Új Szó, 1956. május (9. évfolyam, 121-151.szám)

1956-05-13 / 133. szám, vasárnap

D i rága és szent dolog ez a mi vörös zászlónk, mondogatta mindig az apám. Azért vörös, mert megfestette a munkások kiontott vére. Vörös zászlóval fiacskám, úgy járj, mintha harcba mennél, húzd ki magad, hogy azoknak, akik követnek, mosolyogjon a szívé, ha rád néznek. Olyan légy, mint az eleven szobor, fel a fejjel, éles tekintettel nézz magad elé, ne IsSoj tétován,' még akkor sem, ha csendörök állnak előtted töltött fegyverre! a kezükben. A kezed is érezze, hogy zászlót viszel. Ne csüngjön úgy, mint valami kabát a fogason. Lobogtasd aliq észrevehető, könnyed lassú mozdu'ntokkal, hogy éljen a lobogó mind?n szála, vörös selyme olyan legyen, mint a tűz. mint az erünkben lüktető vér! Több mint húsz • éven át tartotta kezében apám a munkások vörös zászlaját. Az ő kezében lobogott a zászló minden felvonuláson, tüntetémájus elsején. Hányszor rohantak rá a csendőrök, hányszor börtöpözték be, de a vörös zászlót kezéből sohasem adta ki. Még ma is mesélik nálunk az öregek, hogy tizennyolcban, amikor városkánkban a bányászok október tizennegyedikén kikiáltották a köztársaságot, apám ezzel a zászlóval a kezében törte át a katonák sorfalát, csupa idegen katonák voltak akkor a helyőrségben. Magyarországról meg Erdélyből hozták őket oda. És magával ragadta a többi munkást is, akik talán visszariadtak volna a rájuk szegezett szuronyoktól. Az emberekben megfagyott a vér, amikor egy pimasz hadnagy az apámtól három lépésre kiadta a parancsot: Tűz! De a katonák nem engedelmeskedtek neki, sőt még a szuronyos puskájukat is földnek fordították és utat nyitottak, amikor apám keresztülhaladt köztük. A hadnagy állítólag dühében földhöz vágta az emeletes sapkáját, és a parancsnokság kocsiján megszökött a városból, hogy feljebbvalóinak jelentse: kitört a lázadás! Persze, a katonák is dolgozó emberek voltak, hiába bujtatták őket a császár angyalbőrébe. És bizonyára kedvesebb volt nekik a vörös zászló, mint azoknak a szatócsoknak meg lánckereskedőknek, akik a munkásság felvonulását azzal támogatok, hogy hazafias lelkesedéssel kukuc-káltak ki üzleteik leeresztett redőnye mögül. Ezerkilencszázhuszonegyben aztán, amikor kenyértörésre került a sor, a szociáldemokraták eljöttek apámhoz a zás^l*ért, mert mi Chourák balra merítünk, a Harmadik Internacionálé hoz csatlakoztunk. A zászlót húsz éven keresztül a házunkban őriztük, apám nem engedte, hogy az egyesület helyiségben, a kocsmában hagyják. — A munkászászló nem való kocsmába, ahol isznak és mulatnak, a munkásság zászlajának munkásházban a helye! — szokta mondani apám, és az elvtársak elismerték, hogy igaza van. Apám a zászlót a kamrában tartotta, de nem volt ám ez olyan kamra, mint más házakban! Apám tiszta fehérre meszelte és nem tartottunk benne semmiféle kacatot, annak a padláson volt a helye. A falon Marx és Engels arcképe függött, meg egy festmény rajta a Szabadság, amint a népet a barikádokra vezeti. A zászlónak apa a sarokban külön állványt ácsolt. Higgyétek el nekem, sohasem lépett be a kamrába sapkával a fején, az ajtóban mindig levette, mintha templomba indulna. Egy polcon régi újságokat őrzött, munká ".kalendáriumokat, brosúrákat, énekeskönyveket, egyszóval mindenfajta a munkásosztályra vonatkozó írást. Hát képzeljétek el, egy napon benyitottak hozzánk ketten: valami Fiala meg a fiatal Burger, egy semmirevaló pimasz, akiből hivatalnokot faragtak a betegsegélyzőben, mert ügyesen nyalta az urak talpát. Azzal