Új Szó, 1956. november (9. évfolyam, 305-334.szám)

1956-11-03 / 307. szám, szombat

^'Hnsüi A Lúčnicával Dél-Amerikában Ha eddig hajóval vagy autóbusszal tettük meg az utat egyes városok kö­zött, ahol felléptünk, Buenos Airesből Sao Paolóba — Brazília második leg­nagyobb városába — az argentin re­pülőszövetség (Aerolineas Argentinas) egyik négymotoros gépével repültünk. A távolság e két város között ezerhat­száz kilométer, az űt hajón négy nap, úgyhogy mindnyájan örömmel vettük a hírt, hogy repülünk, már csak azért is, mert sokan először ültünk repü­lőgépen. Az öt és fél órát tartó utazás na­gyon kellemes volt. Rajtunk kívül még öten repültek és csakhamar össze­barátkoztunk. Nem lehet elfelejteni az utazás egyes pillanatait, amikor az ezüstösen ragyogó tenger felett halad­tunk, vagy mikor az állandóan formá­ját váltató, behavazott hegyekhez ha­sonló felhőtengert hagytuk magunk mögött, de különösen azt a pillanatot, mikor feltűntek Sao Paolónak, a nap­ról napra változó és a világ e leggyor­sabban épülő házóriásai. A repülőtéren kellemes meglepetés­ben volt részünk. Szépszámú csoport várt ránk: újságírók, fényképészek, a Brazil írószövetség tagjai (kik közül többen már voltak Csehszlovákiában), sőt még egy olasz mérnök is, kivel a hajón ismerkedtünk meg, mikor Dél­Amerikába utaztunk és aki ebben az időben Sao Paolóban tartózkodott. Dél-Amerikában majdnem teljesen ismeretlenek a népiének és táncegyüt­tesek azon formái, .amelyek nálunk annyira kedveltek és a negyvenhat­tagú Lúčnica hatalmas csoportnak szá­mított. Mit mondanának, ha az egész száznegyven tagú Lúčnicát látnák a színpadon. Mindenfelé nagyon kedve­zően értékelik fellépéseinket, legyen nézőkről vagy újságkritikákról szó. Kiemelik a jó felkészültséget, a kondí­ciót, az állandóan változó táncképeket és elsősorban a szereplőknek a nézőt hallgatót magával ragadó, őszintén át­érzett, temperamentumos és közvetle­nül tolmácsoló kifejezésmódját Tizenegy fellépésünk volt a Teatro cultura artistica-ban, Sao Paolo egyik n.odern. variétészerű ezerhatszáz fé­rőhelyes színházában. Ezenkívül egy vasárnap délelőtt rendkívüli bemutatót tartottunk a diákok számára, kik le sem akartak engedni a színpadról. A program után elkísértek a hotelba, és meghívtak diákotthonukba táncmulat­ságra. A meghívásnak szívesen tettünk eleget. Két alkalommal a televízióban is szerepeltünk és elnyertük a tele­vízió díját, mely a két legjobb műsor­számért jár. Szabad időnket városnézésre hasz­náltuk fel, meglátogattuk az itteni zeneakadémiát, egy este pedig egyné­hányan elmentünk a Teatro Munici­palba, a város első színházába. Két rövid operát adtak: Mascagni Paraszt­becsületé és Leoncavallo Bajazzok című darabját. Az utóbbiban vendég­ként fellépett a milánói Scala szólis­városnézésre, majd meghívtak ebédre és vacsorára klubhelyséqükbe, meg­ajándékoztak könyvekkel és valameny­nyien kaptunk egy negyed kilogram brazil kávét. Sao Paolóból autóbusszal átutaztunk a szomszéd Santosba majd Campinas­ba. Mind a két város körülbelül hatvan Sao Paulo főutcájának egyik részlete tája, Mario del Monaco, akinek a sze­replőket, valamint a közönséget ma­gávalragadó éneke és játéka mindnyá­junk számára felejthetetlen élmény marad. Ellátogattunk a Butantan-ba is, Sao Paolo világhírű kigyófarmjára. Fél­gömb alakú betonépítményben tartják a hüllőket, és hogy senkinek se árt­hassanak négy-öt ilyen „kígyópalota" egy-egy három méter mély köralakú árokban van elhelyezve, úgyhogy biz­tonságban lehet figyelni az árok fene­kén tevékenykedő felügyelőt. Nagy nyugalommal sétál