Új Szó, 1956. október (9. évfolyam, 274-304.szám)

1956-10-20 / 293. szám, szombat

RAGYOGJON TUNDOKLOBBEN A SZELLEM NAPVILÁGA A

Csemadok rimaszombati új otthona több helyiségből áll. Az első, a legnagyobb: a kultúrterem. Itt próbálnak a színjátszókör tagjai. A terem faláról, fényképtablók, plakátok közül Petőfi képe néz rám. Az új otthon — összehasonlítva a régivel, ahol egy helyiségben volt összezsúfolva minden — megörvendezteti a látogatót. Nincs már szorongás, kényelmesebben folyhat a munka. Bajnak csak az számít, hogy a helyiségnek nagy a bére. Durda János, a helyi csoport titkára, elém teszi a „Népmüvelés" nyolcadik számát. A lap egyik cikke arról számol be, hogy augusztus 23-án, Alojz Jirásek születése napjának évfordulóján Hronovban az iskola- és kulturális ügyek minisztere az ország 25 érdemes műkedvelőjét díszoklevéllel és a műkedvelők aranyjelvényével tüntette ki. A kitüntetettek közt van a harminc éve sikeresen működő Drobka Géza, a rimaszombati helyi csoport színjátszó együttesének rendezője is. Akik ismerik Drobka Gézát és tudják, hogyan dolgozik, azokat nem érte meglepetésként a kitüntetés. Lelkes és jő munkájával megérdemelte, hogy hazánk legjobb műkedvelői közé sorolják. D

urda János a színjátszó kör munkájáról beszél. A múlt év elején bemutatták a Nem magánügy című szovjet vígjátékot, mellyel később Losoncon és Tornaiján is színpadra léptek. Utána a Bújócska címú darabot játszották. Ezzel a vígjátékkal Kassán, Tornaiján, Rimaszécsen és Nagybalogon vendégszerepeltek. Télen Csíky Nagymamá-jával vizsgáztak a közönség előtt, — itthon és v^léken — mégpedig összesen tizennégyszer. A komek hatvan múködő tagja van s ezek közül sok az igen tehetseges. Most két darab próbái folynak. Az egyik a János vitéz, a másik Csíky Gergely Ingyenélők című múve. Az operett bemutatójára nemsokára sor kerül, az Ingyenélőket decemberben adják elő. A János vitéz dalait a zeneiskola tanáraiból s más műkedvelő zenészekből alakult zenekar kíséri. Esténként zajos az élet a Csemadok házatáján. Az egyik irodában a zenekar, a másikban a tánccsoport gyakorol, míg a kultúrteremben Pergyik Rózsi, Borzi Józsefné, Tóth Béla, Szántó János és a többiek a Kukorica Jancsiról és Uuskáról szóló zenés játékot próbálják. A tánccsoport Pásztor Mária és Dobránszky János vezetése alatt új táncokkal készül a kerületi versenyre. Durda elvtárs szerint a Tátra-szálló nagyterme és színpada szűk. Az előadások színvonala tovább emelkedhetne, ha nagyobb terem állana a kör rendelkezésére. Nagy eseménye volt a helyi csoportnak az idei magyarországi látogatás. Az ózdi kohászati müvek kultúrestjén, majd pedig a mezőgazdasági kiállításon mutatták be tudásukat, ózd után Királyd-bányatelepen és Putnokon szerepelt a gárda, mindenütt igen nagy sikerrel. A magyarországi dolgozóknak a „Gőmöri leánykérő-tánc" tetszett talán a legjobban. — Az irodalmi kör gyengébben dolgozik, mint a színjátszó együttes és a tánccsoport, — mondja Durda János. A Vörös fény Kladnó fölött című könyv vitaestjén mindössze harmincan vettek részt. Most a Viharos esztendő vitájára készülnek. A vitára meghívják az iskolák idősebb tanulóit és a tanítókat is. Durda elvtárs reméli, hogy ez a vitaest sokkal jobban sikerül, mint az eddigiek. arna János