köszöntöttek be, hogy Choura elvtárs, te elhagytad a szociáldemokrata pártot, a szervezet azért küld bennünket, hogy add ki nekünk a zászlót. Apám elvörösödött, összeszorította a fogát, mintha szöget akarna kettéharapni, aztán rákiáltott boldogult édesanyámra: — /Asszony, nyisd ki az ajtót! Anyámnak persze ezt nem kellett kétszer mondani. Apám a két hívatlan vendég mellett termett, akik még mindig ott ácsorogtak az ajtó közelében, szépen nyakon csípte őket, egyik kezével az egyiknek, másik kezével a másiknak ü gallérját szorongatta, úgy vitte ki őket a szobából a pitvaron keresztül a ház küszöbéig, p 8 OJ SZÓ 1956. május 13. ott aztán minden erejéből kilódította őket az udvarra. Én éppen a délutáni váltásra készültem és azt mondtam apámnak: — Apa, nem jó vége lesz a dolognak, beszéld meg az elvtársakkal, mit tegyünk, ha ez a csürhe megint eljönne... Apám azonban olyan bakafántosan förmedt rám, mint valami idegenre, azt mondta, van neki magához való esze, és a fene se látta még, hogy a tojás adjon tanácsot a tyúknak. Talán akkor jobb lett volna, ha elmulasztom a délutáni váltást. De most már úgyis hiába okoskodom. jjel féltizenegy után vetődtem haza. A tárnában egy perc nyugtom se volt, sehogy sem ment a munka, a társaim nem győztek álmélkodni, hogy mi lelt. Már a nyelvem hegyén volt a szó, hogy elmondok nekik mindent, de aztán meggondoltam, apa csak haragudna, ha híre kelne az esetnek: talán most, hogy megjárták, majd békét hagynak apámnak. Amikor aztán hazafelé tartottam, már az utcáról láttam, hogy baj van. A mieink a tyúkokkal jártak aludni, mert már korán, pitymallatkor keltek. Most pedig látom, hogy a szoba ablaka még világos! Ajtóstól rohantam be a házba. Anyám kisírt szemmel ült az asztalnál, a két húgom, Anda meg Marika, úgy jajgattak, mint a temetésen a siratóaszszonyok, apámnak pedig csak hűlt helye volt. Egy ugrással anyám mellett termettem: — Hol van apa? Szavát elfojtották a könnyek. Jó néhány perc beletellett, amíg kiszedtem a lányokból, hogy mi történt. Képzeljétek csak, azok a senkiházik csendőrt küldtek hozzánk a vörös zászlóért! Még hozzá éppen a vöröshajú Zuntot, aki még a császárnál is nagyobb osztrák volt és a háború alatt megkeserítette az aszszonyok minden falat kenyerét. Az államfordulat után az emberek fel akarták akasztani. Két évre más állomásra helyezték át, úgy eltűnt közülük, hogy a bűze sem maradt itt, de aztán a húszas év után, amikor az urak azt képzelték, hogy a munkásoknak már kitörték a fogát, a mi Zunt barátunk ismét megjelent a faluban, mintha mi sem történt volna. Vagy hat hete teljesített szolgálatot a csendőrállomásunkon, amikor apám a zászló miatt bajba keveredett. Hát ez a bizonyos Zunt estefelé eljött hozzánk és a törvény nevében szájaskodni kezdett az apámmal. Az apánk nem valami óriás, a bányászok legtöbbje nem nőtt magasra. de ereje több volt, mint más háromnak együttvéve. Zunt meg bízott a puskájában meg a törvény tekintélyében. De hogy a fegyveréhez nyúlt, úgy lehet, rá akarta fogni az öregre, apám az asztaltól egy ugrással mellette termett: jó három méteres lehetett köztük a távolság. Mindketten a földre zuhantak és a kővetkező nillanatban már tővel-heggyel kavarogtak a földön és csépelték egymást, ahol érték. A fegyver szíja elszakadt, Zunt köpenyéről lepattant néhány gomb, és sapkája is leesett a fejéről. Egyszóval, a vitéz csendőrt úgy helybenhagyta, hogy apámnak bizony nem volt valami ró • zsás a helyzete, amikor később bíróság elé került a dolog. Mihelyt apa