Új Szó, 1956. február (9. évfolyam, 32-60.szám)

1956-02-17 / 48. szám, péntek

(Folytatás) Kínzó gondolataiba mélyedve meredten bámult a ponyván szétszórt kártvára és eszébe iutott, — valam furcsa képzettársítás folytán — hog; a polgárháború idején milyen veszettül játszott huszonegyet „Most a/tan kijött volna a kártyám' Tizenhatra vágtam volna be és tízest kaptam volna, ez tény!" Nem volt valam kehemes számára, hogy öeismerje hibáját, de volt benne annyi férfiasság, hogy, — bár nem minden belső viaskodás híján, — kereken kimondja: — Valóban hiába járattam a számat, ebben igazad van, Usztyin. De lásd be. ez azért volt. mert nem dolgoztatok Aztán meg te se .szóltál hozzám suttogva Pedig bizony veszekedés nélkül is szót érthettünk volna. De már elég ebből' Eredj, fogd be a szekérbe a legfutósabb lovakat, te meg Nyecsajev a másik legfürgébb párt emitt ebbe a homokfutóba. — Elmész az asszonyok után ? — kérdezte leplezetlen csodálkozással Usztyin. — Úgy bizony. Megpróbálok beszélni az asszonyok fejével, hogy dolgozzanak. — S mit gondolsz, hajtanak a szavadra ? — Majd meglátjuk. Beszélni akarok velük, nem parancsot osztogatni. — Hát akkor segítsen a jóságos úristerr és a czenstochovai szűzanya! Tudod mit, elriök? Vigyél el engem is magaddal! Nos? Dávidov habozás nélkül beleegyezett. — Gyerünk. De segítsz-e nekem rábeszélni az asszonyokat ? Usztyin forróságtól cserepes ajka mosolyra húzódott: — Majd a helyettesem segít neked, tüstént hozom is! — Micsoda helyettes ? — Dávidov értetetlenül pillantott Usztyinra, az meg szótlanul, kényelmes léptekkel a szállás felé indult és a rakásba hányt gúnyák alól kihúzott egy vadonatúj hosszú ostort, cifra börsallangokkal a nyé! végén — Ez itt a helyettesem. Ügye szép? S milyen meggyőzően tud beszŕlnP A suhintása olyan ékesszóló, hogv a meg nem született gyereket is elmátkásitanák a kedvéért. Ne félj, nem gyöngébb a szava attól, hogy a balkezemben van! Dávidov elkomorodott: — Azonnal dobd el! Nem engedem, hogy akár csak egy ujja) is hozzáérj az asszonyokhoz, s legszívesebben a hátadon próbálnám ki a helyettesedet! De Usztyin csak tovább űzte az eszet: — Az eovszeri öregember is iól akart lakni derelyével. de a kutya lenyalta róia a túrót... Kiváltságos ember vagyok én, a polgárháború rokkantja, az asszony a veréstől pedig csak kövérebb és kezesebb lesz, a magam feleségéről tudom. Kinek a hátán suhogjon az ostor? Világos — az aszszonyokén! Mitől félsz? Csak kettőre, háromra suhintsak rá. ahogy illik, s a többi mintha forgószél kapta volna fel, egy pillanat alatt fenn terem a szekéren' A maga részéről bevégzettnek tek'r.tette a beszélgetést, felkapott kettőt a kocsi alatt heverő instrángokbi.•! és ment ki a rétre, befogni a lovakat Nyomon követte Nyecsajev meg a többi kozák, csak Oszetrov maradt. — Hát te miért nem mész kaszálni, Tyihon Gorgyejics? — kérdezte Dávidov. — Egy-két szót szeretnék váltani veled Usztyinről. lehet ? — Csak rajta. — Ne haragudj rá. a tökfejűre, a jóságos isten szerelmére kérlek! Egyszeriben elveszti a józan eszét, ha t=«p ót érez a füle mögött. — mondta kérlelő hangon Oszetrov. Dávidov a szavába esett: — Nem ostoba tökfilkó, hanem a kolhozélet nyílt ellensége! Ilyenek ellen harcoltunk és harcolni is fogunk irgalmatlanul! MIHAIL SOLOHOVUJ BARAZDAT SZÁNT AZ EKE V CJkZT 'f i » Fordította: Tóth Tibor — Micsoda ellenség ? — kiáltott fel csodálkozva Oszetrov. — Mondom neked, valósággal kibújik a maga bőréből, ha megmérgesedik

