Új Szó, 1956. február (9. évfolyam, 32-60.szám)

1956-02-19 / 50. szám, vasárnap

Az SZKP XX. kongresszusának tanácskozásai (Folytatás a 2. oldalról.) építmény egész terhe pedig tűrhetetlen nyomassál nehezedett a minden emberi jogtól megfosztott párianépekre. A XX. század küszöbén kialakult helyzetet igen szemléletesen jellemezte Cecil Rhodes, az imperializmus neves ideológusa, a ;rit birodalom ..atyja". Rhodes a gyarmattartók határtalan hódításéhségét fejezte ki. Ezt írta: „A világot majdnem teljesen felosztották. Ami 'még megmaradt belőle, azt most osztják, hódítják és gyarmatosítják. Milyen kár. hogy nem tudunk eljutni az éjszakai égen ragyogó csillagokig! Én, ha tudn.'.m. annektálnám a bolygókat. Gyakran gondolok erre. Szomorúan látom, hogy oly szépen ragyognak, de oly távol vannak." (Derültség.) Az imperialista elnyomók örökösnek tekintették, normális, „természetes" állapotnak tartották a gyarmati rendszert Lord Dalhouse angol főkormányzó elbizakodottan jelentette ki, hogy „ameddig a nap az égen ragyog, az angol zászló " is lobogni íog ... Burma felett". A történelem megmutatta, hogy a gyarmatosítók nem jutottak el a csillagokig, viszont a földön, a gyarmati világ tágas térségein mind magasabbra csapnak a nemzeti felszabadító mozgalom hullámai. Az imperializmusra és mögöttes területeire igen súlyos csapást mért az Októberi Szocialista Forradalom. A gyarmati népek leigázásának óriási piramisa a szemünk láttára roskad össze. A gyarmati és függő országokban 1959-ben még másfélmilli'írdnyi lakosság élt. Ma már több mint 1200 millió ember lerázta a gyarmati és félgyarmati függőség jármát. A nagy Kína lerázta az imperialista és a hűbéri elnyomás béklyóit, az új élet útjára lépett. Igaz, egyesek nem ismerik el a Kínai Népköztársaságot, de mint a nép joggal mondja, a nagy kínai revoluciónak nincs szüksége az amerikai rezolúcióra. (Viharos taps.) Lerázta a gyarmati rendszer jármát és kivívta nemzeti függetlenségét India, a földkerekség második legnagyobb lakosságú országa, továbbá Indonézia, Egyiptom, Burma és több más ország. Megindult az Arab-Kelet, Afrika, a latin-amerikai országok népei újjászületésének hatalmas folyamata Recseg-ropog a gyarmati elnyomás egész szégyenteljes rendszere. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy a gyarmati rendszer megőrzéséért kardoskodó erők nem akarnak belenyugodni vereségükbe, igyekeznek visszafordítani a történelem kerekét. Meg akarják vetni lábukat az ázsiai és afrikai övezet fontos hídfőin, a Közel- és Közép-Keleten, egymás ellen akarják uszítani az ázsiai népeket, az arab népeket. A gyarmatosítók terveiben sajátságos helyet foglal most el Afrika. John Gunther amerikai újságíró Afrikáról szóló könyvében azt írja, hogy ez a kontinens „létfontosságú a nyugati világ számára, nemcsak stratégiai helyzete miatt és azért, mert gazdag fontos nyersanyagokban, hanem ezért is, mert ez az utolsó határunk Ázsia nagy része elveszett, marad Afrika". A gyarmati rendszer ideológusai rendszerint arról szónokolnak, hogy az imperialista hatalmaknak „civilizáló küldetésük" van a gyarmati országokban. Az új — kolonializmus politikája az elmaradott és gyengén fejlett orszagoknak nyújtott gazdasági és kulturális „segély" hamis palástjaba burkolózik. De semmilyen palást sem kendőzheti el a gyarmati és függő országok igazi helyzetét. Mit juttattak a gyarmatosítók például Afrikának? E földrész lakosságának túlnyomó többsége írástudatlan. Nigériában például minden 133 000, lakosra. Transva;lban minden 150000 lakosra jut egy orvos. Egy angol folyóirat számításai szerint