Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-09 / 128. szám, csütörtök

M'LLIÔSZÄMRA vonszolták magu- Milan Jaríš kat az emberek nyugat felé. A föld némán és holtan hevert a hitvány hótakaró alatt, sebhelyesen a tankok nyomától, bombarepeszek verték ragyásra képét. Vonszolták magukat az emberek, halál hírlett e monoton mozgásban. Az országutakon végtelen szürkészöld egyenruhás menetoszlopok vonultak, motorok recsegtek, a dülöutakon parasztszekerek zötyögtek, gyerekkocsik ringottak, magasan megrakva dunnával, szótlanul, nehézkesen botladoztak a fagyban az emberek. Leghátul, ott, ahol nyúl se surrant a hólepte szántón, varjú se virrasztott a mé.lyút felett, kísérteties, borzongató menet vonult. Nem látott ilyen menetet a világ, amióta Mózes kivezette Izrael fiait Egyiptom földjéről. Rongyokba burkolt, hajlott hátú teremtések, lábukat véresre marta az út és a fagy, tántorognak, elesnek, feltápászkodnak, négykézláb másznak, botladoznak tovább. A menet előtt kétoldalt és mögötte zöldesszürke egyenruhák imbolyognak, puskával, pisztollyal, melynek tokja nyitott, hogy bármely pillanatban kiröppenhessen belőle a fegyver. Farkasképű kutyák ólálkodnak lógó nyelvvel a zöld uniformisok mellett. Időről időre lövés dörren valahol hátul, az út szélén rongycsomó dermed mozdulatlanná. A rongycafatokba burkolt teremtések szemében ilyenkor sem villan az értés szikrája. Mégis: egyikük szeme, nagy és sötétfényű pillantása bizonytalanul surran az előtte csetlő meztelen lábakról az árkon keresztül a behavazott mezőre, majd ismét vissza, végig tapogatja a fagyott keréknyomokat, minden pőre rögöt — eleséget keres. Tekintete hirtelen egy darab földön torpan meg — megtalálta, amit keresett. A hóból zöld torzsák ütköztek kl, sorban álltak, vastagon és dúsan, fagyott belük enyhülést igért, lakta tást. — Lányok, káposzta! — kiáltotta és hihetetlen fürgeséggel keresztülugrott az árkon, letört néhány torzsát és már jött is vissza, rágcsálva, hóval vegyesen nyelve az életadó mannát. A menet dereka megtört. A rongyosok átmásztak az árkon, aszott kezükkel tépték, szaggatták a zöld torzsákat és azonnyomban táplálékká őrölték fogaik közt. — Állj! Állj! Vissza! — harsant a kiáltás a szürkészöld egyenruhák felől, aztán lövés csattant. Egy, kettő, több egymás után. A menet ismét elindult, a szántóföldön a káposztatorzsák között néhány sötét rongykupac hevert mereven. MÄR HARMADIK NAPJA vonszolódott a zsidó lányok menete, akiket két hónappal ezelőtt tereltek el Auschwitzból, hogy tankcsapdákat ássanak Boroszló előtt, már harmadik napja kúszott a menet haladó kígyóként nyulOOGXSOOOOOOOOO mr^/TF

mrw VWP W W iW M 8Ľ sú*/* M MojJLMJ gat felé. A fagyott, sebes, vérző lábak, bár fájdalmát nem érezték, lázadoztak ellene, hogy tovább hordják a kiaszott testek terhét. Azok, akikben még megmaradt a gondolkodás, a vágyakozás képessége, képzeletükben lovas vitézt véltek látni, báránybundában, sapkáján csillaggal, kelet felől óráról órára közelít, szétkergeti a szürkészöld egyenruhákat és megállítja ezt az Iszonyatos halálmenetet. A hatszáz lány fegyveres kísérői is egyre-másra hátra pillantottak, ha komoran és fenyegetően megdördült az ég alja. Mindegyikük érezte, legjobb