Uj Szó, 1955. január (8. évfolyam, 1-26.szám)

1955-01-08 / 7. szám, szombat

1955. január 8. UJS20 7 A SZÖRNYSZÜLÖTT TANULSÁGOS TÖRTÉNET GYERMEKEK ÉS FELNŐTTEK SZÁMÁRA Irta: Simkó Margit Hol volt, hol nem volt, volt egy­szer egy kis szörnyszülött a nagy va­don kellős közepében. Ki ija-fija, senki sem tudta. Hiénák találták meg egy szép holdas éjszakán egy tölgyfa tövében. Tán izülöanyja dobta ld szé­gyenében. hogy ilyen szörnyet hozott a világra. Bizony nem hasonlított egyik állatra Mm. Vánnyadt testén hét fej éktelenkedett, halfarkát vas­pikkelyek borították. Száz lába közül az első páron fekete, csizmaszerü bórképződmény ráncosodott, hátához nyálkás szárnyak tapadtak. Undorító volt. Az állatok körülszaglászták és nem tudták, mit kezdjenek vele. — Tépjük szét, szólt a sakál — mindenkinek jut belőle egy falat — És már indult is feléje. — Csak lassabban, tisztelt kolle­gám — intett a róka. — Az én véle­ményem az, hogy hagyjuk életben. Az én bárányhúshoz szokott gyomrom úgysem bírná el az ilyen ízetlen cson­tokat. de kíváncsi is vagyok rá, mi­lyen lesz, ha felnő. Gyors futó vagy jó repülő válhat belőle. Bőre vastag, nem igen sebezhető. Ennek a fickó­nak még jó hasznát vehetjük. Vala­mit már úgyis tennünk kell. Hisz ti — fordult a vércsék felé — mahol­nap már egy galambhoz sem juttok, ti, farkas barátaim, elfogtatok-e az utóbbi időben egy finomhúsú őzikét? Magamról nem is szólva, akinek már rég fáj a fogam a kakashúsra. De nem jutunk majdnem semmihez. Mind oda­menekül az ember barlangja köré, és nehéz odaférkőzni. Az ember meg ahelyett, hogy felfalná, még eteti is őket, és barlangokat épít nekik. Las­san úgy elszaporodnak, hogy több lesz a bárány, mint a farkas Én tehát azt javasolom, neveljük fel ezt a csodabogarat. Ha csalódnánk ügyessé­gében, széttépni aztán is lesz időnk. — Ügy van — üvöltötték kórusban a farkasok. — Okos beszéd — mordultak fel a többiek. A róka diszkrét főhajtással honorál­ta az elismerést. Az egyik farkas haj­landó is volt mindjárt megszoptatni a talált gyermeket, és a szörnyszü­lött, mint a pióca, szopta magát tele mind a hét szájával. És csodák cso­dája, mire teleszívta magát, már két­szerakkorára nőtt. Másnap már két nőstény teje sem volt neki elég. Bőre kisimult, szárnyai megerősödtek. Ne­gyedik nap már futkosott, hatalmas szájait állandóan kitátva követelte az ételt. A hetedik napon éles fogai nőt­tek és éhdühében beleharapott az ép­pen soron lévő farkas tőgyébe. A vér­szagtól megrészegült, farkával csap­kodva maga körül, fákat döntött ki. Majd felrepült a magasba, ott meg­ragadott egy sasfiókát és kéjjel tépte szét. Sikongva élvezte a félelmet, amit az állatok között okozott és a levegőből lecsapva a vízbe, a halak ezreit marcangolta szét. Mér nem is harapott, hanem mind a hét torkából tüzes lángot lövelt, és felégetett min­dent, ami csak az útjába került. A vér és tüz csak csiholta kedvét A vadon lakói fejvesztetten menekül­tek földalatti odúikba. A szörnyeteg csúf testét még hatalmasabbra puf­fasztotta az öntudat. Belereszketett az erdő, amikor bömbölve rohant ke­resztül-kasul a tisztásokon. A szörny születése előtt bizonyos rendszer uralkodott az erdőben. Min­den állatnak megvolt a maga bar­langja. ahová a többi nem igen me­részkedett. Az erdő keleti lankáján élt az ember. Művelte földjét, ápol­ta gyümölcskertjét. Az özek, galam­bok, bárányok köréje telepedtek, és békés életüket csak ritkán zavarta meg a vadak támadó viselkedése. Ez a békés élet most egyszerre megszűnt. A szörny megtámadta az ember területét is. A virágzó fákat letiporta, az ártatlan állatok ezreit leölte. Vér-, égés-, halálszag terjen­gett szerteszét. Az ember kilépett barlangjából és szetnézett. A szörnyű pusztulás láttán egy pillanatra fájdalmasari lehajtotta fejét. A következő pillanatban izmai megdagadtak és mérhetetlen erő köl­tözött testébe. Megragadta kalapá­csát ... Ebben a pillanatban érkezett oda li­hegve a róka és lesimítva megperzselt bundáját, így szólt az emberhez: — Tudom, hogy nem kedvelsz en­gem, én sem nagyon szívellek, de a szörnyeteg megtizedelte családomat és barátaim sorát is. Ha összetesz­szük erőnket, könnyebbben elbánha­tunk vele. * » • A szörnyeteg elnyúlva fekszik a szétdúlt avaron. Dögrováson van. Hét feje közül hat levágva ott hever kö­rülötte. Szárnyai összetörve, lábai széttaposva, de még él. A farkasok, hiénák és patkányok ott lézengenek körülötte. Egyetlen megmaradt fejét lassan felemeli és körülnéz. Legyőzői láttán tehetetlen düh lobban fel sze­mében, de hangja alázatos, ahogy megszólal: — Miért büntettek engem, fiatalos meggondolatlan tetteimért? Bocsássá­tok meg hibáimat és én hálás leszek nektek, akik felneveltetek. Szánom­bánom gyermekes csínyjeimet. Segít­setek felépülni, és szavatok parancs­lesz számomra Vegyetek újra maga­tok közé, és én visszahódítom nektek az egész vadont, melyhez csakis nek­tek van jussotok. Szolgálataimért csak egyet kérek: adjátok vissza csizmái­mat, melyek nélkül lépni sem tudok Hisz ezekre úgysincs szükségetek. Az állatok összenéztek. A róka. aki a leggyorsabban gondolkozott, így szólt: — Farkasok, hiénák és többi tár­saim! A szörnyeteg ránknézve immár nem veszélyes, de szolgálatait felhasz­nálhatjuk. Azt javasolom, hogy ad­juk vissza csak félpár csizmáját. így járása bizonytalan lesz Egyetlen meg­maradt szájára tegyünk szájkosarat melyet csak akkor nyitunk fel, ha mi szükségesnek látjuk. Ezáltal megerő­sítjük sorainkat mindenkori ellensé­günk megfékezésére. Az állatok között morgás támadt. Egy csoport a róka ellen foglalt ál­lást: — Ki falta fel kölykeimet — üvöl­tött az egyik. — Ki égette fel odúmat — így a másik. — Ki irtotta ki családomat — bőgte harmadik. Ekkor a magasból egy galamb eresz­kedett alá és így turbékolt: — Ne higgyetek neki. Az ember óva int benneteket, ne adjátok visz­sza a szörnyetegnek búvös csizmáit, mert ebben rejlik minden ereje. Ha erdőnk békéjét meg akarjátok őriz­ni, ne húzzátok mégegyszer lábaira, mert fejei újra kinőnek és nem me­nekül tőle sem ellen, sem testvér ... Egy vércse riasztotta el a galambot és az erdő visszhangja ismételte: .. vér . .. vér. — Rágalom, merő rágalom — zo­kogott a szörny. — Ku»s — szólt rá a róka — majd újra felvéve diplomata modorét, nyá­jasan fordult az erdő vadjaihoz: — És most legyetek vendégeim! A terített zöld asztal mellett könnyeb­ben jutunk eredményre a részletkér­désekben. Látva, hogy az öreg medve, akinek szava volt a vadonban, habeaik, gyen­géden vállonveregetve előre tessékelte: — Frissen csurgatott mézet is ké­szítettem bátyám tiszteletére. A szörnyeteg magáramaradt és ka­ján mosoly ült torz ábrázatára: — Ostobák! Csak egyik csizmám legyen a lábamon, a többi mér az én dolgom. Sarkadi Imre az új magyar próza legjelesebb képviselői közül való. Gyakran ír problémafelvető cikkeket, amelyek élénk irodalmi vitákat válta­nak ki. Ezekből a kisebb-nagyobb cikkeiből is úgy ismerhetjük meg, mint harcos írót, aki nem hallgatja el véleményét, hanem nátran szem­benéz mindennel, amit rossznak, hely­telennek ítél. Ha harcosnak ismertük meg itt-ott olvasott írásaiból, akkor most írónak, javából való írónak ismerjük meg nemrégen megjelent kötetéből, a „Ve­réb-dülő"-ből. Ez a könyv Sarkadinak tizenöt el­beszélését tartalmazza. Kettő: „A szökevények" és a „Felkelők" a hábo­rú alatt szerzett emlékeiből meríti té­máját. A többi a felszabadulás után játszódik le, a falvakon és tanyákon. írásainak tartalma: a paraszti, a szövetkezeti élet. Fő problémájuk: a régi és új harca, az új ember, a sze­relem, a szövetkezeti gondok. Ami a témaválasztást illeti, Sarka­di napjaink legégetőbb problémái felé fordul. A falura megy és azt a harc­cal, ellentétekkel teli, zsibongó életet mutatja be, ami ott naponta folyik. Ami novelláiban új, az a sematizmus­tól mentes írásmód, amivel alakjait megjeleníti és beszélteti. Sarkadi em­berei nem frázispuffogtató, hibanélkü­„Veréb-dűlő" Sarkadi Imre könyve li hősök, hanem a nép valódi, ízes nyelvét beszélő emberek, akik sok­szor a típus fogalmát testesítik meg. Sosem fogjuk elfelejteni „A Horto­bágyon" című elbeszélés Bujdosó Andrását, aki minden rábeszélés elle­nére ellenáll és ha életébe kerül is, nem hajlandó a ménest nyugatra haj­tani. Mint típusra gondolunk a „Szö­vetkezetiek" Barla Mihály kanászára is, aki kommunista módra dolgozik. De megmarad emlékezetünkben még sok-sok Sarkadi-alak, akiket az író­nak sikerült úgy megrajzolnia, hogy ezekre mindig úgy gondolunk, mint valódi, élő, hús-vér emberekre. Üj Sarkadi írásaiban az is, hogy bő­ven beszél az emberek lelki életéről. Alakjai nem az élet örömeiről lemon­dó aszkéták, hanem egészséges embe­rek, akik az élet tengernyi problémai mellett tudnak szeretni és szerelme­sek lenni. Legtöbb elbeszélésében te­ret kap a szerelem, éspedig nem egyszer, mint központi probléma. Ezt bizonyítják „Szerelem" és „Szerelme­sek" című elbeszélései. A szerelemről úgy ír, mint amilyen az a valóságban. Nem mesterkélt s nem álszemérmes, hanem reálisan látja a szerelmet. Üg\ ír róla, mint amilyen az egészséges szerelmi élet a valóságban. írásainak olvasása közben úgy érezzük: nemcsak elbeszéléseket, hanem eleven életet kapunk Külön dicséretet érdemelnek azok az elbeszélések, melyeket Sarkadi a kormányprogram után írt s amelyek­ben az önmagukkal tépelődő paraszto­kat rajzolja, akiket akkoriban egy gond emésztett: kilépni vagy bentma­radni a szövetkezetben. Erő, meggyőzés árad ezekből az útmutató írásokból. A „Veréb-dűlő" záró elbeszélésébe, a „Kútban" című­be, amely hiteles elevenséggel egy falusi lakodalmat ábrázol, mellékepi­zódként egy kútbaesés történetét szőtte. Ezt a történetet egy kicsit valótlannak érezzük. Az elbeszélés hatásos lett volna akkor is, ha nincs benne Biró Máté nyolc-kilencérás kútban való tartózkodásának hosszú leírása. Mindenesetre így sem csök­kent az elbeszélés hatása. Sarkadi írásai meggyőző erejükkel és zamatos stílusukkal sokszor elérik a legna­gyobb parasztelbeszélők írásainak szintjét. A „Veréb-dülővel", melyet Szőnyi Gyula rajzai díszítenek is amelyet a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó je­lentetett meg, olyan írások gazdagít­ják a7 új magyar prózát, amelyet a jövőben is nagy érdeklődéssel fognak olvasni. Balázs Béla Barátomnak, Botka Istvánnak, Lille-be Nekem program, állásfoglalás a békéért kiáltani versek ritmusában. És az esztétikát én ez egyszer elvetem! Félredobva, hangosan kiáltva, zörögve, dobogva, nemet jajdulok minden észtvesztőre! Älljt parancsolok, vagy szép szóval kérve, hogy akarjunk nemet! Akarjuk, mert a gyermekek, lám ök is akarják, Dalolják a békét, és nincs jogunk jövőjük szentségét porba rántani, vagy vérbe. ... Béke kell nekünk! Béke! — Nektek is Botkáék, Lille-ben, Franciában, a fekete bányák ölén, unokátok szemén, mosolyában, békét akartok látni, tudom! — Emlékszem, sírtatok a háború után, az öröm gyöngítette megmart szívetek. Emlékezzetek. Két éves volt akkor a fiam, a tiétek huszonegy talán, ő maga esküdött, maga, Fiam helyett meg én, hogy amíg élünk soha, soha nem alkuszunk; sem te, sem ő. Itt az idő, megtartani a szót! Velünk már milliók kiáltották el, hogy nem! Dobbanjon most az indulat Lille-ben is: Nem és nem! — Nem! — Fiam mellé azóta, mint gyönge rózsatő már nő a kislányom is, virágba nő, s a fázó madarat kéri a meleg szobába; becézni vágyik, bimbós anya-vágya. Fiam ismeritek! Fiam szemében tíz boldog tavasznak nyárba érő sugara ragyog, és lám, tőlük falnák el a jövendőt a háborúra éhes farkasok. — Kiáltsatok! Nemet lobbantson szívetekben az emlékezés és a való jelen. Nem! Akarjátok, hogy nem és nem! — Tőletek tanultam sok erőt gyűjteni, a nyíló értelem általatok lett gazdagon látó. Nagyot kiáltó szavam most én küldöm át a határokon. Nem rokon, vagy ismerős; kenyeres társaim voltatok, testvéreim, és a háború roncsain ti is ott álltatok velem, hogy felépítsünk egy boldog jövőt. Nekünk itt a Tátra alján, a Duna völgyén engedelmeskedett a történelem; ezt üzenem, és azt kiáltom, Botka István, hogy a Lille-i bányák aknasorán a te szavadtól harsogjanak a falak és a társaid szíve-vére, a kiáltásokban feszüljön erőre, s mint riadó harsogjon a szó: Béke! Gyúr c só István

Next

/
Oldalképek
Tartalom