Új Szó, 1957. április (10. évfolyam, 91-119.szám)

1957-04-25 / 114. szám, csütörtök

I AJO PAP HOLTIG TANUL T Látogassuk meg a beteget, akiért a szanatórium dolgozói — orvostól kazánfűtőig — fáradoznak. S. István a 405-ös szobában lakik. Harmincötéves szőke ember. Kis bajusza van, termete törékeny, szava csendes. A kassai toll- és börgyüjtö vállalat dolgozója. Tíz hónapja van itt. Már meggyógyult, néhány nap múlva hazaengedik. Félig teli bőröndök, spárgagombolyagok, árkuspapirok jelzik, hogy már nekikezdett a' csomagolásnak, csak féllábával van rnár itt, a lelke otthon kalandoz valahol. — Nehéz volt kivárni ezt az utolsó hetet? — A szanatórium életének — feleli — az eleje meg a vége igen nehéz. Az eleje azért, mert az ember még rossz állapotban van, balsejtelmek gyötrik, nem tudja, mi lesz vele. A vége azért nehéz, mert már nagyon vágyik haza. A legjobb a középső szakasz, mikor az orvos megmondja, hogy javulóban vagyunk. Akkor hetekig boldogan és nyugodtan ringatódzunk e tudatban s naponta százszor is elismételjük magunkban az orvos szavait. Beszélgetni kezdünk. Esztendők óta beteg, szanatóriumban most van harmadszor. Először megoperálták s hazakerült, de hamarosan újra intézetbe kellett vonulnia. Ekkor légtöltéssel próbálkoztak az orvosok. Ez segített is s néhány hónap múlva munkaképes állapotban utazott haza. Munkát vállalt s közben bejárt az ambulanciára töltésre. Miért került ide harmadszor is? Mikor felküldték, azt mondták, csak egy-két hónapig kell maradnia: jobb, ha a töltés abbahagyása a Tátrában történik. A jó hegyi levegőn könnyeb-. ben szokja meg a sokáig kikapcsolt féltüdő a munkát. Sajnos, a töltés abbahagyása komplikációkkal járt, így a két hónapból tíz hónap lett. Odahaza két hétig pihenni fog — míg megszokja az éghajlatot — aztán rögtön munkába kezd. — A régi helyen? — Igen, ott. Odalép az üveges erkélyajtóhoz és kinéz az Alacsony-Tátra távoli, ködfüstbe bújó kék hegyláncai f elé. A déli oldalon ezt látni a szobákból. Búcsúzik a panorámától. — Ki várja otthon ? — Szüleim már nem élnek. — Család? — Menyasszonyom van — feleli —, nemsokára összeháznsodunk. S az asztalon levő fényképtartót ágy fordítja, hogy jól lássam. Égöszemű fekete lány mosolyog a képen. — Ö is tüdőbeteg — mondja, — de már ó is jobban van. így jó lesz. Majd jól megértjük egymást, mert mind a ketten ugyanazt a kálváriát jártuk végig. Figyeljétek meg a gyógyult tüdőbetegek zömét. Minden mosolyukba belelopakszik valami szomorú fáradtság. A halállal folytatott viaskodás kifárasztja a lelket. Most arról beszélgetünk: a tüdőbetegek zöme jobfr és bölcsebb ember, mint egészséges testvéreik. Mert van idejük tűnődni nagy emberi kérdéseken. Mert van idejük rá, hogy embertársaikat és a• saját lelküket alaposan megvizsgálják, felfedezzék. S aki a lelkét tűvé teszi valamiért, lehetetlen, hogy ne találjon jóságot benne, s ne jöjjön rá, hogy a jóságot kamatoztatni kell. És például S. István lelkét más is gyötörte mióta él, nemcsak a betegség. Apja béres volt egy urasági birtokon, s a család sokat nélkülözött. Látott embereket hagymát és kenyeret vacsorázni, látott halott asszonyokat, akik gyermeküket keblükre szorítva mérgezték meg magukat, mert nem tUláltak más kiutat a nyomorból. Lapult kukoricatáblák szélén, miközben feje felett bombázógépek húztak, füstcsíkot rajzolva az égre. Látott bombáktól megcsonkított emberi testeket a kaszárnyaudvaron, amikor katona volt. S rótta az utcákat állástalanul, elég sokáig. Azután jött a betegség. Most mégsem a maga sorsán kesereg. A többi betegről beszél, akiket megismert, akik megfordultak a falak közt, ez idén, tavaly, tavalyelőtt. Sok ember számításába, álmába-fírkál bele könyörtelen piros ceruzájával ez a hosszú lefolyású betegség. A beteg meggyógyul, mert valóság, hogy ma már kevesen halnak bele a tüdőbajba. De mi történik addig? Mi zajlik le belül, míg a beteg gyógyul? Mi omlik össze, esetleg f elépít etlenül, egy életben, egy lélekben? 1 Van beteg, akit hazaáérve azzal fogad a felesége, hogy válni akar, másba szeretett bele, míg férje a szanatóriumban volt. Van apa, akit kisfia nem ismer fel, úgy néz rá, mint egy idegen emberre. Volt vőlegény, aki két évig feküdt itt, imádott menyasszonyáról ábrándozva, s mire hazament, a leány máshoz ment férjhez. Sokáig lehetne sorolni az ilye