volna elvetni minden terhét, futásnak eredni és rohanni, egyre rohanni. De közelebb álltak, a menet lassan vonszolódott. Ezért szólaltak meg a puskák és a pisztolyok minden megtorpanásnál, ezért maradtak mozdulatlan testek az út szélén. Ha megszabadulhatnának ezektől a kúszó, mászó teremtésektől, gyorsabb lehetne a léptük, egyenest iramodnának a szántókon keresztül egyre nyugat felé. Csak gyorsabban, csak tovább, ez volt az utolsó gondolat, amely a zöldesszürke egyenruhákban megmaradt az egykori világverő, világhódító akarásokból. Vonszolódott a men$t és a csillagos lovas közeledett. — Rajta, rajta, gyorsabban! — ordító szavak és ütések terelték fel a lányokat egy elhagyott major szénapadlására. A kutyák a feljáró tövében heveredtek le. A lányok egymáshoz zsúfolódtak, test a testhez, rongy a rongyhoz. Még néhány gyűlölködő kiáltás, jajszó és fejük vállukra rogyott, a kínt ájuláshoz hasonlatos álom tompította. Fele útján túljárt az éjszaka, amikor a szénapadláson, a tetőrés mellett, amelyen át fehéren lesett be a hólepte udvar, suttogás kélt, valaki csehül szólt: — Lányok... szökjünk meg! Csend. Csak nyögés, sóhajtás hallatszik, semmi felelet. — Kell, — hangzik újra a suttogás, most már sürgetőbben, — ma van az utolsó lehetőség. Holnap már nem megy... Az a lány szólt, aki a zöld káposztatorzsákat fölfedezte. — Megfognak, lehelte valaki mellette, — megfognak és lelőnek. — Mindegy... És talán meg se fognak. Adjátok tovább. SZÄJRÔL SZÄJRA surrant a suttogás, szemről szemre villant a remény és ismét kialudt. Reggelbe hajlott az éjszaka. — Félnek mind, — sóhajtotta az ablakréstől balra fekvő leány, — csak hárman lennénk... De akkor is inkább itt, mint az úton. Odalent már felkeltek. Alulról lefetyelés, fenyegető morgás hallatszott. A szürkészöld egyenruhák koncot dobtak a kutyáknak. S már harsant a parancs: — Talpra! Fölkelni! A szénapadlás kiszakadt az enyhítő álomból, belehullott az irgalmatlan valóságba. — Késő, — csuklott el az egyik lány hangja. — Nem késő, — mondta a nagy feketeszemű és megszorította két társnője kezét, — a szénába bújunk ... — Dobáljatok ránk szénát, — szólt rá a feketeszemű azokra, akik a legés hallgassatok. IL Lassan kiürült a szénapadlás, odakint virradt. Az udvaron ütleggel, üvöltözéssel négyes sorokba terelték a lányokat. — Megszámolni! A kutyák vinnyogva futkároztak a sorok mellett. — Hárman hiányoznak! Kiabálás, futkosás. — Küldjétek a kutyákat! A nagy feketeszemű lány érezte, hogy két társnője tenyerébe vési a körmeit. A feljárat felől nyüszítés hallatszott, karmos kutyalábak kaparása a fán, aztán széna zizegése és az ebek sípoló lihegése. A körmök mélyebbre vésődtek, köröskörül közelebbről hal látszott az állatok zihálása. Hol jobbról, hol balról. Még egypár lépés és felmordulnak, győztesen és diadalmasan, farkasfoguk élő testbe mar ... E pillanatban valahol a légben riasztó, vibráló és iszonyatos hang hallatszott, erősbödött, felüvöltött, aztán robbanás tépte fel a csendet, megrázva a földet. Újabb és újabb robbanások rengették a tájat, véget nem érő mennydörgéssel, álmából riasztva a világot. — Vissza! Vissza és gyorsan el innen! — hallatszott az udvarról, a kiáltásban iszonyat borzongott. Parancsszavak, távolodó