Új Szó, 1956. február (9. évfolyam, 32-60.szám)

1956-02-17 / 48. szám, péntek

4einricli -/^/e/He-Halálának századik évfordulójára A száz év előtt — 1856. febr. 17-én — fneghalt Heinrich Heine csodálat és jnegvetés tárgya volt mindig és mindenütt. Németországban máig sincs szobra, de a párizsi Montmartre-temetőben sohse fogy ki a friss virág annak a németnek a sírjáról, akit Hitler könyvégetői csak „montmart re-i disznónak" tituláltak. Szerették és gyűlölték tegnap, szeretik és gyűlölik ma is. Halhatatlanságát történelmi realitása biztosítja: változatlan aktualitása, világhumanizmusa. „Korunk nem jelentheine neki rneglepetést" — írta egyszer Hein rich Mann — „Ha most élne, velünk együtt harcolhatna. A cél még mindig ugyanaz: a világ emberivé tétele." Heine pere — az emberség ügye !— még nem dőlt el: „A bárók és grófok előtt gyűlöletes a nevem", állapította meg önmagáról a múlt hatalmak vitriólos leleplezője, amikor pzonban Lafitte bankár a Bourbonok bukásakor kijelentette: „Mától kezdve a bankárok fognak uralkodni" (tkkor azonnal felismerte a feudalizrnttsnál nagyobb ellenséget: a burzsoázia gátlást nem ismerő pénzha- j tálmát és ennek ellenszerét, a szegénység mozgósítását: „Az emberek majd megértenek minket, ha piegmondjuk nekik, hogy krumpli helyett marhahúst is ehetnek és hogy kevesebb munka után táncolhatnak is. Legyenek nyugodtak: az emberek nem szamarak". Azt még megbocsátották volna Heinenek, hogy a feudalizmus csökevényeit támadja, de amikor tolla a pénzhübériség rablólovagjait kezdte léi, akkor Gentz, Metternich jobbkeze, már felszisszent: „ha a bankárokat méý jobban útálja, mint a fiercegeket, bárókat és grófokat, ki fogja végül is az államokat kormányozni?". A tőke uralmának, sivárságának és embertelenségének prognózisát ekkor szövegezte hiteles plaszticitással Heine: „Minden csendes, mint egy téli éjszaka. Semmi nesz, csak halk monoton csepphullás. Ez a kamat, mely állandó egyformasággal és tőkét duzzasztón hull eseppenként. Az ember szinte hallja, mint nőnek a gazdagok kincsei. Es közben a szegénység halk zokogó neszelése. De ekkor néha mintha késköszörülést hallana az ember". Heine tudatában volt szerepének, küldetésének: „A népszabadság volt életünk nagy feladata, ezért küzdöttünk és ezért bírtuk elviselni szenvedésünket mind itthon, mind a számkivetésben". Heine, Marx és Engels kortársa volt, kortársnál több: munkatárs és barát. Amikor Marx elhagyja Párizst, a legjobban azt sajnálja, hogy Heinét nem csomagolhatja koffereibe. Engels a New Morál World 1844. december 13-i számában ujjongva kiáltja világgá: „Heine, a legnagyobb élő német költő, hozzánk csatlakozott". Heine költő volt. Ahogy sokan mondják: a modern költészet atyja. A legnépszerűbb és legismertebb német költő, aki idegen nyelvek és költészetek ihletője lehetett. Egyetlen, minden más helyett beszélő példa: N. Toaciuc, 1926-ban megjelent könyvének tanúsága szerint Heine a modern román költészet legnagyobb hatású inspirátora volt. Heine a mo • dern líra mindenütt és mindenben ízlelhető jelenvalósága. A költészet sója. Anyja a poétasorstól féltette, és igyekezett távoltartani mindentól, ami ezt elősegíthette: verset, regényt a gyermek Heine nem olvashatott, dajkáknak, cselédeknek tilos volt meséket, rémhistóriákat mondani, vagy népdalokat énekelni. De hiába volt minden anyai tilalom: a kis Heine első „ismeretsége" épp a hóhér unoknhitga volt, akit magányos házában mindig felkeresett, hogy egyetlen egy borzalmas históriát se szalaszthamson el Népdaloktól zárták el, de legszebb verse német népdalként vált halhatatlanná: „Ich weiss nicht, was soll es bedeuten ..." Anyja félelme nem volt épp alap14 1956. február 1" ta'tan. Ez időben a poétasors