Új Szó, 1956. november (9. évfolyam, 305-334.szám)

1956-11-07 / 311. szám, szerda

AZ EGYSE6ES SZOCIALISTA TÁBOR LEGYŐZHETETLEN paz epu ülő kCtnáhol \l uhan tulajdonképpen három " városból alakult: Hankau, a legnagyobb, a Jangce balpartján terül sl, szomszédja Hanjang, a kettő közt a Hansuj-folyő folyik. Vucsang, a harmadik, a Jangce túlsó partján fekszik. A víz az évszázadok során darabokra tagolta Vuhant. De ha csak Vuhan járt volna így' Az 5200 kilométeres Jangcén nem volt egyetlen korszerű híd sem. Észak- és Dél-Kína közt kompok és csónakok bonyolították le a közlekedést. A legutóbbi fél évszázadban négyszer kezdődött itt hídépítés. De a munka 1913-ban, 1930-ban, 1936-ban és 1946-ban már a kezdet kezdetén megakadt. A Jangce hídja csak most készül. A népi hatalom gondoskodik róla. ... Az egyik hídpillér szélén állunk. Még nem öltözött gránitba, még helyenkint kilátszik az acélváz vége, még hátra van a burkolás. A hídépítők igyekszenek, hogy mielőbb befejezzék a tartópillérek víz alatti és víz fölötti részeinek szerelését. Nyolc pillér már kiemelkedik a folyó medréből. Kínai szakembereken kívül szovjet mérnökök is dolgoznak az építkezésen. Konsztantyin Szilin, a szovjet csoport vezetője így emlékezik az első napokra: — Aki ma látja az építkezést, talár nem is képzeli el, mennyi nehézséggel kellett megküzdenünk. De minden akadályon átsegített bennünket a kínai elvtársak törhetetlen akarata, az egész kollektíva szoros barátsága, sikerbe vetett hite. Peng Min, az építkezés vezetője, Csü Csen-hsziang fúrós és Liu Ling-hsziang, a második hídépítőcsapat vezetője megerősítheti ezt. Liu Ling-hsziang elvtárs megmutatja az ötödik, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik pillért. Az árral szemben cementtel és fával megrakott csónakok és uszályok közt, az úszó daruk j és az úszó betongyárak mellett mo torísónak szeli a vizet. Liu Linghsziang magyaráz: — Bizonyára észrevette, hogy a balparti hídfő a Teknősbéka-hegyen. a jobbparti pedig a Kígyó-hegyen lesz. Ezekhez a sziklás magaslatokhoz igazodtunk-a híd helyének megállapításakor. De a legnagyobb nehézség nem a hídfők kijelölése, nem is a folyó szélessége volt. Elsősorban a pillérek alapozási módszerének eldöntése izgatott bennünket. hiszen a Jangce gyakran negyven méternyire is kiárad. A keszonmunka az óriási nyomás miatt csaknem lehetetlennek látszott. A hídépítők végül hosszas kísérletezés után úgy határoztak, hogy a szovjet mérnökök javaslatára az oszlopos-csöves alapozási rendszert alkalmazzák. Az itteni hidrológiai viszonyok közt ezt a módszert látták legmegfelelőbbnek. Az új rendszer kidolgozásában jelentős érdeme van Szilin elvtársnak. — Mi e rendszer lényege? — Pontosan az építőpillér helyére acélvázat szállítunk. Hatalmas úszó daruk leengedik az acélvázat a folyó fenekére, majd a váz minden rekeszébe (tehát harmincba, sőt többe) másfél méter átmérőjű vasbetoncsöveket illesztünk. Különleges villamos vibrátorokkal beleverjük ezeket a csöveket az iszapos fenékbe, úgyhogy a csövek a sziklarétegen állnak. Aztán öttonás fúrővésővel minden csövön át háromméteres lyukat fúrunk a kemény talajba, s betonnal beöntjük az egészet: a csöveket, a lyukakat és a közöket... így épülnek a szilárd vasbetonpillérek. Olyanok, mint a hatalmas fák: szinte a folyó medrébe gyökereznek. A többi nehézség leküzdése műszaki szempontból már kisebb feladat. A hídpillér víz fölötti része az oszloposcsöves alapon emelkedik. Az új rendszer tehát lehetővé teszi a felszíni munkát. Ez nem függ a víz szintjének emelkedésétől vagy sülylyedésétől; kevesebb