j s ezekhez hasonló eseteket. Én ŕ s S. István, a hazakészülő, tápasztalt beteg, azt üzenjük mindazoknak, akik azt hiszik, hogy mivel most 1957-et írunk, fi fürdöbetegek sorsa ma hegyen-völgyön lakodalom, hogy nagyon tévednek. Az orvos meggyógyítja a tüdejüket. De a továbbéléshez hatalmas erő kell és nagy adag szerencse. Ma a tüdőbajosban a magaddal egyértékű embert lásd, akin segítened kell, hogy lelki sebei is begyógyuljanak. S. Istvánra megértő, szerető menyasszonya vár otthon. Aki tudja, mit jelent, ha vőlegénye elköhinti magát. Aki összébbhúzza nyakán a sálat s felgombolja a kabátját, ha fúj a szél. Egymást fogják segíteni. S ez a legszebb élet: segíteni valakinek és érezni, hogy van, aki nekünk segít. 'S. István éppen Szabó Béla „A menyasszony" című új regényét olvassa. A szemköztti könyvesboltban vásárolta. — S otthon? Mi lesz otthon? — Vár már a barátom, — feleli — híres horgászok vagyunk mindketten! Egy borbély a barátja. Az is Pista. Munka után, meg vasárnap vállára veszi a két Pista a horgászbotot s lemennek a Hernádra. : , — Ö nem szerjeti: a. halat mondja• S. htván — amit ö foy, az is az enyém lesz'. Megint odaáll az üveges ajtóhoz, de most már nem az Alacsony-Tátra hegygerincét látja, hanem a hernádpart susogó, apró leveleket lebegtető öreg fűzfáit. VERES JÁNOS Korunk — az elhaló kapitalizmus és a születő szocializmus korának — egyik frappáns vívmánya: a továbbképzés szükségessége. Nagyapáinkat, apáinkat az iskola még egy egész életre ellátta tudással. Ma a tudományok rohamos fejlődése, sőt új tudományágak keletkezése idején szinte lehetetlen elképzelni azt, hogy a tanulmányait 10—15 évvel ezelőtt elvégzett szakember a tudományok fejlődésével lépést nem tartva ma is „szakembernek" számítson. „A jó pap holtig tanul", mondja a népi szólás-mondás. Azonban jmíg valamikor csak a „jó", azaz a kivételes „pap", illetve szakember képezte magát, addig a mai gazdasági és kulturális élet rohamos fejlődése általános érvényű szabállyá szélesítette ki e mondás igazát. S ha az előbb említett népi szólásmondás ma már általános érvényű szabály, mely mindenkit egyaránt kötelez, mégis a primus inter pares, az „első az egyenlők közt" elve alapján az elsőbbség azoké, akik tulajdonképpen a közvetítők a tudás és a nemtudás közt: a tanítóké. A tanító nemzedékeket nevel, tudása, embersége ott tükröződik tanítványainak értelmében és szívében. Ezért a tanítók továbbképzése: kulcskérdés. Ezt nem lehet a véletlenre bízni. Hazánkban ugyanúgy, mint a többi szocialista államban is — ezt a feladatot van hivatva betölteni a Tanítók Továbbképző Intézete. Mi a feladata ennek az új intézetnek? A jó tanítói tapasztalatok — avagy általánosabb megfogalmazásban a tanítói példakép felkutatása és az elért eredmények népszerűsítése. De milyen .is a „tanítói példakép", s melyek azok az alapvető követelmények, amelyek a pedagógia történetének mindegyik haladó nagy egyéniségét egyformán jellemezték? Talán meg fog minket lepni, milyen kicsi ezeknek a jellemzőknek a száma és milyen óriási méretű ezeknek az alapvető jegyeknek a jelentősége. 