a csörgőkígyók között, pedig egész felszerelése nem más, mint a lábszárát védő bőrharis­nya és egy bot, melynek a vége kam­pószerűen be van hajlítva, úgyhogy nagyon hasonlít egy sétabothoz, csak­hogy az ellenkező végénél tartja. A bottal a kígyók alá nyúlt és sorban dobálta elénk őket egy rakásra, mint­ha csak nem élő, hanem játék-kígyók­ról vagy gumicsövekről lenne szó. Maid a lábával ingerelte a hüllőket mindaddig, míg a lábának vetették magukat. Végül ügyesen a feje alatt megfogva egy kígyót, szétfeszítette az állkapcsát és körüljárva mutogatta méreg fogait. Gyakran felkerestek a Brazil író­szövetség tagjai, hogy elbeszélgessenek velünk. Elvitték együttesünk tagjait kilométerre van azzal a különbséggel, hogy az első a tengerparton van — fontos kikötőváros és innen szállítják a brazil kávét az egész világba; Cam­pinas pedig beljebb fekszik az or­szágban. Mind a két városban szere­peltünk az ottani színházban. Egyéb­ek az hi claáľLfrm Gyönyörű folyó a Moldva. Ezüst fo­nala a kék Šumavától az ország szí­vébe, a száztornyos arany Prágába húzódik. Fiatalos gyorsasággal höm­pölyög a magas sziklák, a titokzatos erdők között, mezők és legelők men­tén, útjában mozgásba hozza a ma­lomkerekeket, a villamosművek turbi­náit és így a szép párosul a hasz­nossal. Csobogó vize helyenként ha­bos, fehér tarajos hullámokat varázsol elénk, hol pedig átlátszó kristálytisz­ta tükörré változik, melyben viszont­látod a falusi házak, templomtornyok és régi várak omladozó falát. A sírok között haladva, a felirato­kat betűzgetjük. A temető díszhelyén, a templomfalnál qúla 4 alakú faemlékmü piroslik, tetején szovjetcsillag. Alatta szovjet katona sírja, olyan, amelyből hazánkban sok százat találsz. Szépen gondozott, őszi virágokkal beültetett sír. Közelebb megyünk, mert szeret­nénk megtudni, kinek a gondos keze tartja rendben ennek az ismeretlen harcosnak pihenőhelyét. Nem kell sokáig várakoznunk. Ne­hézkes lépések csoszogása üti meg fülünket. Egy anyóka közeledik, las­san, megfontoltan, botra támaszkod­Nem messze attól a helytől, ahol j va. Öltözéke egyszerű, szegényes. Fe­az Otava a Moldvába ömlik, Zvíkov j kete, rövid kabátjában, hosszú szok­közelében csendes kis falu, talán in- | nyájában és sötét fejkendővel a szá­kább település bújik meg. Fehér, kár­tyavárszerű házikói igénytelenül la­pulnak meg. Egy lelket sem látni. A sűrű fűzfabokrokkal szegélyezett folyótól mintegy húsz lépésnyire, er­dő közepette magányos téglafal ágas­kodik. Mögötte templomtorony, hagy­mára emlékeztető, piros barokk ku­polával. Körülötte néhány fekete vas­kereszt és sötétkövű síremlék világo­sít fel, hol is vagyunk. Az öreg temp­lom kertjének kis temetőjében. Sen­kit se tévesszen jneg a barokk torony, mert az ablakok tüzetesebb megvizs­gálása után a boltívek vonalából ro­mán stílusra kell következtetnünk. A templom krónikája azt is elárulja, hogy a kis templom és a hozzátar­tozó, lejtőn elterülő temető nem fia­talabb nyolcszáz évnél. Többen alusz­szák benne örök álmukat azok közül, akik sok száz évvel ezelőtt irtották e vidék akkor még áthatoihatatlannak látszó őserdejét, hogy a talajt termé­kennyé téve, gabonát ültessenek bele. Azok is itt nyugszanak, akik arcuk ként Santos azért is marad emlékeze­tes számunkra, mert itten fürödtünk , verejtékében fürödve vagyont szerez először a tenoerben tek uraikna k' h o!W önmaguknak leg­eioszor a tengereen. a]ább g nehezen megszer zett falat ke­Farkas Zoltán I nyeret biztosítsák. «£• m&§®'samsmm ® ? o s o © a o e©.