Uj Szó, 1955. november (8. évfolyam, 262-287.szám)

1955-11-24 / 282. szám, csütörtök

1955. november 24. ül SZO 7 A kultúra nyomában Felsőszelin AKIVEL CSAK találkozom a faluban, mindenki legyint, amikor a kultúrtevékenységröl érdeklődöm: — Két-három évvel ezelőtt még volt Szelin kultúra. Vándorzászlót is nyert a Csemadok-csoport. De most... Hogy mi a baj? Hát nincsen fiatalság kérem. Mind itt hagy ia a falut. Elmennek tanulni, dolgozni máshová. Keresem a kultúrotthont. Akiket megszólítok, a vállukat vonogatják, és lemondóan Jelelik: — Kultúrotthon bizony nincs. A Csemadoknak nleg a CSISZ-nek van egy helyisége, de ott most nem talál senkit. Az EFSZ-nek is van egy nagy terme, abban meg termény volt, s még nem hozták rendbe. Amikor magyarázom, hogy a kultúrotthonon nemcsak kultúrházat, hanem olyan szervet is értek, amely a kultúrtevékenységet irányítja a községben, szintén ez a válasz: — Itt olyan nincs. Betérek a helyi nemzet' bizottság irodájába. Az eltiök iratok V'<>r böngész az asztalnál. Amikor a község kulturális életéről kérdezem, felemeli a fejét, s jelentő tfutel

jete i közli telem: — A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 38. évfordulójára szép kultúrműsort adtak az iskolák. Ez nem sok, gondolom magamban, s várom a folytatást. De az nincs. Behivatja Matajs elvtársat, az ő hatáskörébe tartozik a kultúra, úgymond, hát számoljon be ö. Matajs elvtárs előadói hangnemben kezdi a beszámolót: — Az „Osvetová beseda" előre kidolgozott terv szerint működik. — Hogyan? — vágok közbe — hiszen úgy hallottam, hogy itt nincs is ilyen szerv. — Ki mondta? — kérdezi olyan hangon, hogy így lehet érteni: ki mert ilyesmit mondani? Kénytelen vagyok a helyi nemzeti bizottság elnökére mutatni, példáid ö sem tudta, hogy van itt kultúrotthon és annak vezetősége is volna. — Ja, ha úgy kérdezi, hogy „kultúrotthon", azt nem is tudják. De ha az „Osvetová beseda" felől érdeklődik, azt mindenki tudja, hogy létezik — s már folytatja is ünnepélyes stílusban a beszámolót. Ai egyházi szónokok állítólag a lélektől veszik az ihletet, aminek a neve latinul spiritus. De van egy folyadékféle is, amit ugyancsak spiritus nak neveznek latinul, s ennek is megvan az a jó tulajdonsága, hogy ihletet ad az embernek. Mi tagadás, úgy érzem, hogy Matajs elvtársnak az utóbbi adta az ihletet. De nem bánok már semmit, örülök, hogy valakitol felvilágosítást kapok. Elsorolja, hogy az „

Osvetová beseda" tanácsa, — amelynek a tömeg szervezetek kültúrfelelősei a tagjai, — negyedévenként ülésezik. Szépen működik a rádiókör is. Minden csütörtökön kultúrjélórát tartanak a helyi ieadóban, s az elmúlt hét főbb eseményeit ismertetik. Mivel éppen szerda van, hát elhatározom, hogy másnap meghallgatom ezt a félórát, de kisül, hogy régóta rossz a leadó, és Bratislavaból még nem jöttek ki megjavítani. — A fó dolog a falu népének nevelése —. mondja Matajs elvtárs, és felugrik, juttáoan kezet nyújt, s kiviharzik a szobából. Mire felocsúdom, már a szomszéd helyiségből mutogat ki az ablakon, hogy ott jön az auioousz, majdnem lekésett róla. ÓRÜLi tíM, hogy végre nyomában vagyok: Szelin a kultúrának, s közuejun egy autóbusz, kezdhetek mindent elölről. Próbálom magamat vigasztalni, hogy talán zöldágra vergődöm, ha nem a kultúrotthon működése, hanem az „Osvetová beseda" munkája felől érdeklődöm a faluban. No meg aztán a csehszlovák-szovjet barátság hónapja van, hát gyerünk Maštrla elvtárshoz, a szlovák középiskola igazgatójához, ő a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetség helyi szervezetének elnöke, legalább tájékoztat arról is, milyen műsort készítettek elő a barátság hónapjára. A műsorban kultúrszámok is vannak. A különféle előadásokat filmvetítés, a szlovák és magyar középiskola, valamint a CSISZ és Csemadok kultúrműsora tarkítja. Megtudom, hogy jó kultúresoportja van itt a CSISZ-nek. Szépen működő színjátszócsoportja, sőt énekkara is txtn. Maštrla elvtárs rendszeresen foglalkozik a tagokkal, s munkájának van is eredménye. De ha már egy tömegszervezet elnökénél vagyok, aki tagja az „Osvetová beseda" tanácsának, annak működése felöl is érdeklődöm. — Nem tudom, hogy lenne itt ilyesmi — hangzik a válasz. — De hiszen negyedévenként gyűlésük is van — erősítem, amit Matajs elvtárs mondott. — Az lehet, de én csak szeptember óta vagyok itt, és azóta nekem nem mondta senki, hogy itt „Osvetová beseda" is létezik. — Hát a barátság hónapja műsorának tervét nem közösen állították össze? — Nem, kérem. Magam csináltam. Különös, hogy nemcsak a kultúrotthon, de az „Osvetová beseda" létezéséről sem tudnak a faluban még azok sem, akiknek pedig kellene róla t'idniok. Vajon Maštrla elvtárs a hibás. hogy nem kutat egy olyan szerv után, amelynek létezéséről mindenkinek tudnia kell me a községben ? Nem hiszem. Inkább az „Osvetová beseda" működik igen nagy csöndben. DANAJKA JÁNOS, a Csemadok helyi csoportjának elnöke már többet tud mondani a kultúrotthon vezetőségének működéséről. Utoljára nyáron volt gyűlésük, s Matajs elvtárs már kilátásba helyezte az újabb összejövetelt, hogy megbeszéljék a téli kultúrműsort. — Ha szükség van a községben szereplésre, szólnak, hogy adjunk, műsort — számol be a kultúrotthon vezetőségének munkájáról. De nézzük csak, hogy dolgozik a Csemadok-csoport. — Jót — feleli Danajka elvtárs lakonikus rövidséggel.— Elég jól — teszi hozzá rövid gondolkodás után. — Ojévre kabarét rendeztünk, farsangra a „Legényfurfang"-ot játszottuk, tavasszal három egyfelvonásossal léptünk fel, május 9-én a nöbizottSággal karöltve a „Kubo"-t, nyáron pedig a „Finom úriház" -at adtuk elő. — S azóta? — Azóta szünetel a kultúrmunka a sürgős betakarítási munkák miatt. Az énekkar május 9-én lépett fel utoljára. Bánszky és Hasák tanító elvtársak vezették, de már nem győzték szusszal. Ha az egyik vezényelt, a másik pótolta a zongorát, adta a hangot, maga is dalolt vagy hegedűvel kísérte a dallamot. — Nincs zongora — panaszkodnak a tanítók, panaszkodik az elnök. Nincs zongora, hát a Csemadok-csoport leteszi a lantot, ahelyett, hogy aktívabb munkához fogna, és összegyűjtené a zongorára valót. Vajon a CSISZ-ben nincsenek-e ilyen nehézségek? — mégis dolgoznak a tagok. És jól dolgoznak. — Jobban dolgoznak kulturális téren, mint mi — szólja el magát Danajka elvtárs. — Szóval a CSISZ vezet a kultúrmunkában? — szegezem neki a kérdést. — Azaz, hogy majdnem jobban dolgoznak, akarom mondani, majdnem úgy dolgoznak, mint mi — igyekszik fölül maradni, és elvenni élét önkritikájának. — De az igaz, hogy nem, megy úgy a munka, mint pár évvel ezelőtt — ismeri be. Vajon mi lehet ŰZ oka, hogy így alábbhagyott Felsőszelin a kültúrtevékenység? — Nincsenek fiatalok — panaszkodnak mindenütt. Most már csak azt nem értem, a CSISZ-ben kik dolgoznak. Elnézek a kenderfeldolgozó üzembe is. Számos munkás dolgozik itt. Könyvtáruk van, mintegy háromszáz kötettel, olvasnak is, de semmiféle kultúresoport nem működik az üzemben. — Nincsenek fiataljaink — hangzik az idősebbeket lebecsülő válasz. Hát velük már nem lehet dolgozni? Pedig de szívesen emlékszik vissza mindenki a két-három évvel ezelőtti időkre, amikor még volt kultúrmunka, győzelem és vándorzászló, amikor még voltak Szelin fiatalok. Hej, régi dicsőség! Meddig tart még babéraidból? Mert már Szelin bárhogy is akarnának — igaz, nem vettem észre, hogy nagyon akarnak — új babérokat szerezni, nincs kivel dolgozni. Nem marad más hátra, mint a sütkérezés a már tűnőfélben levő régi fényben. MÁR KOMOLYAN aggódtam a község sorsán — mi lesz itt ötven év múlva, ha nincsenek fiatalok — amikor az autóbuszra • várva — no nem ihletszerzés, csupán melegedés céljából — betértem a sarki kocsmába. Meglepetésemben még talán köszönni sem tudtam, -supán szemem csillogott az örömtől: fiatalokat fedeztem fel Szelin! Nem egyet-kettőt, hanem egy egész kocsmával. Nem is úgy néztek ki, mintha búcsúznának falujuktól, sőt olyan jókedvvel ütötték a bankot, hogy vártam, mikor jajdul már fel fájdalmában az öreg makk-ász. De láttam az arcukon, hogy talán szívesebben ülnének egy másik jól fűtött helyiségben — ha volna ilyen — és a kártyát is szívesen elcserélnék egy jó könyvvel. Más szórakozással is örömmel eltöltenék a pihenés idejét, ha akadna valaki, aki hívná őket és foglalkozna velük. Matajs elvtárs, ' Danajka elvtárs és a többiek! Vannak itt Szelin fiatalok, csak meg kell látni őket. Ha jó lesz a szervezés, ha a tanítók közül nemcsak kettő-három kapcsolódik be a népnevelési munkába, és ha a szeliek nem a két-három évvel ezelőtti időkre fognak • sóvárogva visszakacsingatni, hanem a jövőbe néznek

K és megfogják a munka nehezebb végét, megnyerhetik még a vándorzászlót. Azt hiszem, ebben az öregek is szívesen segítenék a fiataloknak. Jakab István „BODZALÍGET" A. Kornyejcsuk komédiája az Állami Faluszínhdzban A csehszlovák-szovjet barátság hónapjának keretében az Állami Faluszínház magyar művészegyüttese a bratislavai Művelődés Háza kistermében bemutatta Alekszandr Jevdokimovics Kornyejcsuk „Bodzaliget" című négyfelvonásos komédiáját. A jellemeiben és párbeszédeiben egyaránt a mai világot ábrázoló, hiteles figurájú, eleven színjáték a Szovjetunióban 1950-ben indult el diadalútjára. Azóta hazánkban is több színház nagy sikerrel mutatta be, s a Bodzaligetet ma már úgy értékelik, mint a szocialista realista irodalom egyik jeles alkotását. Kornyejcsuk komédiája falun játszódik le és a máról szól. A mának is egy nagyon aktuális problémáját tárgyalja: a maradi és a fejlődő közötti harcot. Az egyik kolhoz elnöke, Románjuk megelégszik az eredményekkel. Nyugodtan ül babérjain, és nem tart lépést a fejlődéssel. Maradi nézeteit helyettese, Vakulenko támogatja. A fejlődés azonban nem áll meg, Románjuk és Vakulenko hamar ellentétbe kerül a haladóval, az újjal, elsősorban a fiatalsággal. A kolhoz maradi vezetőjének sok nézeteit.rése és gyakori összecsapása van a halászok brigádjának vezetőjével, a falu-szovjet elnökével és egy fiatalokból álló élmunkás-csoport vezetőjével. Az összetűzésekből győztesen a fejlettebb nézeteket képviseflő fiatalok kerülnek ki, akiknek helyes bírálata a maradiakat is jó útra térítette. Kornyejcsuk színjátékában nem hanyagolja el a fiatalok érzelmi világának ábrázolását. A műben szereplő lelkes fiatalok életét, egymáshoz való tiszta viszonyát Kornyejcsuk úgy ábrázolja, hogy az számunkra is például szolgál. Ami az Állami Faluszínház magyar együttesének munkáját illeti, arról elmondhatjuk: lelkes együttes ez, amely erejéhez és tehetségéhez mérten mindent megtesz, hogy színészi munkája elérje a művészi fokot. Egyeseknél még csak az igyekezet, másoknál már komoly eredmény látható. Számos alakítás tehetséges színészi munkára vall. Gondolunk itt elsősorban Németh Violára, aki Vaszilisza szerepében igazán jó színészi munkát nyújtott, Kiss Lajos és Brezina Otília ugyancsak dicséretet érdemel. De elismeréssel kell szólnunk Munk István rendezői munkájáról és az együttes többi tagjairól is. Munkájukon láthatjuk, hogy szeretik hivatásukat, és a legjobbat akarják adni. A közönség gyakori tapssal jutalmazta lelkes játékukat. H. B. A Dolná Strehova-i Madách-kastélyban Már kívülről lehet látni, hogy Itt „nagytakarítás" volt. A hatalmas címer a múlt időket idézi, de a fráss festés rajta a mát állítja elénk, mely a múlt hagyományain új életet épít. A kastélyban jelenleg iskola van. Bateľ elvtárs, az iskola igazgatója egyúttal gondnoka is a kastélynak. Lelkesedés, szinte rajongás árad szavaiból, amikor magyaráz. Elmondja, hogy ez év június 15_én kezdték meg a tatarozás! munkálatokat 115000 korona költségvetéssel. A tervezett munkálatokat már elvégezték, s jövőre újabb tatarozást terveznek. Oj padló, új ablakok kerülnek a kastélyra, s I 1956 novemberében, Madách halálának évfordulójára márvány emléktáblát is helyeznek el. A Madách-szobában kis Madách-múzeumot akar berendezni Bateľ elvtársi Találunk már itt különböző Madáchvonatkozású újságcikkeket. Az ember tragédiájának különféle kiadásait, a Madách-családra vonatkozó hiteles feljegyzéseket és egyéb apróságokat. Bateľ elvtárs örömmel venné, ha kapna emléktárgyakat, amelyek a nagy író személyével kapcsolatosak, hogy elhelyezhesse őket a kis múzeumban. Szabó László, Ipolybalog. ESTE H AT ÖRA UTÁN írta: SZILY IMRE „Ha majd vége lesz a háborúnak, gyere, látogass meg. Minden este hat órától megtalálsz a Kehelyvendéglőben", — mondta Svejk, a derék katona, Vodickának, az öreg hidásznak, amikor Bruckban, a frontra menetele előtt elvált tőle. „Minden nap van ott valami jó móka" — ígérte Svejk, és „ha tűi nagy lesz a csend, majd valamit kitalálunk." — „Tehát háború után, este hatkor" — szólt utána Vodička. C vejk, Hašek regényének hő^ se szerette a Kehely-vendéglőt, ott üldögélt legszívesebben. Szerette az ottani légkört, a goromba kocsmárost és a kocsma mindennapos vendégeit. Közismerten tettetett együgyűségével szívesen elfilozofálgatott, sajátságosan egyéni módján szidta az imperialista háborút és harcolt az osztrák-magyar államapparátus léleknélküli csontos bürokratizmusa ellen. Lényegében ebben a kochmában kezdődik a Bretschneider titkos rendőrrel való beszélgetéssel a derék katona háborús kalandjainak népszerű története. Emlékszünk jól, hogy ez a sok bonyodalomra alkalmat szolgáltató beszélgetés Palivec kocsmáros jelenlétében játszódott le. Itt tartóztatták Te Svejket és állították elő a rendőrségen. Szabadlábra helyezése után megint a Kehelykocsmát részesítette előnyben és csak azután megy haza szerény otthonába. Szellemes kis történeteit a Kehelyben meséli el ismerőseinek és képzelete gyakran tér ide vissza. Itt mondja el a napi eseményekről időszerű különvéleményét. Prága nem sajátíthatja ki Svejket magának, Svejk az egész világé. Különc prágai csodabogarak szívesen jártak a Kehelybe. Újságírók is. Egy rendőri riporter itt öltözködött be rendőrtörzsőrmesternek és uniformisában alaposan megtréfálta a császári idők cilinderes helytartósági tanácsos urát. Jószívű ember volt Svejk. Itt, a Kehelyben vigasztalta Palivec kocsmáros feleségét, aki azon jajveszékelt, hogy tiszteletre méltó élete párját tíz esztendőre ítélték, mert a söntésben felakasztott Ferenc József képét a legyek bepiszkolták. A Kehelyben mindenki jól érezte magát, mindig akadt ott valami móka. Hašek* halhatatlan alakja az egész világon nagyon népszerű. Hívei gyakran gondoltak erre a szerény kis vendéglőre és örömest mentek volna alkalomadtán a Kehelybe, ahová Svejk valóságban és gondolatban minduntalan viszsza-visszatért. Haše és Švejk híveinek ez az óhaja sokáig nem volt teljesíthető. Ä kocsmát az első világháború után bezárták és csak annyit tudtak róla, hogy annakidején Prága 2. kerületének Na bojišti 1732-33 összeírási szám alatti négyemeletes házában volt, és hogy ez a ház semmiben sem különbözött az öreg prágai bérházaktól. Nevét onnan kapfa, hogy a ház alapjának ásásakor egy kelyhet találtak ott. A prágai vendéglátóipar nem** zeti vállalat a spartakiád előtt újra üzembehelyezte a Kehely-sörcsarnokot. Az ódon helyiségeket korszerűsítették, a szobát, amelyben Svejk üldögélt, kibővítették, hogy több vendéget fogadhasson és Josef Lada nemzeti művésznek a falakon elhelyezett illusztrációi kifejezően szemléltetik Svejk, valamint minden rendű és rangú társának hányatott sorsát. Az eredeti söntés szintén megnagyobbodott, hozzácsatolták Palivecék volt lakását. A falon ott függ Ferenc Jóska színes lenyomata, de ma már nem forog fenn a veszély, hogy a legyek neveletlensége miatt valakit bezárjanak. Különben az egész vendéglő ragyog a tisztaságtól és jólesik elüldögélni ott, ahol több mint negyven esztendővel ezelőtt Svejk itta a frissen csapolt, fehérhabú sört. A „derék katona" kedvenc asztalánál prágai, dolgozók vacsoráznak. Magam is élvezem az ízesen • fűszerezett marhatokányt, a Kehely különlegességét. Nem hiszem, hogy a többi vendég a szomszéd asztaloknál mélyenszántó filozofálgatásra adta volna fejét. Szórakoznak és közben — a napi eseményeket vitatják. Valami furcsa meghatottság fog el. Ügy érzem, mintha ez a kék szemű, mosolygó egyszerű Svejk itt ülne közöttünk, együtt söröznénk és hallgatnánk, amint csípős humorával gúnyolja a régi világ maradiságát. Milyen kellemes itt „este hat óra után" elüldögélni. Megnyugtató a múlt nyomában járni, ha tudom, mennyivel szebb, biztatóbb a jövő. Nagy az érdeklődés a Kehely iránt. A vaskos vendégkönyvbe elsőnek Borisz Polevoj írt be néhány kedves szót. Csehszlovákia nagy barátja Kopecký és- Štoll elvtársak társaságában töltött itt egy kellemes estét. C gyre több a bejegyzés a c vendégkönyvben. — Mielőtt elmegyek, én is bekanyarítom a nevem és odaírom: A Kehelynek — nem kell cégér!