nem valami irigylésre méltó volt: „A poéta rongyos szegény ördög, egy pár tallérért írta alkalmi költeményeit, hogy végül is kórházban haljon meg." Heinevei másfajta költő lépett a világszínpadra. Vele és általa a költő történelmi tényező lett: társadalomformáló erö. öröla állapíthatta aztán meg egyik legjobb barátja, Varnhagen von Ense: „A költők nagy kárt okoznak a királyoknak". A Heinék es Petőfik egy nyelvet beszélnek: Heine, akárcsak Petőfi, a Metternich-korszak főellensége lett. A jövő ellen feszülő múlthatalmak Heine igazságától féltek, a költő igazától, az emberjogok igazától, a szocializmus elkötelezettségétől: „a levesfazék nagy problémájától". A költő a mát a jövőnek kötelezi el: „A költő furcsa, burokbanszületett valaki" — vallja illetékesen Heine — „látja a tölgyerdőket, melyek még csak a makkokban szunnyadoznak, párbeszédet folytat a jövendő nemzedékekkel, melyek még meg sem születtek". Heine költő volt és korának legnagyobb publicistája, közirója. Minden müve az ember jogok realtzására hivatott generációkkal és osztályokkal parolázik. Humanizmusa a szolgaságszüntetés tudatosítása. Lengyel paraszt áll ura előtt: „Mint a farkcsóváló eb és belém mar a fájdalom, amikor egy embernek így kell alázkodni a másik előtt". Diákkorában látja, hogy a junker-burschok, „ezek a pomádécsődörök" mint heccelnek játékból halálra egy gyorsfutó komédiást: „Es ez egy ember volt!" Ember: az embertelenség önkényének, játékának, zsarnokságának alanya és tárgya, aki Heine írásainak indítéka és célja lett. A Heine-féle költök nem lehettek többé süketek és vakok, érdektelenek és érzéketlenek. A költő mindent látott, mindent tudott, az írónak mindent meg kellett mondani: az igazságot. „Micsoda démon korbácsol engem... a régi mesék erdejét akarnám bekóborolni, és mi a végzetem? 'Bele kell avatkoznom a világ dolgaiba." Ez a mégisre forduló míközömhozzá majd száz év múlva egy másik német írót mozgósít: Thomas Mann is mást akart, és mégis ő lett Hitler egyik legvitriólosabb legpotenciálisabb ellenfele, hazája szégyenfoltjának, a fasizmusnak világveszedelemmé kikiáltója. A német mizéria adta a világnak a legnagyobb írókat, ha azok e nyomorúság és nyomorultság ellenzői, változtatói lehettek. A német reakciós változatlanság tegnap és ma világkatasztrófát előidéző történelmi tényező. A németeket e kórságból csak úgy lehet megmenteni, ha a világot ment • jük meg vak tekintetnélküliségük káros megnyilatkozásaitól. Heine, az egyik legnagyobb német író, csak a világ elkötelezettje lehetett: a világ, az emberség fényalakja: „Szeretem Németországot és a németeket, de nem kevésbé szeretem a föld többi lakóját is, kiknek száma negyvenszer nagyobb, mint a németeké". Heine világhumanizmusa a világirodalom és a világtörténelem egyforma tartozéka. Német volt, de élte java részét Franciaországban töltötte. Német volt, kit 1789, a francia forradalom határozott meg döntőn. Német volt, de ki siratta Heinénél megrendítőbben a magyar szabadságharc bukását?! Német volt és a néger rabszolgaság pellengérező j e lehetett. Német volt, aki a gyarmati imperializmusra ugyanúgy figyelt fel, mint az európai reakció megnyilvánulásaira. Német volt, de hazája gonosztevőként köröztette és emigrációba kergette. Üldözött volt, cenzúra kijátszottja és kijátszója, a kívülről hazabeszélő, a német Herzen, a német harangkongató, aki 1848-ban, a renzúra eltörlése napján szinte komikus kétségbeséssel kiált fel: „Hogy írhat egy olyar ember cenzúra nélkül, aki mindig cenzúra alatt élt?! Minden stílus meg fog szűnni, minden nyelvtan, minden erkölcs!". A cenzúra, a cenzor, a változatlanság, a zsarnokság szellemi börtönőre volt állandó provokátora: ez izgatta, fűtötte állandó