Új Szó, 1957. július (10. évfolyam, 181-211.szám)
1957-07-11 / 191. szám, csütörtök
(Folytatás a 6. oldalról) tem meg adott szavamat. Alkudj meg már valahogy velük! Tudod, nagyon érdekes társulathoz kerültem, csupa fiatat... és aztán ... egyszeriben kedvem kerekedett... • — Értem, de Pávelnek is hirtelen kedve támadt... — Látom^ hogy bánkódsz. De most már mitévő'legyek ? Nem mondhatom lé szereplésemet csak azért, mert az «csém házasodik! Ha mégis makacskodik, soha sem bocsátom meg neki. Még valamit! Most jutott eszembe: ajándékozd nekik a teáskészletünket... Mit?... Hát persze, hogy a fiataloknak! Azt a kék csíkosat. Nágya tudja, melyiket. Mi már beszéltünk róla... Vele meg mi van? És mikor megy Moszkvába, ha most lesz az- esküvő? ... Ekkor telt le beszélgetésük ideje. Hirtelen be kellett fejezniök mondanivalójukat. És Anocska most is, mint Kiriilel folytatott beszélgetései alkalmával mindig, azzal fejezte be, hogy csókoja őt, és hirtelen emeltebb hangon még hozzáfűzte: * „Nagyon, nagyon, nagyon". Izvekov pedig zavarában, hogy a városközi vonalon még lehallgatják, kurtán ennyit válaszolt: — Én is ... Végeredményben kellett, hogy e mindennapi dolgok körül keringő gondolatai valamilyen következtetésre vezessenek. Következtetnie kellett valamire az emlékek felidézéséből. Persze ez a következtetés önmagától ötlött fel Izvekovban és nem kevésbé volt egyszerű, mint gondolatai és emlékei. Nágya felnőtt, Pável szilárdan megvetette a lábát, Anocska életkedvtől duzzadozik, mindnyájan szabadoknak érzik magukat, bizakodva néznek sorsuk elé. Mindegyikük a maga módján él, s úgy látszik, így van ez rendjén. Nem a domosztroj*) mintájára alapította családját, miért élne hát úgy, mint a domosztroj korában ? Kirill Nyikolájevics az állomásról hazafelé sétálva tette meg az utat. Elhatározta, hogy pihenőnapot csinál magának, nem aféle közönséges naptári vasárnapot, hanem olyan ünnepnapot, amikor félretesz minden kötelességet és oda megy, ahová a Iába viszi, gondtalanul, mint egy kisfiú, aki még nem tudja, mi az iskola. Magára maradt a házban. A rekkenő hőség pokolian égetett és Izvekov önkéntelenül betévedett abba a szobába, melyet Nágya „falusi fürdőnek" keresztelt el. Nevét az|ért kapta, mert tulajdonképpen nem is volt benne fürdőkád. A széles lócákon és alattuk kannák, mosdótálak, vízmérő kancsók álííak, a"'falákon pedig víztartályok, öblös teknők, különféle edények és vizesdézsák függtek, melyeket Nágya „testnevelési célokat szolgáló leltári állománynak" nevezett el. Reggelenként friss vízzel töltötték meg a kongó ciszternákat, majd a házból vízcsobogás, vízöntés, pancsolás zaja szűrődött ki, mely sajátos melódiájú egyvelegbe vegyült, melyből könnyen meg tudták állapítani, hogy a háznak melyik lakója zárta magára a fürdőszoba ajtaját. Izvekov kényelmesen, mintha valamilyen hivatalos szabályt tartott volna be, egymásután sorjában, szertartásszerűen végezte el a tisztálkodás műveleteit, arcáról elégedettség sugárzott. Ilyenkor kellemes érzések kerítik hatalmukba az embert: agya megszabadul a mindennapi gondoktól. Ez az érzés áthatja testének minden porcikáját és jő kedélyre hangolja. Végionézve önmagán, teste mintha csak azt mondaná: megérte, hogy egész életedben jól ápolsz és gondozol! Nézd, virulok, éini akarok, élni! Ügy látszott, hogy a tisztálkodás művelete