Új Szó, 1957. június (10. évfolyam, 151-180.szám)

1957-06-08 / 158. szám, szombat

ZALKA MÁTÉ: Velicska és a jövendőmondó Apám sokat mesélt legjobb barátjáról, kivel hosszú éveken át levelezett. Mikor Velicska bácsi leveleit olvasta, szemét apró ráncok hálózták körül és qtjész arcát örömteljes, megelégedett 'mosoly öntötte el. Appfn a középiskoláit Észak-Magyarországon végezte. A puszták gyermekeit a híres sárospataki, lévai és késmárki gimnáziumok csábították északra. Ittytanuit apám és Velicska, itt mélyült(el barátságuk, melyet még a hoszszú 'évek és a nagy távolság sem tudott szétszakítani. , Hogy milyen is lehet Velicska bácsi, apám legjobb barátja, sehogy sem tudtam elképzelni, csak annyit tudtam róla, hogy az iskolában első tanuló volt, de a diákmulatságokon sem maradt a többiek mögött. — Ha nemesi családból származott volna — mondogatta sokszor apám — ma talán miniszter lenne. Azonban Velicska nem emelkedett magasra az élet lépcsőjén. Egy hegyek közötti eldugott kis gyárvárosban élt a Tátrában és onnan küldözgette reménnyel és élettel tele leveleit. Az eltelt 45 év alatt apám csak egyszer látta Velicskát, az érettségi találkozón. Erről a találkozóról egy fénykép is maradt, melyen apám és Velicska egymás mellett ülnek. ... 1915 júniusában, sebesülésem után, mielőtt visszatértem volna csapattestemhez, pár napra hazajöttem. Mikor leugrottam a kocsiról és befutottam a kapun, az elém siető apám mögött egy dús szakállú ismeretlent pillantottam meg. Az ismeretlen olyan melegen és örömmel üdvözölt, mintha még pelenkás koromból ismert volna. Ma sem tudnám megmondani miért, de azonnal tudtam, hogy csak ó lehet és fesztelenül fordultam feléje: — Ön Velicska bácsi, igaz? — Eltaláltad, fiam — mondta Velicska bácsi és magához ölelt. Hosszú, helyenként ezüstösen csillogó, gondozott szakálla engedelmesen simult mellére. Már az első pillanattól kezdve megszerettem. Velicskát a háború kergette hozzánk. Mikor a cári csapatok a Kárpátokat támadták, a menekülés zűrzavarában eszébe jutott régi barátja és hozzánk menekült a pusztára, hogy kipihenje a súlyos megpróbáltatásokat. Ö az első ember, aki nyíltan szidta előttem a háborút és azt „a bitangot, aki ezt a forró kását megfőzte." Velicska bácsit mindenki szerette a házban. Vendég volt, de sohasem ült tétlenül. Egész nap dolgozott, segített apámnak, bejárt a faluba, és amerre járt, mindenütt barátságos mosoly fogadta. Közeledett elutazásom ideje. Még Hét boldog nap, aztán bevonulok az ezredhez ... és ki a frontra. Velicska bácsi is hazakészült. A cári csapatokat messze a Kárpátok mögé vetették vissza. Gorlice alatt ezer ágyú dörögte a győzelmet és a háború egyre távolabb került a magyar határtól, átcsapva Volhíniába és Lengyelországba. Meleg Júniusi nap volt és egy vászonkötésű könyvvel a kezemben a kertben sétálgattam. Kedvenc íróm legutolsó könyve volt ez a háborúról. Érdeklődéssel vettem a kezembe, de már az első oldalakon keserű csalódás ért. Mit vártam az írótól? Éles bírálatot, epés gúnyt és mindenekelőtt az igazságot. Hittem, elég megírni az igazságot a háborúról, ahhoz, hogy leleplezzék. És mit találtam ezzel szemben a könyvben? Néhány kezdetleges, kiagyalt anekdotát a hősiességről. Elidegenedtem a szerzőtől. Mély levertség fogott el. Igen szomorú hangulatban talált rám Velicska bácsi. Készülődsz, kis hősöm? Látom, elszomorodtál. No semmi baj! Nem kell szégyenkezned. Az erőszakolt vitézkedés sokkal rosszabb. Ebben a háborúban nem lehet szó hősiességről, csak ördögi kitalálás az egész. Ó, édes