Új Szó, 1957. január (10. évfolyam, 1-31.szám)

1957-01-23 / 23. szám, szerda

MIHAIL c SOLOHOV: A barátomnak nem volt gyereke, feleségeitől egy magányos házban élt a város szélén. Rokkantnak nyilvánították, de azért műnkét vállalt egy fuvarozó vállalatnál sofőrként, én is ott kerestem alkalmazást. Barátomnál találtam lakást, szeretettel fogadtak. Mindenféle fuvarokat szállítottunk a körzetben, őszszel a gabona betakarításánál dolgoztunk. Akkor ismerkedtem meg az új fiammal, ezzel itt, aki sertkim." „Hol laksz, hol alszol?" „Ahol éppen lehet." Keserű könny szorongatta a torkomat és egy csapásra döntöttem: „Miért pusztulnánk el külön-külön ? Magamhoz veszem, a fiamnak fogadom." Egyszerre megkönnyebbült a lelkem, tisztább lett, világosabb. Hozzá hajoltam, csendesen megkérdeztem: „Ványuska, tudod-e, hogy én ki vagyok?" Suttogva adta vissza a kérdést: a folyó partján játszik a ho-| mokban. Ha útról megtérsz a városba, az első dolgod elmenni a kocsmába, harapni valamit, no meg száz grammnyi Itallal megöntözni a gégédet. Meg kell monda- ! nom, hogy rászoktam erre az; ártalmas örömre ... Egyízben a kocsma előtt megpillantom ezt a gyereket, másnap megint csak ott találom. Amolyan kis rongyos: az arca görögdinnye levétől maszatos, poros, sáros, a haja kócos, a szeme meg ragyog,! mint eső után az éjszakai csil-j lagl Ügy megszerettem, hogy ha oda érkeztem a kocsmához, ke-! resnl kezdtem, néztem, merre' van, munka végeztével siettem haza, hogy minél előbb láthassam. Fura dolog! A kocsma körül szerezte meg az élést is — kí mit adott, azt ette. Negyednapra a szovhoŕból szállítottam gabonát a kocsimon, s elhaladtam a kocsma mellett. Ott (11 ez a gyerek a lépcsőn, lógatja a lábát, a vak is látja rajta, hogy éhes. Kihajolok az ablakon, rákiáltok: „Hé, Ványuska! Ülj ide hozzám a kocsira, csak odahajtok az elevátorhoz, aztán visszajövünk ebédelni." Ahogy meghallotta a szavam, megremegett, leugrott a lépcsőről, fölkapaszkodott a kocsi hágcsójára és csendesen azt mondta: „Honnan tudja, bácsi, hogy engem Ványának hívnak?" A szemét tágra nyitja, várja, hogy mit felelek. Én meg azt mondom, hogy világot járt emfcer vagyok, tudok én mindent. A gyerek átvádolt a kocsi jobboldalára, én kinyitom az ajtót, magam mellé ültetem, indítok. Fürge gyerek volt, beszédes, de hirtelen elhallgatott, elgondolkozott s csak néz rám a hosszú szempillája alól, sóhajtozik. Apró kis madárfióka és már megtanult sóhajtozni. Mi baja lehet? Megkérdem: „Hol az apád. Ványa?" Suttogva feleli: „Elesett a fronton." „8

1 a mamád?" „A mamát bomba ölte meg a vonaton. amikor elutaztunk hazulról." „És honnan utaztatok?" „Nem tudom, nem emlékszem ..." „És nincs senkid, testvéred, rokonod ?" „Nincs „Kicsoda?" £n is halkan felelem: „Én vagyok az apád." Uram isten, mi volt ezután! A nyakamba borult, az arcomat csókolja, a számat, a homlokomat, vékony, csengő hangján kiabál: „Drága jó apuskám! Tudtam én! Tudtam hogy megtalálsz! Olyan sokáig vártam rád, hogy végre megtalálj engem!" Hozzám bújt s egész testében remegett, mint fűszál a szélben. A szememre köd száll, az én testem is reszket, a kezem remeg ... Kész csoda, hogy nem engedtem el a kormánykereket. Leállítottam a motort, féltem tovább menni, amíg el nem oszlik szememről a köd, nehogy elgázoljak valakit. Vagy öt percig álltunk, a fiam csak simul hozzám, bújik a keblemre, hallgat, reszket. Jobb kezemmel magamhoz öleltem, a ballal megindítottam a motort, visszamentem a lakásomra. Mit bántam én most már az elevátort. Megállítom a kocsit a kapu előtt, karomra veszem az új fiamat, viszem be a házba. A gyerek csak öleli a nyakam, kis arcát borostás képemhez szorítja. így vittem be a házba. A gazda meg a gazdasszony éppen odahaza volt. Bemegyek, mindkét szememmel rájuk hu nyorítok, jókedvűen mondom: „Hát végre megtaláltam az én