gépezet szükséges, az építés ezért aránylag olcsó. Csaknem valamennyi pilléren jártunk. Mindenütt pezseg a munka. Itt hegesztették, ott süllyesztették a vasbeton-csöveket, amott pedig fúrták a lyukakat. A vízből kiállt cölöpök fölött daruk hordták a súlyos betonbödönöket, a szivattyúk szívták a csövekből a homokos, iszapos vizet. A hídépítés jól halad. A partokon már szerelik az első egységeket, a folyó fölött hamarosan megjelennek a híd ívei. Az új, kétszintes hídon a jövő ősszel, a kitűzött határidőnél jóval korábban megindulnak a vonatok és az autók. A híd összekapcsolja Délés Észak-Kínát, s lehetővé teszi az újabb közvetlen nemzetközi főútvonal, a Moszkva—Ulan-Bator—Peking—Hanoi vonal megnyitását. V. Kaszisz Villamosítják a lengyel üzemeket Lengyelországban egyre több iizrmet i'itnak el korszerű berendezéssel Ez lag r, megkönnyíti a dolgoz k munkáját. Képünkön a wroelawi elektromotorgyár látható, amely a villamos berendezéseket szállít más lengyel üzemeknek és exportra is. A Német Demokratikus Köztársaságból A magdeburgj Ernst Thälmann Nehézgépipari Üzemben jelenleg a legmodernebb típusú köszörűgépeket próbálják ki. A 12 méter hosszú gép betonalapzaton nyugszik, amely alatt gumiból készült betét és acélrúgók vannak elhelyezve a betongödrökben Képünkön az emelődaru az átut a köszörűgéphez szállítja. Bukarestben új luxusszálló készül a külföldi turisták számára A növekvő turistaforgalom számára Bukarestben, Románia fővárosában kevésnek bizo-nyultak a szállodák Most az Athene Palace és az Ambassador mellett rövidesen megnyílik egy új luxusszálló, amely a külföldi turisták minden igényét kielégíti. A Nicolae Balcescu úton levő Lidopalota még ez évben megnyílik. A szálloda földszinti nagy csarnoka csupa márvány, csupa tükör. A falon három ingaóra mutatja a kelet-, a közép- és nyugat-európai időt. A hallból egyik oldalon kirí tágas olvasó illetve társaigóterem nyílik, a másik oldalon eredeti román étterem, mellette eredeti román stílusban tervezett bár. Az épület hátulsó oldalán kertvendéalő nyílik kilátással a.- újjáalakított hullámfürdőre, este pedig A háttérben a mozivászonra. Tervbe vették egy új műjégpálya építését is. Minden szobának külön fürdőszobája és kis előszobája lesz. A parkettet finommintájú plüsszőnyegek borítják. A szobák mindegyiklében háziés városi telefon, rádió- és televíziós készülék van. Az automatikus csengők mellett a soknyelvű felirat helyett művészi kivitelű ábrák szolgálnak. l vonat Nisből a Balkán egyik legkopárabb, de kietlenségében is vadregényes völgyén át kapaszkodik fel a vízválasztóra, a jugoszlávbolgár határra. Bár a két határállomás jó messze van egymástól, mégis könynyü megállapítani, hol jutunk át bolgár földre: a pályatest, a bakterházak, az elszórt tanyák, a falvak rendezettsége és a beálló szürkületben mindenfelé felragyogó villanyfények bizonyítják, hogy Délkelet-Európa egyik legkultúráltabb országába érkeztünk. A hatalmas táblák azt is megmondják, .^ogy ez az állam szocialista állam. Szerbiában bizony csak apró földeket láttunk. Város a hegyek alján Szófiában a szeptemberi este üdítően hűvös, ellentétben Belgráddal, ahol az előző napon az alkonyi órákban is fojtott volt a meleg. A városba — amint az másnap reggel kitűnt — dél felől magas hegyek kandikálnak be, akár csak Innsbruckban a Nordkette és a Hafelekár: a Rila hegység két- és háromezreseiről árad alá esténként a bolgár fővárosra az üdítő szellő. A rend és a tisztaság első benyomása végig kísért aztán egész egyhetes bulgáriai tartózkodásom alatt. Szófia, a félmilliós főváros nem egészen egy