1. Csak az taníthat jól, akinek világos, biztos, tisztázott fogalmai vannak: aki tud. A régi rómaiak a tanítóval szemben ezt a követelményt így fogalmazták meg: „Qui bene distinquit, bene docet", azaz, akinek tisztázott fogalmai vannak, az jól tanít. S valóban ez lenne a jó tanítás egyedüli követelménye? Nem! Az, hogy a tudás alapvető jegye a jó tanítónak, az kétségtelen, de ha valaki tudós, ez őt még önmagában nem teszi tanítóvá. ~ Tagadhatatla/i, hogy általában a nagy tudással együtt jár ennek átadási vágya, továbbadásának belső kényszere, de nem mindig. Nem mindenkiben van meg a tudás nagyságához mérhető továbbítási készség és a többi nevelői tulajdonság. Mik ezek a további tanítói adottságok? 2. A tudást továbbadni is tudni kell. S ez fokozottabb mértékben érvényes ma, mert minél nagyobb fejlődést tettsk a szaktudományok, annál bonyolultabb a tudomány átadásának módszere is. Az elsajátítás és az elsajátíttatás bonyolult feladat, amihez érteni kell, aminek megvannak a maga fejlett módszerei minden tantárgyban. Ez világos, csupán azt a kérdést kell felvetni, vajon a tudás és annak átadási módszerében való jártasság kimeríti-e az előbb említett tanítói példakép fogalmát? Bizony nem. ; 3. Ezeket a jegyeket a tanító egyénisége, emberi magatartása területén kell keresnünk, mert végső fokon I ezek döntik el valakiről, hogy sikerej sen megközelítheti-e a tanítói példaI kép színvonalát! Mert vajon tanító-e az az illető — ! akármilyen nagy tudása is van —, aki ' taszít, a tanítvány minden közeledé1 sét lehetetlenné teszi, aki komor, barátságtalan és megközelíthetetlen? Nem, mert a tanító optimista, derűs, barátságos, emberi magatartása és életmódja példaszerű. Nemcsak megközelíthető, hanem vonz, bizalmat kelt. Mert vajon tanító-e az az illető — a tanításnak akármilyen nagy művésze is —, akinek a legfőbb értékét hordozó emberpalánta számára nincs hely a szívében? Nem, mert hiányzik belőle a tanítói tapintat és szeretet. Mert vajon tanító-e az az illető, aki nem látja meg tudományán túl az embert, nem érzi magához tartozónak embertársait, nem kívánja tudománya segítségével társadalmának hasznát szolgálni? Nem, mert hiányzik belőle a figyelmesség, gyöngédség, közösségi érzés, ami a tanítóra annyira jellemző. Ha figyelemmel vizsgáljuk ezeket a tanítóval szemben támasztott igényeket, lehetetlen észre nem vennünk ezek bázisát, a világnézeti alapot. Csak világnézetileg jól megalapozott, a tudomány felfogásában és emberi magatartásában biztos alapokon álló ember tud igazán megfelelni a tanítóval szemben támasztott sokféle igénynek és tud tökéletes tanítóvá formálódni. Csak ilyen ember töltheti be maradéktalanul nevelői feladatát: mások képességének, tudásának, emberi jótulajdonságainak növelését. Összefoglalva: az új tanítónak, tudósnak, a tudás átadásának módszerében művésznek és mindenekelőtt mélyen érző igaz embernek kell lennie. Hozzásegíteni a tanítókat e végcél rövidebb, könnyebb úton való megközelítéséhez, a feladata ennek az eddig a művelt nagyközönség körében is eléggé ismeretlen intézménynek: a Tanítók Továbbképző Intézetének. MOZSI FERENC OOOQ0GOOOOOOOCXDOOOOOOOOGOOOOOCXDOO©OOOOOOOO0OOOG>OOOGOO0G^ ^OOOOOOOOGOOOOOOOOOXDOOOOTO^ A se Tjatizmust neu helyettesítheti a formalizmus A Rudé Právoban a minap cikk jelent meg Jozef Rybák tollából, amely képzőművészetünkben a formalista tendenciák megjelenését veszi bonckés alá. A szerző örömmel nyugtázza, hogy az utóbbi időben megrendezett számos kiállítás lehetővé teszi nemcsak új tehetségek bemutatkozását, hanem egyben a művészi út- és formnkeresési törekvések érvényesülését is. Ugyanakkor a leghatározottabban szembeszáll az olyan nézetekkel, mintha a művészet magánügy volna, mintha lényegtelen kérdés volna, hogy a művészet csupán a „kultúrsznobok" szűk csoportjához szól-e avagy a nép tömegeihez. Rybák elvtárs néhány legutóbbi prágai kiállítás élettől való elszakítottságát bírálva, főleg Jan Kotík festőművész tárlatával foglalkozik. Kétségtelen, hogy ennek a festőművésznek munkássága teljesen elvont és megemészthetetlen formalista megnyilvánulás, ami semmiben sem különbözik