Nyasszaföldön az afrikaiak átlagbére az adók leszámítása után 20—40 százaléka a heiyi létminimumnak. Észak-Rhodesiában az afrikai bányász bére csak csekély töredéke az azonos munkát végző európa- bányászénak. A külföldi gyarmatosítók mesés profitokat vágjak itt zsebre. A gyarmati uralomnak van egy másik nagy kiterjedésű övezete is. A tőkés világ jelenlegi urai nem szívesen lebbentik fel róla ; függönyt. A latin-amerikai országokról van szó. Éz országok többségét a hatalmas amerikai monopóliumok agrárnyersanyag-szállító függvényévé tették, gazdasági életük igen sokoldalú, eltorzult. Több latin-amerikai országban rendkívül alacsony a lakosság életszínvonala. Peruban, ebben a dél-amerikai köztársaságban például az amerikai sajtó adatai szerint az átlagéletkor alig haladja meg a 30 esztendőt. Az amerikai monopóliumok latin-amerikai profitrátája — Latin-Amerikában összpontosul az Egyesült Államok közvetlen külföldi tőkebefektetéseinek több mint egyharmada — kétszerese az Egyesült Allamok-beli átlag profitrátának. Nem meglepő tehát, hogy az északamerikai monopóliumok oly nagyon ragaszkodnak latin-amerikai előjogaikhoz és mint az 1954. évi guatemalai események mutaMák, a közvetlen intervenciótól sem riadnak viszsza, hogy elnyomják E járomban sínylődő népek felháborodását. így fest a valóságban az uralom és az alárendelés rendszere a tőkés országokban. Ezért a legnagyobb álszeiiteskedés és a fogalmak lényegének, az emberi lelkiismeretnek a megcsúfolása az imperializmus ideológusainak az a próbálkozása, hogy a tőkés kizsákmányolás világát, a gyarmati elnyomás világát „szabad világnak" nevezzék. A két rendszer békés versengésében a szocializmusé lesz a győzelem Elvtársak! A történelmi fejlődés) egész menete alátámasztotta, milyen' vitathatatlan fölényben van a szocialista társadalmi rendszer a tőkés rendszerrel szemben. Valóban, nézzük például a gazdasági fejlődés ütemét. A legutóbbi 26 esztendő alatt (1930—1955) az ipari termelés növekedésének évi átlagos üteme a következőképpen alakult: a Szovjetunióban 12,3 százalék, az Egyesült Államokban 3,3 százalék, Angliában 2,4 százalék, Franciaországban 0,9 százalék. Ha 11 háború előtti és 9 háború utáni esztendőt, azaz 20 olyan évet hasonlítunk öszsze, amelyben a két világ gazdasága háború nélkül, hogy úgy mondjuk ngrmális körülmények között fejlődött, akkor a kép még feltűnőbb. Az ipari termelés növekedésének évi átlagos üteme így alakul: a Szovjetunióban 18 százalék, az Amerikai Egyesült Államokban 2,8 százalék, Angliában 3,5 százalék, Franciaországban 2,5 százalék. Ez azt jelenti, hogy a szocialista gazdaság 5—7-szerte vagy még gyorsabb ütemben fejlődik a Kapitalista gazdaságnál. Ezen a történelmilep bebizonyított tapasztalaton, a marxista gazdaságelmélet szilárd alapján épül az az igen mély meggyőződésünk, hogy a két rendszer gazdasági versengésében a szocializmusé lesz a győzelem (taps), hggy a Szovjetunió történelmileg idén rövid idő alatt teljesíti alapvető gazdasági feladatát: az egy főre eső termelésben eléri és túlszárnyalja a legfejlettebb tőkés országokat. A szocialista rendszer vonzóereje A szocialista rendszer a termelőerők viharos erejű fejlődését, a kizsákmányolás és az élősdi fogyasztás megszűnését, a gazdasági válságok, a közvagyon pocsékolásának megszűnését jelenti. A szocialista rendszer olyan rendet jelent, amelyben a társa'Imi termelés célja a népjóléte az ember a maga szükségleteivel. Ez az első és legmélyebb oka annak, hogy a szocializmus oly nagy vonzással ián a Nyugat és a Kelet százmillióira. E vonzóerőnek az a második oka, hogy a szocialista