évszázad alatt vedlett át az elmaradt török bazárvárosból európai értelemben vett metropolissá. Ez az átalakulási folyamat ma is tart, s mint az odavalósiak büszkén mesélik, csak az elmúlt tíz esztendőben fejlődött ki igazán. A régi belváros sikátorai helyén épültek fel az erősen a háború utáni szovjet építészeti stílusra emlékeztető monumentális — s ezért helyenként kissé rideg — kormányépületek. Viszont a legjobb francia építészeti tradíció hatására mutat az épületek tágas, levegős elhelyezése, a terek, parkok, sugárutak arányos váltakozása. Szófiában nagy mértékben sikerült azt megoldani, mely a mi újabbkori városépítészetünknek egyik legnagyobb hibája: harmonikus egészbe tudták foglalni az új épületeket a meglévő, építészetileg értékes régebbi palotákkal, ortodox templomokkal, török mecsetekkel. Ha a bolgár főváros fejlődése így tart tovább, két-három évtized UT1EMLÉKEK BULGÁRIÁBÓL múlva Európa egyik legegységesebb jellegű nagyvárosa lehet. Az említett építkezési elvek érvényesülnek a város szívében is, a Dimitrov Mauzóleum körül és az impozáns felszabadulási emlékmű egész megoldásában, amely utóbbi a Gellérthegyi emléken kívül egyike a legszebbeknek, melyet eddig láttam. Ebben a tágas, jövőnek épülő városban, a kimondott üzleti utcáktól elteA rend Bulgáriában, a szinte németes szervezettség, az előzékenység az idegennel szemben meglepő. — íme, szocialista országban is lehet jó és figyelmes a kiszolgálás. A szófiai kereskedelmi kamara segítségével mindenütt Bulgáriában jártamban hotelszoba várt, a kapott felvilágosítások pontosak és megbízhatók voltak. Önkéntelenül is a mi sokszor áldatlan hotelviszonyainkra, isten kegyelméből való A Dimitrov Mauzóleum Szófiában 4 Ú J SZO november 7. kintve a nap nagyobb részében szinte elvész az ember. Igaz, a nagy közlekedési fegyelem is hozzájárul ehhez a benyomáshoz; méq ott is fenn áll alacsony hordóján a fehér zubbonyos közlekedési rendőr,, ahol az autóforgalom igen gyér. Az esti órákban — mint minden délvidéki városban — megtelnek emberekkel az utcák. A fő korzó, a Orosz sugárút, különösen szombat este, egyetlen emberfolyam. A vendéglők, mulatók, nyári kertek is tele vannak. A bolgár ember szeret jól, bőségesen enni és kultúráltan, főleg bort inni. Kávéház nincsen, s a vendéglőkben a feketekávé igen gyenge. Meglepődve vettem észre, hogy már harmadik hete járom a Balkán országait s még nem ittam jó feketét. Igaz, e tekintetben aztán Görögország mindent pótolt. kiszolgálásunkra kellett ismételten gondolnom. Az egykori örmény városban Plovdivról és vásárjáról egy korábbi cikkemben már beszámoltam. Most csak néhány benyomást elevenítek fel. A város a Marica folyó tágas síkságán, néhány magányos dombon és azok körül épült fel. Legérdekesebb része az egykori örmény városrész, kiugró erkélyeivel, amelyek a ház lakóinak védelmét voltak hivatottak elősegíteni a gyakori pogromok ellen. Igen érdekes a Szahat-Tepe nevű domb sétányai közelében lévő néprajzi múzeum, amely bemutatja ennek a közel kétezer éves településnek számos emlékét. Felejthetetlen érzés volt kóborolni a régi városrészben, s felfedezni a török idők emlékeit: mecseteket, a volt karavánszerályt, a török basák egykori konakját. Az örmény kereskedő nép és ez meglátszik a város arculatán. Még ma is, a szocialista világban, megszámlálhatatlan a boltok száma és a kereskedelmi élet az utcákat is ellepi: minden második utcasarkon más és más árusok, egész apró piacok torlaszolják el a forgalmat. A csehszlovák ipar dicsérete Az egyik ilyen kis piacon a gyümölcsárusnál nagyszerű szőlőfajtát