1 Gyerekkorától ismerem s amióta csak emlékszem. mindig ilyen izgága volt. A forradalom előtt öregeink számtalanszor megvesszőztették a csirkefogót a falu színe előtt. Ügy megcsapatták, hogy se ülni, se feküdni nem bírt, — de lepergett róla a verés, akár a kacsáról a víz! Egy hétig dagadt volt a hátsója, de aztán megint csak folytatta a régi nótát. Senkinek se hagyott békét, mindenkiben csak a hibát kereste, de micsoda dühösen kereste! Akár a kutya a bolhát! Mitől lenne ellensége a kolhoznak V A gazdagoknak, amióta az eszét tudja, mindig szálka volt a szemében, s hogy ő maga hogyan él — bámulnál, ha látnád! A viskója Csára áll, alig-alig, hogy nem dül össze, a gazdaságában egy árva tehén meg egypár nyeszlett birka, ,jénzt soha sem litott, ma se lát. Az egyik zsebében egy sereg bolha, a másikban egy falka tetű, ez n'nden vagyona! A felesége meg beteges, a gyerekek lerongyolódtak, a szükség velük eszik egy tálból. . Talán azért is vicsorgatja a fogát mindenkire. Te meg azt mondod — ellenség. Csahos kutya, de nem ellenség. ' — Nem a rokonod? Miért beszélsz annyit érte ? — Hát igen, úgy áll a dolog, hogy nem bántom Usztyint Dolgozzon a kolhozban, ahogy az erejéből telik, nehéz munkát nem bízunk rá. am.t bír, azt csinál. Ha év végére kévét lesz a munkaegysége, segítünk rajta: gabonát juttatunk a gyerekeinek a kolhoz közös alapjából, érted ? De mondd meg neki négyszemközt: ha még egyszer bajt kever a brigádban, gazemberségre csábítja az embereket akkor nincs könyörület! Térjen észre, amíg nem késő. S azt is mondd meg neki, hogy többet nem tréfálok vele. Nem Usztyint sajnálom, hanem a gyerekeit! — Köszönöm a jó szót, Dávidov elvtárs. S köszönöm azt is, hogy nem táplálsz a szívedben haragot Usztyin ellen. — Oszetrpv meghajlott Dávidov előtt, de az váratlanul ráripakodott: — Mit hajlongsz előttem? Nem vagyok én ikon! Megvagyok én bókok nékül is és megteszem, amit egyszer kimondtam! — Nálunk ez már régi szokás: ha megköszönünk valamit, meghajlunk hozzá, — válaszolta méltósággá' Oszetrov. — Jól van öreg, de most még azi mondd meg nekem, hogyan állnak az Usztyin gyerekei ruha dolgában? És hányan járnak iskolába ? — Télvíz idején, ahányan csak vannak, ott ülnek sorban a kemencén, a tornácra se mehetnek ki. mert nincs miben. Nyáron meg rongyokban egy család vagyunk, becsület dolga, hogy mellé álljak. — Hát akkor gondoskodsz is róla? — Mit is tehetnék mást, Dávidov elvtárs? Hat gyerek lóg a nyakán, az egyik kicsi, a másik még kisebb, a nyelve meg jár akár a kereplő. Pedig hányszor mondtam • már neki: „Zabolázd a nyelveu, Usztyin! Még bajba visz a sok beszéd. Ha elönt az indulat, olyat mondasz egyszer, hogy észre se veszed, már Szibériában is leszel, akkor aztán harapdálhatod az öklödet, dughatod a pofádba, már késő lesz!" ö meg csak azt hajtogatja: „Hát talán „bban a Szibériában négykézláb járnak az emberek ? Ott se visz el a szél edzett ember vagyok én!" Hát értsen szót az ember egy ilyen világ szamarával! De akko' mire neki az a sok gyerek ? Felnevelni őket nehéz, s a mai világban egy-kettőre árvaságra juthatnak . .. Dávidov a tenyerébe hajtotta fejét és hosszan elgondolkozott. Talán a maga keserves ködös gyermekkorát idézte e percekben — Ne neheztelj rá az ostoba szavaiért, — Ismételte Oszetrov. Dávidov kezét végighúzta arcán s ettől mintha felserkent volna. — Hát jól van, Tyihon Gorgyejics. — mondta lassú szóvak=»— Egyelőre futkosnak. A kulákok vagyonából nekik is jutott valamicske, de az arra se elég, hogy eltakarják a meztelenségüket. Az idén télen Usztyin az utolsó gyerekét is kivette az iskolából: nem volt mibe öltöztetni, nem volt mit húzni a lábára. Nagyocska fiú, tizenkét esztendős, szégyel az utcára menni cigányholmiban ... Dávidov indulatosan megvakarta a tarkóját, majd egy heves mozdulattal hátat fordított Oszetrovnak. — Menj kaszálni! Szava süketen. értetlenül csengett . . Oszetrov fürkésző pillantást vetett Dávidov görnyedt alakjára, még egyszer mélyen meghajolt s lassú léptekkel elindult a kaszálógépek felé. Dávidov, miután kissé lehiggadt hosszan nézett a távozó Oszetrov utan s így töprengett: ..Különös egy nép ezek a kozákok! Próbálj csak feltörni egy olyan diót, mint ez az Usztyin Acsarkodó ellenség, vagy egyszerűen csak nagyszájú duhaj akinek amj a szívén, az a nyelven ? Aíig múlik eí nap, hogy ne adnának fel nekem újabb rejtvényeket . .. Aztán fejtsd meg valahányat, az ördög vinné! Márpedig csakazértis megfejtem! Ügy látszik, nem egy pud, haRajzolta: Lőrincz Gyula nem egész zsák sót kel) elfogyasztanunk együtt, de akár így, akár úgy. megfejtem, ez tény!" Töprengését Usztyin szakította félbe. Vágtatva közeler'-'U, kantárszáron vezetve a másik lovat. — Mi a csudának fogjunk be a honokfutóba, elnök? inkább másik szekeret vigyük! Ne félj, nem rázza ki a lelket az asszonyokból, ha ugyan hajlandók lesznek visszajönni. — Nem. csak t'ogj be a homokfutóba, — válaszolta oavidov. Most már elóre végiggondolta a tervet és tudta, mi hasznát veszi a bricskának. ha sikerrel járnak. Háromnegyed órába se tellett, amikor a sebesen robogó kocsikból már megpillantották az asszonyokat: cifra ruhába öltözötten, lassan lépkedtek a poros úton. az as^óvölgy túlsó oldalán. Usztyin Dávidov mellé hajtott. — No elnök, most aztán ember légy a talpidon. nemsokára az aszszonyok kerítik rád a sort, ma immái másodszor' — A vak ember is azt mondta majd meglátjuk — válaszolta jókedvűen Dávidov, meglegyintve a gyeplőszárra! a lovakat — Nem félsz? — Mitől félnék? Csak tizenketten vannak, vagy talán egy-kettővel többen. — És ha én is segítek nekik ? — firtatta Usztyin. kifürkészhetetlen mosollyal. Dávidov figyelmesen a szemébe nézett és nem birta megállapítani, komolyan beszél-e vagy tré ál. — Akkor hogyan fordul majd a dolog? — kéidezte tovább Usztyin. de most már mosolytalan képpel. Dávidov határozott mozdulattal megállította lovait, lemászott a szekérről és odament a homokfutóhoz. Kabátja jobbzsebébe nyúlt, egy pisztolyt vett elő — Nyesztyerenkó ajándékát és Usztyin térdére tette — Fogd ezt a játékszert és jó) dugd el. hogy ne essek bűnbe Mert ha te az asszonyok oldalára állnál, attól félek, hogy erőt venne rajtam a kísértés és elsőnek neked lőném keresztü' a fejed. Egy könnyed mozdulattal kiszabadította az ostor nyelét Usztyin izzadt kezéből s nagy lendülettel eldobta elfelé az úttól. — Most pedig hajts! Csak vidáman Usztyin Mihajlovics s jól jegyezd meg a helyet, ahová az ostorod esett. Visszafelé jövet majd fölszedjük. A pisztolyt meg visszaadod, ha odaérkezünk a szállásra Indíts! Amikor utolérték a asszonyokat, Dávidov oldalvást megkerülte őket és a szekereket keresztbe állította az úton. Usztyin a szekér mellett állította meg lovait. — Adjisten szépasszonyok! — köszöntötte a templomjárókat, megjátszott jókedvvel Dávidov. — Adjisten. ha nem űzöl csúfot belőlünk, — válaszolt a többiek nevében a iegkardosabb menyecske. Dávidov .eugrott a szekérről, lekapta