®©. ® © t 5 s o s £5 -smtmomamm NEM UTALJA... (A cigánysághoz) Nem utálja barna bőrünk Ne félj fajtám a világ! Mert a nagy föld közös fáján Jelenlétünk hasznos ág. Ruhánkból még párolog a Tábortüzek füstszaga, S bolygó lábunk még tétováz. Nehezen talál haza. Mert utunkon gúnyolódva S fenyegetőn riasztnak. v Beszélnek a bibliáról, S isteneket siratnak. Ne higyj fajtám istenlikben, Hagyd a tűzön, hadd égjen!! Mert ők most is azt akarják, Hogy kolduljál mint régen. Csak a gazok, soviniszták Gúnyolnak ki bennünket, ­Mert jól tudják, hogy tisztára Mossuk piszkos nevünket Haladj bátran, ne tétovázz, Tettednek van igaza! Munka, kenyér, boldog élet. Igy vár reánk a haza. Horváth István zad elejét juttatja eszünkbe Marié Stánková. Kezében eq.v csokor őszi virágot tart. A falusiak illedelmessé­gével köszön, majd botját a szomszé­dos sírkőhöz támasztja, kereszttel megáldja a sírt és ráhelyezi a csok­rot. Köténye zsebéből gyertyát vesz elő, meggyújtja, a földbe erősíti és öreg, kékeres, reszkető kezét imára kulcsolja. Ajkai hangtalanul mormol­ják a számunkra érthetetlen szava­kat. Nemsokára ismét keresztet vet és a sírt gondosan rendezgetni kezdi. Kiszedegeti a gyomot, megigazítja a félretólódott virágvázát és elégedett tekintete szeretettel pihen kész mű­vén. Barátságosan elmosolyodik és kérdő tekintetünkre megszólal: — Ez az én Ivánom. — Hogy-hog^| magáé? — csodál­kozunk. IP — Az enyém — hangzik a magya­rázat. — Magamévá fogadtam, mert valamikor nekem is volt fiam, ma­gas termetű, kedvees, vidám ... Az első világháborúban besorozták, még ti­zennyolc éves sem volt, amikor az orosz frontra vitték, ott is maradt szegény... ister. nyugosztalja. Azt sem tudom, hol temették el, csak arról értesítettek, hogy a császárért vérzett el. Ezért és hogy ne legyek oly egye­dül, magamévá fogadtam ezt az Ivánt.... íl A szovjet katona sírjára mutatott és így fejezte be: — Talán az én Jancsim sírját ott a távolban egy orosz anya gondozza ilyen szeretettel... Elbúcsúzott. Távozó lépteinek hang­ja egyre tompul. A kiskapun kilépve, eltűnt szemünk elöl. Kardos Márta. MWWMWMW MW HWmtl Wt MI Ht Wt mt H Peter Hacks „Columbus" című szín­műve a berlini színházi évad egyik legnagyobb. sikere. Hacks egy évvel ezelőtt költözött Münchenből a Német Demokratikus Köztársaságba. • * • Willí Bredel nagysikerű új könyvé a Gastmahl im Dattelgarten keretbe foglalva tizenkét elbeszélést tartalmaz Kína felszabadulásának történetéből. 1950 — beteljesedett az év: C sontos Vilmos, a munkás-költő huszonöt éve ír. Kell itt a szó . című verseskötete egy negyed évszázad köitő termésének válogatását foglalja magában. Mikor a költő a válogatás el­ső versét írta, Európa bomlott feje fe­lett 1930-at kongattak a riadt vész­harangok, s a szeretet jelképének, a keresztnek szelíd szárai kampőskeresz­tek gyalázatába kezdtek töredezni Kö­zép-Európa barnainges börtönőreinek kezén. A Duna-táj népei megismerték ' a gazdasági válság és a bé-lista fogal­mát, a szellemi ínségmunka állapotát és a munkanélküliek koldus-utalvá­nyait. Magyarországon József Attila akkor rendezte sajtó alá Döntsd a tő­két c. kötetét és Szlovákiában akkor lépett a Sarló az osztályharc útjára. 1930-bar leplezték le Budapesten Ady Endre sírkövét, és 1930-ban kezdte meg a Nyugat Móricz Zsigmond Forr a bor c regényének közlését. És vé­gül 1930-ban így fogalmazta meg az akkori hivatalos irodalomtörténet a szlovákiai magyar irodalom helyzetét: „A szlovákiai magyar írók helyzete lassan bontakozik ki. Szlovenszkónak nem volt az a központi belső szerke­zete, amit Erdély — históriai alapon — azonnal megkapott, amint a maga ere­jére maradt. Az élet azonban megte­remti a csoport szükségszerű szerve­zetét. Ha tegyük fel, elsüllyedt volna a földnek kétharmada, a megmaradt egyharmad nem volna-e képes és kény­telen megélni?" 