Új Szó, 1956. december (9. évfolyam, 335-363.szám)

1956-12-16 / 350. szám, vasárnap

A tudás is termőtulaj A Kissárói Szövetkezeti Munkals­** kola harmadik osztályának hall­gatói első órájukra jöttek össze. Szo­kács Antal, az állami gazdaság dol­gozója ad elő. A hallgatók? Van köztük család­apa. talán nagyapa is. És fiatal lány is, aki nemcsak a képeslapokon né­zegeti a legényeket. Ismerkedés ez az óra a tananyaggal, kérdezősködés. — Nem marad el a gyümölcsészet, a szőlészet sem, arra is kerül két­három óra — szól közbe a szövetke­zet elnöke. — Nem lesz az kevés? — kérdezi az egyik hallgató. — A szövetkezet érdeke megköve­teli a többoldalú tudást, egyes sza­koknál az általános ismereteket, má­sokról alapos tudást — toldja meg Leszko Kálmán, a szövetkezet elnöke, majd így folytatja: — Változik a szövetkezet termelési jellege. A gépesítéssel több ember felszabadul. A lovakat rendre-módra mentesítik a munkától, mert a nagy­termelésnél nem időszerű és nem is nagyon kifizetődő a fogatos munka. Aztán az idősebbek hallatják hang­jukat. — Bennünket főleg a szőlő- és a gyümölcstermesztés érdekel, mert már hatvan felé haladunk. Öröm hallgatni, ahogy a szövetke­zet helyzetét, jövőjüket mérlegelve okosan beszélgetnek. — Lőrincz Gyulát is a szőlő ér­dekli, oda osszák be — szól egyi­kük. majd az osztály legfiataiabbiká­hoí fordul. — És te, Magdi? Váratlanul jött a kérdés, de a vá­lasz azért nem késik. — Engem is a szőlő érdekel — és mosolyog hozzá. Szeretik a hegy levét ezen a vidé­ken a lányok is. Látni is rajtuk. Az arcuk majd kicsattan az egészségtől. És így ömlik a szó a beosztás kö­rül, míg csak a hátsó sorokban ülők egyike: egy derék, tagbaszakadt em­ber, közbe nem szól emelt hangon. — Hát az állattenyésztés, azzal mi lesz? ' Fontos a juhtenyésztés is, de itt nem olyan fontos, mint a szarvas­marha. — Kettőt lehet a szarvasmarhá­hoz. Ú gy értsük ezt, hogy ők az ál­lattenyésztésre akarnak spe­cializálódni. S utána megint önbírálat, hogy: — Azt hittük, nekünk vannak a legjobb teheneink. Nem kishitűség ez, mert máris ar­ról folyik a szó, hogy Riqhter elv­társ azért szakember az állatok kö­rül, s ahogy mondják, benne van a munkában. Majd a járási nemzeti bizottságra terelődik a sző és bírálják, hogy ke­veset törődik az előadókkal. Miután a beosztások körül elült a szó, Szokács Antal előadó a csala­mádétermesztésről beszél szakszerű­en, tömören. Megmagyarázza, mi a lényeg, a különbség a kapa után és a géppel vetett kukorica között. — A lényeg — folytatta — a ke­ményítő- és a fehérjetartalom. Aztán jeayzetfüzetéből az ő ta­pasztalatukból merítve elmondja a hallgatóknak, hogy egy hektáron — 22 mázsa szemeskukoricét számítva — a keményítő 17 mázsa, a fehérje egy és fél mázsa, míg a géppel ve­tett csalamádé egy hektáron 350 má­zsát adott, ebből 33 mázsa volt a keményítő és egy mázsa a fehérje. Majd megkérdezi a hallgatókat, hogy mint gyakorlati emberek, mit szólnak mindahhoz, amit mondott. Parázs közbeszólások. — A silótól szebb a marha — így az egyik. — Dara is kell a takarmányra. — Meg kel! mondani az elnöknek is, mert nálunk előre adják a darát, nem szórják a silóra — szólt közbe a hát­só sorból az egyik hallgató. És igy folyik tovább a vita. Minden­ki megmondja, amit gondol. Senkit sem torkolnak le, senki sem igyek­szik véleményét a másikra ráerősza­kolni. Aztán a kukorica négyzetes vetésére térnek át. — Nem lehetett megkapálni nálunk — szólnak közbe. — Nem bizony, mert rosszul állí­tottátbk be a drótot a gépen — hang­zik a válasz. — Mikor jó a kukoricát elvetni — kérdezi Szokács előadó. — Április 15—20-a körül csírázik a legjobban. Április 25-től május 10-ig legjobb vetni — hangzik a felelet. Aztán a vetőmag tárolása kerül te­rítékre. — A szárított vetőmag jobban csí­rázik. Nem szabad betonon tárolni, mert a nedvességet magába szívja. Legjobb padlózott helyen tartani — mondja az előadó. — Hallja, vigyázzon — szólnak egy őszhajú hallgatóhoz, aki valószínűleg raktáros a szövetkezetben. "Dövid lélegzetvétel után Szokács Antal arról beszél a hallga­tóknak, ami a szívükhöz igen közel­fekvő, a szántásról, annak jelentősé­géről. — Mi a célja a'szántásnak? — hang­zik a kérdés. Több jó felelet közül az egyik. — A megszántott föld magába szedi a nedvességet, a napfényt, a talaj megkél, a talajbaktériumok jobban működnek. Szokács előadó szakszerűen kérdez, magyaráz és válaszol. Kerül-fordul a szó, rátérnek a kul­tivátorozásra is, és a válasz rá nagyon talpraesett, okos. — Tavasszal a kultlvátorozással ja­vítjuk, levegőztetjük a főidet. A hallgatónak ez a vizsgáztatása, tu­dásuk felelevenítése nagyon helyes. S hogy a tanultakat a gyakorlatban is alkalmazzák, bizonyítja a szövetkezet 29 és félmázsás hektárhozama búzá­ból. Volt olyan tábla is, amelyiken 49,7 mázsa búza termett. Az óra vége felé a kertészetről be­szélnek. Vita bontakozik ki az öntö­zésről. Az előadó elmondja, hogy lá­tott ő már nem egy szövetkezeti ker­tészetet, ahol tűző napon órák hosz­szat öntöztek. A hallgatók azt mondják, hogy a kis­sárói szövetkezetben nem Így csinál­ják. — Ne is tegyék — mondja Szokács Antal —, mert ha órák hosszat ön­töznek, a víz leviszi a táperőt az al­talajba. Okos, hasznos tanácsok. Semmi két­ség, a kissárói szövetkezeti tagok meg is szívlelik. (~d.) H»WH Mt m tl MM(M Ht Hi mtl (ltt MI M Mt M Az első csehszlovák gyártmányú nehéz folyadékkal működő szénmosó A szénmosásnál használatos nehéz folyadékos szerkezeteket eddig kül­földi szabadalmak alapján gyártottuk, melyekért értékes devizával kellett fizetni. A plzeňi V. I. Lenin-üzem gépszerkesztői a múlt évben felada­tul kapták egy ilyen szerkezet próba­típusának elkészítését. A II. gépterem 73. osztályának gépszerkesztő-kollek­tívája V. Svejda mérnökkel, a bánya­gépszerelő-osztály vezetőjével, továb­bá F. Sehnal és D. Irlbek mérnökkel az élen sikeresen teljesítette ezt a feladatot. A szénmosásra alkalmas szerkezet szerkesztésénél felhasznál­ták J. Chleboun és V. Švejda mérnö­kök szabadalmazott javaslatait. A II. gépterem dolgozói javaslatainak alap­ján elkészítették az első próbatípust és a napokban kipróbálták az Ostravai Tüzelőanyagkutató Intézet kísérleti szénmosójában. A próbák eredményei kimutatták, hogy az új csehszlovák szerkezet minőség tekin­tetében teljesen egyenrangú a kül­földi gépekkel, emellett teljesítménye csaknem kétszerese azoknak. A helyi gazdálkodás cukrászüzemében A bratisiavai helyi gazdálkodás üze­mei közül a legnépszerűbb talán a cukrászati iizem. Az édességeket itt több műhelyben gyártják, és saját cukrászdáikban árusítják. Naponta több ezer kilo'gramm cukrászsüteményt készítenek. így például a puha cuk­rászsüteményekből 90 félét, továbbá teasüteményt, sóssüteményt, piskótá­kat és a karácsonyi vásárra szaloncu­korkát, habcsókokat, amelyek a kará­csonyfa hagyományos díszei. Munkájuk minőségéről a nagy