fehér izzássá Kováts Pál műveinek kiállítása tollát, ez dühítette állandó harci készenlétre és éberségre. A zsarnokság a szellem provokáló eleme: a bécsi és a porosz kamarilla ugyanúgy avatta Heinét Metternich- és poroszellenessé, mint száz év múlva — általuk bevallottan — a Mann-testvéreket Hitler -antifasisztákká. Varnhagen felesége, Ráhel, e kor egyik legjobb emberismerő je, mondotta a kezdet kezdetén Heineről: „ahhoz, hogy Heine megtalálja önmagát, sok pofont kell kapnia az élettől". A sokból aztán túlontúl jutott ki neki: nemcsak üldözött és emigráns lett. hanem egy teljes évtizedig, haláláig a „matrác-sír" lakója, mozdulatlan. tehetetlen beteg; ember, ki fenékig itta a keserű poharat, ember, ki mindent látott és igy mindent tudott, mondhatott, hitelesen, jogosan; múltat és jövőt, ítéletet és jóslatot. A tizenkilencedik század Heineje a múlt és jövő mezsgyéjén állva, a negyedik rend forradalmát mint elodázhatatlan történelmi szükségszerűséget sugallta Ez a feltét lenség pillanatra felijesztt: az esztéta. a széplélek beleborzong az elkerülhetetlenbe, attól fél, hogy „a sötét képrombolók kérges kezükkel szét fogják rombolni a szépség márványszobrát", és hogy a Dalok Könyvének lapjaiba a szatócs kávét és teát csomagol majd, de ez csak egy pillanat, mert „ha nem tudom megcáfolni azt a tételt, hogy minden embernek joga van enni, úgy alá kell vetnem magam ezen állítás minden következményének . .. Áldott legyen az a fűszeres, aki zacskót fog csavarni költeményeimből, hogy kávét vagy dohányt öntsön belé azoknak a jó öregasszonyoknak, kiknek a méltatlanság mai világában tálán nélkülözniök kell az ilyen kellemetességeket ". A kultúra igazsága nem különülhet el a nélkülözök igazától. E rétegek kultúrálatlanságának, érzéktelenségé nek legfőbb oka épp a nélkülözés volt. Heine helyesen ítél és helyesen következtet, amikor így ír: „A művészember szocializmussal szembeni szorongásának egyik oka a tömegek tudatlansága, ez a nemzetbün, melyet minél előbb fel kell számolni. Iskolákat a népnek, ahol tanulhatnak és ahol az ehhez tartozó vajaskenyeret is ingyen megkaphatják. Ha így mindenki részese lesz a művelődésnek, akkor egy intelligens néppel fogtok találkozni. És a végén ez a nép ugyanolyan müveit, okos és szellemes lesz, mint mi vagyunk: mint én és te, ó nyájas olvasó." A kultúrával telített nép nem lehetett ellensége, gyilkosa és könyvégetöje Heinének. Erre csak a fasizmus volt képes. A dolgozók népe ma Heinet olvassa, a népi demokráciák kiadói soselátott példányszámban dobják a piacra Heine műveit. Egymást tükröző találkozás ez: „Senki sem tagadhatja, hogy azon kevesek közé tartoztam, kik a jövőt helyesen ítélték meg". Heine igazolt• sága kétségtelen. A mondat végére azonban a dolgozóknak kell. tenni a pontot: minden közös igyekezet eredőjeként — a békét! Az emberiséget a háborút-kiteljesítő múlt hat álmáktól kell megszabadítani. Es e feladat legilletékesebb végrehajtója a nemzetközi proletariátus: „Ha elérjük, hogy a nagy tömeg helyesen ítéli meg jelen helyzetét, akkor a népek nem hagyják magukat gyűlöletbe és háborúba sodortatni ... megszűnik a népek kölcsönös bizalmatlansága. nem kell százezernyi gyilkosból álló rendes hadsereget fenntartani, kardjaikból ekét kovácsolunk, lovaikat az ekék elé fogjuk, és a miénk lesz a béke, jólét és szabadság". Béke, jólét és szabadság: Heine célkitűzése mai elkötelezettségünk első napirendi pontja. Öröksége napi feladat, melynek realitását Heine igaza biztosítja: az emberség ügye, jelene és jövője. ' Fábry Zoltán A hatvanöt éves művész munkái legnagyobb részével — harminchét év alkotásaival ismerkedhetünk meg a Šafarik téri kiállításon. Ennyi éve él a mester Szlovákia fővárosában és ha ugyan mér kész festőként került is ide, ez a harminchét év alkotómunkájának legjelentősebb 4döszakat és teljes művészi kibontakozását jelenti. Életideáljai szintén ebben az időszakban váltak valósággá, és nagyrészt ennek a körülménynek követksztéban találta meg lelki egyensúlyát, mely kedvezően tükröződik alkotómunka.iában is. Tevékenysége kiterjed szakmájának minden ágára, a hangsúlyt mégis az akvarell és pasztell müvelésére fekteti. Ez a beállítottsága a kiállított müvek megoszlásából is kitűnik. Az akvarell terén, amely egyike a legnehezebb fesjötechnikáknak az évek során mesteri tökéletességei és biztonságot ért el. Müvei kristálytisztaságúak. kedveli az éles kontrasztokat, melyek segítségével bámulatos könnyedséggel éri el a leheletfinom hangulatokat. Vízfestményei szinte „bruegeli" erővel ragadják meg a környezet évszakonként változó atmoszféráját. Szeretettel tanulmányozza a hazai tájakat, de művészenergiája legnagyobb részét a két város, Prága és Bratislava ódon utcarészleteinek szenteli. Itt érvényesül leginkább hajlama az architektonikus rajz iránt, amelynek tökéletes mestere — eltérően a legtöbb festőtől. Remek érzéke van az arányok iránt — tökéletesen ismeri az architektonikus részleteket. Ehhez járul kitűnő érzéke a színek és összeállításuk iránt, ami biztosítja számára a már említett tisztaságot. Ezeknek az adottságoknak együttese teszi lehetővé a különböző hangulatok realisztikus megragadását. Érdemes külön fejezetben megemlékezni plakátművészetéről. E téren az ország első szakemberei közé tartozik. Ez nem csupán a kritikusok megállapítása, hanem a nagyközönség véleménye is. A múlt év novemberében, amikor ankétot rendeztek a „Szlovákplakát 10 éve" című kiállításon, a látogatók legnagyobb elismerésben éppen Kováts Pál műveit részesítették. Ismeri és ki tudja használni a propagáló művészet alaptörvényeit, a grafikai és literálís tömörséget és meg tudja különböztetni a lényeget a mellékestől. Politikai népnevelő és turista-plakátjait országszerte ismerik és értékelik. Kováts Pál 1891-ben született Győrött. Szüleivel később Budapestre költözött, s itt ösztöndíj segítségevei 1909-ben fejezte be az iparművészeti akadémiát. Világnézetének kialakítására nagy hatással voltak részben családja szociális körülményei, részben pedig az első világháború borzalmai. A háború éveit a fronton töltötte, három ízben meg is sebesült. A Magyar Tanácsköztársaság megalakulása után szenvedéllyel kapcsolódott bele a művészi agitációs munkába. Titkára lett a Magyar Képzőművészek Forradalmi Szövetségének, és legközelebbi munkatársaival tömegeve! alkotta a művészi színvonalú plakátokat i és röpiratokat. Plakátművészetének j biztos alapjai éppen ebben a nem mindennapos iskolában rejlenek. A forj radalom leverése után menekülni volt kénytelen és ekkor, 1919-ben került Bratislavába. A húszas években azonban itt sem voltak rózsásak az ijldó| zött művész életkörülményei. Súlyos í anyagi nehézségekkel kellett küzdenie, melyek hátráltatták művészi fejlődésében. Figyelmét ekkor inkább az intim festészetre fordította, és alkotószelleme főleg tájképekben lelt kielégülést. A harmincas évek elején művészetére hatást gyakorolt a német expresszionizmus, melynek keretén azonban szintén átüt saját művészi egyénisége. Finom érzéke a hangulatok iránt ezekben az alkotásokban még nagyobb mértékben megnyilvánul. Ebben az Időben pedagógiai munkát is végez Fulla iparművészeti iskolájában. A második világháború időszaka ismét sok megpróbáltatást hoz a művész számára. Üldözésnek van kitéve mind világnézeti, mind nemzetiségi okoból. Az igazi felszabadulást csak 1948 februárja hozza számára, amikor lehetővé válik vágyainak megvalósulása. Jankovich