Ványuskámat! Fogadjátok be a házba, jóemberek!" Egyszeribe megértették, miről van szó, nem kellett sokat magyaráznom. De a fiam csak nem akart elengedni. Végire nagynehezen sikerült rábeszélnem. Szappannal megmostam a kezét, asztalhoz ültettem. A háziasszony egy tányér scslt tett eléje, nézte, milyen mohón eszik a gyerek, s elöntötte szemét a könny. Megállt a kemence mellett, a kötényével törülgette a szemét. Ványuska észreveszi, hogy sír, odafut hozzá, megrángatja a szoknyáját, azt mondja: „Miért sír, nénike? A papa végre rámtalált a kocsmánál, most mindenkinek örülnie kell, maga meg sír." Ettől persze csak még jobban megeredtek a jő asszony könnyei, egészen átnedvesedett tőlük a köténye, Ebéd után elvittem a gyere- ! ket a borbélyhoz, megnyirattam, aztán odahaza magam megfürdettem a taknőben, tisz! ta lepedőbe bugyoláltam. Megölelt és így aludt el a karomban. Óvatosan ágyba fektettem, elhajtottam az elevátorhoz, leraktam a gabonát, a kocsimat elvittem a garázsba, aztán nyakamba vettem a várost, sorra jártam a boltokat. Vettem neki posztónadrágot, kis inget, cipőt, kötött sapkát. Períze, majd minden egyes darabról kiderült, hogy egyrészt nem illik a gyerekre, másrészt meg nem is alkalmatos nyári viseletnek. A nadrágért még meg is szidott a gazdasszonyom. „Elment a józan eszed, — mondja, — hogy ekkora hőségben posztónadrágot adnál a gyerekre ?" Egy perc alatt odahozta a szoba közepére a varrógépet, kotorászni kezdett a ládájában és nem telt bele egy óra, már kösz is volt Ványuskámnak egy rövid vászonnadrág meg egy kurtaujjas fehér ing. A gyerekkel együtt feküdtem le és hosszú Idő után először aludtam nyugodtan. Éjszaka ugyan négyszer is fölkeltem. Fölébredek, a gyerek a karom alá bújva alszik, mint egy kis veréb az eresz alatt, csendesen lélegzik, s ettől olyan öröm virágzott ki a lelkemben, hogy szóval el sen) mondhatom. Nem merek megfordulni, hogy ne keltsem föl, de csak nem bírom ki, mégis fölkelek, gyufát gyújtok s nézem a gyereket, gyönyörködökbenne. Hajnal előtt megint fölébredek, nem tudom, mitől van olyan melegem, majd megfulladok. Hát a fiacskám kimászott a karom alól, keresztben rám feküdt, elnyújtózkodott, a kis lába éppen a nyakamat, nyomja. Nyugtalan dolog egy ágyban aludni vele, de már megszoktam, rosszul érezném magam nélküle. Éjszaka, mialatt alszik, megsimogatom, belesza- j golok a hajába, a szívem meg- • könnyebül, ellágyul, pedig ke-; mény kérget ötvözött rá a fáj- j dalom... Kezdetben velem járt fuvar- i ba az autón, de aztán rájöt- j tem, hogy ez így nem lesz jó. J Jómagamnak nem sok kell: egy! karéj kenyér, egy fej hagyma, I csipetnyi só — jóllakik tőle

! a katonaember egész napra. De ( a gyerekkel nem így van: hol tejet inna, vagy lagytojást enne, délben nem lehet el meleg étel nélkül. Márpedig a munka nem vár. így aztán bármenynyire is nehezemre esett, a háziasszonyom gondjára bíztam, estig nem rogyott ki a gyerek a könnyekből, alkonyatfelé pedig eljött az elevátorhoz, elibém. Néha késő éjszakáig várt rám. Az első időben sok bajom volt vele. Egyszer még világossal lefeküdtünk aludni, igen elfáradtam aznap, Ványuska meg egyre csak csipog, mint valami verébfióka, s egyszerre elhallgat. Megkérdem tőle: „Mire gondolsz, kisfiam?" A menynyezetre néz, úgy mondja: „Papa, hol hagytad a bőrkabátodat?" Soha életemben nem volt bőrkabátom. De valamit felelnem kell: „Voronyezsben maradt", — dörmögtem. „És mért tartott oly sokáig, míg megtaláltál?" Azt felelem: „Keres••lek én téged, kisfiam Németországban, Lengyelországban, bejártam egész Fehér-Oroszországot, te meg itt vártál rám Urjupinszkban." „És Urjupinszk közel van Németországhoz? Lengyelországba sokáig kellett utaznod hazulról?" így beszélgettünk, amig el nem aludt. Azt hiszed, testvér, hogy a gyerek csak véletlenül firtatta a bőrkabátot? Nem, a