1930-ban a szlovákiai magyar író tehát robinzonságra volt kárhoztatva kezdetleges és kezdeti kultúrája lakat­lan szigetén. A pillanat megoldhatatlansága azon­ban nem jelenti az élet, s vele a köl­tészet megoldhatatlanságát: a költő ér­zékeny membrán, elfojthatatlan vissz­hang, a költő érverés és szívdobogás, — ő a megszövegezetten dolgok meg­szövegezője. Ő az, aki nem rendszerez és nem állít fel örökérvényű szabá­lyokat, sem megdönthetetlen törvénye­ket, de ő az, aki megvonja az élet egyenlegét, ő a pillanat megoldója és megőrzője, de egyben ellenszegülője CSONTOS VILMOS IULPjlöM mt is: ő a szellem forradalmasítója, és ő az, aki a lezajlott és beteljesedett for­radalom után sem pihenhet, hanem to­vább kell forradalmasítania a jelent, a szellemet, a pillanatot, de — és ez a legfontosabb: — azt a pillanatot, amely nem vész el a többivel, hanem hővé és energiává változva megmarad, meg­testesül — egyszóval azt, amelyből a szellem történelme folyamatosul. A költő az, aki a legkétségbeesettebb a kétségbeesettek között, de mégis ő az, aki a kietlenség és az immár sem­miben hinni nem tudás óráiban is fen­nen hirdeti: Valamiben hinni kell! A költő hitvallása a kor jobbik én­** jének hitvallása, a költő hang­ja a kor dobogó lelkiismerete, a költő nyelve a dolgok megjelenítője: kinyi­latkoztatás, ige. Karinthy tudta ezt: „Versben szólok, hogy jobban meg­jegyezd! — Petőfi, Ady, József Attila tudták ezt, — Janus Pannoniustól Radnóti Miklósig: a költő tudja ezt A költő — Csontos Vilmos — szin­tén tudja ezt, de költői munkássága el­ső szakaszában, a megoldhatatlanság évekké tornyosult perceiben azt is tud­ta, hogy a költészet kiállást jelent, kockázatok és üldöztetések vállalását, s a bér mindössze ennyi. „De talán, talán ha majd meghalok, lesz nékem is szép, glóriás nevem..." Csakhogy még ez sem biztos. Az álomból hol a név sikkad el, hol a gló­ria. Hányan, ó hányan lehettek, — vol­tak költők, akiket felőrölt koruk, úgy­hogy nevük sem maradt: hányan, ó hányan lehettek Dózsa Györgyök, Esze Tamások korának megéneklői, akiknek üldözött sorai belehulltak a kényszerű csöndbe. És hányan, ó hányan voltak költők, akiket felőrölt koruk, úgyhogy glóriájuk nem maradt: hányan voltak Gyöngyösiek és Pyrkerek, akiknek az ítélő ütőkor megnyirbálta a glóriát ne­vük felett. Mert nem vállalták a külde­tést. a lázadást a bilincsbe vert min­dennapok ellen, nem akarták meglátni jelenük lényegét, nem akarták meg­hallani napjaik jaját. Ottmaradtak a tegnapban. Csontos Vilmos nem tartozik a poé­ta doctusok, a kifinomult költők cso­portjához. Versei a gyalupad mellett születtek, rímeit a surranó faforgács zenéje pergette a sorok végire, sorai ritmusát a kollektív szívdobogással együtt dobogó szíve dobogása hozta létre Versei ezért túlnyomórészt mo­torikus és vizuális hatásokra épülnek: nem keresik a szavak titkait, de nem is játszanak velük. A vers sokszor a szavak mágikus boszorkánykonyháján érlelődik verssé: megérzik rajtuk a bű­báiossáa lila gőz". Csontos versei bü­bajosság nélkül valók. Csontos képe­ket halmoz és célokért küzd: „Valami nagyon nagyot szeretnék tenni érted, te mindenkitől elhagyott, kinek szívére jaj fagyott, ki megbújsz dideregve a múltnak faltövébe, lesve egy kis melegre, s bámulsz az út kövére, hol elfolyt apád vére." Időrendi sorrendben asztalosműhely homályában, tőke árnyékában, frontok és