már fiatalkora óta beidegződött Izvgkovba, hogy keze gyakorlott mozdulatoka: végez, s gondolatai közbej-, máshol szálldosnak, — pedig ag.'a pihent: élvezte a testápolás műveletét, melynek eredményeként felpezsdült vére frissen huilámzott testében. fzvekov ezután kimért mozdulattal, élmzve a műveletet, öreg borotvájává; bajlódott. Végighúzta a fenő- meg az .Uesítőszíjon, hogy jól vágjon. Borotválkozás után megint megmosdott, majd lenge pizsamát ö'tve a könyvespolchoz lépett. Keresgélő ujja Montesguieu: A törvények lelkéről című művén, akadt meg. de nyomban viszsza is csúsztatta a könyvet, s, tekintete egy másik polcon akadt meg. Miért ne olvasna ilyenkor olyasmit, ami már régen érdekelte és amire «ddig soha sem volt ideje. Mennyi riindenféle vaskos és vékonyabb kötet sorakozik egymás mellett, melyeket aiert tett félrí, hogy majd magával viszi, ha szabadságra utazik. A kötetek fölé hajolt, de közben megszólált a telefon. Felvette a távbeszélő kagylóját. Pável — még köszönni is elfelejtett — azt kérdezte tőle. elutazott-e *) Domosztroj .= házi rend; XVI. századbeli orosz irodalmi emlék, Rettenetes Iván cár tanácsadójának, Szilveszter szerzetesnek müve: a polgári életmód és az erkölcsi erények kódexe a feudális Oroszországban. — a fordító megjegyzése). Nágya, meg hogy mivel foglalatoskodik most Izvekov. — A, újdonsült férj! Üdvözöllek! Azt hittem, megelőzlek: éppen hozzád készülődöm ajándékkal. — Érdekes, s mi lesz az? — vetette oda csak úgy futólag, kissé tréfásan Pável. — Majd meglátod. — Valami törékeny tárgy? — Olyasmi. — Éppen jól jön! Mondják, ha esküvőkor üveg törik, szerencsét hoz. — Csak nem akarod összetörni az ajándékokat ? — Én — nem... Hallotta a rádiót? — kérdezte hirtelen Pável. — Miért? Kikapcsoltam a készüléket. Izvekov csak most kezdte észrevenni Pável hangjának szokatlanul fojtott rezgését és Pável kérdésére egy kis élcet akart már megereszteni a mámoros reggelre vagy az álmatlan éjszakára célozva, de Pável közbeszólt és sebtiben folytatta: — Akkor kapcsolja be. Most ismét felolvassák a közleményt. Háborút! Érti? — Mi az... mi... te meg ... — kezdte Izvekov, de ugyanakkor a telefonkagylón át meghallotta a bemondó fojtott hangú, kimért beszédét, melyet Pável nyomban megzavart: — Kapcsolja be gyorsan a rádióját! Ha meghallgatta a közleményt, tüstént jöjjön hozzánk. Másával együtt várjuk. A rádiókészülék a telefon mellett állott. Izvekov kinyújtotta a kezét és bekapcsolta a készüléket. Míg a lámpák melegedtek, egymásnak ellentmondó furcsa gondolatok kergették egymást agyában. Elgondolkodott azon, hogy Pávelék házasságának már első óráiban a „feleségemmel együtt, férjemmel együtt" úgy hangzik, mint valami eskü szent szava. Miért: mi Másával együtt várjuk és nem úgy egyszerűen, mint még tegnap — várom? A háború idestova már két éve folyik a világban. Pedig hányszor elkeresztelték már! Kitalálták az „állóháború" nevet. Pedig az már egész Európában elharapódzott... — Ez Pávelre vall... — rázogathatja az ember a kagylót, ahogy akarja, akkor sem ért belőle sokat. Még jó, hogy nem vittek ki bennünket a hadszintérre ... No lám, valamikor volt egy film, úgy hívták: A nagy néma. Most meg a rádió némult meg ... Ügy Játszik, nem törtetek Másával dirib-darabra üveget. Türelmetlenül forgatta az állomáskereső gombot. Hajszálvékony