dolog nem ilyen egyszerű. Biztosan az igazi apja hordott olyan kabátot, s véletlenül az eszébe jutott. A gyerek emlékezete olyan, mint a nyári villódzás: felvillan, egy pillanatra megvilágítja az eget, aztán sötétségbe hull. így villannak fel az ő lelkében is az emlékek. Talán még ma is Urjupinszkban élnénk, de novemberben baj történt: egy faluban a sáros úton megcsúszott a kocsim, éppen abban a pillanatban tévedt elém egy tehén és leütöttem a lábáról. Az már magától értetődik, hogy az asszonyok nagy zajt csaptak, összefutott a nép s hogy teljes legyen a baj, éppen akkor tévedt oda a felügyelő. Elvette a sofőrigazolványomat, hiába könyörögtem neki. A tehén fölkelt, meglóbálta a farkát, eltűnt egy sikátorban, de az én soförségem oda volt. Télen át mint ács dolgoztam, aztán levelet kaptam egy barátomtól, egykori katonabajtársamtői — a tl vidéketeken, a kasari körzetben dolgozik mint sofőr, — hát ez a barátom magához hívott. Azt írja, fél évig ácsmunkát végzel, aztán új sofőrigazolványt kapsz. Ezért marsolunk most fiastul Kasariba. Meg kell vallanom neked, ha nem is történik az a baleset, akkor ós elmentem volna Urjupinszkból. Nem bírom ki soká egy helyen. Majd ha Ványuska felnő, iskolába kerül, akkor taIII :I I I I niiuaiiiiiuniiiiiuti • 1 1 I:IIIIIII«UIII«ICIIIIIIIIIIII»IIIÍIIIIIIIIIUIIIII»IIIIIIIIIIUII» Cas Andor a Bratislavai ^ pedagógiai főiskola tanszékvezető docense, a kitűnő irodalomtörténész, történelemifutató, kritikus és köziró 70 éves. Egy ember életútján hetven letöltött esztendő önmagában, tartalmi jelzés nélkül is figyelmet kelt és tiszteletre gerjes~t. Sas Andornak azonban nincs szüksége arra, hogy pusztán az évek summája sze-, rezze meg számára a tiszteli-I tet. Nincs szüksége egyrészt azért, mert sokoldalú munkájút — 70 éve ellenére — ma is fiatalokat megszégyenítő ener- J giával, bámulatos frisseséggel és lelkesedéssel végzi; másrészt Sas Andor évei nem üres időkeretek csupán, hanem olyan kaptárok, amelyek a kultúra és tudás mézével teltek meg egy imponálóan munkás élet folyamán Sas Andor hetven évének közel kétharmada, egy félszázad az ifjúság nevelésének és a tudományok müvelésének nemes és áldozatos munkájCJban telt el. A szellemi dolgozóknak, tanítóknak és tanároknak egész nemzedékei kerültek ki a keze alól. ak'k színes és lelkes előadásain megtanulták tele a kul-. túra mélységes tiszteletét, a konstruktív munka megbecsülését és a haladás szolgálatát. | Alkotó munkássága, tudomá-' nyos és irodalmi tevékenysége is ezt példázza. Könyveit, nagyobb lélegzetű tanulmányait, kritikáit és apróbb írásait egyaránt a kultúraszeretet a hárcos humanizmus és progresszió hatja át. Ez viszi őt szenvedélyes kutatóként és az emberi szel'em idővel dacoló értékeinek bányászaként a múltba; ez inspirálja öt a jelen és a jövő elemzésében, nevelő és építő szellemi erőik feltárásában. Egyetlen munkájában sincs i. odaírni vagy tudományos öncélúság, írói vagy tudósi fel-' tünéskeresés és babérszerző elkápráztatni akarás. írásait — és éz vonatkozik legjelentősebb könyveire: a „Történelmi és irodalmi tanulmányok"-ra és az „Egy kárpáti latifundium .. ."ra is — csak a használni, a ne-' i elni, nemesíteni és felvilágosítani akarás jellemzi. Egész biztosan ez lesz jellemző a Pozsony kultúrtörténetéről készülő új művére is. Sas Andor hetvenedik évfordulóján hálás tanítványai, tisztelői és olvasói szeretette! kívánják az ünnepeltnek, hogy értékes nevelőmunkáját és tudományos tevékenységét még hosszú ideig jó egészségben, friss erőben fejtse ki a szlovákiai dolgozó magyarság javára, hazánk és népeink közös hasznára. A Faluszínház Pozsonypüspökin A Munkaérdemrenddel kitüntetett Faluszínház magyar színjátszó-együttese vasárnap tartotta Pozsonypüspökin Benedek j András Csudakarikás cimü mesejátékának bemutatóját. A népmesék alapján