Imre Megjelent a „Szocialista Nevelés" Január 25-ével a szlovákiai magyar nyelvű sajtó ismét gazdagabb lett. Gazdagabb lett egy oktatás- és nevelésügyi szaklappal a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák számára. Az új pedagógiai folyóirat, a „Szocialista Nevelés" egyelőre két hónapontként jelenik meg, a szünidő kivételével, a Szlovák Pedagógiai Kiadóvállalat kiadásában. A szerkesztő bizottság az előszóban kifejti, hogy már a szlovák nyelven rAegjelenő szakirodalom gazdag anyagot nyújt tanítóinknak továbbképzésük során, a „Szocialista Nevelés" módot nyújt a magyar tannyelvű iskolák különleges problémáinak megvitatására. Tehát az új folyóirat nem helyettesítheti már csak terjedelménél fogva sem — hiszen kéthavonként 68 oldalon jelenik meg — a szlovák nyelvű szakirodalmat, hanem az a feladata, hogy azt kibővítse a magyar iskolák sajátos kérdéseivel. Melyek ezek a sajátos problémák? Mindenekelőtt az anyanyelv tanítá sa, továbbá a szlovák és az orosz nyelvek tanításának kérdése. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy magyar tannyelvű iskoláinkban bizonyos mértékben a történelem tanítása is eltér a szlovák tannyelvű iskolák anyagától. Ugyancsak a zenei nevelés és a képzőművészeti nevelés elméleti anyaga (beszélgetés a művészetről) sem egyezhet tartalmilag teljesen a szlovák nyelvű iskolák anyagával. Továbbá különleges problémája a szlovákiai magyar iskolaügynek, hogy tanítóink nagy része csupán negyedik éve tanít, tehát a „Szocialista Nevelésinek sok tapasztalatátadást, óraleírást kell nyújtania, elsősorban azonban a fent említett különleges problémák köréből. Ebből a szemszögből nézve igen értékesek Slánský Pál. Rybár László és Németh János cikkei. Általában a folyóiratban közölt .mindegyik tanulmány nagyon megfelel a hozzáférhetőség, a tudományosság és : a gyakorlati tanítással való szoros | kapcsolat feltételeinek. Tanítóinknak így már a „Szocialista Nevelés" első száma is igen sok értékes tanáccsal, útmutatással szolgál és ez a tény a folyóirat igéretteljes jövőjére enged következtetni. Tanácsos lenne, ha az egyes tanulmányok végén a szerző vagy szerkesztőség feltüntetné a felhasznált szakirodalmat, hogy így egyrészt a magyar iskolák túlnyomóan fiatal tanítóinak alkalmat nyújtsanak a módszertani kérdésekben való elmélyülésre, másrészt pedig, hogy az igazgatók a tanítói könyvtár részére azt beszerezzék. A szlovákiai magyar iskolaügy megvitatását, a tanítói tapasztalatok sajtó útján való népszerűsítését min l><n magyar tanító hiányolta. Ezt a rést vrn hivatva betölteni az új pedagógiai folyóirat, melynek célja, hogy állandóan segítse a tanítókat a szocialista iskoláért való harcukban. Ma. amikor a magyar dolgozók a szülői munkaközösség tanácskozásain, a nemzeti bizottságok ülésein és az Üj Szó hasábjain is olyan nagy érdeklődéssel és figyelő szeretette! fordultak a magyar iskolaügy, gyermekeik nevelése kérdéseihez, minden bizonynyal örömmel veszik tudomásul a „Szocialista Nevelés" megjelenését, mely megkönnyíti tanítóink továbbképzését. a nevelés művészetének elsajátítását. „A tanító — írja Kalinyin elvtárs — odaadja tanítványainak a nép erejét, vérét, mindenét, ami értékes benne. Azonban, ha ma, holnap, holnapután mindent odaadnak, amijük van és emellett nem egészítik ki újra tudásukat, erejüket, energiájukat, akkor végül semmijük sem marad A tanító egyrészt ad, másrészt mint a szivacs, magábaszív mindent. am> a legjobb a népben, az életben, a tudományban é® ezt a legjobbat újrs átadja a gyermekeknek ..." A magyar tanítóság a „Szocialista Nevelés" születése alkalmából azt kívánja, váljék ez a pedagógiai folyóirat ennek a „kalinyini legjobbnak" gazdag, sokoldalú tárházává. Mózsi Ferenc I