fütyülés, messzi tangó, színpadi nevetés hangfoszlányai, recsegés és olyasvalami hallatszott a hangszóróban, mintha a nagy zajban egy teherautó szabadult volna meg terhétől, majd hirtelen kitisztult a rádió hangja és beszélni kezdett a bemondó, az, akinek hangját a telefonkagylón át egy másodpercig hallotta akkor, amikor Pável közölte, hogy kitört a háború. Egyszeriben mindent megértett. A szája is tátva maradt a meglepetéstől, és ifjúkora óta fekete egybenőtt szemöldökeit felhúzta gondterhelt homlokára. Keze levált a hullámkereső gombról, megragadott egy széket, hogy maga alá húzza, de inkább felemelte,, nehogy zajt csapjon és megzavarja a rádióra összpontosuló figyelmét. Tekintetét mereven a hangszóró selyem porfogójára szegezte, mely mögül a hangszóróból nehezen érthető szavak törtek elő, s lassan leereszkedett a székbe. Egyetlen sző sem kerülte el a figyelmét, s ugyanakkor hallotta belső énjének hangtalan szavait, melyek úgy szólván minden elhangzott szóra rezonáltak. Tehát mégis belesodortak minket a háborúba — mondotta ez a hang. Benne vagyunk már! Benne vagyunk abban a háborúban, melybe eddig nem sikerült bennünket belekergetniök. Amely ellen kézzel-lábbal hadakoztunk. Amelyet gyűlölünk. Megindítottották ellenünk a háborút, mégsem tudjuk elkerülni. Felborították a békét, hogy megdöntsenek bennünket. Meg akarnak semmisíteni mindent, amit alkottunk és amit most alkotunk. Ez az őy háborújuk! Hát így áll a bál: most már a mi háborúnk Már a miénk. A mi háborúnk az övék ellen. Ez a háborújukkal szemben táplált gyűlöletünk háborúja. Óh, milyen váratlanul, milyen hirtelen következett be! Várhattuk pedig. Vártuk is és mégis milyen váratlanul ért minket! Azt mondják, minden nagy esemény váratlanul következik be. De úgy látszik, a nagy tgazság is. Bizonyára í^y van ... Izvekov mind a két hangot hallotta — azt is, ami kívülről jött, azt is, amelyen belső énje szólalt meg. Egyetlen arcizma sem rándult meg; úgy ült mozdulatlanul, amilyen mozdulatlan a hangszóró selyem porfogőja volt, Lassan összezáruítak ajkai, s midőn egymáshoz nyomódtak, kékesre borotvált ajkától az orráig mély barázda képződött; összeszorított szája körül, bíborszínben égő füle alatt sötét árnyak táncoltak. A rádió bemondója egyre emeltebb hangon folytatta a közlemény olvasását, majd a végén felkiáltott: „Miénk a "vőzelem!" E fennhangon kimondott szavak után bekövetkezett pillanatnyi csendben az elviselhetetlen üresség úgy tűnt, mintha minden kihalt- volna a házban, mintha minden eltűnt volna, maga a ház is. Izvekov feltápászkodott és félrerúgta a széket. Mindaz, ami a szobában elhangzott, mindaz, amivel öntudata e hangokra reagált, egy szóban jutott közös kifejezésre: Breszt. Anocska most Bresztben van.! Igen. ő maga mondta neki, ő maga ejtette ki e nevet: Breszt. Miért is nem gondolt mindjárt erre?! Nem tartotta komolynak a helyzetet? Talán még mindig nem komoly a helyzet? Hisz Anocska ott van, ahol már fellángolt a háború tüze. A határszélen! Vagy rosszul hallotta volna? Miért is nem kérdezte vissza? Tényleg mondta volna Anocska, hogy Bresztbe megy? Nem ő tévedett? Utolsó szavai voltak: „nagyon, nagyon, nagyon!" De miért éppen utolsó szavai? Mit jelentsen az, hogy utolsó szavai Mi akar ez lenni? Nehezen felemelte a kezét, körmeit legszívesebben belevájta volna a fejébe. Ujjai