egyes lengyel művészek legutóbbi próbálkozásaitól és a nyugati dekadens képzőművészek számunkra elfogadhatatlan felfogásától. Persze itt, ezen a ponton felvetődik a kérdés: és Picassót, a világhírű spanyol kubista festőt, aki a kommunisták és a békeharcosok soraiban küzd, és akinek festményeit magam is ott láttam a leningrádi Eremitageban méltó helyen kiállítva, miért tartjuk nagy festőnek? Miért ne fejleszthetné tovább művészi irányát más festő ? J. Rybák választ ad erre a kérdésre. A válasz lényege ez: igen, Picasso, a művészettörténet nagy alakja s mint minden nagy művész — utánozhatatlan. Az epigonok hada hiába próbálkozik nyomába lépni. Annál is inkább, mivel Picasső művészete bizonyos meghatározott kor terméke. A művészet csak akkor időszerű, igaz. ha az élet nemesítése, szebbé és emberibbé tétele oldalán áll. Picasso, a kor és alkotása körülményei megkívánta eszközökkel művészedében harcolt és harcol a tegnap ellen, a holnapért. Ugyanezeket az eszközöket más körülmények, például a szocializmus viszonyai között alkalmazni nem lehet, s ha a művész mégis ezt teszi, alkotása elkerülhetetlenül öncélúvá, a társadalmi haladásra pozitív hatást nem gyakorlóvá válik. Ettől eltekintve Picasso művészi fejlődésének nem minden szakasza egyenértékű, vannak képei, amelyikben jobban érvényesül a nyers életigazság, a művész előremutató forradalmi mondanivalója, s ez közelebb is áll a mi felfogásunkhoz. Mi hiszünk á • művészet nagy társadalmi küldetésében, élet- és emberformáló erejében, s ezért idegen tőlünk az olyan útkeresés, amely Picasso öröke továbbfejlesztésének örve alatt fel akarja támasztani az elvont művészetet. Ezzel kapcsolatban a cikkíró hangsúlyozza: „Nem azért léptem fel az elvont, formalista művészet ellen, mintha az komoly veszélyt jelentene életünkre. Ehhez igen szűk a befolyása. Természetesen káros lehet nálunk azért, mivel tévutakra vezethet számos fiatal tehetséget. Ezen az úton haladva jobban lehet leplezni a középszerűséget és az utánzás igen könnyű. Az elvont művészettel azért szállok szembe, mivel ez üres, leieknélküli, a sznobközönségnek és a kimondottan nagyvárosi megcsömörlött Ínyenceknek való művészet. Kilencven százalékban ez nem is művészet." A cikk szerzője végül hangsúlyozza, hogy ilyen művészetre nincs szükségünk, mivel semmit sem adhat népünknek, de a művészeknek sem. — Igen szükség van új művészetre — mondja — olyan művészetre, amely tartalmilag, formailag új és az élet oldalán kUzd. A Kultúra című folyóirat 16. számában J. Kotík kiállításának kapcsán vita indult. Az első cikk, J. Pečirka I írása lelkes hangon dicséri Kotík művészetét, s összegező következtetése: a cseh művészet előre halad. Ebben a számban láthatjuk J. Ko, tik két művének reprodukcióját is, és bevallom őszintén, számomra csupán az aláírás árulta el, hogy tulajdonképpen mit is ábrázolnak. Elég volt egy pillantás eťre a két képre, hogy maradéktalanul igazat adják J. Rybáknak. Mi a pártosság ? A Tvorba legutóbbi két számában folytatásokban közölte Roger Geraudynak, a Francia Kommunista Párt politikai irodája tagjának cikkét, amely vázolja a párt harcát a francia kultúra és tudomány védelméért, fejlesztéséért. Az érdekes cikknek a filozófia, tudomány, irodalom és művészet pártossága kérdésével foglalkozó részét akarom ismertetni, mivel ez a kérdés egyes körökben nálunk is vita tárgya volt az elmúlt időszakban és ma sincs a részletekig tisztázva. A pártosság — állapítja meg a cikkíró — lényegében annyit jelent, hogy a kulturának a munkásosztály történelmi küldetését, a kapitalizmus megdöntését és a szocializmus felépítését kel! szolgálnia. Ezt az utat követve korlátlanul fejleszthetjük a nemzeti kulturális örököt és a tudományt. A társadalmi haladás élére állott osztály követése, érdekeinek kiszolgálása semmi esetre sem 'jelenti a tudományos munka és a kulturális fejlődés, az irodalom és a művészet kibontakozásának akadályát. A Francia Kommunista Párt az értelmiség irányában gyakorolt politikájában 1947 óta a következő két tényt veszi számításba: 1. Ha a tömegek mozgásban vannak, a legértékesebb kulturális javak a tömegek harcából születnek. A kulturális értékek, az irodalmi és művészeti ' alkotás továbbfejlesztésére irányuló törekvések tehát nem zárkózhatnak el a nép gyakorlati tapasztalataitól, hanem ellenkezőleg erre kell támaszkodniok. 