Uj Szó, 1954. december (7. évfolyam, 291-316.szám)

1954-12-11 / 300. szám, szombat

1954. december 11. UJSZ0 y^Iélaa nem ári a hiúság Karcsi barátom mesélte el az alábbi történetet. AZZAL KEZDŐDÖTT, hogy szüret után, egy napos délutánon Takács Feri nyitott be hozzám. Hóna alatt egy csomó füzetfélét szorongatott. — Elhatároztuk — mondotta — hogy színjátszó-csoportunk előadja a Liliomfit. Szellemfi szerepét neked szántuk. Itt a' darab gépelt példánya — s letette a füzetet az asztalra. — De .. . — Nincs időm sokat tárgyalni — intett le, — sok helyre, kell még mennem. Tavaly a Ludas Matyiban nagyszerű voltál, ezzel is megbirkózol. Nézd át a darabot és este nyolckor gyere el az olvasópróbára. Elköszönt és terhével a hóna alatt távozott. Álltam és néztem a asztalon fekvő szerepkönyvet. Jobban esett volna, ha percekig könyörög, vállaljam el a szerepet. De a lényegen ez mit sem változtatott. Előkerestem a vonalzót és a piros ceruzát. Leültem, hogy Szellemfi szerepét aláhúzgáljam a könyvben. EGY NAPON úgy éreztük, mindenki tudja már a szerepét. Kitűztük hát az előadás időpontját. Ogy döntöttünk, hogy szombaton esfe játszunk, de addig is minden este próbálunk még. Rendezőnk, Takács Feri izgatottan és boldogan intézkedett, hogy a plakátok másnapra elkészüljenek. Reggel kint is függtek a palánkokon, hirdetvén, hogy szombaton este pontosan nyolc órakor tartjuk az előadást a kultúrházban. Lackó Magdára, a falu legjobb női színjátszójára osztották ki Mariska szerepét. Minden darabban főszerepet kap, ezzel mindegyikünk egyetért. Most is nagy lelkesedéssel próbált. Éreztük, hogy ő lesz az előadás egyik legbiztosabb pontja. Bátor, talpraesett lányka. Délután a kertben időztem, s az akácbokrok mögül Szűcs Jóska hangjára lettem figyelmes. Magdával ment el a közelemben. Éppen ezt mondta: — Miért játszol ebben a darabban? Ott voltam a tegnapi próbán. Bagót sem ér az egész. Szégyenletes kudarcot fogtok vallani. — Gondolod? — hangzott az ijedt válasz. — Én tudom, mi fán terem a színház — felelt Jóska mély meggyőződéssel. — Pozsonyban sok darabot láttam. Elhiheted, hogy kifütyülnek benneteket. Remélem, nem akarsz gúnyröhej céltáblája lenni. Nyugtalan lettem. Ez a szerencsétlen Jóska féltékeny Takács Ferire, aki régebben csapta a szelet a lánynak, s most attól fél, hogy rendezőnk viszszahódítja tőle próbák közben. Négy nappal az előadás előtt igyekszik Magdát lebeszélni a játékról. Kabátot kaptam magamra és Takácshoz siettem elmondani, am.it hallottam. Feri elmesélte, már régen érzi, hogy Szűcs ferdéh néz rá, pedig érre nincsen semmi oka. Megegyeztünk, hogy egyelőre nem szólunk a történtekről írta: VERES JÁNOS senkinek, este majd meglátjuk, hallgatott-e Magda a Jóska szavára. Az esti próbára Magda elkésve érkezett s azonnal Ferihez sietett. Közölte vele, hogy visszalép, nem játszik szombaton. Jóska tehát alapos munkát végzett. — Mi ütött beléd? Ilyen szép szerepről lemondani? — próbáltam Magdát visszahódítani. De ő csak a fejét fázta. Más irányú elfoglaltságára hivatkozott, s azt mondta, nem is érzi jól magét. Könyörgésre fogtuk a szót, megmagyaráztuk neki, mit jelent egy főszereplő kiesése négy nappal az előadás előtt. — Halasszátok el az előadást — mondta — közben találtok helyettem alkalmas szereplőt. Hiába tettük ki a szívünket, Magda hajthatatlan maradt. Pár perc múlva elköszönt s kisietett. A reménytelenség úgy fúrta magit belénk, mint a sajtba a kukac. Tanakodtunk, hogyan lehetne megmenteni a helyzetet, de nem jutott eszünkbe semmi. Gondolkodva cigarettáztunk, míg világosság gyúlt agyamban. " — Figyeljetek