fedeztem fel, amire még Szófiában felhívták a figyelmemet. Nálunk az ilyen bolgár szőlő ismeretlen, mert nem bírja el a hosszú szállítást. Kissé mohón fordulhattam az árushoz, mert az szokatlanul magas árat kért a szőlőért. Megpróbáltam — már csak a becsület kedvéért is — alkudozni, mire mellettem egy alacsony, köpcös, munkaruhás ember megszólított: „Ön cseh?" Az egyszerűség kedvéért, a nemzeti hovatartozást az állampolgársággal helyettesítve, könnyelműen és a fejem rázva igennel válaszoltam Nem lehet leírni a kis ember örömét. Elintézte néhány rövid és erélyes szóval a szölővásárlás ügyét, karon ragadott és a legközelebbi kerti vendéglőbe cipelt. Kitűnt, hogy a háború alatt Csehországban, Kladnóban, az ottani acélművekben dolgozott, mint kényszermunkás. Meggondolatlanul azt is elárultam, hogy én is jól ismerem a kladnői üzemet, mire a kis ember öröme nem ismert határt. Néhány barátját is odahívta az asztalhoz és ragyogó szemmel mesélte a többieknek, mit jelent a cseh ipar. Kitűnt, hogy barátom, Dimitrij Kozarov, sofőr a helybeli szikvízgyárban és nagy Skoda 111-es teherautóval jár Lelkesültségében, hogy hosszú évek után ismét egy „kladnóival" találkozhatott, Gáziron Pelin-t hozatott, szódavízzel kevert kesernyés-édes bort, melyet ő hord széjjel — amint lelkesen magyarázta — csehszlovák kocsijával a meszszi vidékre. Mikor számtalan Pelin elfogyasztása után elbúcsúztunk, mégegyszer felidézte az évek messzeségében megszépült csehországi háborús élményeit és kijelentette, hogyha egyszer nem volna állásom, csak jöjjek a plovdivi szikvízgyárba, ott biztos akad „egy csehszlovák technikus" számára megfelelő foglalkozás. A bolgár Riviérán A repülőút Plovdivból Várnába — bár a qép Burqaszban is leszáll — rövid másfél óra. Egy ideig a tágas Marica-síkság felett repülünk. A magasból olyan a kibontakozó táj, mint egy roppant teknő: északon a Magas-Balkán meredeken lebukó pereme, délen a szaggatott Rhodope-hegység. Alattunk Bulgária legtermékenyebb síksága. Mindmegannyi szabályos pókháló, olyan a magasból a számtalan bolgár falu, amelyekben az egyes házakat a háztáji gazdálkodás céljait szolgáló terület veszi körül. A kiterjedt, zárt települések körül végnélküli táblák: Bulgáriában a termőföld 85 százalékán, Ruméliában közel 100 százalékán közös gazdálkodás folyik. Várna a Fekete-tenger egyik túrzásán, a hasonnevű öböl mélyén épült. A magas, meredek part előtt vagy száz méter szélességben s kilométernyi hosszúságban selymes homok, amely előtt végnélkül fehér hullámtarajok törnek meg. A fürdő berendezése méltó ehhez a csodálatos strandhoz, és az előtte húzódó hatalmas park koraőszi hangulata, különösen az alkonyi órákban felejthetetlenül szép. Az előrehaladott fürdőidényre való tekintettel már csak néhány száz vendég volt látogatásom idején Várnában. Túlnyomóan bolgárok, az idegenek közül legtöbb a cseh és magyar. A vasútállomáson egymás mellett a vakvágányon ČSD és MÁV hálókocsik álltak — két hétig lakóhelyül szolgálva a nyaralóknak. Bár nagy a különbség a két nemzet képviselői között öltözködésben, viselkedésben egyaránt, ami az idegenben különösen szembeötlő, mégis nagy volt az egyetértés a két nemzet fiai és lányai között, ami a hangulatos estéken a park százados fái alatti padokon vagy a táncparketten szorosabb már nem is lehetett. Nehéz volt a búcsú Várnától és a bolgár fürdőtől. Csak amikor a vonat áthaladt a török határon és feltűntek a határ közvetlen közelségében táborozó amerikai tankok, értettem meg: békés, szocializmust építő országból más, idegen, ellenséges /iiágba érkeztem. Szőke Lőrinc