rendszer megteremtette a különböző nemzetiségek nagy testvériségét, a történelemalkotás csúcsaira juttatta, sorsuk gazdáivá tette a legalsó kizsákmányolt néprétegeket, amelyeket a tőke elnyomott és fojtogatott. Miért meglepő, ha az egyszerű emberek minden országban a szocializmus eszméivel kapcsolják össze a jobb életbe vetett minden reményüket? A szocializmus eszméinek nagy vonzóereje harmadszor azon alapszik, hogy a szocializmus a békének és minden — nagy és kicsiny — nép barátságának zászlóvivője. Miért meglepő, ha a néptömegek a kapitalista járom, a háborús kalandok politikája ellen vívott harcukban világszerte mind jobban tömörülnek a béke és -a szocializmus zászlaja alatt? A szocializmus eszméi mind nagyobb tömegeket hódítanak meg,. valóban a dolgozó emberiség hatalmas mozgató erejévé lettek. Másrészt, mind szemmel láthatóbban felszínre törnek a kapitalista társadalmi rendszer és az imperialista ideológia gyógyíthatatlan bajai és kifakadnak fekélyei. A „népi kapitalizmus" ugyanolyan badarság, mint a forró jég A két rendszer ezen ellentétes fejlődési vonalai határozzák meg, hogy úgy mondjuk, a tőkés világ ideológiai stratégiájának lényegét is. Miben áll ez a stratógia? Első irányzatát az jellemzi, hogy a modern kapitalizmus hangadói mindenekelőtt valamiféle „népi stílusban" próbálják bemázolni a kapitalista épület homlokzatát és nagy betűkkel akarják ráírni: „szabad világ". Valamiféle vonzó tüzeket próbálnak fellobbantani, amelyeket szembe szeretnének állítani a szocializmus eszméinek hatalmas világítótornyaival. Egy amerikai szerző, nevezetesen John Fisher „Az Egyesült Államok általános terve" című könyvében hangsúlyozza is ezt: „Az, ami nekünk hiányzik — írja — a cél, az eszme, vagy ha akarják, az illúzió, amely lángra gyújthatná a szíveket Nyugaton." Dulles,- jelenlegi amerikai külügyminiszter, 1950-ben megjelent „Háború vagy béke" c. könyvében ezeket olvashatjuk: „Valami nincs rendjén nálunk ... nincs elég igazságos, dinamikus hitünk. Enélkül pedig minden más alig segít rajtunk. Ezt a hiányt nem pótolhatják sem a politikusok, bármilyen tehetségesek is legyenek, sem a diplomaták, bármilyen éleslátásúak is, sem a tudósok, bármilyen találékonyak is, sem a bombák, bármennyire pusztítók is legyenek." Milyen eszményt akarnak hát kiagyalni a modern . kapitalizmus szellemi fegyverhordozói, hogy álcázzák a kapitalista épület homlokzatát, milyen „dinamikus hitre" vágyakoznak? Az utóbbi években ilyen újonnan kitalált ideálként jelentkezett az úgynevezett ,,új kapitalizmusról", vagy amint az imperialista ideológusok mind gyakrabban nevezik, „népi kapitalizmusról" költött legenda. E legenda szerint a régi kapitalizmus kimúlt. A XX. században — mint Barley közgazdász írja — kapitalista forradalom" ment végbe. Ez gyökeres változásokat hozott a gazdaságban és az osztály viszonyokban. Egyes burzsoá közírók ezt az „új kapitalizmust" „tervgazdálkodás", vagy a „teljes foglalkoztatottság kiegyensúlyozott gazdaságával rendelkező" kapitalizmusként ábrázolják. Mások azt állítják, hogy az „új kapitalizmus" saját maga „egyensúlyozó erőt" teremtett meg a kapitalizmusnak a monopóliumok garázdálkodásával előidézett hiányosságaival szemben. Ismét mások megegyeznek abban, hogy ez kapitalizmus tőkések és munkások nélkül, s azt állítják: a tőkések és munkások egyaránt dolgoznak, csak különböző területeken. Az Egyesült Államokban az „új kapitalizmusról" költött legendát a hivatalos állami tantétel színvonalára 'emelték. A „népi kapitalizmus" reklámozását a kormány külön tájékoztató ügynökségére bízták. Washburne, ennek az