elernyedtek. Érezte, fel kell üvölténie, de mégsem ordított. Férfiasan leküzdve felindultságát, kényszeredetten leült és a térdére fektette kezét. Induló hangjai töltötték be a szobát. Induló... Friss, vidám, tüzes induló pattogott. Ugyanazon selyem porfogó mögül. Valamit cselekednie kell. Anocska már másodnapja Bresztben van. Ma kellene szerepelnie, de hajnal óta lövik a várost. Mindenekelőtt telefonálnia kell. Nem, inkább rádiógrammot küld. Az a fő, hogv ne veszítse el a fejét; minden ezen múlik. Rádiógrammal kérni fogja, hogy repülőgéppel szállítsák el Anocskát. De kit kérjen? Miféle színház csábította el Anocskát? Talán a művészeti bizottság fogja tudni. Majd az válaszol. Lehetetlen, hogy ne tudja, hová távozott egy népművész. íziben táviratozni fog. Igaz, ma senki sincs ott, — az ördögbe, — hisz ma vasárnap van! Utasítani kell Nágyát, hogy holnap reggel... Persze, Nágya! Most éppen vonaton ül. Legjobb lesz a katonai szervezetekhez, a katonai bizottsághoz fordulni. A' hatalom Bresztben most a katonák kezében v n. A hadseregben pedig jól ismerik Anocskát. Egyszersmind a katonai bizottságnál is fog intézkedni. Mi is Nágya moszkvai címe? Ja igen, persze, levélben akarta közölni. Maúgyis abba a főváros melletti villába megy. Különben a vonatban már biztosan tudják az eseményeket. Nágya megtudta és hazaion. Miért is jönne haza? Nem tudom. Senki sem tudja, mit hoz a jövő. De én már tudom! Anocska még sohasem forgott olyan veszedelemben, mint most. Csak nyuqalom — a kapkodás a fejetlenség iele. Ezt pedig el kell kerülnöm, nem szabad, hogy... Vontatott, gyakran ismétlődő berregéssel megszólalt a telefon. A berregés elárulta, hogy a városközi vonal jelentkezik. Valaki, akinek vékony, dohányzástól rekedtes hangját mindjárt felismerte, egykedvűen, de nyájas hangon megszólalt: — Izvekov elvtárs?... Jó napot. Novozsilov elvtárs kéri, hogv jöjjön el a területi bizottság tanácskozására. Fél óra múlva kezdődik. Mit mondjak? — Mindjárt megyek. Egy lépést tett az előszoba ajtaja felé, de észrevette,' hogy még mindig pizsamában van, s ezért visszatért a hálószobába. Szándékosan nem sietett az öltözködéssel, figyelmét fölösleges dolgokkal igyekezett lekötr.'. A szeme fölött egyvonalba-ívelő felhúzott szemöldökeiről lehetett csak észrevenni, hegy gondolatai most egy bizonyos helyre összpontosulnak. A telefon mellett elhaladva Páveke ondoit. — Sebaj, — gondolta — az újdonsüit férj várhat. Majd felhívom öt a területi bizottságról. Távozása előtt még a zsebébe nyúlt, hogy meggyőződjék, nála van-p a kapukulcs. Mindent a szokott rend h-n talált. (Oroszból fordít"' Lörin" Lás-' filmek nemzetközi seregszemléje Karlovy Varyban Évről évre megismétlődő jelenség, hogy a fesztivál harmadik vagy negyedik napján bizonyos jóllakottság és fáradtság nyilvánul meg a küldöttségek tagjai, de még inkább az újságírók soraiban. Nem csekélység naponta három, esetleg négy, egyenként csaknem kétórás játékfilmet, ugyanannyi rövidfilmet éber, fogékony szellemmel végignézni, a film vetítését megelőző beszédeket meghallgatni és utána frissen, szinte kapásból helyes véleményt papírra vetni. Amolyan holtpontról, testi elfáradásról van szó, amelyet a tevékeny sportolók jól ismernek és amelyen a lelkierőnek bizonyos felfrissítésével túljut az ember. A fesztivál rendezősége az idén számolt ezzel a