Új Szó, 1957. július (10. évfolyam, 181-211.szám)
1957-07-11 / 191. szám, csütörtök
V asárnap reggel Kirill Nyikolajevics Izvekov kikísérte a lányát, Nágyát a tulai állomásra. Nágya Moszkvába szándékoztt, hogy az egyetemen átadja bizonyítványát, és dolga elvégeztével meglátogassa barátnőjét a fővároson kívüli nyaralójukban. Kirill Nyikolajevics mosolyogva nézett lánya szemébe. Anyjáéhoz hasonló világos, kissé dülledt szemének fehérjét halvány rózsaszínű erecskék hálózata árnyékolta be. — Nem aludtad ki magad, kis dorbézoló — mondta. — Nehogy aztán eszedbe jusson Moszkvában is kirúgni a hámból' — Hagyd el, hisz az életben oly ritkán történik egy időben két ilyen esemény: a nagybácsi lakodalma és a bizonyítványosztás. Tetszelegve ejtette ki ezt a szót: „Bizonyítvány". Az utóbbi napokban százszor is elismételte. A „b"-t sokféleképpen, különféle hangárnyalattal ejtette ki. — Nagyon sajnálom, hogy mama nem láthatja a bizonyítványomat! — Hát igen! De ez a kisebbik baj, nagyobb baj az, hogy Moszkvában nem találkozol anyáddal — mondta együttérzően apja. — Bizony, lehet-e valami számomra drágább a mamánál? Most csak azt tudom, hogy az egyetemen leadom a bizonyítványomat és soha többé nem kapom kézbe. — Nem baj, lesz helyette egyetemi okleveled. — Oklevél... — az még a holdban van. De a bizonyítványom — az már kézzelfogható valóság. Diadalmasan meglengette a táskáját, végigsimogatta, majd fürgén odanyomta néhányszor ajkát apja orcájához, fejét forró arcához húzta, apja pedig szeretetteljesen megveregette a hátát. Nágya fürgén benn termett a vasúti kocsi fülkéjében. Kirill Nyikolajevics megvárta, míg Nágya búcsút intő keze — a fülke ablakánál állók feje fölött — el nem tűnt a távolban, és a peront elhagyva megindult a kijárat felé. Kuszált gondolatai össze-vissza keringtek agyában. Sok mindenen járt az esze, leginkább a legutóbbi családi eseményeken: lánya befejezte iskolai tanulmányait, felesége ismét úton van, a sógora meg most tartotta esküvőjét. Különösen a lakodalom foglalkoztatta, melyre nem tudott eljutni, mert a végrehajtó bizottság ülésén parázs vita keletkezett a város építkezési költségvetéséről és ez visszatartotta őt. A felesége fivére, Pável Parabukin fegyvergyári mérnök a múlt héten csütörtökön bejelentette, hogy szombaton megnősül. Ideje is volt már, hogy harminckétéves fejét a házasság igájába hajtsa, mátkaválasztása sem volt titok. Nem is kertelt, ha kérdezték, hisz mindenki jól tudta, hogy Mása Oszkina, Nágya osztálytársnője hódította meg szívét. Csak az érte derült égből villámcsapásként a hozzátartozókat, hogy a vőlegény és a menyaszszony egyszeriben a tanév befejezésének napjára tűzték ki esküvőjüket. Amikor Izvekov lelkére beszélt sógorának, hogy hát várjatok még egy kicsit a lagzival, leikecskéim, nem kell mindjárt az iskola padjaiból az anyakönyvvezető hivatalába rohanni, Pável nevetve ezt válaszolta: — Sőt, nagyon is jól van ez így. Jobban emlékezetünkben marad a nagy nap. Két bizonyítvány kerül egyszerre a családi iratok dobozába. — A nővéred is úton van. Majd még neheztelni fog érte — mondta Izvekov. — Ugyan, Anocska már régen rám adta az áldását! — nevetett Pável. így hát megtörtént az esküvő Jasznaja Poljanán: A gyerekek