fiam, borzalmas dolog a háború, senki sem tudja, hogyan végződik. Csak egy biztos — jól nem. — Mi történhet még? — kérdeztem komoran. — Valóban azt hiszi Velicska bácsi, hogy elvesztettük a háborút? Velicska bácsi igent intett. Dús szakálla remegve hullámzott végig a mellén. — Ide figyelj, 'fiú, nagy dolgot mondok neked. A múlt évben június elején, mikor még senki sem gondolt háborúra, találkoztam a hegyekben egy emberrel. Előre megjósolta ezeket az eseményeket. A jövendőmondó éleslátása csillogott a szeméből. — Velicska bácsi, maga valóban találkozott a híres rabbival — kérdeztem kissé gúnyosan. — Nem, ez nem a híres rabbi volt, ezerszer okosabb annál. Figyeld csak meg, hogyan találkoztam vele. Szolgálati ügyben, a gyár küldött —, sokszor megfordultam Galíciában. Jártam a falvakat és községeket, hol bricskán, hol vonaton, de nyáron leginkább biciklin. Ô, a kedves kis biciklim. Vajon hol van most? Biztosan annak is fütyültek — sóhajtott fel. Díszes, fehérmárvány selmeci pipát húzott elő a zsebéből, jól megtömködte apám saját termesztésű dohányával, aztán- felém fordult: — Adj tüzet! Pipa nélkül nem tudok mesélni. Odanyújtottam neki a gyufát és néztem, hogyan lepi el sűrű szakállát a füst. Ebben a pillanatban valami öreg, mesebeli varázslóra emlékeztetett. — Nagyon szerettem a biciklimet. Százhetvenhárom koronát fizettem érte s már több mint ezer kilométert utaztam rajta ... Szóval Neimarba mentem festékért. A galíciaiak Novitargnak nevezik. Szép vidék. Vígan karikáztam hazafelé a sima országúton. Kapron és Nagyberkény között zuhogó zápor ért utol. De micsoda zápor! Vissza kellett fordulnom Kapronba a kocsmába. Üres volt. Tőjásrántottát és egy fröccsöt kértem. A falhoz támasztottam a biciklit és kinéztem az ablakon. Sehol egy lélek. Ömlött, mintha vederből öntötték volna. Nagyberkény felöl váratlanul egy bicilklista tűnt fel. Sietett Láthatóan ismerte a helységet, rnert egyenesen a kocsmához karikázott. Még nem kaptam meg a rántottát, mikor nyílt az ajtó és a biciklista, maga előtt tolva gépét, belépett. Barátságosan köszönt, levette sapkáját, lerázta róla a vizet. Tömök, erős ember volt. Mindenekelőtt magas, domború homloka keltette föl figyelmemet. Tatáros arcában élénk szemek ragyogtak, vöröses szakállát rövidre nyírva viselte. — Magyarországról jön? — kérdeztem. — Igen, a Tátrából — válaszolta. Két nyelven társalogtunk,- én szlovákul, ő meg ukránul. Kiejtése erősen oroszos volt. — Merre utazik, uram? — Novitargba. Egyelőre itt lakom, nem messze Zakopanétól: — Ügy látom, ön nem idevaló. Biztosan nyaral, nem? Fürkészve tekintett rám, és egyszerre nagyon kényelmetlenül éreztem ^magam. El akartam oszlatni gyanakvását, felálltam és bemutatkoztam. Ö is elmormogta nevét, aztán tekintete ellágyult, mosolygott. — Orosz emigráns vagyok. Politikai száműzött. Ö, szabadságharcos! — kiáltottam fel forró lelkesedéssel és felemeltem a poharam. Koccintottunk. — Éljen az orosz szabadság! Le a cárizmussal! — Éljen a szabadság az egész világon — válaszolta halkan, de világosan és érthetően. — Le a burzsoáziával! — és szaggatottan nevetett. Beszélgetni kezdtünk. Egyre jobban megtetszett nekem ez az ember. Öreg vagyok, az emberek veséjébe látok, fél szóból is felismerem, kivel van dolgom. Ebben az alacsony, zömök emberben azonnal megéreztem a nagy jóságot és a rendkívüli észt. A beszélgetés alatt az arcát tanulmányoztam. Nem volt szép, de energikus és kifejező, s mikor lelkesedett, arca Jelengedett, megszépült, s örökre bevésődött az emberek emlékezetébe. Még