beálló elfáradással és ezért helyesen egy-egy szünnapot iktatott a sajtófogadásokkal és a versenyen kívül is sűrűn bemutatásra kerülő filmekkel túlterhelt műsorába. Az első pihenőnapon, holnap Plzeňbe és Františkové Lázneba látogat el a fesztivál több száz főnyi vendégserege, hogy más látnivalók, más élmények helyrebillentsék az egyensúlyt és a kikapcsolódás meghozza a szükséges szellemi és testi felfrissülést. Magamról elmondhatom, hogy bizonyos átmeneti fáradság után a teljes felfrissülést meghozta már „Az éj leple alatt" című indiai film. De mielőtt ennek a rendkívül érdekes, nagyerejű művészi filmnek részletesebb elemzésébe és a főszereplőjével és rendezőjével, Radzo Kapúrral való személyes megismerés ecsetelésébe bocsátkoznék, hadd említsem meg röviden a napnak a találkozást megelőző többi eseményeit. Film a korrupcióról és az ifjúságról Az előző fesztiválokon meglepett egyfelől a japán filmek balladai «zép• sége és ereje — itt a kitűnően fényképezett technikailag igen hatásos, drámai jelenetekben bővelkedő Rashomonra gondolok — másfelől az olykor naturalizmusba csapó realizmus és szociális mondanivalójának mélysége és igazsága is, amire például a Rákhalászok, a Hirosima gyermekei vagy a Déli alkony voltak. Az idei fesztivál japán filmje, a „13-as számú tájfunjával igénytelenebb; messze elmarad mind témája, mind a művészi megformálás tekintetében az eddig megismert nagy japán filmek mögött. A film alkotóit alkalmasint félrevezette az a szempont, hogy olyan művet mutassanak be a fesztiválon, amely tárgyánál fogva közelebb áll az európai néző ízléséhez. A japán küldött bevezető beszédében hangsúlyozta is, hogy a film némileg hasonlatos Gogol Revizorjához. Nos, ez a hasonlatosság igen halavány és csak annyiban áll fenn, hogy mindkét esetben a korrupció leleplezéséről van szó. A tengerpart mellett fekvő Fugue városkát tönkretette a tájfun. Iskolája ép maradt, de a tájfun kapóra jön a hasznot szimatoló korrupt városatyáknak: a még használható épületet ledöntetik, hogy egy új iskola építéséhez hatalmas szubvenciót csikarjanak ki az államtól. Ne tételezzük fel, hogy önzetlen emberbarátok, — mindenki a maga pecsenyéjét akarja megsütni, ám rajtavesztenek. Kutomu, az egyik fiatal tanító hosszas lelkitusa után az új iskola alapköve lerakásának ünnepélyén bejelenti, hogy a minisztérium átlátta a csalást, a szubvenciót nem adja meg, a lakosság tehát ne támogassa kölcsönnel a korrupt városatyákat, mert sohasem látná vissza pénzét. Kutomu tiltakozása után a városka vehetői fogcsikorgatva veszik tudomásul, hogy elestek a zsíros falatoktól. A derekasság és becsületesség győzelmét, sajnos, a film nem ábrázolja oly művészi formában, hogy meggyőzzön. Sok az elnyújtott, hosszadalmas jelenet, az emberábrázolásban is a kelleténél több a sematikusság és így minden jószándéka és haladó gondolata mellett sem sorolhatjuk ezt az új japán filmet a maradandó értékű j nagy alkotások közé, j Jóval kedvezőbb fogadtatásra lelt [ a dánoknak Koppenhága aranyifjúsá! gáról szóló filmje. A jólétben élő, nagyvárosi fiatalságról van benne szó, leányokról és fiúkról, kik tévelyegnek, rossz útra térnek, mert a szülői otthonban nem látnak harmóniát, boldog és békés együttélést. A jószánáékC dán film igen becsületesen vázolja fel a problémákat és két fiatal esetében megmutatni