megkapták az iskolában a bizonyítványokat és nagy dérrel-dúrral berontottak az anyakönyvvezetőhöz. A házasságkötésnél Mása két legjobb barátnője — Nágya és Larisza tanúskodott. Az aktus után az ifjú párral együtt Oszokinék falusi lakába mentek lakodalmat ülni. Nágya a legutóbbi három tanévben sok időt töltött tanulással Oszokinék házában. Pazar lakoma ,várta őket. Az ámbituson egy marék búzával fogadták az ifjú párt; díszhelyre ültették őket és poharakba töltötték az édes malátasört. Fanyar bort és pezsgőt is ittak. Mása előtt az asztalon kiürítették a díszes kivitelű, öblös családi iratdoboz tartalmát: két okmányt. Az egyiket a bölcs igazságok évtizedig tartó szorgalmas elsajátítása eredményezte, a másikat pedig — a sors ajándékozta. Ae egyik lány ezüst tízkopejkást dobott a dobozba — Másáék boldogságóra! Egymás után huilott a csengő ezüstpénz a dobozba. Pável nem állhatta meg, hogy tréfásan közbe ne kiáltsa: — No, most már biztosítva van nászutunk! ' A kopejkákból összegyűlt értékes ajándék csakugyan szép összeget tett ki a végén. A lakoma végén harmoa 0 i s z 0 Konsztantyin Fegyin: IZVEKOV CSALÁD Konsztantyin Fegyin jeles szovjet író háború után megjelent regényei között figyelemre méltó helyet foglal el trilógiája, melyet Az első örömök-kel kezdett meg. A szokatlan nyár — a trilógia második könyvének megjelenése után rövidesen napvilágot lát a trilógia befejező része — A máglya, melyen a szerző még dolgozik. Ennek története 1941 közepe táján játszódik le Tulában, Jasznaja Poljanán és a Volga mentén. Hősei között ráismerünk előbbi regényeinek alakjaira, köztük gyermekekre, kik a Nagy Honvédő Háború tüzében felnőttekké értek. Sok új hőst ismerünk meg a háborús események közepette. Az alábbi részletet az új regény első részének 9. fejezetéből vettük. 1957. július 11. nikaszóra ropták a táncot a ház előtti udvaron. Nágya tündökölt bájos megjelenésével. A vendégek aztán megindultak, hogy elkísérjék Mását és Pávelt a falu hosszú utcáján, majd a ligeten és az erdőírtáson keresztül az állomásra. Az ifjú pár Nágyával és a többi városi vendéggel együtt az éjjeli vonattal visszautazott Tulába. Nágya elmesélte apjának a lagzi lefolyását. Elbeszélése közben gyakran ismételgette fiatalos rajongással: „Micsoda éjszaka volt ez, apa! Micsoda hajnalhasadás!" — Igen, értem már, értem — válaszolta a ž öreg. A másik percben ismét rákezdte Nágya: — Ah, apa, ha láttad volna, milyen elragadó volt a mi Pávelünk! Ha tudnád, milyen előkelő volt a megjelenése! — Már hogyne, hisz az ilyen alkalom egyenesen megköveteli a méltóságteljes szereplést. Különben, nagy disznó ... Nem tudta elhalasztani az esküvőjét. Addigra ügyeidet is elintézted volna Moszkvában s hazajöttél volna mint egyetemista, lehet hogy mama is hazajött volna közben. Hát nem lett volna jobb, hm ... ? — Persze hogy jobb lett volna. De mindenekelőtt már most egyetemista vagyok. És értsd meg: nagyon jól éreztük magunkat tegnap este, bizony isten!.... Különben Pavlíkunk mintha valamit forgatna a fejében ... Nem tudod, miben sántikál ? ... Kirill Nyikolajevics nagyon is jól ismerte Pávelt. Pável az Izvekov családban nőtt fel. Nővére, Anna Tyihonovna legidősebb gyermekének, néha — ha valamiért