sapkáját és meghajtotta fejét: — A kolhoz nevében kérlek benneteket, térjetek vissza a munkához A férjeitek küldtek utánatok, ők már kaszálnak. — Misére megyünk mi, nem táncolni! — kiáltotta indulatosan egy idősebb asszony, akinek kicsattanó kerek képe fénylett az izzadságtól. Dávidov mindkét kezével szivére szorította gyűrött sipkáját: — Kaszalás utan imádkozzatok, amennyi csak tetszik de most nem az imádság ideje van Nézzétek osak — gyűlnek a felhők, s nálatok a kaszálón még egy boglya sem áll. Tönkre megy a széna' Megrohad! S ha nem lesz széna, télen elpusztulnak az állatok De ezt ti jobban tudjátok, mint én! — Hol lattál te felhőt? - kérdezte csúfolódva egy fiatal lány — Olyan tiszta az ég, mintha kisikalták volna! — A barométer esőt mutat, mindegy, hogy most van-e felhő, — hajtogatta a (iiagaét Dávidov. — Hamarosan eső kerekedik! Gyerünk drága asszonyok s majd jövő vasarnap menjetek imádkozni. Mit tétováztok? Foglaljatok helyet, s visznek a lovak a szélnél is sebesebben

1 Üljetek már a kocsira drágaságaim, mert a munka nem vár. Dávidov nem kimélte a kedvesnél kedvesebb szavakat, igyekezett lelkére beszélni az asszonyoknak, azok meg zavartan sugdolództak. Váratlanul segítőtársa támadt Davidovnak Usztyin személyében: a kozák lábujjhegyen Nyecsajev terebélyes, nagyranőtt felesége mögé lopódzott, karjába kapta és mi sem törődve az asszony ütlegeivel. amelyekkel kacagva megtisztelte, ölében vitte a szekérhez, és óvatosan leültette a hátsó padra Az asszonyok vihogva, sikoltozva szétfutottak — Másszatok be magato"k a szekérbe, mert már veszem is eló az ostort' — dörrent rájuk Usztyin, vadul forgatva szemét De a kővetkező pillanatban már hozza is tette: — Üljetek már föl. nem bántlak, csak frissen, hosszúhajú ördogfajzat! Nyecsajev felesége egész terebélyességében a kocsin magasodva a kendőjét igazgatta s így biztatta társnőit. — Üljetek már föl asszonyok' Mit . gondoltok, meddig várjak még iátok?, Látjátok, micsoda tisztesség ért maga az elnök jött utánunk' Az asszonyok három felől odaszállingóztak a kocsihoz, és egymást taszigálva, kacarászva és vizsga pillantásokkal méregetve Davidovui, minden ceremónia nélkül fölkapaszkodtak a szekérre. Az úton csak két vénasszony maradt. — Mi meg magunk menjünk Tubjanszkojeba, te bajkeverő? — Atamancsikova anyó gyűlölködő pillantást vetett Davidovra. Dávidov azonban matrózkoróból megmaradt minden gavallérságát latba vetette és a földig hajolva megpengette a sarkantyúját: — Miért is mennétek gyalog, anyókák? Itt van egy homokfutó, kizárólag a ti számotokra, méltóztassatok helyet foglalni és Imádkozzatok jó egészséggel. Usztyin Mihajlovics elvisz benneteket a templomba Még meg iá várja a mise végét s haza kocsikáztat a faluba Drága volt minden perc, nem jutott te idő, hogy kivárják, elfogadják-e a vénasszonyok a szíves invitálást. Dávidov karonfogta őket s n,ár vezette is a kocsihoz Atamanesikova anyó ugyan tőle telhetőleg makacskodott, de hátulról könnyed és tisztelettudó kézzel tolta öt Usztyin. Mihelyt a vénasszonyokat elhelyezték a bricskában, Usztyin már fogta is a gyeplőt, de előbb még halkan, igen halkan odasúgta az elnöknek: — Ravasz ember vagy te, Dávidov. az ördögnél is ravaszabb! Most szólította előszór nevén az elnökét Dávidov bágyadt mosollyal vette ezt tudomásul: egyre inkább érezte magán az átvirrasztott éjszaka és az iménti izgalmak terhei s leküzdhetetlenül erőt vett rajta az álmosság. 'Vége) ŰJ S Z ô 1956. fétruár VT.' 15