ma is magam előtt látom nyílt, okos arcát. És mit mesélt Önnek a jövendőmondó? Ne nevess, fiam! Hisz mi júniusban találkoztunk, mikor még sénki sem gondolt háborúra, mikor még senkinek sem jutott eszébe, hogy másnap talán lángbaborul az egész világ. Azt mondta, még soha nem látott háború küszöbén állunk, hogy a világ állig fegyverben van és a tábornokok csak a megadott jelre várnak. De mit is beszélek! Ö nemcsak azt jósolta meg, ami ebben az évben történt, de azt is, ami a jövőben vár ránk. Hogy az úgynevezett szociáldemokrácia semmit sem tesz a háború megakadályozása érdekében és végül is a nép fog cselekedni majd helyette. A háború hosszú évekig fog tartani. Igen, hosszú évekig. Emberek milliói fognak elpusztulni. Akkor mindez valószínűtlenül hangzott, de látod, most megtörtént és valósággá vált. Ennek a háborúnak, — mondotta, csak valamilyen nagy megrázkódtatás vethet véget. Forradalom lesz! Csodálkozva hallgattam és arra gondoltam — „Mennyi jóság van ebben az emberben és mégis, milyen borzalmas jövőt jósol." De nem tudtam ellentmondani. Ültem, mintha megbűvöltek volna. Olyan őszintén beszélt, hogy hinnem kellett neki. — Na, és tovább? — kérdeztem. — Tovább? Egy hónap múlva felfordult a világ. És most nyakig gázoI lünk a vérben. Hogy mi vár még ránk? Nagyon félek. Hiszek ennek az embernek és most már látom, hogy valóban nem a tábornokok és nem a diplomaták, hanem egyedül a nép vethet véget a háborúnak. Egyszer s mindenkorra! ...1922-ben végiglapoztam a világháború és utána a polgárháború alatt írt naplómat és az egyik lapon Velicska nevével találkoztam. Az utóbbi években sokszor jutott eszembe az öreg Velicskía, s ilyenkor mellette mindig felvillant annak a másik embernek a képe, aki azóta nagyon drága lett számomra, és akihez a gyermek ragaszkodása és a tanítvány tiszteletteljes elragadtatása fűz. Már régen kínozott egy rejtélyt, és akkor határoztam. Levettem a falról a képet, sokáig néztem szeretettel azt az arcot. A naplóban megtaláltam az öreg címét. — Igen, írni fogok az öreg Velicskának, írni, de még most — határoztam el. „Késmárk, Gyár utca 8. szám. Velicska Józsefnek." Egy pillanatra meghökkentem. Hiszen a Kárpátok vidékén hatalmas változások történtek azóta. Már nem tartozik Magyarországhoz. Vajon, hogy hívják szlovákul Késmárkot? Eh, nem baj, megkapja a levelet, ha a régi címére is írok. És hozzáláttam az íráshoz. „Drága Velicska bácsi! Emlékszik még a beszélgetésünkre a kertben 1915 nyarán. Most pedig nézzen csak figyelmesen erre a fényképre! Nem hasonlít ez az úr arra az orosz jövendőmondóra, aki megjósolta magának, hogy az imperialista háborúnak nem a tábornokok és diplomaták, hanem a nép vet véget? Igen, a nép ..." Nemsokára választ kaptam. Tudtam, hogy Velicska bácsi nem várat sokáig. A levél hosszú volt, sűrűn teleírt oldalakkal, az öreg tisztviselők kiírt, kaligrafikus írásával. Az öreg köszönte, hogy megemlékeztem róla; ami a fényképet illeti — ó, azt már régen tudja, régen kitalálta, hogy az ő ismeretlen kaproni útitársa Lenin volt. Velicska büszkén gondolt erre -és kért, hogy ha találkozom Leninnel a moszkvai Kremlben, okvetlenül adjam át Velicska Józsefnek, a patrikejevszki manufaktura tisztviselőjének forró üdvözletét. Velicska bácsi panaszkodott, hogy a háború után az élet egyre nehezebb, hogy a dolgok sehogy''sem rendeződnek és mindenütt reménytelenség, aggodalom és nyugtalanság remeg. Igen, Lenin megjósolta neki mindezt Kapronban, de most, öreg korára nagyon szeretné tudni, meddig tart még ez az állapot. Azt