felülkerekedett, fölkapta Zuntot, mint valami liszteszsákot. Anyámat se szólította, hogy nyissa ki az ajtót, ő maga rúgott belé, és a derék csendőrt kihajította az udvarra, éppen a trágyadomb tetejére. Zunt a fegyverét cserbenhagyva, hajadonfőtt futott el a portánkról, vörös haja valósággal lángolt és egyiramlást rohant a csendőrállomásra, erősítésért. Apám visszament a szobába, nagyokat fújt, mint a dühös bika. Anyám keseregni kezdett, hogy mi lesz most vélünk, de apa keményen rászólt: — Hát mi lesz! Bezárnak és kész! Nem először leszek a dutyiban, sem utoljára. Hirtelen, mintha valami az eszébe jutott volna, kirohant a szobából a kamrába. Anyám nem mert utána menni. Csak a bezárt ajtón keresztül hallotta, hogy a kamrában valami reccsen, mintha szövetet tépnének, aztán apám nehéz bányászlépteivel elindult a kamrából a padlásra vezető lépcsőn. Anyám majd eszét vesztette félelmében, hogy az öreg túlságosan szívére vette a dolgot és most azért ment a padlásra, hogy fölkösse magát. Dörömbölt a kamraajtón, megpróbálta kinyitni, de az ajtót belülről kulcsra zárták és hiába feszült neki egész testével, a zár nem engedett. Ki tudja, mit tett volna kétségbeesésében, ha egy perc múlva újból nem hallja apám dübörgő lépteit, amint lefelé ereszkedett a pad: rôl. Megforgatta a kulcsot a zárban és rászólt anyámra: — Elment a józan eszed, Marianka! Csak nem gondolod, hogy kárt teszek magamban? Tudod, mennyire szeretem az életemet, és veletek eqyütt még meg akarom élni a jobb időket is. Alig nyugtatta meg anyámat, már ott is voltak a csendőrök. Ezúttal hárman jöttek, hogy bátorítsák egymást. Apám már nem ellenkezett. A három hős ráfogta a puskát és a törvény nevében fölszólította, hogy adja ki a zászlót, jogos tulajdonosainak! Apám bement a kamrába, az egyik csendőr utána. Pár pillanat múlva az öreg visszatért, kezében a puszta zászlórúddal. Csak a sárga rézszögek körül, amelyekkel a zászlót a nyélre erősítették, búslakodott néhány vörös selyemfonál. — Nesztek, itt a

x nyele, — mondotta apám a csendőröknek, — a vörös zászló úgy se lenne azoknak a bizonyos jogos tulajdonosoknak szájíze szerint való. Szögeljenek rá sárgát, ha majd parádézni mennek. A

csendörök acélkarperecet húztak apám kezére, az egy'k fegyverrel a kezében őrizte őt a szobában. a másik kettő pedig fenekestől felfordította a házat, hogy előkerítse a nyeléről leszakított zászlót, Sok mindent találtak, többek között egy csapóvasat, meg néhány öreg nyúlhurkot, de a zászlónak hűlt nyoma se volt. Másnap apámat bekísérték a kerületi bíróság fogházába. A járásbíróságon nem merték hagyni, tartottak tőle, hogy a bányászok még érte jönnének. A kerületi bíróságon minden úton-módon igyekeztek kiszedni belőle, hova rejtette a zászlót. Azzal is biztatták, hogy beismerését enyhítő körülményül tudják be. De apámnak kemény feje volt. Ha már egyszer elszánta magát, hogy nem beszél, harapófogóval se húzhattak ki belőle egy árva szót sem. Háromszor is tűvé tették a házunkat, de bizony a házkutatásnak csak anynyi foganatja lett, mintha gombosat kerestek volna egv szénabog'yäban. Nem találtak semmit. így aztán kisütötték, hogy apám elsinkófálta a zászlót. Két évet kapott érte. Odahaza keservesre fordult az életünk. Anyámnak csak síró szavát lehetett hallani, engem kirúgtak a bányából. hiába tiltakoztak ellene a társaim. Még sztrájkolni is akartak értem, de hát a szociáldemokrata szakszervezet élére végre is azért állították az urak tűzoltóit, hogyha tűz támadna, szépen eloltsák. Most is így