iaj — nyugat felé, az úton. — Katyusák! — sóhajtotta az egyik lány. Száraz, lázas szeméből hosszú idő múltán először serkent könny, végigcsurgott piszkos arcán, megnedvesítette a szénát... MÁSNAP HAJNALBAN látták, hogy kelet felől, a kelő nap fényében fehér lovon báránybőrbekecses vitéz vágtat be a faluba, géppisztoly keresztülvetve a mellén, a sapkáján csillag. Az elhagyott faluban hat csonttá aszott kéz simogatta a ló nyakát, ölelte a lovas lábát. Ezerkilencszáznegyvenötöt írtak, január hava volt. Fordította: Tóth Tibor Az alábbi cikkben Kari Ludwig Opitz német írónak Az én tábornokom című nagysikerű könyvéből közlünk egy részletet. Opitz ebben a második művében egy fasiszta tábornok sofőrjének szerepében beszéli el a hitleri hadsereg teljes összeroppanását. Az író a nyugati naturalistáktól tanult, nyers stílusa még hívebben mutatja be a fasizmust. A náci hadsereg megverten, reménytelenül vonult vissza Franciaországból. Egy francia városkába ér, ahol a francia hazafiak 'fegyverrel fogadják őket. dobott a tábori konyhára. Két halott és az összes borsó galyra ment. Az a lány szegény, vézna teremtés volt. Szembe szállt velünk, mert szerette Franciaországot. — Ide hallgass kedveském — szóltam —. — Ez a férfi itt majd agyonlő téged. — Oui, Monsieur — mondta megvetően elhúzva amíg odaérnek? Miért bolyongok a dat, amikor ismét felkattogott a lövölházban, miért vizsgálok meg minden dözés, mint veszett ebfalka ugatása, zugot, minden bútordarabot, miért in- Az SS-kaszárnya felett őrködő barrigatom tanácstalanul a fejem? Nem, kádról jött a hang. Hét tank, az én itt nem rejthetem el. Miért rohantam hét tankom. Hol vannak? Hallgatódzki az esős éjszakába, kertünk mögé, az tam. Rohanva jött a hajnal. Alena felüres telekre, ahol a háború esztendei ébredt, rémülettől kitágult pupillája alatt épületfát raktároztak, miért ci- rámmeredt. peltem a nehéz gerendákat és raktam össze úgy, hogy búvóhely legyen alatta, kicsi odu, éppen csak akkora, hogy egy vége már. — Minden rendben van, kislányom, — mondtam nyugodtan, — Rövidesen kislány elférjen benne? A puskatűz egyenletes vacogását néSüket csend volt ezen az éjjelen, a hány csendülő robbanás harsogta túl, kaszárnya környékén megszűnt a lö- ezt a hangot még nem ismertem. Azvöldözés, csak messziről a város felől tán újra hallottam és megint. Majd hallatszott néha tompa robbanás. Csal- csend volt. Elterpeszkedett a csend, fa csend, pucérra vetkőztette a szívet, szokatlan súllyal, méhében várakozás, megdideregtette. A völgy fölött, ahol S aztán mintha ez a várakozás, ez a a városból kivezető út haladt, nehéz csend alakult volna át egy csapásra motorok harsogtak acsarkodva. Meg- dübörgéssé és harsogássá, földet reörültem. Az én hét tankom! Hosszú remegtető zajjá, amely kezdetben alig éles fénynyelvek tépázták az éjszakát, érezhető volt, s egyre hatalmasodott, megnyalintották a házak falát, vibrál- Tankok'. tak a ködben. De én megértettem: ők Kintről kiáltások hallatszottak, neazok, visszatérnek, hogy leszámolja- vetés és sírás keveredett bennük. Kinek velünk. Az én hét tankom, hol mentem, Alenával a karomban. Az üres van az én hét tankom, hogy megállítsa telken, a házak mögött, ahol egykor a rohanó