járási titkár azzal kezdi, hogy a legjobb munkát bizonyító versenyzászló hol a tornaijai, hol a rimaszombati járás birtokában van. Ez a két járás vezet tehát, egymást váltva, a kerületben. Legutóbb a rimaszombati járás tört ismét élre. A rimaszombati járásban ebben az évben a rimasimonyi, jánosi és osgyáni helyi csoportok tűntek ki jó munkájukkal. Simonyiban a Bújócskát, Osgyánban a Kaviárt játszották, a jánosi csoport pedig a Sári bíróval aratott szép sikert. A nyári mezőgazdasági munkák ideje alatt a járásban összesen 57 kultúrbrigád szórakoztatta a falvak dolgozóit. Ezek közül a rimaB

£ szombati, jánosi és gortvai helyi csoportok brigádja volt a legjobb. Megemlíti, hogy feltűnő módon éppen a nagyközségek helyi csoportjai maradtak el az idén a kultúrmunkában. Nagybalogon például a vezetőség hibájából. Feleden pedig a tömegszervezetek közötti viszály következtében. A járás falvaiban ebben az esztendőben összesen 30 irodalmi vitaestet rendeztek a helyi csoportok. A legjobban sikerült vitaestek Simonyiban, Tamásiban és Rakottyáson zajlottak le, és Nagybalogon, mely csupán ebben az egyben tartott lépést a legelsőkkel. Az Aratás, az Egri csillagok, a Márton elindul, a Töretlen föld, Az anya, a Vörös fény Kladnó fölött, az Ifjú gárda, a Restauráció címú könyvek szerepeltek az említett csoportok vitaestjeinek műsorán. r gy örvendetes hír: Gesztetén lassan rendeződnek a helyi csoport dolgai s a Jednota is kiürítette már azt a termet, amelyben a színpad áll. S az eredmény: nemsokára új darabbal lépnek a színjátszók a közönség elé. Barna elvtárs közli, hogy több faluban tánciskolát alakítanak, melyekben a népi táncokra is megtanítják a fiatalságot. A különféle szakkörök megalakítása is folyamatban van a falvakon. Olvasó-szakkörök, irodalmi szakkörök létesülnek. Ez utóbbiakban az írni szerető dolgozók egymás írását bírálhatják, csiszolhatják. Szabászati szakkörök is lesznek. A szlovák és ma gyar nyelvtanfolyamokon már tavaly is eredményes munka folyt, s a közel jövő terveihez tartozik az orosz nyelvtanfolyamoknak és az analfabéták iskoláinak megszervezése. Az eredmények és a tervek szépek. S ha a járás szervezetei — beleértve a rimaszombatit is — tartani tudják e színvona'at, sőt képesek leszne* még jobb munkát nyújtani, akkor e tájon teljesülhet a költő vágya, kinek arcképe itt függ a külső teremben: a szellem napvilága mind tündöklőbben ragyog majd be a házak abiakán. VERES JÁNOS (frki IRÓK ROZSNYÓN 'Az újságíró inkább kisebbít a számon, mintsem többet mondana. Kétszáz ember a járási népművelési otthon helyiségében. Kétszáz ember: olvasó, nem olvasó, irodalombarát és közömbös. A terem a népművelési otthoné, a lelkes sereg Rozsnyóé. A csehszlovákiai magyor írók jöttek el ide, ebbe a régi, híres bányavárosba, hogy müveikből jelolvassanak és ismerkedjenek, barátkozzanak. A közönségnek a kis írógárda az öröme, az íróké viszont a város, amelynek minden kövé'iez, utcájához, házához :gy darabka történelem tapad. Cyönyörü útinaplójában írta Petőfi, hogy a város úgy fest, úgy bújik a hegyek lábánál, mint a kalap sarkába dobott egyforintos. m És ennél szebbet magyar író nem is mondhat Rozsnyó fekvéséről. Közönség és írók szemtől szembe. S hogy nem visszhangtalan az, amit ebben az országban