ügynökségnek az egyik vezetője nemrégiben figyelemre -méltó kijelentést tett: „Igen fontos — mondotta —, hogy van egy kifejezésünk, amely megmutatja a mqdern amerikai kapitalizmus és a száz évvel ezelőtti Marx-korabeli európai kapitalizmus különbségét, ez a kifejezés' a „népi kapitalizmus." A tájékoztató ügynökség még külön kiállítást is rendezett „iNépi kapitalizmus" címmel s ezt bemutatják világszerte az összes városokon. De a „népi kapitalizmus" ugyanolyan badarság, mint a forró jég! (Derültség!) Milyen nagy a szocializmus eszméjének vonzóereje, ha vezető államférfiak és szellemi fegyverhordozóik még a kapitalista világ erődjében, az Amerikai Egyesült Államokban is kénytelenek a „népiesség" tógájába burkolni a kapitalizmus elaggott, sőt felbomló testét! Az „atlanti egység", az „európai közösség" stb. fügefalevelével leplezik az imperialista politikusok az északatlanti tömb, a SEATO, a bagdadi szerződés és a többi katonai tömb alakítását. E lepel mögött sokoldalú és szakadatlan rohamokat intéznek a nyugati és a keleti országok nemzeti szuverenitásának elve ellen. így leplezik magukat az agresszív hatalmak a gyarmati országok előtt is. Az imperialisták valaha nyílt sisakkal léptek fel. és gátlástalan cinizmussal beszéltek a gyarmatosítás igazi céljairól. t Johnson Hickes, ismert angol államférfi annak idején kijelentette: „Nem az indiaiak kedvéért igáztuk le Indiát. Tudom, hogy a hittérítők gyűlésein azt beszélik, mintha azért hódítottuk volna meg. hogy javítsunk az "indiaiak helyzetén. Ez álszenteskedés. Azért igáztuk le Indiát, hogy az angol áruknak piacuk legyen. Karddal hódítottuk meg és karddal is kell megtartanunk.'' Most más idők járnak. A modern gyarmatosítók a hatalmas nemzeti felszabadító mozgalmak miatt kénytelenek kendőzni terjeszkedő politi kájukat, az agresszív tömbök össze kovácsolásának politikáját és felve szik a qvarmat: népik .barát : nk* „védelmezőinek" álarcát. De mind nehezebb félrevezetniök az iga alatt görnyedő lakosságot. Az A1 GumhuKépünk a XX. kongresszus küldötteinek egy csoportját mulatja. Balról L. I. Ananyenova, a Giuhovi gyapotkombinát szövőnője, M. K. Kapranov, a Monyini gyapjúkombinát szövömestere, N. I. Rozsnyevova, a Kupovini lenfeldolgozó üzem segédmestere és P. B. Bikov, vasesztergályos. rija című egyiptomi lap nemrégiben Eisenhower és Eden nyilatkozatáról ezt írta: „Elmúltak azok az idők, amikor a közép-keleti országok ügyeit Londonban, Párizsban és Washingtonban vitatták meg és amikor a nyugati politikusok akarata) szerint változott a közép-keleti politika ... A közép-keleti népek függetlenséget vívtak ki és külföldi beavatkozás nélkül, önállóan is meg tudják oldani problémáikat. Nincs szükségük sem gyámokra, sem tanítókra." Nem lehet hidegháborúval eldönteni: melyik társadalmi rendszer jobb Az agresszív erők ideológiai stratégiájának az a második irányzata, hogy befeketítsék és eltorzítsák a tudományos szocializmust, elferdítve mutassák be a szocialista tábor országainak nagy tetteit, a felszabadító mozgalmak lényegét. Az egyik legelnyűttebb fogásuk, hogy megpróbálják elferdíteni a szocialista táborhoz tartozó országok külpolitikájának békeszerető jellegét, ezeket az országokat úgy tüntetik fel. mint amelyek fenyegetik a békét az agresszív imperialista országokat pedig békeangyaloknak ábrázolják Terjesztik azt a képtelen tételt, mintha az a marxista tézis, hogy a kapitalizmust elkerülhetetlenül szocializmus váltja fel, összeegyeztethetetlen lenne a két rendszer — a kapitalista és 'a szocialista rendszer — békés egymás mellett élésének lehetőségéről szóló