gyűjtőtáborok irtózatában, és az új élet tavaszában születtek ezek a ver­sek. Huszonöt év érlelő határai között természetesen szélesvonalú technikai fejlődésen mentek keresztül, alapszí­nük azonban nem változott: a fenye­gető ökölből munkás tenyér lett — mindössze ennyi történt. Első versei­ből hiányzik a megalkuvás, annál több tagadás, annál több csak azért is! van bennük, újabb verseiből hiányzik az elvont lelkesedés, annál több higgadt öntudat, a jőlvégzett munka büszke öntudata és a munka folytatásának be­csületes kötelességérzete csendül ki belőlük. Ez Csontos költészetének leg­vonzóbb vonása: verseiben az az új ember szólal meg, akit nem a régiből kellett újjá festeni, hanem aki önmaga fejlődött újjá, mert már eleve magá­ban hordozta az új emberré formálódás összes feltételeit. V/erseinek lényege ma is az, ami ezelőtt huszonöt évvel volt: belső állásfoglalás az eseményekkel szemben, de ebből az állásfoglalásból meg lehetne írni az utolsó emberöltő szocialista magyarjának, a képzett munkásnak szellemtörténetét. Vala­hogy így: 1935: „Izzóbb ütemet diktál a vérem, a fájó cellát bízvást cserélem tároló fénnyel. Zúzott ököllel, véres szirteken, magamban bízón, győzedelmesen, állok keményen." Közben öt év pereg le, mozgó határok, meggyalázott hazák és hazátlan meg­oyálázatok öt éve, és a költő ott áll a szennyes áradatban és előre -ő, meny­nyi szükség lesz erre majd néhány év multán! — előre rehabilitál: 1940: „Lássatok másnak, mint aki voltam. Vetkőztetem magam a múltból, a gyötrőböl, a megfakultból. És itt állok most így, aki lettem: paraszti sorból lassan nőve, szebb magyar sors új magvetője." Újabb évek vetik a kártyát, halálha­rang kondul a gyilkosok felett, a fel­emelt ököl lesújt, de — szele súrolja az ártatlanok, az együtt menetelők, a Csontos Vilmosok arcát, vér fizet vé­rért, s 1945-ről így szól a költő: „Hát csak szakadj, fájdalom, a vetésemre záporozva: rég megszoktam már verésed! Mossad földem, mossad hátam: én megyek a barázdában s keményen tartom ekémet!" „Érted volt minden gyermekem, a negyven évig várás, keresztül szenvedéseken a kálváriajárás s ugyanennek a versnek utolsó vers­szaka már a jövendő krónikáját jegy­zi: „Alkoss majd különbet, szebbet, mint apád, kit a félhomály a sötét műhelybe rejtett — — Reád új fény ragyog már!" A művészi alkotás bonyolult össze­tevői között va» kettő, amely egymással benső ellentmondásban élve építi fel a verset, s amely érzelmi el­lentmondást idéz elő a költő és az ol­vasó között: a művészi alkotásban ugyanis mindig benne rejlik az, amiről a költő tud (amit tudatosan ki akart fejezni), de az is, amiről a költő nem tud, amire csak az olvasó figyel fel. Ez a költő önkéntelen maga­megmutatása. ez az a mérleg, amelyen az emberiség lelkiismerete, a költő megméretik. Ez az az ibseni ítélőszék, amely nemcsak ítél, de védelmez is: megvédi a költőt a maga szabadságá­ban, önmaga ellen, de mások ellen is megvédi hangját, jaját, harcát, keser­vet, szerelmét, lelkesedését és lázadá­sát. megvédi kényszertől és ellenkény­szertől, személyi kultusztól és szemé­lyi kultusz ellenpólusának fenyegető kultuszától — egyszóval megvédi mindazt, ami a költő szellemi értékeit képezi. Ez az az ellentmondás, mely költő és olvasó szemléletén keresztül megalkotja magát a költészetet, azért, hogy Robinzonok egymásra taüljanak és a lakatlan szigetek dermedtségét termő kultúra váltsa föl. 1930-ban áldozatos munkavállalás volt ez: 1956-ban hála jár érte. Rácz Olivér OJ SZO 1956. november 3. 7 «

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom