez; a logikus érvelést sziporkázó stílusfordulatokkal, a bizonyítást költői hasonlatokkal és tetszetős párhuzamokkal helyettesíti; — a demagógia az érzelmekhez appellál, szívesen megkerüli a rációt; eleme a tömegpszichózis (lélektanászok, szociológusok; kár volt elhanyagolni, nem tanulmányozni a társadalom- és tömeglélektant); — a demagógia nem színtiszta hazugság; a demagógia nem hat az igazság szemcséi nélkül. A demagógia egészében és nem részleteiben hazug. Nagyon fontosnak tartom ez utóbbit hangsúlyozni az Irodalmi Újsággal kapcsolatban. Ez a megállapítás érvényes logikailag és történetileg is, azaz egy és ugyanazon adott cikken belül, valamint a megjelent cikkek és lapszámok egymásutániságában. Az 1956. év kezdetén (és a megelőző években még inkább) nem kevés a józan és igaz írás, hogy azután mind ritkábbá váljék és az összkép, a végeredmény a demagógia legyen. Objektív-e ez a megállapítás? Vajon nem szükséges-e periodizálnunk az Irodalmi Újság tevékenységét, hiszen köztudomású, hogy 1956 nyarán a Magyar Dolgozók Pártja is elismerte, hogy az írók hozzájárultak a gazdasági, társadalmi és művelődési életben megmutatkozó hibák feltárásához. Nem lehetne-e azt mondani, hogy az íróknak, az Irodalmi Újságnak 1956. júliusáig általában ioazuk volt és csak azzal vetették el a sulykot, hogy „harcukat" tovább folytatták a MDP emlékezetes júliusi határozatai után is? Hiszen a Magyar Szocialista Munkáspárt és a forradalmi munkás-paraszt kormány értékelése szerint is 1956. júliusáig voltak komoly hibák a párt és az ország vezetésében és a júliusi határozatok jelentették tulajdonképpen azt az egészséges alapot, amelyre a a további fejlődés támaszkodhatott volna. Az olyanszerű feltételezés, mintha a lap csak az ellenforradalmat közvetlenül megelőző periódusban, csak július után vált volna azzá, ami — tévedés lenne. Tarthatatlanságát nyitva hagyott kérdések sora bizonyítaná. Miért folytatta agitációját az Irodalmi Újság július után? Vajon a július utáni lázító hangvételnek nincsenek-e meg az előzményei?, (Mitől rúg be az ember, a tizedik féldecitől, vagy a megelőző kilenctől?) Meglehet, hogy részletekig hatoló monográfia nem tekinthet el bizonyos periodizálástól. Az Irodalmi Újság szerepének általános megítélése azonban az 1956. évfolyam újraolvasása alapján és a lezajlott események megvilágításában nem lehet más, mint ez: felelőtlen demagógia, amely nagymértékben hozzájárult a i ellenforradalom felfejlődését megkönnyítő bomláshoz és zűrzavarhoz. A

különböző ideológia-' jelenségek vizsgálatánál a marxisták igyekeznek feltárni a nézetek és eszmeáramlatok társadalmi és ismeretelméleti gyökereit. Indokolt ez az eljárás az Irodalmi Újság • politikai vonalának elemzésekor is. A társadalmi gyökerek szerteágazók. Mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy az Irodalmi Újság politikai tevékenysége csak olyan beállításban érthető meg, amely tekintetbe veszi a polgári ideológiának az elmúlt időszakban fokozódó offenzíváját a szocialista ideológia ellen. Éppen a magyarországi' ellenforradalom bizonyítja, hogy a polgári ideológia befolyásának az erősödése szerves alkotóeleme és hathatós eszköze az imperializmus politikai tö: rekvéseinek. Már a XX. kongresszuson ! elhangzott az a figyelmeztetés, hogy a szocializmus eszméjének a tekintélye és népszerűsége nagymértékben megnövekedett és ennek következtében a polgári ideológia is kénytelen számos esetben szocialista frazeológiába öltözni, ha egyáltalán hatni akar. Ilyen sajátos formában jelentkező polgári , ideológia szüremlett be a magyaror1 szági irodalmi életbe az ellenforradal: mat megelőző időben. Emellett és ezenkívül számolni kell — véleményem szerint — azzal a sajátos helyzettel és szereppel, amelyet | általában az értelmiség és különösen az irodalmárok egy része elfoglal és betölt a szocializmus építésének korszakában. Marx beszél arról, hogy a szocialista társadalom (a kommunista társadalom alsó foka) magán hordozza még a tőkés társadalom anyajegyeit. A szocializmus megvalósulása előtt, az új társadalom építésének a korszakában ezek az anyajegyek természetesen még élesebben kivehetők. Fellelhetők nemcsak a gazdasági élet ilyen vagy amolyan ágában, hanem az emberek, a társadalmi csoportok mentalitásában, magatartásában is. Amikor Kautsky még marxista volt, ragyogóan elemezte az irodalmárok sajátos helyzetét a tőkés társadalomban és viszonyukat a proletariátushoz, ennek mozgalmához. (Lenin részletesen idézi Kautsky fejtegetéseit az Egy lépés előre, két lépés hátra című müvében.) „Kautsky abból indul ki, hogy az irodalmárok és a proletariátus között ellentét létezik. Ez az ellentét nem az egyénekre, hanem osztályokra, társadalmi csoportokra vonatkozik. Az egyes irodalmárok bekapcsolódhatnak a proletariátus osztályharcába (mint ahogy egyes kapitalisták is bekapcsolódhatnak), ezzel egyidejűleg azonban az irodalmár már megváltoztatta jellegét. Az irodalmár és a munkásosztály közötti ellentét másfajtájú, mint a proletariátus és a burzsoázia közötti ellentét, mert az irodalmár nem tőkés. Igaz, hogy életformája polgári és kispolgári, de ő is kénytelen munkája termékét és munkaerejét eladni a tőkésnek, aki kizsákmányolja és társadalmilag gyakran degradálja. Irodalmár és proletár között tehát nincs gazdasági ellentét, de vannak az életmódból (egyedül vagy nagyon kis kollektívában végzett munka), bizonyos érzelmi és gondolkodásmódbeli különbségekből fakadó ellentétek. A proletár minden erejét a szervezetből, a társaival való tervszerű együttműködésből meríti. Akkor érzi magát nagynak és erősnek, ha része egy nagy és erős szervezetnek. A proletár, mint a névtelen tömeg részecskéje, a legnagyobb önfeláldozással harcol, a személyi előnyre, a személyi dicsőségre való kilátás nélkül teljesíti kötelességét minden poszton, ahová állítják, önként alárendeli magát a fegyelemnek, amely egész érzését, egész gondolkodását áthatja. I

, gészen másként áll a dolog az I irodalmárral. Ő nem az erőszak eszközeivel, hanem az érvekkel küzd. Fegyverei — személyes tudása, személyes képességei, személyes meggyőződése. Csak személyisége által érvényesülhet. Ezért személyisége megnyilvánulásának teljes szabadságát tekinti sikeres munkája első feltételének. Csak nehezen illeszkedik bele alárendelt részként valamely egészbe, csak a szükségesnek engedelmeskedve, nem pedig jószántából. A fegyelem szükséges voltát csak a tömeg, nem pedig a kiválasztott szellemek számára ismeri el. Önmagát természetesen a kiválasztott szellemekhez számítja..." (Folytatása következik) ÜJ SZÖ 1957. augusztus 3.