ide. Biztos vagyok benne, hogy Magda szerepelni fog. Felcsillanó szemmel fordultak felém. — Holnap mindent elmagyarázok, de addig várjatok türelemmel. MÄSNAP DÉLBEN felkerestem Kiss Jucit. Értelmes és mindenre kapható jóbarát ez a Juci, hamar megértette, miről van szó. Nagyott nevetett ter. vemen s biztosított arról, hogy minden tőle telhetőt megtesz az előadás érdekében. Hazamenet, a templom előtt találkoztam Magdával. — Mi újság? — érdeklődött. — Semmi — válaszoltam. — Ja igaz. Hát csak az, hogy Kiss Juci vette át a szerepedet. Fütyürészve indultam tovább. — Várj csak — állt elém. — Azt mondod, hogy Kiss Juci? De hiszen ő még sohasem játszott. — Itt a faluban nem, de egyebütt igén. És ezt a szerepet nem is kell tanulnia, mert félévvel ezelőtt játszotta valahol. Az esti próbán már ott lesz. Juci pontosan a megbeszélés szerint megjelent a próbán. A fiúknak és lányoknak már elmagyaráztam tervemet. — Magda nemsokára itt lesz — mondottam. Mikor bejön, mi úgy teszünk, mintha az első felvonást próbálnánk. Mindenki megértette, mit kell tennie. Felkészültünk az elkövetkezendőkre. Nyílt az ajtó, belépett Magda, s leült a hátsó sorban. — Egy, kettő — szólt Feri a színpadon lévőkhöz s megismételtette az ablakjelenetet. — Most csak néhány jelenetet próbálnak — súgtam Magdának, azokat, amelyekben Juci szerepel. Bólintott és feszülten figyelt a színpadra. Közben Juci a színpadi ablakhoz lépett. Olyan esetlenül mozgott, olyan csapnivalóan integetett, mintha valami nehéz pokrócot rázogatott volna ki az ablakon. — Mégegyszer — adta ki a parancsot Feri. Juci még rosszabb volt. mint először. — Nagyszerű, kiáltottam közbe hátulról — Bravó, Jucikám! Takács is elismerően bólogatott. Magda csodálkozva nézett rám. Aztán szó nélkül felállt, én sietve követtem. Az úton hirtelen kitört: — Megbolondultatok? Ez a Juci csapnivalóan játszik. Nem szabad a színpadra felengedni. — Hogyan? Neked nem tetszik? — csodálkoztam. — Szerintem Feri okosan tette, hogy őt választotta. — Ah — fakadt ki Magda, — hát hova tetted a szemedet? Hogy mondhatsz te ilyet, aki állítólag értesz a színjátszáshoz? Hiszen úgy mozog a színpadon, mint egy ólombábú. — Te — füllentettem újból — Feri talán azért választotta éppen őt, mert. . . mert fülig szerelmes belé. — No de ilyet! Szóval Feri képes volna elrontani az egész előadást, csak azért, hogy a szerelmese a primadonna legyen. Hallatlan! — Nézd, mondtam, az előadást nem halaszthatjuk el. Az egész falu nagyon várja a szombatot. S hogy az, akit Feri kiszemelt pótlásodra, a szerelmese, vagy sem, ez mindegy. Fő, hogy meglesz az előadás. — De nem mindenkinek mindegy — villan a szeme a holdfényben. — Ugyan kinek? — Például nekem. — Neked? — Igenis, nekem — csengett Magda hangja elszántan. — Nem engedhető meg, hogy egy szereplő elrontsa az egész előadást. — Késő — intettem tehetetlenül. — Nem késő — felelte dacosan. — Hogyan? — Ogy, hogy én játszom Máriskát.. . Huncutul kacsingattak ránk a csillagok, mikor visszatértünk a kultúrház elé. A fiúk táncot lejtettek örömükben, mikor megtudták, hogy Magda mégis játszik. Jucitól színlelt lámpalázzal, torkom köszörülgetve kértem bocsánatot, hogy hiába zaklattuk. Ebben Feri is segített. Juci sértődötten hagyta el a termet, de tudtam, hogy amint az ajtón kilép, nekidül a falnak a nevetéstől. AZ ELŐADÁSON minden úgy ment, mint a karikacsapás. Utána szinte szédültem a sikertől. Hazafelé menet Magda a kijáratnál belémkarolt. Szűcs Jóska még ott ácsorgott. — Ogy látom, Szellemfi nemcsak. a színpadon találja fel magát — mondta szomorúan