történt. Azt nem tagadhatták, hogy a vállalat igazságtalanul járt el velem szemben, de azt hajtogatták, hogy egy ember miatt nem kockáztathatjuk meg a sztrájkot, nincs most arra való idő. Aztán meg ha apám körül elül a zaj, úgyis visszavesznek majd a munkába. A bányászokat mintha bunkóval fejbe verték volna. Elkedvtelenedtek, csak morogtak, de azt is csendesen, apám néhány barátja tiltakozása jeléül kilépett a szociáldemokrata pártból, de ennél több aztán nem is történt. Akkor még nem volt edzett kommunista szervezetünk, nagy volt még fejünkben a zűrzavar. Bizony szomorú idők voltak azok. Én azután napszámos lettem az apácák erdejében, dolgoztam látástól vakulásig, egy koronát kaptam minden órára. Amikor apa két évvel később hazajött, egész sárga volt a képe, úgy megöregedett, hogy komolyan aggódtunk érte. Olyan volt mint a fa, amelyet gyökerestül kitéptek a földből. Az első naDokban szót se váltott velünk, talán azért, mert a börtönben elszokott a beszédtől. De aztán velem együtt ő is eljárt az erdőbe és a friss levegőn lassan magához jött. Egy este. mikor mentünk hazafelé a munkából, apám egyszerre csak hozzám fordult: — Jozef, te talán azt gondolod, hogy nagy ostobaság volt tőlem, amit azzal a zászlóval csináltam ... — Mi jut eszébe apa, — válaszoltam, — én se tettem vplna mást! — No várj csak, lassabban a testtel. Tudod, sokat törtem rajta a fejem ott... a börtönben. Én valahogy úgy gondolom, hogy az ostobaságot előbb követtük el, tizennyolcban! Tudod, nem lett volna szabad félúton megállnunk, úgy kellett volna tennünk, mint Oroszországban tették! Igazi forradalomra lett volna szükség, nem pedig zászlós sétákra! Bizony akkor aztán másképp festett volna minden. Ez az eset a zászlóval csak a mi régebbi ostobaságunknak a gyümölcse ... Akkoriban többet már nem beszéltünk a dologról. Csak egyszer vasárnap, azt hiszem júniusban volt, az asszonyok szénáért mentek, én meg apámmal őriztem a házat. A Trebusna fölött lenyugodott a nap, vörösen, mintha vérezne, egy láng volt az ég alja. Szavamra, mintha a hegyen túl valami óriási zászlótartó állna és fennen lobogtatná az ország fölött a vörös zászlót. Az égre bámultam és arra gondoltam, mennyi vérbe kerül még, amíg a mi munkásosztályunk kiharcolja az új életet a földön. Azt hiszem, apám is erre gondolt. Egyszerre fölkelt, pár percre kiment a szobából, aztán visszatért... kezében a vörös zászlóval. Azzal, amelyet húsz éven keresztül hordott és amelyért két évet töltött a börtönben. Az ördög tudja, hová rejtegette, máig sem árulta el nekem. Kibontotta az asztalon az ócska, ráncaiban már kopott selymet és kezével rámutatott az arannyal hímzett betűkre: LÉGY MŰVELT, HOGY SZABAD LEHESS! — Nem gondolod, Jozef, hogy ez már nem a mi zászlónk? — mondta, mintha magyarázatot várna tőlem. Elmosolyodtam, de valami szorongatta a torkom. Apa meg tovább szőtte gondolatai fonalát: — Művelődés ... Művelődéssel bi! zony ezer év múlva se szereznénk meg a szabadságot. Hisz látod, már ma is hová jutottak: Habrman Guszi táv még meg is miniszteresedeťt a nagy művelődéstől, de szabadságnak se híre, se hamva ... Csak az urak szabadok! Azt mondom neked fiam: csak harccal, igazi, kemény harccal, az urak ellen vívott harccal szerezhetjük meg a szabadságot, a mi proletár szabadságunkat! A mi zászlónkra csak egy jelszó való, Marx egy igaz és szent jelszava: Világ proletárjai egyesüljetek! II a mostanában apával arról beszélgetünk, hogy tulajdonképpen mikor is váltunk mi ketten valóban kommunistákká, mindig eszembe jut az a júniusi