rászolgált haragjára — „sikerült" gyermekének nevezte őt. Alapjában véve tehetséges fiatalember volt — Izvekov is annak tartotta és.ha élete útján kudarcok is érték, saját erejével, s mint mondani szokta, drámák nélkül megküzdött velük. — A dráma — nem az én esetem! — mondogatta. Már gyermekkora óta tudta, hogy nővére „tolja a szekerét". Különböző városokban tanult, többnyire ott, ahol Izvekov működött, de néha ott is, ahol színésznő nővére szerepelt. Az utazások sok pénzbe kerültek éppúgy, mint a kétfelé élés, s eleinte éppen az utóbbi. Nővére nagyobb színházakban akart fellépni, viszont nem mindenütt voltak nagy színházak, ahol nagy üzemek épültek és ahová Izvekovot helyezték. Pável soha sem érezte, hogy árva. Családtagnak érezte magát a házban és lehet, hogy éppen azért, mert hozzátartozónak érezte magát, már régen szöget ütött fejében az a gondolat, hogy valami újat kell vinnie a házba, valamit adnia kell a háznak. Egyik kudarca éppen ennek az érzésének volt a következménye, s lehet, hogy serdülőkorának válságát jelentette. Tizenötéves korában elhatározta, hogy otthagyja az iskolát és elmegy gyárba dolgozni. Izvekov azt mondta neki: — A mai üzemeknek nincs szükségük félbemaradt egzisztenciákra. — Gyakorlati oldaláról nézem az életet — válaszolta Pável. — A gyakorlati munkára még nem vagy felkészülve. — Akkor beállok segédmunkásnak. — Felelőtlenség. Túlsók évet töltöttél már művelődéssel. — No tessék: egyszer nem vagyok elég képzett, másszor meg túl művelt vagyok! — Nem tehetek róla, úgy van, ahogy mondom. — Elszegődöm a gyárba tanoncnak. — Most nincs tanoncfelvétel. — S nem lehetne valahogy megcsinálni, hogy a tanonctoborzás keretén kívül...? Nem tudná elintézni, hogy felvegyenek? — Mért tegyek olyasmit, ami ellentmond a te érdekeidnek? — Nem számít — mondta Pável. — Engem csak a gyakorlati munka érdekel. Izvekov akkor levélben számolt be a feleségének előbbi beszélgetésükről. Terjedelmes levélben kapta meg a választ, melyhez a felesége hatszavas üzenetet mellékelt öccse számára: „Drága Pávelkém, nagy bolond vagy te!" Mikor Pável elolvasta sorait, feldühödött és szét akarta tépni az írást, de Izvekovra pillantva megkérdezte: — Elolvasta? — Mit? — Azt a pár sort.... — Már hogy olvasnék el olyasmit, amit nem nekem címeztek? Pável lassan kis négyzetre hajtogatta össze az írást és zsebre vágta, majd bement a szobájába, ledőlt az ágyra és elgondolkozott. Egy hete nem volt már iskolában, de amikor másnap reggel Izvekov a gyárba készülődött, megállította őt az ajtóban. — Arra a meggyőződésre jutottam, hogy el kell végeznem az iskolát! — Szerintem tökéletesen igazad van. — Csakhogy ... Ezt magának nem is mondtam meg... az igazgatónak azt mondtam, hogy nem fogok már tovább tanulni. — No és! Ha kizártak, majd eljárok ügyedben az iskolában. Valamit csak tehetnek. No, jő egészséget. Sietném kell. — Még meg akartam... — szólt Pável szomorúan lehorgasztott fővel, — Meg akartam ... Ismét megcsókolhatom mag^t ? ... — Hát persze, pajtikám. Miért ne? — mosolyodott el Izvekov és megcsókolta Pável cserepes, érdes, vastag ajkát. Sok év múltán Pável, már mint mérnök huncútkódva megkérdezte Izvekovot : — Igaz-e, hogy akkor nem olvasta el Anocska nekem küldött