ke­reslet mellett az is tanúskodik, hogy havonta 150 000 tojást használnak fel, és több mint 15 000 kilogramm cuk­rászcsokoládét. Első képünkön Alžbeta Novákovát, a Moskovská utcai üzem dolgozóját lát­hatjuk, a karácsonyi sütemények cso­magolása közben. Harmadik képünk: Lucia Geošičová á Második képünk Laky János cukrász- kész cukorkákat kiveszi a formából, mestert mutatja be, a szaloncukorkák hogy idejében csomagolóba kerülhes­számára készülő pép keverése közben, senek. " " Sluka J. A tervezettnél 2 145 000 koronával többet fizetnek ki a munkaegységekre A bratisiavai kerület egységes föld­művesszövetkezetei gazdálkodásának eddigi eredményei azt mutatják, hogy az idén legalább 28 EFSZ lépi túl a munkaegységek tervezett értékét. Ez ennyit jelent, hogy a szövetkezeti ta­gok az év végjén munkaegységeikre a tervezettnél 2 145 000 koronával többet kapnak. Az EFSZ-ek sikeres gazdálkodása a legmeggyőzőbb érv a szövetkezeti mozgalomnak további fejlesztésiére. Az év eleje óta a kerületen a föld­művesek 37 új EFSZ-t létesítettek, az EFSZ-ek tagjainak száma 5137 új taggal nőtt. akik 16 527 hektár föld­det hoztak a közösbe. Hét kisebbségi szövetkezet többségi szövetkezetté vált. Eddig a braticlavai kerületben 371 EFSZ van, ami a kerület községeinek 80 százalékát jelenti. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fúja, — tartja egy régi közmondás, másképpen, „tűznek kell ott lenni, ahol félreverik a harangokat". Bizony elég ilyen férevert harang­szó hirdeti egy-egy üzemünk rossz munkáját, azonban pusztán harang­szóval nem lehet tüzet oltani! Kitűnően bevált gyógyító módszere gazdasági életünk hibáinak a kritika, de ártalmas méreggé válhatik akkor, ha felelőtlenül szapulunk, ha a hibák okainak alaposabb ismerete nélkül gya­lázzuk bosszúságaink okozóját. Ugyan miként aludjon el még a legkisebb tűz is, ha nem ismerjük fészkét, s az oltás helyett mindenki csak a harang köte­lét rángatja? Nos, ilyen szemszögből vizsgáljuk meg most két „mindenki által kriti­zált" üzemünk hibáit, vajon nem ér­demelnének-e meg egy kissé több tü­relmet, s nem vagyunk-e a hibáknak magunk is okai? HÁRMAN ÜLÜNK A BRATISLAVAI KÖZLEKEDÉSI VÁLLALAT igazgatósá­gának egyik szobájában: Drinka Augustin forgalmi főnök, Brachtl Reinhold, az adminisztrációs osztály vezetője, és jómagam. A falon hatal­mas térképek mutatják Bratislava vil­lamosainak, trolibuszainak, autóbu­szainak úthálózatát Olyanok ezek a fehér papírtáblák, mintha óriási pók 6zőtte volna keresztül-kasul azokat. Vékony hegyes pálcát vesz elő Drin­ka Augustin asztala fiókjából, s ezzei mutogatja a város tizenkét évvel ez­előtti és mai határait: — Ennyivel nőtt városunk negyvenöt óta — kezdi magyarázatát a forgalmi főnök. — Ebből az óriási növekedésből származik legtöbb nehézségünk. No meg abból, hogy azelőtt közlekedési vállalatunk egy külföldi részvénytár­sasáq tula.jdonában vok. Amíg uayanis a legtöbb nagyvárosi közúti forgalmat maga a város igazgatta, nálunk a ma­gántőkések csakis arra ügyeltek, hogy minél kevesebb befektetéssel minél több hasznot préselhessenek ki a la­kosságból. így állt elő aztán, hogy negyvenöt után teljesen ósdi és igen kevés számú kocsival kellett megkez­denünk Bratislava közlekedésének át­szervezését. Ami erőnkből tellett, azt meg is tet­tük. ÜZEMRŐL ÜZ_EMJR_E | Akiket mindenki kritizál 1945-től napjainkig 50 százalékkal növeltük villamosaink számát, 60 szá­zalékkal autóbusz- és 70 százalékkal trolibusz-parkunkat. Űj vonalakat épí­tettünk ki, gyarapítottuk személyze­tünket, új kocsikkal cseréltük (el bér­autóinkat. Hanem hát teljesen kielégítő ered­ményt mégsem érhettünk el. Nem tud­tunk lépést tartani a város óriási fej­lődésével. Amíg 1937-től 1945-ig — a rossz közlekedési viszonyok miatt — 22 százalékkal csökkent az utasok szá­ma. 1945-től megváltozott a helyzet. 1937-től 1955-ig 665 százalékra nőtt az utasforgalom! Ma a csúcsforgalom­ban egy óra alatt 60 000-rel több utas utazik, mint amennyire a férő­helyeket tervezték. Ezért romlanak aztán rohamosan kocsijaink, főképpen az egészen régi, külföldi gyártmá­nyúak, amelyekhez már nem is gyár­tanak alkatrészeket. Mi itt a teendő? Természetesen amennyire az lehetséges, új kocsikkal pótoljuk a régi járműveket. Újévtől kezdve egy új, hatalmas garázsunkban parkoljuk kocsijainkat és így meg­tudjuk valósítani, hogy azokon a vo­nalakon, ahol sok volt a kiesés, ahol csupa öreg kocsi közlekedett, ezentúl új kocsik is szaladnak majd. Lépése­ket tettünk továbbá annak érdekében, is, hogy tartsák már be végre üze­meink azt a nagyfontosságú rendele­tet, amely szerint különböző időkben kell kezdeni a reggeli munkát. Végül pedig — fejezi be felvilágosításait Drinka Auqustin — sokat segíthetne rajtunk az utazó közönség is. A házi­asszonyoknak n?m kellene éppen a leg­nagyobb csúcsforgalomkor a bevásár­lási helyekre indulniok, s a munkahe­lyekre igyekvő dolgozók is sokat se­gíthetnének, ha nem az utolsó percben érkeznének a megáľókhoz, s a késés­től való félelmükben nem ostromolnák kocsijainkat. Nem személyzetünk szi­dásával, hanem egy kis segíteniakarás­sal maguknak is, nekünk is nagy szol­gálatot tehetnének! — Igaz is — ragadom meg a sze­mélyzet szót immáron búcsúzás köz­ben —, sok panaszt hallani a villamo­sok, trolibuszok, és autóbuszok sze­mélyzete ellen is. Mi a véleménye erről Brachtl elvtársnak? — Sajnos, igen sok esetben jogos az utazó közönség panasza — mond­ja kézfogás közben kissé savanyú arc­cal Brachtl elvtárs. Hanem hát a kö­zönségnek itt is belátással kellene len­nie. Vállalatunk állandóan növeli dol­gozóinak számát. Most októbertől is 120 új embert ' állítottunk munkába. Ezeknek idő kell, hogy megtanulják új feladataikat. Mindent elkövetünk, hogy kitűnő dolgozók váljanak belőlük, de ezt nem lehet úgy elérni, hogy sé­relmeikért a közönség személyesen vegyen elégtételt. Nagyon szívesen fogadjuk, ha az utasok a hibákat be­jelentik nekünk. Nemcsak megbüntet­jük a hanyag és goromba alkalmazot­takat, de havi iskolázásainkon nyilvá­nosan meg is tárgyalunk minden el­követett kihágást. De azzal, hogy az utas leszidja a kalauzt vagy a ka­lauznőt, nem lehet nevelni, hibákat meg nem történtté tenni! A BRATISLAVAI ÉPÍTŐ KOMBINÁT­RA is sok a panasz. Bár a vállalatnak igen sok dolgozója van, mégsem tud­ják kielégítő módon teljesíteni a reá­juk bízott feladatokat. Igaz, nem egy­szerűek ezek a feladatok. Ha valaki festetni akarja lakását, ha elromlik a vízvezeték, a központi fűtés, ha épít­kezési javítani való akad, avagy gáz-, villany-, asztalos-, parkettjavító mun­ka kell, az építő kombinát az illetékes ezeknek a munkáknak az elvégzésére. A közönség panaszait maga a válla­lat főmérnöke, Joief Opavský köti „csinos" kis csokorba. — Nem me­gyünk ki idejében, nem végezzük el a munkát határidőre, rosszul végezzük el a munkát és magas árakat számi­tünk a