2. Ha a nép harcol, a becsületes ember lelkiismerete nem lehet nyugodt, ha nem küzd a nép oldalán, a nép érdekeiért. Az író és a művész, aki sajátos módon hathat a társadalomra, nem találhatja meg másutt művészete forrását és termékeny alkotó erejét, mint a népért való személyes felelősség érzetében. A cikkíró hangsúlyozza, hogy e politika megvalósítása során hibák is előfordultak, mint amilyen például az ideológiai kérdések adminisztratív megoldására irányuló helytelen és káros törekvés volt. „Ennek ellenére azonban az igazság az — írja R. Geraudy — hogy az, amit ma ellenfeleink „zsdánovizmusnak" neveznek, elsősorban a nélkülözhetetlen pártosság, vagyis az elvhüség és a felelősségérzet szorgalmazását jelentette az irodalom, művészet és kultúra kérdéseiben." Az elvhűségről beszélve elsősorban azt kell tudatosítani, hogy az osztálytársadalomban nincs és nem is lehet semleges művészet, annak ellenére, hogy a művészet általában, az irodalom pedig különösképpen sokkal többféleképpen fejezi ki az osztály fogalmát, mint a politika. A felelősségérzet kérdésénél a cikkíró azzal érvel, hogy a forradalmi munkásmozgalom nem tekinthet kö-' zömbösen a művészi alkotásnak a szerző személyi.célkitűzésétől független gyakorlati, objektív hatására a társadalmi harcokban. Minden gondolatnak, ideológiai, kulturális és művészi megnyilatkozásnak objektív jelentősége van és az egyik, avagy a másik osztály érdekeit szolgálja. A munkásosztály* pártjának tehát nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy támogassa azt, ami érdekét szolgálja és harcoljon az ellen, ami a másik tábor malmára hajtja a vizet. A cikk továbbá foglalkozik azzal, hogy a XX. kongresszus és különösképpen a magyarországi események . után Franciaországban egyes értelmi' ségiek kétségbe vonták a pártosság létjogosultságát. A párt igen meggondoltan járt el, s ma is fő módszere a vita, a meggyőzés. Ennek köszönhető, hogy a kommunista értelmiség döntő többsége szilárdan követi a pártot, még ha egyesek nem is látnak még mindenben elég világosan. A párt csak három-négy esetben nyúlt — többszöri figyelmeztetés után — az egy évre szóló kizárás eszközéhez, s ekkor sem azért, hogy nyomást gyakoroljon az érintett elvtársakra, hanem, hogy felelősségük tudatára ébressze őket. A pártosság megkövetelése lehetővé teszi, hogy a művész, az író gyümölcsöztesse alkotó erejét és tapasztalatait az emberi fejlődés történelmi folyamatában. „Balzac azt mondta, hogy a realizmus nem a természet másolását jelenti, hanem mozgásának és életének visszatükrözését. A marxizmus lehetővé teszi annak tudatos elsajátítását, amit Balzac s a múlt valamennyi nagy zsenije különféle forrásokból merített, lehetővé teszi különbséget tenni aközött, ami születik és fejlóini kezd, és ami szétbomlik és halódik" — írja a cikk szerzője. Természetesen ennek a módszernek elsajátítása nem helyettesitheti a te- • hetséget, de lehetővé teszi az alkotó erők teljesmérvü kibontakozását annál, aki nincs tehetség híján. A művészet és irodalom terén csak akkor érvényesül az alkotási szabadság, ha a művész és az író ismeri a társadalom fejlődésének törvényszerűségeit és művében ehhez igazodik. Ezek a gondolatok hozzánk is szólnak, s ha íróink a magukévá teszik bizonyára kevesebb lesz az öncélú, társarialmi funkcióját tekintve „semleges" irá'mfi. —G. 1.—