halált? Hallottam a diibörgé- sportpálya volt, hét zöld szörnyeteg állt, süket, túlharsogta az ellenséges gé- ágyúik lefelé mutattak az SS-kaszárnya pek zaját. Láttam, hogy jönnek, hogy felé. Maszatos képű legények, vörös jönniök kell, átzúdulnak a sötéten, ma- csillaggal a sapkájukon ölelkeztek a guk is olyanok, mint az ércbe mereve- szomszédainkkal. Alenát valaki kivette dett sötétség, amelyen megtörik a vá- a karomból. Hét tank, ismételgettem rosnak visszaforduló áradat. Nem ró- mintegy révületben. Az öröm kavartam van szó, talán Józsefről sem, gásában alig vettem észre egy kőmeAlenkánkról sem, a mi sorsunk véletle- rev asszonyarcot, amint világtalan neken múlik, de a várost meg kell szemekkel ment el mellettünk. A tramenteni. fikos Bouskáné volt. Jancsi, a fia regVIRRASZTOTTAM és vártam. Ott ül- 0

e

l elesett a kaszárnya előtt, a barritem az alvó Alenka fölött. Szomjasan kádon. Ö volt talan az utolso halott, itta fülem a motozó hangokat. Még ezen az utoUó napon, nem mart bele az éjszakába a virra- PAPA KEs

ö délután jott haza. A balkezén fehér kötés, de beesett szeme nevetett. — Semmi baj, csak átfutott rajta a golyó. Két hét múlva a nyoma se látszik. A sportpályára mutattam: — Hét tank, — mondtam. — Igen, heten vannak, — felelte kissé értetlenül. S abban a percben nem voltam képes megmagyarázni neki a csodát. A hadosztály előőrseire gránátok repültek. A város háztetőiről géppisztolyok tüzeltek. Az utcára aknák hullottak. Kigyulladtak a kocsik. Sebesültjeink a házfalak mentén illantak el. — Partizánok? — kérdezte a tábornok és a végtelenségig húzta ezt a szót. — El kellett volna kerülnünk a várost — szólt Ölten — Nem, azt nem teszszük meg — fakadt ki a tábornok. Egyenesen átvágunk. A harckocsik rövid térközökkel. A trén középre jön. Elől és hátul haladnak a tankok. Szeretném azt meglátni, hogy a franciák köpködjenek! — Ajánlom: térjünk ki az ellenállókkal való komplikációk elől — védte álláspontját mégegyszer Ölten. — Semmiképp — tisztelt uram! — sziszegte a tábornok, — Miért ijednek meg ettől a' francia Kuklux-klantóľ A hadosztály a városon vonult át. Az ablakok zárva voltak. A kávéház függönye mögött franciák szorongtak és lestek ki. Mikor a hadosztály utánpótlást szállító egységei éopen a térre, a pályaudvar elé értek, lövöldözés kezdődött. A tábornok kocsiját belibbentettem egy négyes ikercsövű légvédelmi ágyú mögé. Az ágyú a szálloda homlokzatát lőtte. Malter, üveg és virágos ládák hullottak csörömpölve a boulevardra. A sorozatok pályaudvar üveghomlokzatán pattogtak. Csörömpölt és dübörgött minden. Valamelyik házban jajveszékelni kezdtek az asszonyok. Gyerekek óbégatása hallatszott. Egy átjáróból franciák rohantak ki. A kézigránátok ott robbantak és a szilánkok földre terítették őket. A mozi tetejéről géppisztolyok ugattak. Négy fé