a szó művészetével kimondanak, azt a fogadtatás fényesen igazolja. Ezeket az írókat, költőket ismerik Rozsnyón. Verseik vagy novelláik megfordulnak öreg bányászok, lelkes tanulóifjak kezén. De eddig csak könyvekből, folyóiratokból és újságokból ismerkedtek az íróval, most pedig egy teremben ülnek velük, s olyképpen pillognak a szemérmes pennarágókra, hogy emlékezetbe lopogatnak az arcvonásokból. Természetesen az íróvendégek ugyanezt teszik. Mert lehet-e nagyobb öröme az írónak, mint látni, megfigyelni egy-egy idősebb arcot, amelyet a ráncok keresztül-kasul szántanak, akárcsak mezőben a dűlőutak. A történelemé ez a város, azzal jegyezte el magát, a közönség pedig ezen az estén az íróké. Miközben Vajda József üdvözlő szavai elhangzanak és a színpadon lábak dobogják a dal ősi ritmusát, én arra gondolok, vajon a rozsnyóiak ismerik-e nagyszerű városukat. Azért gondolok erre, mert régen megbámultam a toronyórát, amelyről tudtam, hogy valamikor a tizenhetedik század elején Szontágh Márton nevű órásmester készítette. S vettem annyi bátorságot, hogy az egyik főtéri üzletbe lépve megkérdeztem az elárusítónot: — Megmondhatná kérem, merre lakik az a toronyórakészítő Szontágh Márton. Az elárusítónő szégyenlősen: — Talán a főtéren lakik. Krákogtam, köhintgettem és azt szerettem volna mondani, hogy én inkább a temetőben keresném. Pedig az elárusítónő rozsnyói volt, s a maga korában Szontágň Márton sem volt közönséges ember... De ne kacskaringózzak mettékutakra. Mert ebben a pillanatban Bábi Tibor áll a közönség előtt. Két verset szaval, s olyan ügyesen, annyi átéléssel, hogy sem az írásban, sem a versmondás művészetében nem lehet öt elmarasztalni. Mónikájának és a Bolyongtam sokat című versének meg is volt a hatása. Ezt a könnyes szemekből lehetett kiolvasni. De Szabó Béla novellája is a közönség elismerésében sütkérezett. Nagy Jenő nem készült a Szabó novella felolvasására, tán azért nyújtotta élete legnyomothagyóbb előadását. Én az írót figyeltem, s féltem, hogy megárt neki a felolvasás, annyira a szívére veszi. E s jöttek, szavaltak, felolvastak a többiek is. G y u r c s ó István verseiben a hazáratalálás gondolata fénylett, míg az O z s v ald Árpádéban a háború utáni visszatérés. V eres János Petőfi Bején című versével lopta be magát a közönség szívébe. F e c s ó Pál szerelmes verseivel, és öreg parasztokra emlékeztető gondolataival aratott sikert. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az írói est elérte célját; szemtől szembe bizonyította a közönséggé'., hogy a magyar dolgozók számíthatnak íróikra. Egy percig sem lehet kétségük afelől, hogy hősies erőfeszítésük a szo cializmus építésében mély nyomot hagy az irodalomban is. A maroknyi kis írócsoport megmutatta a rozsnyóiaknak, az idős bányászoknak s fiatal tanítójelölteknek, hogy a Fábry-i vox-humana szellemében tenni képesek. Persze a felolvasás, bemutatkozás csak kezdet lehet ahhoz, hogy a szívek kinyíljanak, hogy merészebben beszélgessenek észrevételeikről. Az írók az értelem száz húrján bocsátották útnak gondolataikat, s hogy nem maradtak hatástalanok, az a röpködő, vitatkozó kérdésekből tűnt ki. Egy fiatalember, a pedagógiai iskola tanulója (sajnos a nevére nem emlékszem) meghatottan, töredezve vallotta be, hogy