írta, hogy a késmárki gyárban sok munkás lett kommunista. „Ha a mi munkásaink is olyanok lennének, mint Lenin úr, akkor én, a hetvennyolc évemmel az első kommunista lennék Csehszlovákiában." — fejezte be levelét Velicska bácsi. Orosz és szovjet színművészet kiállítása A sikeres prágai kiállítás után Bratislavába érkezett á Moszkvai Állami Színművészeti Bahrusin-Múzeum gyűjteménye, melynek kiállítása pénteken, július 7-én nyílt meg a Szlovák Képtár helyiségeiben. (Fenti képünkön a kiállítás egyik része.) A forradalom előtti orosz és a szovjet színművészeti kiállítás páratlan kulturális eseménye lesz Szlovákia fővárosának. Megismertet az orosz színművészet fejlődésének egyes szakaszaival, Volkov színházától egészen napjainkig, továbbá az orosz és szovjet színművészet kiváló alakjaival, és bemutatóival: festmények, szobrok, gipszlenyomatok, eredeti jelmezek, emléktárgyak, ötletes szerkezetű makettek formájában. A kiállítás ezenkívül szemlélteti a múltbeli csehszlovák—orosz kulturális együttműködést, és általában a szláv művészek barátságát és testvéri közösségét (Rjepin festménye). A kiállítás szovjet rendezői, Klincsin és Rototajev elvtársak magyarázatok, kisebb előadások keretében megismertetik a látogatókat a kiállítás anyagával. A kiállításon hanglemezekről hangzanak el Saljapinnak és az orosz operaművészet más nagyjainak áriái, az orosz és Szovjet színművészet kiváló képviselőinek monológjai, melyek méltán kiegészítik a kiállítás anyagát. Olokar kColár képei és rajzai Bratislava idei kultúrprogramja nemcsak színházi aratást, zenei tavaszt tűzött műsorára. A képzőművészeti kiállítások is jelentős részét képezik erős lendületet mutató szellemi életünknek. Egymás után nyílnak meg a tárlatok, tárgyuk: illusztráció, grafika, rajz és festmény. Legközelebb a plasztika kerül sorra. A képek, rajzok leggyakoribb témája: a táj. — Ha visszapillantunk a tájfestés múltjába — nem szándékom részletes művészettörténelmi visszatekintést adni —, érdekes összefüggéseket látunk a koroknak és embereknek a természethez való viszonyában. — Az ókori görögök és rómaiak a tájat csak mint dekorációs falfestést alkalmazták. — Kínában, a 8. századtól kezdve, bámulatos finom természetérzékkel leegyszerűsített, stilizált tájképeket festenek tussal, vagy átlátszó akvarellel, néha csak egy-egy bambuszszál, virág, fa jelenti a képet. Az ő nyomdokaikon, de saját egyéni irányban fejlesztik tovább ezt a műfajt a japánok. — Európában a középkorban nincs tájkép. A 15. sz. késői gótikáján a flamandoknál, Van Dyck és követőinek szentképein háttér formájában aprólékos gonddal festett tájakat látunk. Az olasz művészet újjászületésekor a képzőművészeti érdeklődés középpontja: az ember. A természet itt is csak mint háttér jelentkezik, de átérzett közvetlen formában. A német reneszánsz, Dürer és főleg a dunai iskola képein a figurális elem lassan összezsugorodik és mint lényeges mondanivaló: a táj marad meg. Ezt a jelenséget az újkori levegő, a szabad kutatás, a kezdődő behatolás a természet rejtelmeibe magyarázzák. A németalföldi tájfestés foglalja el a legjelentékenyebb helyet ekkor és még a barokk-korban is egy ideig, A 17. és 18. században a barokk- és rokokókorban a francia tájfestés len^" dül magasra, a németek a romantika és újklasszicizmus korában követik őket a tájfestésben. A 19. században a műterem helyett a szabad természetben való festés kora következik. Ekkor születik meg a legtöbb tájkép a levegő és fény színeket átalakító hatásának figyelembevételével. Ez az