#este. Azóta mindmáig pártunk egyetlen helyes útján haladtunk mind a ketten — apám meg én. És bármennyi akadály, bármennyi nehéz perc volt is az úton, mégis megértük azt, ami a legszebb — a munkásosztályunk győzelmét. De ez már más, hosszú és dicsőséges történet. Ma csak a zászlóról akarok nektek mesélni. A háborút másutt vészeltük át, apám is, meg én is. Apám hat évig volt Buchenwaidban, én meg Sachsenhausenban. De kibírtuk, nem hiába vagyunk kemény Choura-fajta. Amikor aztán negyvenhatban először ünnepeltük szabadon és győztesen május elsejét, a járási pártvezetőségből az elvtársak felkeresték apámat és azt mondták neki: — Choura elvtárs, a járási pártbizottságunk elhatározta, hogy mint a munkásmozgalom öreg harcosa, az idei májusi menetben te viszed majd pártunk zászlaját! Nem ez volt az első eset, hogy az elvtársak megtisztelték apámat. Előzőleg már néhányszor ott ült a népgyűléseken az elnöki asztalnál, a bányászok nevében ő üdvözölte a központi bizottság tagjait, akik közénk látogattak, nem egy pártgyűlésen szólalt fel. De talán életében sem volt része olyan örömben, mint azon a májusi elsején. Volt-is miért örülnie! Valamennyi tárna felvonó tornyának csúcsán vörös csillagok ragyogtak, a kéményeken a mi diadalmas zászlóinkat lengette a szél, pártunk felvonulása jó tízezer embert számlált. Apám egész éjszaka le sem húnyta a szemét. Felalá járkált a szobában, dünnyögött a bajusza alatt, időnként eldúdolt egyegy verset a régi munkásdalokból, amelyeket negyven évvel ezelőtt énekeltek, mint például a munkászászlóról szóló dalt: ... vörösen lobog felettünk,' mint az izzó hajnalfény, hirdeti, hogy új nap kél! Aztán töprengve megállt, látszott, hogy igyekszik rendbe szedni a gondolatait. Barcsa, a feleségem éjfél után egy óra tájt megszólította: — Feküdjön le egy kicsit apa, pihennie kéne, ne feledje, már hetvenkét éves, holnap össze kell szednie minden erejét! — Micsoda hetvenkét év? — förfc medt rá apám, mintha legalább is® húsz évet le akarna tagadni a korából. De aztán elmosolyodott, legyintett a kezével és azt mondta: — Te csak hallgass, lányom... Benneteket asszonyokat mind egy kaptafára szabtak! Az én boldogult Maríankám sem volt jobb nálad. Hej, kár, nagy kár, hogy nem érte meg ezt a mai napot, legalább ő is látná, hogy mégis igazam volt! ismertek engem, tudjátok, hogy • nem vagyok érzelgős ember. De amikor apánk elindult a kommunisták felvonulása élén, kezében a gyönyörű nagy, új zászlóval, amely hosszú rúdján világos vörösen tüzelt, mint az eleven vér, és a májusi szél könnyedén lobogtatta, higgyétek el, egyszerre éreztem, hogy nedves a szemem. Arra gondoltam, mennyit jelent az az ötven év, amit apám a munkásosztály hűséges szolgálatában töltött ... Aztán meg ... Mi sokszor nem is g/idolunk rá, mekkora ajándékot hoztak nekünk szovjet elvtársaink negyvenötben. És mennyi drága vér folyt el, az ő vérük és a miénk, hogy megérjük a mát. Annyit mondok nektek: ha tavaszszal úgy öt óra tájt reggeli váltásra megyek a bányába, mindig elnézek kelet felé, ahol a virradat vörösre festi az ég alját. És ilyenkor mindig arra gondolok: valahol messzi, a galíciai folyókon túl felkelt a nagy zászlótartó és magasra emeli a munkásosztály szent zászlaját. A zászló vörössége lángol, izzik, már a világ felét beragyogja és eljön az idő, amikor az egész világ fölött ragyogni fog! És ha erre gondolok, olyan öröm ébred bennem, hogy egész nap csak úciy dalol a kezemben a fejtökalapács. Fordította: Tóth XU»«r I