próbálja az elesettségből, eszménytelen életből kivezető utat. Természetesen nem várhatjuk el a dánoktól, hogy a mi szemünkkel nézzék a fiatalok problémáit, olyan követelmény volna ez, amely ott Nyugaton a legjobb szándék mellett is megfeneklene. Be kell érnünk azzal, hogy a film teljes jószándékkal egy igen érdekes és társadalmi következményében nagy hatósugarú problémára próbálja felhívni a közvélemény figyelmét. Az éj leple alatt Kalkutta kihalt utcáin egy magányos hindu férfi bandukol. Azért jött el falujából, hogy a nagyvárosban munkát találjon. A fáradságtól és szomjúságtól gyötörve egy nagy bérház udvarába téved és boldogan hajlik a kút csövéhez, hogy végre olthassa kínzó szomját. Szerencsétlenségére e pillanatban meglátja egy éjjeliőr és abban a hitben, hogy tolvaj az inni akaró, üldözni kezdi a rongyos ruhájú, borostás állú férfit. Ezzel a jelenettel kezdődik a munkát kereső hindu parasztnak groteszk éjszakai kálváriája a városi bérkaszárnyában. Üldözése folyamán sorra tanúja a bűnöknek: egy fiatalember titokban felkeresi szerelmesét, és egy férj el akarja lopni felesége ékszereit, a házban titokban szeszt főznek, de még hamis pénzt is nyomnak. Mire a hajnal közeledik, a tolvajnak vélt férfi véres arcával, szakadt ruhában ott áll a husángokkal hadonászó gyáva üldözői előtt és ő, az ártatlan, az egyetlen tisztakezü ember roppant halálfélelmében a szemükbe vágja minden gyalázatukat. A mi kívánalmainknak és művészi ízlésünknek tökéletesen megfelelne, ha ez a helyenként chaplini erővel és groteszkséggel megrendezett és megjátszott film véget érne és a megrendítő leleplezés megadná a történet kicserélését. A hindu rendező azonban mintha kénytelen lett volna engedményekkel élni, a romantika síkjára tereli a történetet. A film hősét tovább üldözik, azonban a sebesült, halálosan fáradt embernek sikerül bejutnia. egy erkélyre és onnan egy kis gyermek segítségével kiszabadul a bűnnel, csalással és hazugsággal fertőzött házból. És a pirkadó reggelben tisztalelkű hősünk eljut egy kertbe, ahol egy fiatal nő korsójából vizet csurgat tenyerére, hogy végre szomját olthassa. Realizmus és mesébe illő romantika, groteszk túlzás és szívdobogtató költészet keverődik ebben a sok ellentmondást kiváltó, mégis páratlanul szép és igaz, hindu filmben, melyről állítni merem, hogy A. Zahri filmje mellett a fesztivál eddigi legnagyobb eredménye és meglepetése. A filmet rendező és a főszerepet játszó Radzs Kapur, aki a fesztivál vendége, világviszonylatban is nagy művész, nagy emberábrázoló és költő. Nagy élmény volt megismerkedni ezzel az istenáldotta tehetséggel és hallani szavait. — A film sokat tehet a népek barátságáért, a jóakaratúak törekvéséért és az emberi boldogságért az egész világon. Filmem egy vidéki egyszerű ember problémáit érinti, hőse bátra*! küzd a szociális igazságokért. Törekvésem az völt, hogy leleplezzem egy társadalmi réteg ürességét, megmutassam, hogyan alakoskodik és hazudik, hogyan követ el törvényellenes bűnöket az éj leple alatt. Ügy hisszük, hogy Radzs Kapurnak sikerült filmjében ezt az igényes elgondolását művészi formában kifejeznie és olvasóinknak az ősz vagy a tél folyamán alkalmuk lesz megismerni az évente 250 filmet gyártó indiai filmtermelésnek ezt a legérdekesebb, sokatmondó művészi alkotását. EGRI VIKTOR OJ szo 1957. julius U.