üzenetét ? Izvekov nem sietett a válasszal, hol összehúzta a szemöldökét, hol a fejét csóválta: látszott, hogy sokkal érdekesebb dolgot szeretett volna hallani: — Persze, hogy igaz. — És Anocska semmit sem mondott magának ? — Nem emlékszem már rá. Mi volt az üzenetben? — Az titok! — Mindketten sokáig hahotáztak és egymás tekintetéből kiolvasták azt, amiről ugyan nem beszéltek, de amit szó nélkül is megértettek. Pável Izvekovék Tulába költözése előtt került a fegyvergyárhoz, miután Moszkvában elvégezte a Bauman-iskolát. Izvekovtól ösztönözve hamarosan megtanulta a tervrajzolvasást, különféle gépezeteken törte a fejét és kedvteléssel fürkészett mindenfajta bonyolult gépszerkezetet. Az intézetben a konstruktőr munka kötötte le leginkább figyelmét, így a fegyvergyáriak csakhamar felismerték benne a számukra nagyon is megfelelő szakembert. Izvekovék boldogok voltak, hogy ismét találkozhattak vele. Tulában eleinte elhagyatottnak érezték magukat és Pável tréfálódzva vigasztalta őket, hogy védnökséget vállal felettük: — Ne búsúljatok, mindenkor örömest leszek társaságotokban! — Nagyon hálásak vagyunk pártfogásodért, — válaszolta Izvekov —, de mivel akarsz bennünket szórakoztatni? — Kezdjük, drágáim, a versenypályával. A versenypálya Tulában annyi, mint a Colosseum Rómában. Mindenben az új Oroszország tipikus fiatalja volt. Lelkesedéssel — noha nem mindig egyforma,hévvel — dolgozott, jó partner volt a társaságban, szeretett moziba járni, szerette a labdarúgást, kerékpározott és jó hoszszú lábai révén sikereket aratott ennek a hagyományos tulai sportnak űzésében. Szép érmet is szerzett, melyet mindig ünneplő kabátjára tűzött, míg el nem vesztette. Jól keresett, hát vett magának motorkerékpárt. Nagyon kedvelte Nágyát. Mindig azt hajtogatta, hogy a szeme láttára nőtt fel (13 év volt köztük a korkülönbség). Amikor az első Tulán töltött ősszel tudőbeszüremlést észleltek Nágyánál és elvitték Jasznaja Poljanába, ő vállalkozott az állandó összekötő szerepére a város és Jasznaja között. Csaknem minden szabad idejében berobogott tündöklően fényes, puffogó, berregő masináján Izvekovékhoz és megkérdezte: „Nem kell valamit elvinni? Adjátok ide, én elviszem!" — és azzal máris elviharzott a Tolsztoj-kapu irányában és tovább az Orlov úton a falu felé. — Jó napot, Nágyácska! Hoztam ám valakinek „zsámkit". — Hát az meg mi fán terem? — Hát hol születtél te, csodabogár, ha azt sem tudod, mi az. — Ott, ahol te: a Volga mentén. — Hiszen a Volga mente aprajanagyja, ha alszik „zsámki"-ról álmodik! — Mivel nem alszom, olyat még nem láttam. Pável a stanicliből egy halom kerek mézeskalácsot szórt ki az asztalra. — Ez még nem az igazi „zsámki". A tulaiak jó süteményeket tudnak készíteni, meg kell hagyni. S ha valami jót találnak ki, azt Tulában íziben elkapkodják. Mézeskalácsot tömött a szájába és leült a díványra Nágya mellé. — Egész fényűzően élsz itt az üdülőben! No, hogy van az egészséged? Javult már? t Pável az üdülőben megismerkedett egy Nágyával egyidős sápadt lánykával és így történt, hogy egy-két év múlva nem tudta megmondani, kinek a kedvéért jár Jasznajába — a már régen meggyógyult unokahúga kedvéért-e, vagy inkább Mása Oszokina kedvéért? Felidézve ezeket az apró