feldolgozott darab kicsinyekhez — nagyhoz egyaránt szól. Mesebeli szereplői mögött társadalmi erőket látunk. A „jóság és a gonoszság" harcában azért győz a hős, mert az „ezerkarú" van vele — a nép, melytől még a po- í kol fejedelme is fél. Ez a nép azután az erís hőst teszi meg királyának a befolyásolható báb- ' király helyett, mert tudja, hogy 6 méltó oltalmazója lesz. A darab Igazságérzésre ét összetartásra nevel. Rendezése Kovács Ottó munkáját dicséri. A Faluszínház művészei kezdetleges színpadon mindent megtettek a sikerért, amit a kicsinyek nagy tetszésnyilvánítása, tapsa bizonyít. Jó ötlet volt a azínház vezetőségétől a mesejátékok felújítása, mert a kis iskolásokra eddig keveset gondoltak. A klaszszikus irodalom bő anyagot szolgáltat mesejátékok írására és bemutatására. (1) Csehszlovák és német filmművészek közös alkotása A csehszlovák és német filmművészek első ízben forgatnak közös filmet: „A huszonegyedik évfolyamot,'" mely Karel Ptáčník írónak a náciktól Németországba elhurcolt cseh fiúk történetéről szóló | regényéből készül. Külső fel-; vételei Drezdában, belső fel-1 vételei Csehszlovákiában készülnek. A filmet Václev Gajer rendezi. A főszerepeket Eduard Cupák, Josef Vlnklér, Jifí Sovák, Willty A. Kleinau, az NDK államdíjasa és mások látsszák. A film forgatását valószínűen júliusban fejezik be. Ián gyökeret verek valahol, megtelepszem. De egyelőre még járjuk együtt az orosz földet. — Nehezére esik a gyereknek a járás, — jegyeztem meg. — Nem is megy sokat a maga lábán, többet lovagol rajtam. A nyakamba ültetem, és viszem, ha meg futkározni támad kedve, lemászik rólem, elcselleng oldalvást az útról, ugrabugrál mint egy kiskecske. Mindez nem volna baj, testvér, valahogy csak elvergődnénk az életben együtt ketten, de tudod, rendetlenkedik a szívem, ki kéne cserélni a dugattyúját ... Néha úgy összeszorul, úgy sajog, hogy sötétbe borul szemem előtt a világ. Attól félek, hogy egy éjszaka álmomban meghalok és halálra rémítem a fiamat. Aztán van még egy baj is: majdnem minden éjjel látom álmomban a kedveseimet. S majdnem mindig úgy, hogy én egy szöges drótkerítésen innen vagyok, ők meg a túlsó oldalon, a szabadban ... Beszélgetünk errölarról Irinával meg a gyerekekkel, de mihelyt megpróbálok átbújni a szöges drót alatt, — eltűnnek előttem, semmibe foszlanak... És hallgasd csak, micsoda fura dolog: nappal kehozzám, felállt, felém nyújtotta nagy, kemény tenyerét: — 1 isten áldjon, testvér, minden jót. — Neked is szerencsés utat Kasáriba. — Köszönöm. Gyere, fiam, menjünk a csónakhoz. A kisfiú odaszaladt az apjához, jobbjára állt és apja vattás kabátjának szélét fogva igyekezett lépést tartani a nagyokat lépő felnőttel. Két elárvult ember, két porszem, akit Idegen földre sodort az irdatlan erejű háborús Vihar... Mi vér még rájiík? Szerettem volna hinni, hogy ez a hajthatatlan akaratú orosz ember ismét talpra áll és atyai karjának védelmében férfiví nő fel a másik, olyan emberré, aki élete útján mindent kibír, mindent legyőz, ha úgy kívánja a haza. Nehéz szívvel néztem utánuk ... Néhány lépés után Ványuska visszafordult és búcsút intett rózsaszín kis kezével. Hirtelen mintha éles karmok szorították volna össze a szívemet. Elfordultam. Nem, nemcsak álmukban sírnak az életben maradt férfiak, akiknek haját megőszltették a háború évei. Sírnak ők éberen is. De ményen tartom magam, egy a fő dolog — hogy jókor féljajszó, egy sóhajtás nem röp- I reforduljanak. A legfőbb dopen ki a számon de ha éj- , log — ne sértsük meg a gyeszaka fölébredek, csupa víz a' rek szívét, ne lássa, hogy arpárnám a könnyeimtől. . , codra forró férfikönny csorAz elárasztott erdő felől kl- 1 dul. sérőm hangja, evezőcsapások hallatszottak. Az idegen, aki az elmúlt két óra alatt olyan közel került Fordította TÓTH TIBOR Illusztrálta MILAN KOPfilVA (Vége)