rfi és egy nő lapult a kémény mögött. A légelhárító ágyú, mint meggémberedett verebeket lőtte le őket. Felkaptam a géppisztolyomat és sietve a vállamhoz szorítottam. A tábornok mutatta a célpontokat. Az elfogott ellenállókat a rögtönítélő bíróság elé állították. Tizenhét férfi és két nő volt Az iskola tantermében ültek és várakoztak. A mieink körülállták őket és ellenségesen pislogtak rájuk. A gödör már meg volt ásva és egy öreg bácsi répalevélcsutakkal tisztította a lapátot. Egy fiatalember fával vakarta le cipőjéről az agyagot. A két nő oldalt állt és nézelődött. A kivégző különítmény parancsnoka, egy főhadnagy a tábornok elé futott. A tábornok leintette, nem akart jelentést. A főhadnagy tisztelgett és visszament. — Mindig négyen, négyen — magyarázta franciául — és a végén hárman. A fiúk elszedték a franciáktól a lapátokat. A két nő elsőként állt a gödör elé. A férfiak tétovázva nézetek ' egymásra. Nem tudták ki kezdje. — No gyerünk! — bíztatta őket a főhadnagy. Az öreg, aki az imént a lapátot tisztogatta, nehéz léptekkel a gödörhöz botorkált, majd a fiatalember követte. Megfordult és a szántás nagy hantjaiban botladozva integetett. Csodálkozva megrázta a fejét. Mikor mind a négyen a sírjuk előtt álltak, a Marseillaiset énekelték. De csak néhány ütemet, mert eldördültek a lövések. — Kérem a következőket — szólt a főhadnagy Négy férfi futott egymás után a mezőn. Nemzeti a száját és a bakát sarká- himnuszukat énekelték és tői a feje búbjáig undorral végigmérte. Aztán az arcába köpött. Belépett a hadbíró. — Idehallgass kedveske — förmedt. — Hát mademoiselle Sz ... házi, most megcsinálhatod a végrendeleted — mondta egy őrvezető. — Hagyjátok! — szóltam — úgy sem ért benneteket. — Ennek az átkozott kékharisnyának a lelkén — Várjatok semmirekel- szárad a' kövér Henrik a lök! A kerítésre aggatjuk második zászlóaljból. a beleiteket. — Az a vén szajha ölte meg a második zászlóaljból a kövér Henriket. Jól láttam mikor leterítette. — Te átkozott piszkos dög! — Az akasztás szebb lenne, mint az agyonlövés, vélte egy tizedes — még Oroszországból tudom. Ha lógnak nem rezeinek be. — Hagyd már — szóltam. — Meg akarom nézni, — Miért kell egyáltalán tudnak-e meghalni — je bíróság elé állítani őket? — Mindennek meg van a maga rendje — magyarázta a fiúknak a „disznófejű" —. Nehogy azt lentette ki a tábornok — úgy, ahogy azt a mi katonáinktól megkövetelték. Rásegítettem a köpenyt és a város határába mentapostam, mint mondják, hogy úgy visel- tünk. Egy kicsit erősebben kedünk itt, mint a húnok. — Így is azt fogják mondani! — feleselt a legénység. — Én kikérem azt a kia gázba máskor. Az útkereszteződésnél tábori csendőr őrködött. Előírásosan, szinte ütemre kocsikét — szólt az egyik s

zönt, mikor a mezei útra baka. — Két kézigránátot tértünk. egyikük hangosan kiáltotta: — Éljen Franciaország! — és fenyegetően felmelte öklét. A gödörnél megfordultak és máris eldördültek a fegyverek. — Annak a Marseillaisenek elragadó melódiája van — szólt a tábornok. Figyelt és szeme olyan volt, mint a verébre leső macskájé. — Kitűnően tartják magukat — vélte. — Nem kommunisták? — Biztosan azok, tábornok úr — felelt Bredwitz. A karabélyok újabb sortüze hallatszott. A szárnysegéd elfordult és zsebkendőjével megtörölte homlokát. — Disznó egy munka! morogta a tábornok. — Gyerünk Bredwitz, gyerünk. Kinyitottam a kocsi ajtaját és a volánhoz ültem. A tábornok nehézkesen beült és Bredwitz odaadta neki a gyapjúpokrócot, mert hűvös volt. A mező felett újabb sortűz dörrent és a zárdugattyúk csattogását elnyomta a még élő halálraítéltek gyenge éneke. Szűcs Béla fordítása