emléktöredékeket, Izvekov elmosolyodott s azt gondolta magában: „No, ez is befutott már a révbe!" Bosszantotta, hogy nem vehetett részt a lagzin. Gondolatai Pável körül keringtek. Bántotta, hogy nem láthatta Pável boldogságtól sugárzó szeplős képét, nem gyönyörködhetett Másában és Lariszában, mert meg kell hagyni, helyesek voltak ezek a lánykák és ami a legfőbb, Nágya nagyon szerette őket. Még inkább bosszantotta Izvekovot, hogy felesége nélkül tartották meg az esküvőt. Gondolatai itt — szokás szerint — elkalandoztak. Felesége véget nem érő utazásaira gondolt. Anna Tyihonovna, színészi nevén Ulina, családi nevén Parabukina, egész életét a vidéki színházaknak szentelte. Sokáig tetszelgett magának e szavak kiejtésében: vidéki színház, vidéki színész. Sokszor ismételgette e két szót. Nem tartotta véletlennek, hogy a nép színháza a kis Jaroszlavlj városkában született meg, amelynek régiségén kívül semmi nevezetessége nem volt. Legszívesebben régi, Volgamenti darabokat játszott. Annyira szerette e szerepeit, hogy művészi tudása fénypontjának tartotta alakításukat. Amiként a hűségnek is ki kell állania a próbát, neki is sokat kellett vállalnia: nyári pihenés helyett beleveszni az ismeretlen messzeségbe, hogy már félig elfelejtett szerepeket játsszon új építkezések helyszínén vagy távoli katonai helyőrségekben. Meggyőződése volt, hogy a színész — az orosz ember útitársa, mert nálunk a színház az élet kedvelt iskolája. Izvekov már megszokta felesége örökös, néha meglepetésszerű utazásait. Osztozott felesége romantikus színházimádatában, melyet annak idején a polgárháború frontjain a színészeknek a vöröskatonák számára rendezett vándorelőadásai váltottak ki benne. Nézetei megegyeztek felesége nézeteivel, melyekkel fenntartás nélkül egyetértett. Azt azonban egyikük sem mondta volna: rendjén van, hogy hónapokig nem látjuk egymást A felesége egyszer édes-kettesben megkérdezte őt: — Nagyon rossz nélkülem? — Hisz jól tudod — felelte Izvekov és szokása szerint kissé" elhallgatott. — De ha már színésznőt vettem feleségül, tudtam előre, mihez tartsam magam. — Szegénykém, hogy megjártad — mosolyodott el felesége nem annyira ä férj szavain, mint inkább attól a boldog érzéstől áthatva, hogy élőszóval is hallotta azt, amit már anélkül is régen érzett. Ha külön éltek, levelezgettek egymással, s annak ellenére, hogy Izvekov felesége leveleinek vétele után még fájóbban érezte az asszony hiányát, csakúgy mint legénykorában, most is minden áldott nap repesve várta felesége levelét. Anna Tyihonovna a levélpapírra vetett i-eszé)» getés sajátos formáját választva vendégszereplése színhelyének életéből vett hírek, színházi események közlésével, színdarabokról szóló beszámolókkal kezdte, majd rátért szürke Hétköznapi dolgokra. Izvekov a sorokból felesége jellegzetes nőies hangját hallotta: „Ezen a röpke pillanatként elmúlt héten annyira felmelegedett az idő, hogy az ember legszívesebben mindent ledobott volna magáról. Otthon milyen az idő...? Itt egyszeriben minden kirügyezett és kivirágzott, díszköntöst öltött! És otthon...? Itt aliphogy, kilépek az utcára, mép. a fák is énekelni kezdenek és az ég is ragyogóbb! S az embernek oly fiatalosan dobog a szíve! Mi újság van