verseket ír. Szerkesztőségekbe is küldött már belőle, de egyelőre próbálkozik és nem fájlalja az igazságos visszautasítást. Kétszáz ember zsúfolódott egybe az aránylag kicsi helyiségben. S közülük sokan beszéltek. A szívek megnyíltak, a szó gyakran a lélek ösztönéből fakadt, azért volt meglepő, megindító, Valamennyi felszólaló szavából kicsendült, hogy hajlandók támogatni az írókat, hajlandók segíteni azzal, hogy még nagyobb érdeklődéssel kísérik lap jaínk, folyóirataink hasábjain versei ket, novelláikat. Magától értetődően ennél szebbet, kedvesebbet rozsnyóiak, olvasók, írónak, költőnek, nem mondhattak. Ezt a bányavárost, ezt a történelméről nevezetes Rozsnyó mondta! Én megbocsátok annak az elárusítólánynak, porladó, toronyórakészítö j Szontágh Márton! MÄCS JÓZSEF DCL^LÍ nizz... Befelé nézni elég volt már, de most kifelé nézz te ember, köss békét végre életeddel, kilátó légy, — hogy hol bolyongtál — fecsegjék el helyetted mások. Nem, nem lehet betelni azzal amit az Én dzsungelem rejthet simogatni vágyó szemeknek, sem szívnek, amely a vigasszal jönne, hadd nőljön a mosolygás. Arra születtél, védjél, adjál, nem, hogy búsan magadba görnyedj, hanem mást is sirasson könnyed, mert, ki mindent magának dajkál, örömével társtalan marad. Szólj: itt vagyok (tudom csekélység), de akár együttélö rétre virágonként kacag a nap fénye, tőled szépül a végtelenség, • mert ember vagy, szeretni vágyói. f 'i u I it Monoszlóy M. Dezső Vallomás ög életről KÉSŐ délutánra hajlott az idő. Az erdei tisztásra árnyak ültek. A pirosra festett padokon emberek, asszonyok pihentek, legtöbbnyire szótlanul, ernyedten. Ezek azok a percek, mikor szinte elzsibbad a lélek, az ember semmire sem gondol, csak szemlél, zavartalanul, valami ősi nyugalommal. A gombaszögi cseppkőbarlang környéke különösen lenyűgöző. Varízserő bújik a lombokban, a tölgyek közé szorult fenyők olyanok, mint a sötétruhás papok. A nap az erdők mögé szállt s meghüvösödött a levegő. Már éppen arra gondoltam, hogy haza kellene menni, amikor mellém telepedett valaki. Sovány ember volt ez az ismeretlen ismerős. Alakja törődött, szeme szomorkás, de barátságos. Néhány szál haja kínos pedantériával volt oldalra fésülve, ami kissé groteszkül hatott. Viharkabátot és lábszárvédőt viselt s ezek az öltözködési kellékek első pillanatra elárulták, hogy motorkerékpáros. Tudtam, hogy meg fog szólalni. Hiszen körülbelül ezért telepedett mellém. Alig váltottunk néhány közömbös szót a természet szépségéről, kirándulásról és más efé'éről, máris bemutatkozott. Valami Varga vagy ehhez hasonló nevet mondott. Megtudtam, hony városi főkertész és tagja a helyi nemzeti bizottságnak. — Persze, — villant az eszembe — azért szereti annyira a természetet, mert virágokkal foglalkozik, bokrokat nyír, dísznövényeket gondoz. — Ez a legkedvesebb szórakozásom — folytatta a barátkozást újdonsült ismerősöm. — Szabad időmben felpattanok a kerékpárra és elrándulok valahová. Jelenleg szabadságomat töltöm s bejárom a környéket. — Nem unalmas egyedül? — Megszoktam. — Nincsen családja ? — Van nekem, kérem. Igaz, a fiúk •már nagyok, nősek, ők is megcsaládosodtak. A feleségem meg dolgozik és nem is olyan természetrajongó, mint én vagyok. Egyedül kóborolok tehát. Tudja, ez is kell, az