mosolyogva. Vidáman intettem neki, s szaporán, lépkedtünk, mert csípett már az éjszaka hidege. STEFAN SABO: £lahű$ég, éh... / „Konzerváljunk" magyaru E cikkben nem holmi magyaros kcnzerválási módszerek ismertetésével kívánom növelni asszonyaink és leányaink befőzési tudományát. Csupán egy. különös, de elég gyakori jelenséget szeretnék kissé kipellengérezni. Ez pedig az idegen szavak helytelen használata. A Dél-Szlovákia-szerte „divatos" íelemás magyar beszédet már nem egy bíráló cikk vagy tanulságos szatíra ostorozta, á azt hiszem, nem sikertelenül. Sokan jó útra térnek, akik pedig még mindig csak plánoválnak tervezés helyett, azok készítsék el mielőbb utolsó plánjukat a heljes magyar beszédben való sútazra. Van azonban még valami, ami anyanyelvünket nevetségesen eltorzítja, ez pedig.az idegen eredetű, vagy idegen szavak helytelen használata. Lehet, hogy a „finomkodni", „úriaskodni" akarás csábít egyeseket az idegen szavak használatára. Azok például, akik a „hónap" szót „holnap"-nak mondják, ezzel mintegy finomkodni akarván, szívesen vegyítenek mondanivalójukba idegen szavakat is. A minap elképedve hallgattam egyik ismerősömet, aki a következő szavakkal dicsekedett németül tanuló kislánya szép sikereiről: „Már három holnapja rendszeresen, naponta konzerválunk németül". Szerencsére, még mielőtt a három hónap alatt összegyűlt hatalmas konzervhalmaz megjelent volna szemem előtt, rájöttem, hogy jobb sorsra érdemes, rokonszenves ismerősöm nem a konzerválásról, hanem a konverzálásról, vagyis a beszélgetésről akart szólni. Hasonlóan kPdves eset volt az is, amikor nemrég egy értekezleten felszólalásom után egy ismerősöm lelkesen megrázta a kezemet: „Garantálok, garantálok!" Bambán meredtem rá, fogalmam sem volt, hogy mit garantál. s mikor erre vonatkozó kérdést intéztem hozzá, buzgón megmagya rázta, hogy a felszólalásomhoz „garantált". Azt hiszem, aligha kell megmagyaráznom, hogy szegény össze tévesztette a garantálást a gratulálassal. Zenekedvelő ember vagyok, s ráérő időmben harmonikázni is szoktam. Az egyik szomszédom „művészetemtől" elragadtatva megkérdezte a múltkor: — Csak magánúton tetszett tanulni, vagy obszervatóriumot végzett? Készségesen iparkodtam megmagyarázni az illetőnek, hogy — konzervatóriumnak — a színét sem, láttam, magam tanultam, ami keveset tudok. — Pedig ezek igazán nehéz melódeák — szólalt meg újra „művészetem" nagyrabecsülője. Egy rosszul fogott kísérőhangnál is jobban bántotta a fülemet ez az „obszervatórium" meg a „melódea." Éjszaka az ágyamban forgolódtam és hánykolódtam, mert azt álmodtam, hogy az obszervatórium hangversenyt rendezett és nekem egy hatalmas csillagászati távcsövön (vagy ha úgy tetszik: teleszkópon) Liszt II. magyar rapszódiáját kellett elfuvoláznom, miközben az egyik őszszakállű tudós csillagász elismeréssel jegyezte meg: Ezek ám melódeák. Fonák és nevetséges helyzeteket teremthet egy-egy idegen szónak helytelen használata, kiforgatása Az ilyen helyzeteket pedig kerülnünk kell Hogyan? Alkalmazzuk helyesen á? igeden szavakat? Nem A legegvs/erfitoh megoldás: ne használjunk magyar beszédünkben elkerülhető idegen szavakat. Sági Tóth Tibor. Sajgató Péter, „vállalatunk igazgatója csak olyan ember, mint a többi igazgató. A szinte egy ütemre hajbókoló hivatalnokok láttára hajlandó lennél még azt is elhinni, hogy általános tiszteletnek, sőt szeretetnek örvend. Jelenlétében nem hallasz mást, mint: „Csak tessék, igazgató elvtárs.. . Parancsoljon, igazgató elvtárs . .. Hogy érzi magát, igazgató elvtárs ... És mit csinál a becses családja, igazgató elvtárs .. ." és így tovább, de minek is szaporítsam a szót, biztosan ismerik az efféle mondókákat a maguk munkahelyéről. Egy szóval tehát, szemre minden a legnagyobb rendben volt. Az igazgatóról egy szó nem esett. Nemrég azonban megtört a jég. Gyúlés volt az üzemben. Arról volt szó, Hogyan is teljesítjük a tervet. Mi•alett igazgatónk ékes szóval, lemlylr.t s mondatokban beszámolt arról, hogyan törekszünk vállvetve a terv teljesítésére, mindenki egy akarattal és helyeslőn bólogatott, néha elhangzott egy-egy „úgy van", a különösen hatásos mondatok után pedig tapsra verődtek öszsze a tenyerek. Nem mondhatjuk tehát, hogy a jelenlévő nagyszámú kollektíva tétlenül, vagy ahogy manapság mondani szoktuk, passzívan viselkedett volna. De tökéletesen megváltozott a helyzet abban a pillanatban, amikor a gyűlés elnöke köszönetet mondott az igazgatónak beszámolójáért és megnyitotta a vitát. A teremben dermesztő síri csend uralkodott, amelyet szinte fülsértően tört meg Pemete elvtárs gyomrának korgása. Szegény kartársunk el is pirult, zavarában, nem tudta, hogy mentegetődzék-e, amiért felkérés nélkül és akaratlanul beleszólt az immár szertartásosnak számító öt perces némaságba. De mégis inkább hallgatott, és többé semmi sem zavarta az áhítatos, megilletődött csen det. Már majdnem letelt a hagyományos öt perc, amikor — magam se tudom, mi ütött belém, talán fura módon ehösteltem magam önmagam előtt — fölálltam és szót kértem. „Kartársak, — kezdtem, t- az, amit itt, az igazgató elvtárs elmondott, mind igaz. De még ő se tagadhatja, hogy a sok bajért, ami sanyargat, elsősorban és egyedül az igazgatóság a felelős. Kérdem tehát, mit tett a vállalat vezetősége a hibák megszüntetése érdekében? De azonnal válaszolok is, és e<z a válasz bizonyára mindnyájuk szívéből fakad, kedves kartársaim: semmit sem tett, vagy legalább is olyan keveset, hogy észre se vettük. Például ebben a kérdésben, meg abban, meg amabban ... Sorjában elszámláltam minden galibát, ami csak hirtelen az eszembe jutott és nagy nekibuzdulásomban észre se vettem, milyen elképedt szemekkel merednek rám munkatársaim és hogyan ugrál tekintetük — fürge pingpong-labda módjára — rólam az igazgatóra, majd megint rám, aztán viszsza ... ide-oda, ide-oda. Végül is a nagy cikázásnak az lett a vége, hogy a hallgatóság pillantása megállapodott igazgatónkon, és a sok szempárból egy néma kérdés sugárzott feléje: „Hát ehhez mit szól? Micsoda szemtelenség !" De tárgyilagos ember létemre el kell ismernem, hogy nem csekély számban akadtak olyan szemek is, amelyek csúfondárosan, szinte nyelvöltögetően' meredtek reá: „Hát ehhez mit szólsz? Most végre megkaptad! Hadd lássuk, telik-e a szuszból feleletre?" Az igazgató azonban ez egyszer adós maradt a válasszal. Valamit súgott a mellette ülő elnök fülébe és az engedelmesen továbbította szavát hangosan mifelénk: — Az imént elhangzott megjegyzéseket, kedves kartársak, komolyan fontolóra kell vennünk. A vállalat, vezetősége érdemük szerint foglalkozni kíván velük és a legközelebbi gyűlésen beszámol arról, hogy milyen intézkedéseket foganatosított a bajok orvoslására . .. A gyűlés ezzel véget is ért, indultunk hazafelé. A legközelebbi utcasarkon elém toppant Dudás kartárs. — Engedd meg, hogy megszorítsam a kezed ... — kezdte és hangja remegett a visszafojtott érzelmektől. — Végre megtaláltuk azt az embert, akire a vállalatnál szükségünk van. Te vagy az, kedves kartársam! De azt még te se tudod, hogy az igazgató úr a vállalat kocsijával jár vasárnaponként kirándulásra ... Betértem egy étterembe, hogy megvacsorázzam. Alig ültem le, Garas kartSrs dugta be fejét az ajtón. Köru/nezett és amikor észrevett, szapora léptekkel az asztalomhoz sietett. — Legény vagy a talpadon, — suttogta a szája sarkából, közben gondosan még egyszer körüljáratta szemét a helyiségben, — de arról megfeledkeztél, hogy az igazgatónk semmibe veszi a legkiválóbb kádereket. Bizonyítékot akarsz? Nézz rám! A legszívesebben kitekernék a nyakam és miért? Csak azért, mert nem félek tőlük ... Amikor aztán odahaza éppen a^n voltam, hogy levetkőzzem és bebújjak a paplan alá, fülembe harsant a csengő szava. Bumfordi kartárs állt az ajtó előtt. — Ne haragudj a zavarásért, de úgy véltem, most biztosan egyedül talállak ... Talán mondanom sem kell, hogy haragudtam, mégpedig nem kevéssé. De ez cseppet sem zavarta. ' — Ide figyelj, sok dolgot elmondtál, de távolról sem mindent. Tőlem kaphatsz adatokat a derék igazgatónkról! Majd meglátod, micsoda jómadár ... Kora hajnalban a kapu előtt várt a menyasszonyom. — Neked meg elment az eszed? Nyelvesné járt nálam, azt mondja, hallotta, hogy rendet akarsz teremtem a vállalatoknál. .. Csak azt üzeni neked, hogy amikor egyszer takarított az igazgató szobájában, egy szilvapálmkás üveget és pohárkákat talált. Azt hiszi, ezt az adatot sikerrel felhasználhatod ... A hivatalban a folyosón elém toppant Nefelejts kartárs. — A pereputtyáról rríiért nem beszéltél? Nézz csak körül, itt van a hetedízigleni rokonsága mind egy szálig ... Az illatos helyiségben, amelyet vonakodunk a nevén nevezni, Káposzta kartárs lesett rám. Arcszínéről Ítélve, nyilván jó ideje. — Végre hogy jössz. .^Engedd meg, hogy kifejezzem őszinte csodálatomat. De arról miért nem beszéltél, hogy vájlalatunknál vezető, pozícióba csak olyan ember kerülhet, aki igazgatónk szűkebb pátriájában látta meg a napvilágot? Hát meddig tűrjük ezt még? .'.. így ment ez unos-untig, míg végre elérkezett a legközelebbi üzemi gyúlés napja. Az igazgató pontról pontra válaszolt a megjegyzéseimre és azt is elmondta, hogyan orvosolják a bajokat, amelyekre legutóbb rámutattam. Az elnök megnyitotta a vitát. Csend, szótlan, néma csend, ez egyszer még Pemete feltűnési viszketegségben szenvedő gyomra sem hangoskodott. Tiz percig ültünk így áhítatos szótlanságban, mig végre az elnök megunta hallgatni a semmit és berekesztette a gyűlést, megállapítva, hogy a megjelentek vita és megjegyzések nélkül tudomásul vették igazgatónk válaszát. Elgondolkozva és nem kevéssé megelégedetten igyekeztem a megszokott vendéglő felé, hogy megvacsorázzam. A legközelebbi utcasarkon várt rám Dudás kartárs. — Csak annyit mondhatok, — sziszegte felém, — hogy csalódtam benned. Isten veled! . Sarkonfördult és elment. , Az étteremben Garasos kartárs lépett az asztalomhoz. Kiállításon kéne mutogatni a magadfajta kollégákat! Hogy élhettél igy vissza a bizalmammal...! Bumfordi kartárs szokása szerint éjfél tájban vért fel az ágyamból. — Te gyáva fickó! Az ember ellát adatokkal, te meg hallgatsz, mint a sír! Reggel a menyasszonyom megint a kapu előtt várt rám. Alig pillantott meg, rám támadt: — Miért nem hagysz békét a közügyeknek! Nyelvesné megint nálam járt, azt mondta, hogy közönséges szélhámos vagy! Nefelejts kartárs a folyosó sötét mélyéből toppant elém, mint a számonkérö lelkiismeret: — Szégyeld magad! Te áruló. Káposzta kartárs az illemhelyen lesett rám. — Tudod mi vagy? Egy közönséges ... de kár szót vesztegetni rád ... Vállalatunk valamennyi alkalmazottja végre egy nézetet vall: mind megegyeznek abban, hogy gerinctelen alak vagyok, akinek nincsenek elvei, és becsülete sincs... Fordította: Tóth Tibor