otthon? Mi újság van a te munkásVelencédben, melyet építgetsz, építgetsz, de soha fel nem építesz? Felszáradtak már a tavaiyi tócsák? Még mindig rúddal emeled ki autódat a lápos földből? Ügy szeretnék veled hintázni azon a rúdon, mint múltkor, emlékszel? A végén ülnék s lógatnám a lábamat. írj mielőbb hoqvlétedről.. E sorok után Izvekov határozott léptekkel keresztül-kasul szelte a szobát, idegesen igazgatta a ruháját, szorosabbra húzta a nadrágszíját, megvakarta, majd végigsimította tarkóját és gondterhelt arccal leült az ebédhez. Nágya az asztal mögül leste a megfelelő alkalmat és egy' pillanatig mereven apjára szegezte tekintetét. Majd szemrehányóan megjegyezte: — Miért titkolódzó?. sp«? — Mit jelentsen, az, hogy titkolódzóm? — Hisz az arcodra van írva, hogy levelet kaptál mamától! — Ha tudni akarod, senkinek sinc* semmi az arcára írva ... — Felolvasod? — kérdezte hízelegve. — Még meggondolom — hangzott a rejtélyes válasz. Rendszerint felolvasta felesége leveleinek egyes részeit — melyeket jónak látott — a lányának. Nágya a levél után nyúlt és kérlelni kezdte apját: — Mit hagytál ki már megint, matasd! Hisz én neked mindent >negmutatok, amit a mama nekem ír. — Olvasd inkább Puskint, sokkal jobban megírt ő mindent. — Mit, mit írt meg? — Mindent. — Tudom, de azt olvasd fel nekem, amit a mama írt, most nem érdekel Puskin. Izvekov még kiválasztott és felolvasott néhány sort azok kivételéül, amelyeknek hatására keresztülkasul járkált a szobában és igen vakargatta a fejebúbját. Nem mintha újság lett volna számára feleség^ távolléte. De az, hogy minden így összejött, bosszantotta őt. Az ördög látott ilyen megátalkodott, csökönyös embereket! Az már igaz: egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz! Anocska, alig fejeződött be a színházi évad, hosszú időre Moszkvába utazott. A tulai színházi évad az ő részére nem sok örömöt ígérő vállakózás volt, melyet csak azért fundált ki, hogy a férje számára nehéz és gyötrelmes három év után végre együtt lehessenek. Hisz ez alatt az idő alatt csak a szabadságát tölthette otthon, no meg rövid vendégszereplései alkalmával látogathatott haza. Izvekov aznap előestéién kísérte ki feleségét az állomásra, amelyen Pável közölte nősülési szándékát. A pénteki nap folyamán nem tudott telefonösszeköttetést kapni azzal a moszkvai szállóval, ahol Anocska letelepedett. Ezért Anocska hivta fel őt éjjel telefonon és tudomására adta, hogy kéthetes vendégszereplésre Bresztbe utazik. Izvekov meglepte őt Pável nősülési szándékának hírével. Anocska felszisszent. — Nem szabad Pávelnek megtennie, míg vissza nem térek! Izvekov megmondta, hogy minden rábeszélése eredménytelen maradt. — Mása hathatna rá. Eszelj ki már valamit! Mondd meg, hogy te leszel Pável násznagya és azt akarod, hogy halasszák el két héttel azt az esztelen esküvőt. — Nem volna talán jobb két nappal elhalasztani azt a te esztelen utazásodat ? — Haragszol talán? Egyáltalán nem knlnék útra, ha még nappal telefonáltál volna. De éppen az imént írtam alá a szerződést. Holnap reggel indulok a repülőgéppel és vasárnap már szerepelek! — Hát akkor... mit tehetek!? Jó utat! És szerencsésen jöjj vissza! — Értsd meg, Kirill, nem szeghe(Folytatás a 7. oldalog