irány Franciaországból átterjed egész Európára. Napjaink tájfestése többnyire realista, elgondolású. A mai kiállításon Otokár Kolár 48 éves festő mutatja be 1948—57-es képeit. Krkonoše vidékéről való ember, aki a prágai Akadémián Nejedlý tanítványa volt. 1923-tól az ún. szlovák állam megalakulásáig Bratislavában élt. Majd 1951-ig -Csehországban tartózkodik, hogy újból ide térjen vissza. A csehek általában természetbarátok. Krkonoše hegyeinek szépsége már gyermekkorában meghódította Kólárt. Barangolásai közben lepkét gyűjtött, összeszedte a színes féldrágaköveket, amik ott helyenkint majdnem a föld felszínén hevernek. Szerette a réteket, vizeket. Ma is főmotívuma a Vltava, a Duna, Dunajec. 1948—49-es csehországi munkái a legsikerültebbek. Hlubocepy síkokra bontott, sziklás képe a sötét háttérből kivilágló színeivel, mondhatnám, ť. legjobb műve. Jól hat a Prágai csónakkölqsönző, a Hradčín és az alatta fekvő városrész szépen kompoA bratislavai télikikötő (tusrajz) nált tömege, a Vltaván horgonyzó csónakok az előtérben kissé szétesők. — A Falusi temető elhagyottságában düledező keresztjeivel fluoreszkáló tónusok zománcában lírai érzékenységet árul el. A Viharos tájak fölött gomolygó felhők, az állandó mozgásban levő, színt, formát szeszélyesen változtató felhőalakulatok általában izgató téma számára. — A Hontalanság brnói lebombázott városrész tragikus sötétjéből elkínzott, tanácstalan arcú asszonyával felveti a háborús szörnyűségek problémáját, de nem aknázza ki kellően. — Szlovákiában a Duna foglalkoztatja fagyban és nyári melegben, csendes fövényes, fűzes partrészletekkel, és forgalmas teherkikötőjével. Ezeknél a tónusok megsápadtak. 1956 és 1957-ben a Dunajecet, a Vörösklastrommal, a Szepesi Magurát és a Pieninek festői csoportját veti vászonra, lelkiismeretes természetmegfigyeléssel, kissé keményebben és merevebben az előbbieknél. Viszont az 1956—57-es év tusrajzai a fenti szepesi motívumokkal egész albumra való átnézetes képét adják a Pienineknek és aljukban elterülő faházas falvaknak. Egyéb tusrajzai közül kiemelkedő a kitűnően megfogott Várlépcső, és a finom felfogású Ögyallai rizsföldek, meg néhány jó dunai kikötői kép. — Kolár szorgalmas, igyekvő festő, biztos érzékkel, jól rajzol. Ecsetkezelése sima, színekkel fejezi ki a plaszticitást. Ügyesen megkomponált koloritja főértéke képeinek. — Ismétlem: szereti a természetet, közel érzi magát hozzá. De miért fest bizárólag csak tájat, — elvétve egy-egy elmosódó emberi sziluettel? A tájat élőlények népesítik be. Az ember és sorsa ma is a legfontosabb probléma. Manet oly szépen illusztrálja ezt: „A művészet legyen az élet krónikája. Értékes mindaz, ami a kor és az emberiség lelkét fejezi ki. Fessük a mát, fessünk le mindent, amit látunk!" — Kolár még aránylag fiatal, nem szabad csak egy irányban haladnia. A ma anynyi mondanivalóra ad alkalmat s a. jövő annyi várakozás és remény fényét vetíti élénk. Az elmúlt napokban ünnepelt nagy cseh esztéta és kritikus, Šalda szavaival fejezem be a mai festő feladatáról való elgondolásomat: ,,A műalkotás több kell legyen, mint a valóság puszta leírása. Magasabbat és mélyebbet kell kifejeznie, mint a valóság; ennek törvényszerűségét, szerkezetét, szóval valamit, ami a fölszín alatt rejlik, s amit a művésznek meg kell sejtenie, szellemének föl kell ismernie. Az egyik oldalon áll a jelenségek valósága — a másikon az intellektus és módszere: az akarat és a szellem. E között a két pólus között mozog a művészi fejlődés." Bárkány Olga ÜJ SZO 1957. június 8. 7