javításokért. — S a mentségek? — Először is — kevés az ember! — mondja a főmérnök. Ezer meg ezer hívásnak képtelenek vagyunk azonnal eleget tenni. Megtörténik, hogy olyan jelentéktelen munkára is minket hív a közönség, mint mondjuk az egyszerű ajtó felnyitása. Aztán meg az is nagy baj, hogy mindig az utolsó pillanatban fordulnak hozzánk. Hogy valaki ta­vasszal akarja festetni a lakását, azt tudni kell már télen is. Ezzel szemben mindenki akkor ostromol bennünket, amikor már elérkezett a festések ide­je. Hogy tudjunk hát egyszerre száz­felé menni? A második panasznak szintén az em­berhiány az oka. Meg az, hogy mosto­hán bánnak velünk az anyagelosztó­ban. Ha például egy központi fűtés kazánjával van baj, először szét kell azt szednünk, s csak aztán tudjuk meg, milyen alkatrészek kellenek hozzá. Néha aztán napokra abba kell hagyni a javítást, mert olyan alkatrészre van szükség, amit először fel kell haj­szolnunk Előfordul, hogy azért kell félbeszakítanunk egy-egy munkát, mert egy sokkai fontosabb, esetleg egy élet­veszélyt elhárító munkához kell hoz­záfognunk ! Az is igaz, hogy néha rosszul csi­nálják meg embereink a rájuk bízott javítási munkákat. Dehát mit tegyünk, ha nincs elég szakemberünk? Állan­dóan iskolázzuk embereinket, segéd­munkásokból szerelőket képezünk ki, a gyakorlatot azonban semmi sem pótolhatja. Ehhez járul még az is, hogy állandóan száz helyre kellene menni az embereknek, ha tehát kissé lelkiismeretlenebb valamelyik dolgo­zónk, bizony előfordul, hogy csak ösz­szecsapja a munkát. Persze ezt is ki­küszöbölhetnénk, ha elegendő számú mesterünk lenne. Dehát hogyan tud­jon minden egyes mester minden mun­kát ellenőrizni akkor, amikor például egy-egy vízvezetékszerelő-mester­nek 15 munkacsoportra is ügyelnie kell, egy munkacsoport pedig néha két­három munkát is elvégez naponta. Ugyanebből az okból származik az a panasz is, hogy drágán számlázzuk az elvégzett munkát — fejezi be tárgyi­lagos magyarázatát Opavský mérnök. A mester nem tudja ellenőrizni, mit is végzett valójában mindegyik munka­csoportja, azok pedig — ha lelkiisme­retlenek — több munkaidőt, több anyagot számítanak fel, a munkaiga­zolást sokszor meg sem nézi a javít­tató, csak aláírja, aztán jön a számla, s ez természetesen borsosabb a kelle­ténél. — Miket tesznek ezen bajok kikü­szöbölésére, illetve csökkentésére? —' fordulok ezután a vállalat egy másik főemberéhez, Lucsán József fődiszpé­cserhez. — Hiszen a bajok megállapí­tásával még nem szűnnek meg ezek a mindenkinek ártó kellemetlenségek! — Csak azt, amit eddig is tettünk' — válaszolja a kérdezett. — Tovább' iskolázzuk embereinket, tömegszerve­zeteink nevelőmunkájáva! igyek­szünk megszüntetni a lelkiismeretlen­ségeket és szigorúan megbüntetjük a felelőtleneket. Lehet, hogy sokan meg­mosolyogják majd ezeket a „rendsza­bályokat" — fejezi be végül szavait Lucsán elvtárs —, dehát mégis így ér­tük el azt, hogy amíg 1950-ben egy­millió korona értékű számla reklamáció aránya 15—20 százalékot tett ki, addig 1955-re 1,7 százalékra, 1956-ban pe­dig 1,4 százalékra csökkent le a rekla­mációk száma. NOS, KEDVES OLVASÓ, ezeket ta­pasztaltuk két „mindenki által kriti­zált" bratisiavai vállalatunkban, s azt hiszem, mindnyájan megállapíthatjuk, mi magunk, a panaszkodók sem te­szünk meg mindent a panaszok meg­szüntetése érdekében! (n. j.) OJ S Z O 1956. december 1$. I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom