Uj Szó, 1955. február (8. évfolyam, 27-50.szám)

1955-02-10 / 35. szám, csütörtök

1955. február 10. UJSZ0 3 V. H. Molotov beszámolója a Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésén a nemzetközi helyzetről és a Szovjetunió kormányának külpolitikájáról lizmus .negdöntésére. a népi demok­ratikus országok dolgozói hatalmának megdöntésére irányul. Éppen ezek a célok ösztönzik az USA agresszív külpolitikáját. Ez a politika nem jelenthet mást, mint az A Szovjetunió éppúgy, mint a szo­cialista tábor többi országai, rendít­hetetlenül és biztosan védik a népek által elfoglalt pozíciókat, azon igye­keznek, hogy ezeket mindjobban meg­szilárdítsák, biztosítsak a szocialista építés számára a nyugodt, békés fel­tételeket. A demokrácia és a szocia­lizmus tábora a béke tábora. Ezért nevezik általában a béke, demokrácia és a .szocializmus táborának. A Szovjetunió a béke és a szocia­lizmus érdekeit védi. Külpolitikájában a nemzetközi kapcsolatok feszültsé­gének enyhítéséért küzd. A Szovjetunióval együtt a nemzet­közi feszültség csökkentésének ezt a külpolitikai irányvonalát védik a de­mokratikus tábor többi országai is. A Szovjetunió békeszerető külpoli­tikai irányvonalával szembenáll az Amerikai Egyesült Államok külpoliti­kája, amely az „erőpolitikában" nyil­vánul meg. Az amerikai külpolitikai irányzat agresszivitása teljesen nyil­vánvaló. Csodálkozhatunk-e talán azon, hogy a népi tömegek aktívan érdeklödnek, mi történik a nemzetközi életben? Az emberek milliói és milliói gon­dosan figyelik, milyen irányban ha­ladnak az események, vajon a béke szilárdítása, vagy ellenkezőleg, az új háború veszélyének növekvése irányá­ban. SeVnmi sem érinti úgy az emb< ­rek sorsát, semmi sem jelent szá­mukra annyi szenvedést, mint a há­ború. Mindenki előtt világos, hogyha az/ emberiáég az új világháború bor­zalmainak középpontjába kerülne, en­nek következményei még a második világháborúhoz is hasonlítva, sokkal súlyosabbak volnának. Pedig ez a há­ború sok millió emberéletbe került, nem beszélve azokról a feloecsülho­tetlen anyagi áldozatokról, amelyeket a népektől megkövetelt. A nemzetközi élet eseményeiben a Szovjetunió különleges helyet tölt be. A Szovjetunió, a győzedelmes szo­cializmus országa, tisztes helyet tölt be a békéért és a háborús gyújtoga­tok ellen folytatott aktív harcban. A Szovjetunió ma a béke és a nemze­tek közti barátság szilárdításának fő oszlopa lett. A Szovjetunió, a Kínai Népi Köz­társaság és valamennyi népi demok­ratikus ország erejének, a békemoz­galom hatalmának növekvésével egy­idriben az összes többi ország népei­ben erősödik az a tudat, hogy a béke ügyét saját kezükben tartják, hogy a népek megakadályozhatják az új há­borút és megőrizhetik a békét, ha nem takarékoskodnak erejükkel és ha kell, akkor teljes elszántsággal a vég­sőkig védelmezni fogják a béke ügyéi­A Szovjetunió fö feladatát abban lát­ja, hogy szilárdítsa a béke erőit, hoz­zájáruljon a nemzetközi kapcsolatok feszültségének enyhítéséhez. A szovjet külpolitikának ez az irány­vonala a legjobban megfelel a béke megőrzése és megszilárdítása érde­keinek. Ugyanakkor a háborús gyúj­togatok agresszív terveinek és fondor­latainak leleplezését szolgálja. Az imperialista erők az „erőpolitika" kár­tyájára teszik a tétet, amely a va­lóságban mindinkább a harmadik vi­lágháború előkészítésének politikájává válik. Jelenleg két ellentétes külpolitikai irányzat harca folyik. Míg R Szovjetunió békeszerető kül­politikai irányvonala mind erösebb tá­maszt nyer a demokratikus táborban és valamennyi ország lakosságának de­mokratikus rétegeiben, addig az USA agresszív külpolitikai irányvonala újabb és újabb támadó katonai tömb és tömörülések létesítésére irányul, utolsó megnyilvánulása pedig az atom­háború nyílt propagálása és előkészí­tése. Vannak olyan országok is, amelyek lényegében gazdasá ailag egybekapcso­lódtak a kapitalista rendszerre], a nemzetközi kapcsolatokban mégis igyekezetet fejtenek ki a béke meg­új világháborúnak, az imperializmus világuralma felújításáért folytatott háborúnak előkészítését. Mindez azt jelenti, hogy az új a régivel folytatott ádáz harcban szü­letik, hogy a szocializmus egy or­őrzésére és a nemzetközi feszültség csökkentésére. Semmi esetre sem be­csülhetjük le az ilyen igyekezet tá­mogatásénak jelentőségét. Mit jelent a nemzetközi kapcsola­tok feszültsége csökkentésének poli­tikája ? Erről legjobban a tények alapján be­szélhetünk. Például vehetjük mind a múlt év eseményeit, mind a mostani eseményeket. A Szovjetunió sürgetésére 1954. ja­nuár végén és február első felében Franciaország, Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió külügyminisztereinek részvételével megtartották a berlini értekezletet. Ezen az értekezleten olyan határo­zatok elfogadására igyekeztünk, ame­lyek hozzájárultak volna a nemzetkőzi feszültség lényeges enyhítéséhez. Kö­veteltük, hógy mind a négy állam ha­tározottan ítélje el a nyugat-németor­szági militarizmus felújítására irányuló terveket, arra igyekezzék, hogy a ber­lini értekezlet hozzájáruljon a fegyver­kezés általános csökkentését célzó világkonferencia összehívásához. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország képviselői ebben nem támogatták nézeteinket. Ennek ellenére a berlini értekezlet fontos pozitív szerepet töltött be. A berlini értekezletnek jelentősége első sorban abban van, hogy ötesztendős szünet után újra megtartották a nagy hatalmak nemzetközi értekezletét, ami nagy jelentőséggel bírt az égető nem­zetközi kérdések megoldásában. Isme­retes, hogy a berlini értekezletnek ar­ra vonatkozó határozata, hogy új kon­ferenciát hívjanak egybe, pozitív ered­ménnyel járt, mivel Geníben összeült ez a konferencia. Amint ismeretes, a genfi konferen­cián Franciaország, Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok és a Szov­jetunió mellett részt vett a Kinai Nép­köztársaság és a koreai, valamint az indokínai kérdés megoldásában érdekelt országok képviselői is. Ha sikernek könyvelhetjük el a berlini értekezlet­nek határozatát a genfi konferencia összehívásáról, amelyen az Amerikai Egyesült Államok ellenállása ellenére részt vett mind az öt nagyhatalom, beleértve a Kínai Népköztársaságot is, a genfi konferencia pozitív eredmé­nyei azt bizonyítják, milyen szüksé­ges volt Kína részvétele ezen a kon­ferencián. A genfi konferencia feladatát nem teljesítette teljes mértékben, mivel nem ért el haladást a koreai kérdés megoldásában, de ezen az értekezletei^ megegyezést értek el a nyolc évig tartó vietnami háború és a laosi, valamint a kambodzsai háborús akciók megszün­tetése kérdésében. Ezeket az egyez­ményeket elsősorban a vietnami nép­nek a szabadságért és nemzeti füg­getlenségéért folytatott áldozatos harca tette lehetővé. Ez a harc pedig más nemzetek aktív támogatásával és ro­konszenvével találkozott. Mindezt ezen a konferencián bizonyos mértékig el­ismerték. Az Egyesült Államok leplezetlen kí­sérleteket tett, hogy meghiúsítsa az indokínai béke felújítására vonatkozó egyezményt. Nemcsak Dulles államtit­kár, hanem Nixon, az USA elnök­helyettese is, mint az „erőpolitika" ko­nok hívei nyíltan azt követelték, hogy ne szüntessék be a háborút, hogy ne elégítsék ki a vietnami nép jogos kö­veteléseit, hanem folytassak a háborút és hogy az indokínai nemzeti felszaba­dító mozgalmat fegyveres erővel nyom­ják el. A vietnami nép elleni háború „nemzetközivé" változtatásának tervé­vel foglalkoztak, Franciaországon kívül be akarták vonni a háborúba az Egye­sült Államokat és Angliát is és erőnek erejével meg akarták akadályozni Genfben az egyezménykötést. Annyira jutottak, hogy az USA ál­lamtitkára nem akart részt venni még az indokínai kérdés megvitatásán sem és tüntetőleg elutazott Genfből. Az Egyesült Államok azonban az agresz­szágban sem győzhet másképp, csak ha elveti az imperializmust és ügy­nökségét, ha legyőzi ellenállásukat. Ilyen a háború utáni nemzetközi helyzet, amely meghatározza az utób­bi évek fő eseményeinek jellegét. szivitás féltüntetésével semmit sem ért e) és elszigetelődött. A genfi konferencia eredményeit az agresszív erők vereségeként és egy­ben a békeszerető erők nagy győzel­meként értékelték. A genfi konferen­cia ezzel hozzájárult a nemzetközi fe­szültség csökkentéséhez és a béke szilárdításához. Az USA agresszív körei azonban nem akarták magukat fékezni. Mihelyt befejeződött a genfi kon­ferencia, Dulles, az USA államtitkára a Fülöp-szigeteken lévő Manilában ösz­szehívta saját konferenciáját. Ezt az értekezletet azzal a nyilvánvaló célzat­tal hívták össze, hogy elérje a genfi konferencia határozatai teljesítésének meggátlását. A genfi konferenciának néhány résztvevője ls beleegyezett abba, hogy segítséget nyújtson ezen agresszív akcióban, nem törődve azzal, milyen hatást gyakorol ez tekintélyük­re. Dulles manilai konferenciáján aláír­ták az úgynevezett „délkelet-ázsiai kollektív védelmi szerződést" (SEATO), amely a gyarmati nagyhatalmak, az USA, Nagy Britannia és Franciaország, valamint néhány tőlük függő ázsiai ál­lam, mint Fülöp szigetek, Sziám és Pakisztán katonai tömbje. Ezt a szer­ződést az ázsiai nemzeti felszabadító mozgalom elfojtására irányuló törek­vés hatja át és éle nyilvánvalóan a Kínia Népköztársaság ellen irányul, amelynek nemzetközi tekintélye oly nagy mértékben megnőtt a genfi kon­ferencia során, annak ellenére, hogy különféle reakciós körök mindent megtettek ez ellen. Mindez imit bizonyít? Azt, hogy a mostani helyzetben a nemzetközi feszültség csökkentésére irányuló minden lépés a legagresszí­vabb körök mindenféle ellenakciójába ütközik. Ezeknek a köröknek nem a feszültség csökkentése, hanem azok fokozása az érdekük. A nemzetközi kapcsolatok feszültségének csökkenté­sét tehát nem lehet másképp elérni, mint a legagresszívabb erők és fon­dorlataik ellen folytatott kitartó harc­•cal. Ezért nem lehet gyengíteni ezt a harcot, hanem még nagyobb kitar­tással, ügyességgel és következetes­séggel kell azt folytatni, i A Távol-Keleten most szintén olyan események" folynak, amelyek az agresszív erőknek ténykedésük akti­vizálására irányuló újabb kísérleteiről tanúskodnak. így akarják megakadá­lyozni a nemzetközi kapcsolatok fe­szültségének enyhítését. Mit bizonyítanak a Tajvan és más kínai szigetek körzetében történt ese­mények ? Nehéz az imperialista agresszjó tör­ténelméből meg szégyenteljesebb té­nyeket említeni, mint azt, ami az utóbbi években itt történik. Hiszen Tajvan-szigete és a Penhu­szigetek, nem beszélve a kínai part­vidékhez tartozó többi szigetekről, kétségtelenül kínai területet képez­nek. Ezt kifejezetten elismerte 1943­ban a kairói deklaráció, majd 1945­ben a potsdami egyezmény. Ezt a két egyezményt aláírták mind az Amerikai Egyesült Államok, mind Nagy-Britannia. Ezenkívül ezt a részt beiktatták a Japán kapitulációjáról szóló okmányba is. • Japán ugyanis már a XIX. század végén bekebelezte ezeket a szigeteket és a kapituláció­ról szóló okmány értelmében vissza­adta őket Kínának. Mind ennek ellenére az USA most elfoglalta ezeket a szigeteket, saját pénzén kitartja ott a gonosztevő Csatig Kaj-sek-bandát, amelyet Kínából kiűz­tek és Csang Kaj-sek zsoldos seregei segítségével támadást készít elő Kína ellen. Az utóbbi Időben oly messzire mentek, hogy az USA elnöke és kong­resszusa az „eröpolitikát" követve nyíltan háborúval fenyegették a kínai népet, amely ezen szigetekhez fűző­dő jogát és az agress/or ellen nem­zeti becsületét és fenségjogait vé­delmezi. A Szovjetunió álláspontja ebben a kérdésben világos és jól ismert. Tajvan kérdését Kína belügyének tartjuk, az USA hódító akcióit és há­borús fenyegetését pedig agresszió­nak, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezetének feltétel nélkül el kell ítélnie, ha tiszteletben tartja saját tekintélyét. , Tűrhetetlen a 1 a helyzet, hogy a Kínai Népköztársaságnak az USA el­lenállása következtében az Egyesült Nemzetek Szervezetében nem adták meg törvényes jogait. Az Egyesült Államoknak Taivanról és a taivani szoros körzetéből vissza kell vormiok minden fegyveres erőiket, beleértve a katonai repülőgépeket és a hadi­tengerészeti erőket is. Akkor azután a Távol-Keleten megszűnnek a háborús akciók és béke lesz. Míg az Egyesült Államok állásfog­lalása a tajvani kérdésben veszélyez­teti a béke megőrzését és fokozza a nemzetkőzi kapcsolatok feszültségét, addig a Szovjetunió álláspontja ebben az esetben is a nemzetközi feszültség csökkentésére és a Távol-Kelet béké­jének megszilárdítására irányul. Természetes, hogy a nemzetközi fe­szültség olyan csökkentésére gondo­lunk, amely nem valamely állam, vagy nemzet szabadságának és nemzeti jo­gainak korlátozása és megnyirbálása árán érhető el, hanem amelyet ezen demokratikus jogoknak biztosításával, esetleges megszilárdításával lehet el­érni, ahogy azt az államok és népek élete haladásának érdekei megkövete­lik. Az említett ázsiai események fon­tossága ellenére sem gondolhatjuk azt, hogy az európai helyzet háttérbe szorul. Elég megemlíteni a párizsi egyezményeket, hogy tudatosítsuk, mi­lyen kiéleződött helyzet alakult itt ki Nem kell bizonyítanunk, hogy a má­sodik világháború befejezése óta va­lamennyi háború utáni európai prob­léma középpontjában a német kérdés áll. Fel lehetne tételezni, hogy a há­ború befejezése óta elteit tíz év elég hosszú idő arra, hogy a német kér­dés megoldására kitűzzék a járható utat, a kézenfekvő eszközöket. Ennek ellenére azonban nem így áll a hely­zet. Míg a háború során és közvetlenül befejezése után a hitlerellenes koalí­ció valamennyi állama egyetértett ab­ban, hogy közös feladatuk biztosítani Németország fejlődését mint egysé­ges, békeszerető és demokratikus ál­lamét, addig már a háború befejezése utáni első években megmutatkozott, hogy ezen államok közül nem mind­egyik igyekszik valóban ezt a célt követni. Egyes államok számára, ame­lyek közé a Szovjetunió is tartozik, ez volt és ez ma is a német kérdés­ben követett politika alapja. Más álla­mok részéről azonban csak szavak voltak ezek, amelyeket aláírtak, de ugyanakkor nem szándékoztak komo­lyan betartani az aláírásaikkal ellátott egyezményeket. A Szovjetunió a Jaltában és Pot­sdamban aláírt nemzetközi egyezmé­nyek fő feladatának teljesítését kö­vette és követi. Nincs szó ezen egyez­mények egyes cikkelyeiről, amelyek közül sok már felesleges, mivel az események már régen túlhaladták őket. Azonban ezeknek a legfontosabb nemzetközi egyezményeknek fő problé­máját, Németországnak Igazi békesze­rető és demokratikus, egységes ál­lammá való felújítását nem vehetjük le a tárgyalási rendről, ha drágák ne­künk az európai nemzetek békéjének és szabadságának érdekei. Ez a prob­léma nyílt marad addig, mig az euró­pai béke megszilárdítása érdekében és ugyanakkor az egységes, demokra­tikus Németország nemzeti felújításá­ra való tekintettel is meg nem old­ják. A német r.ép növekvő békés erői megbízható támaszt találnak a Német Demokratikus Köztársaságban, amely rendíthetetlenül védelmezi Németor­szág egységének felújítását. Ezzel kapcsolatban kell vizsgálnunk a párizsi egyezmények kérdését is. Az „európai védelmi közösség" el­utasított tervezetében éppúgy, mint a párizsi egyezményekben végeredmény­ben egy a dolog lényege. Mindkét ter­vezet -kitárja a nyugat-németországi német militarizmus felújításának, az újrafelfegyverzett Nyugat-Németor­szágnak a nyugati államok agresszív katonai tömörüléseibe való bevonása kapuit. Nincs köztük nagy különbség. Azelőtt a nyugatnémet hadsereget az úgynevezett „európai hadseregbe", a párizsi egyezmények alapján pedig a „nyugat-európai hadseregbe" akarják besorolni. Erről csak ezt mondhatjuk: „Nem édesebb a retek a tormánál, nem fehérebb a szén a koromnál." ­Mindez közvetlenül megszegi a négy nagyhatalom aláírásával ellátott ismert nemzetközi egyezményeket, amelyek­nek célja megakadályozni a német mi­litarizmus felújítását. Ez ugyanakkor durva megszegése mind az angol-szov­jet, mind a francia-szovjet szerző­désnek, amelyek szerint Anglia és Franciaország kötelezték magukat, hogy közösen a Szovjetunióval intéz­kedéseket tesznek az új német ag­resszió ellen és kötelezték magukat, hogy nem vesznek részt a Szovjetunió ellen irányuló semmilyen katonai tö­mörülésben. Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaor­szág lábbal tiporják a Szovjetunióval közösen aláirt legfontosabb nemzetközi egyezményeket és szerződéseket. Min­den áron keresztül akarják vinni a párizsi szerződések ratifikálását és gyorsított ütemű megvalósítását. Az európai parlamentekben azonban erősen nyikorog, amikor a párizsi egyezményeket erőszakolják keresz­tül. Elég, ha megemlítjük, hogy minden kívülről jövő nyomás, az Egyesült Államok minden fenyegetése ellenére, amely azoknak szólt, akik nem hisz­nek a párizsi egyezmények szükség­szerűségében, a párizsi parlamentben csak a képviselők kisebbsége hagyta jóvá a párizsi egyezményeket. A brit képviselőházban ugyancsak csupán a képviselők kisebbsége volt hajlandó a párizsi egyezményekre szavazni. Ugyanakkor, amint ismeretes, a labour­ista csoport teljes egészében tartóz­kodott a szavazástól. Magában Nyugat­Németországban a munkásosztály va­lamennyi fő szak-, párt- és tömeg­szervezete, amelyek alapján bizonyos mértékig megítélhetjük a német nép többségének igazi gondolkodását, ha­tározottan visszautasítja a párizsi egyezményeket' és a remilitarizációt, mivel a német nép természetesen nem feledheti el a Németország számára oly súlyos két világháború következ­ményeit. Milyen értékük van tehát a kívülről kikényszerített párizsi egyezmények­nek, amelyeket az európai népek el­ítélnek és elvetnek? Mégsem lehet lebecsülni a párizsi egyezmények kedvezőtlen, sőt egye­nesen veszélyes következményeit ab­ban az esetben, ha azokat ratifikál­nák és megvalósítanák. A párizsi egyejmjények ratifikálásá­nak veszélye az európai népek szá­mára abból származik, hogy ezek az egyezmények nem a béke szilárdítását, hanem a háború előkészületeit szol­gálják. Talán kevés kalandor van az „erőpolitika" hívei között, akik any­nyira igyekeznek egyesülni a nyugat­németországi örjöngó revansistákkal és militaristákkal? Számolni kell azzal is, hogy a pári­zsi egyezmények ratifikálása a leg­súlyosabb csapást méri a német nép nemzeti érdekeire. A ratifikálás esetében a párizsi egyezmények a legfőbb akadályt fog­ják képezni a német kérdés megoldá­sának útjában. Hosszú időre lehetet­lenné teszik Németország egységének felújítását. Mihelyt Nyugat-Németor­szágot remilitarizálják és az milita­rista állammá válik, lehetetlen lesz Németország ezen részének Németor­szág keleti részével, a békeszerető Német Demokratikus Köztársasággal való egyesítése. Minden arra irányuló állítás, hogy a párizsi egyezmények ratifikálása nem lesz akadályára a Németország egységének felújítására vonatkozó termékeny tárgyalásnak, egy célt követ: minden eszközzel, a nyilvánosság félrevezetésével és becsa­pásával keresztülvinni a parlamentek­ben a párizsi egyezmények ratifikálá­sát. Ellenkezőleg, a párizsi egyezmények elutasítása és a négy nagyhatalom, Franciaország, Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió közti megfelekj egyezmények megkötése lehetővé ten­2. Kétfajta irányzat a nemzetközi politikában

Next

/
Oldalképek
Tartalom