megállapítással. Nem, ez a két megállapítás teljes összhangban van. Lenin felfedezte és megindokolta azt a törvényt, amely szerint az imperializmus korában a tőkés országok gazdaságilag és politikailag egyenlőtlenül fejlődnek. Az egyes országokban a szocializmusra való áttérés feltételei különböző időben érnek meg, az egyes orszáqok különböző időben szakadnak le a kapitalista rendszerről és ez azt jelenti, hogy földünkön a kapitalista államok és a szocialista államok egyidejű létezé_se elkerülhetetlen. Akár tetszik ez egyeseknek, akár nem, ez ä történelmi törvényszerűség. Tudjuk, a burzsoá országokban sokan úgy vélik, hogy a kapitalizmus jobb a szocializmusnál. Mi, szovjet emberek, akárcsak a föld minden részén a dolgozók milliói és milliói, az ellenkezőjét valljuk. Meggyőződésünk, hogy a két rendszer történelmi versenvében a végső győzelem a szocializmusé, mert ez a magasabb rendű, a haladóbb társadalmi rend. Magától értetődik, hogy a kapitalizmusnak nem javasolunk ideológiai kérdésekben, programkérdésekben kompromisszumot. A kapitalista és a szocialista világnézetet nem lehet összebékíteni. A két rendszer békés egymás mellett éléséhez erre nincs is szükség. Tudósainknak, íróinknak, minden ideológiai funkcionáriusunknak az a feladata, hogy megmutassa és feltárja a szovjet szocialista ideológia nagyságát. Feladata továbbá, hogy a szovjet embereket a proletár internacionalizmus szellemében, a népek barátságának szellemében nevelje, abban a szellemben, amely kérlelhetetlen a rabszolgasággal, az elnyomással, a gyarmatosítással, a nemzeti és a faji megkülönböztetés minden formájával szemben. És mi ezt határozottan és következetesen megtesszük. Egyúttal élesen elítéljük a hidegháború módszerét, amely olyan kelendő lett a reakció ideológusainak fegy^ vertárában. Azt a vitát, hogy melyik rendszer, a kapitalizmus vagy a szocializmus a jobb, nem lehet erőszakkal, nem lehet a hidegháború módszerével eldönteni. A szovjet állam, a szocialista tábor valamennyi országa azt javasolja, hogy a békés gazdasági építésben és ne a hadszíntéren mérjük össze erőnket, ne ott mutassuk meg ennek vagy annak a társadalmi rendszernek a fölényét. Aki pedig elveti ezt az elvet, az valójában háborút követel, bármennyire ismételgeti minden hangnemben a „béke" szót, vagy a legújabb megfogalmazást: „béke a háború küszöbén". A forradalmi átalakulások különböző formái A marxista—leninista elmélet fentebb kifejtett tételei teljesen megcáfolják a „forradalom exportjának" hírhedt kérdésfeltevését is. Éppen a marxizmus bizonyította be, eltérően minden burzsoá ideológiai koncepciótól, hogy a forradalmak nem megrendelésre törnek ki, nem egyes személyek kívánságára, hanem a történelmi fejlődés törvényszerű menete következtében. „Persze — mutatott rá Lenin — •annak emberek, akik azt hiszik, 'ogv a forradalom egy idegen őrkínban megrendelésre, megegyezés '•'HiSn megszülethet. Ezek az embeek esztelenek vagy provokátorok ... li tudjuk, hogy a forradalmakat nem lehet sem rendelésre, sem megegyezés alapján csinálni, hogy a forradalmak akkor törnek ki, amikor a tízmilliók eljutnak arra a következtetésre. hogy így tovább élni nem lehet". A tudományos kommunizmus elmélete azt tanítja, hogy az átmenet a kapitalista termelőmódról a szocialista termelőmódra forradalmi folyamat. amelv a munkásosztálv vezetése alatt megy végbe. Ez különbözteti meg a marxistákat a reformistáktól és az opportunistáktól, akik az egyik termelőmódról a másikra való fokozatos evolúciós áttérés védelmének leple alatt a valő(Folytatás a 4. oldalon) C J S / • Q 1956. február 19. **