egyedüllét, mikor az ember kikapcsolódik mindenből, mikor szabad, mint a madár és nem törődik a holnappal. Szeretem ezt a barangolást, ezeket a magános kirándulásokat, habár nekem tulajdonképpen nem is szabadna egyedül kóborolnom. — Miért? — Hogy miért? Nehéz ezt elmondani, — sóhajt ismerősöm. — Megborzad az ember, ha visszagondol élete leggyötrőbb éveire. ELHALLGAT, talán gondolataiban kutat, tűnt napokat idéz s egyszerre csak váratlanul mondja: — Tudja, hogy én már halott is voltam. Öt napig, képzelje, egész öt napig. Hitetlenkedve csóváltam a fejem s gyanakodva vettem szemügyre. — Ne féljen, épeszű vagyok — mondja. — Hallgasson meg. Tulajdonképpen 1942-ben kezdődött. Behívtak katonának. Ez még nem is lett volna olyan kellemetlen, hiszen már elég idős voltam ahhoz, hogy a frontra vigyenek. De v íratlan dolog történt. Összeakaszkodtam az őrmesterrel és ö addig fúrt-faragott, míg engem ki nem kergettek a frontra. Kilenc támadásban vettem részt, a tizedikben leterített egy akna. Elvesztettem az eszméletemet és a katonaorvos a halottak közé dobatott. Volt egy jó katona barátom, aki amikor meghallatta, hogy elestem, megfogadta, hogy elbúcsúzik, elköszön tőlem, a halott bajtárstól. Élete kockáztatásával keresett meg ötödnapra. Ez volt a szerencsém, észrevette, hogy a színem más, mint a többi hulláé. A szívemre tapasztotta fülét és hallotta, hogy még mocorog. Visszakúszott az állások mögé és szólt a katonaorvosnak. Az orvos hitetlenkedett, majd flegmán vetette oda: — Ha él, hát menjenek érte. Visszahoztak, ápoltak. Napok múlva magamhoz tértem. De süketnéma lettem. Nyomtam a kórházi ágyat Pesten, Bécsben, de nem tudtak rajtam segíteni. Az egyik orvosprofeszszor azt írta: — Nézze, jóember, maga nem született süketnémának. Légnyomástól kapta. Néhány év múlva kiheveri és némi utókúrával újra visszanyeri egészségét. Nehéz évek voltak, sokszor bolyongtam az öngyilkosság határán. Elektromossággal kezeltek s hogy el ne ájuljak, pofoztak. Szörnyű volt. De használt, mert újra ember lettem. Hallhattam gyermekeim hangját, a zenét és a madarak énekét, a patak csobogását és a tücsökcirpelést. És én is szólhattam emberi hangon, mint régen. A földre nézek, mert ismerősöm szeme gyanúsan fénylik. — Túléltem a néma esztendőket, visszakerültem régi helyemre, végezhettem munkámat és megbecsültek az emberek. De a régi egészségemet már soha sem nyerhettem vissza. Kísértenek a súlyos évek. Néha rángatódzás jön rám. ilyenkor olyan vagyok, mint a részeg, ezért nem jó egyedül csatangolnom. NEM TUDOK szólni, de ő, mintha gondolataimba olvasna, folytatja: — Ma sem tudom, miért harcoltam, miért reszkettem és,miért viseltem a gyötrelmeket. Én nem haragudtam se oroszra, se angolra, csak a családomnak éltem... Ma is sokat beszélnek a háborúról, pedig nincs annál borzalmasabb. Kifújja az emberből a lelket és lealjasít. Tovább kopogtak a súlyos szavak egy ember szörnyű sorsának írógépén. Kiabálni szerettem volna. — Mit hordoztok ti emberek? Milyen kegyetlen tragédiákat zártatok magatokba? Hát csak ennyi az ember? Nem, nem. Csak ennyi volt az ember? Ma már több. — többnek kell lennie! Milliók és milliók mondják, kiáltják: „Le a háborúval!" S a gondolat erősebb, mint a fegyver. Dénes György. ÜJ SZO 1 1958. október 2Ű.