Uj Szó, 1954. november (7. évfolyam, 265-290.szám)

1954-11-05 / 268. szám, péntek

4 m szo 1954. november 5j; Magyarországi útinaplómból HÖMfUQ Á huszitizmus története és problematikája sokáig üres színfoltot jelentett a magyar olvasó érdeklődési körében. Jósika regényét alig olvasta valaki, a hivatalos történelemtudomány pedig nagy ívben kikerülte a kényes témát. A régi Magyarországon mindössze TóthSzabó Pál írt egy könyvet a huszitizmus magyar vonatkozásairól. Egyetemi magántanár volt Pesten, aki a proletárdiktatúra idején végre e kérdésről is tarthatott előadást. Kevesen hallgatták; jómagam már csak konstanzi személyes élményeinek érdekességeire emlékezem: könyve megírása előtt környezettanulmányozásra és ihletgyűjtésre a tett színhelyére, a Husz máglya városába utazott. A magyarországi olvasó közönyén nem lehet csodálkozni, de hogyan sáfárKodott a szlovákiai magyarság új áilamkerete egyik döntőszínezésű történelmi élményével? A felelet szégyenítoen siralmas. A huszitizmusra akkor kezdtünk jobban felfigyelni, amikor egy erdélyi író, Méliusz N. József, felolvasó körútján megismertetett bennünket a huszitizmus fontos erdélyi adalékával: az 1437es parasztlázadással. Amikor a KORUNK e fontos esemény négyszázéves emlékére különszámot adott ki, már sokain jegyezték meg a szász nemzet egykorú jegyzőkönyvének a huszitizmus hatását dokumentáló passzusát: „Jegyezd meg, hogy az Úrnak 1437. évében egy Nagy Antal nevű magyar fellázadt, s a parasztok gyülevész népével egész Erdélyt meg akarta hódoltatni, különösen pedig a nemeseket." A huszitizmus sohse volt csak cseh belügy. Világot mozgató esemény volt: embereket és osztályokat, szegényeket és gazdagokat támadásra és védekezésre mozgósító erő. Ideje, hogy a magyar olvasó teljes valóságában és kihatásában megismerje a történelem egyik legfontosabb forradalmi mozgalmát. Josef Macek most megjelent könyve: „,A huszita forradalmi mozgalom" (Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó) e tekintetben az űrkitöltés szerepét van hivatva betölteni. Végszövegezése ugyanakkor a huszitizmus jelentőségét sugalmazza: „A XV. századig a huszita forradalmi mozgalom volt a világtörténelem leghatalmasabb osztályharca a feudalizmus korszakában, ez ingatta meg legerősebben a hűbéri rendszert". A huszita mozgalom indítéka vallási eredetű volt. Ďe ez a középkori jelleg, mely az élet minden vonatkozását átjárta és uralta, c korszak végén álszent farizeizmussá kopott, és üres formalizmussá idegenült: a keret tartalom nélkül, béklyózó, zsarnoki vasrostéllyá merevedett. Az egyház süllyedését, züllésig lemeztelenedett valóságát csak az anyagi és hatalmi erők terrorjával lehetett, úgy ahogy elkenni. Az egyház uralkodott a lelkeken, de uralkodott a földeken is. A feudalizmust legtöményebben és egységben az elidegeníthetetlen egyházi birtok és vagyon jelentette. Az egyház így a legnagyobb materiálisán érdekelt világi tényező lett: vérképének sejtjeit arany dukátok, ezüst tallérok, forintok és rézgarasok képezték. — A pénz hatalmas nemzetközi templommá változtatta az egyházat, ahol szemérmetlenül kufárkodtak az emberi ájtatossággal — jegyzi meg Macek. Amilyen mértékben zsugorodott az egyházi keret tartalma, olyan mértékben neszelt fel a hívő a változásra: példaképe, a püspöktől a lelkipásztorig elhalványult, és a szegénység egyszerre és egyidőben eszmélt e tény kihatására és magyarázatára: az egyház világi úrvoltának népet uzsorázó kikerülhetetlenségére és következményeire. E kor reformátorai mind eretnekek voltak: az egyház reforniálását, javítását célzó igyekezeteik a „bűnbeesett egyház" ellen irányultak, annak feudalizmusát, népnyúzó szerepét rohamozták. Husz ártatlansága tudatában vallja bírái előtt: „írásom és egyéb más tettem indító oka csak az volt, hogy az embereket kivezessem a bűnből". Husz prágai elődje, Drezdai Miklós prédikációidban, az egyház, ez „apokaliptikus szajha" elleni küzdelemre hívja fel hallgatóit. Az egyház vallási züllöttségének arányát az egyház feudális erejének növekedése határozza meg. „Királyságunk egyházi hatóságai a földből származó bevételek harmadát tartják kézben", állapítja meg Husz, ami a gyakorlatban teljes világi önzést és népherdálást von maga után. A hívők, a nép: adóalany, és semmi más. A bölcsőtől a sírig „a papok pénzkövetelő kinyújtott tenyere" kíséri a hívőt. És az eredmény? Husz nyíltan vádol: „óljaikat jobb fedő fedi, mint a falvak templomait és az uraságok várait, nekik minden megadatik, a szegény pedig mindenütt nyomorban fetreng... még az ulolsó garast is, amit az anyóka keszkenője csücskébe kötött, amit még a rabló se venne el, ezt a garast is kicsalják tőle." Husz támadásának iránya nyílegyenesen mutat a lélekrontó „Szerencsétlen gazdagság" felé, „melyben az egyház fulladozik éš amely csaknem megmérgezi a kereszténység lelkét. Honnét ered a pápa, püspökök és a többi papok közötti torzsalkodás? A kutyák marakodnak a koncon. Vedd cl tőlük és abbahagyják a marakodást. Macek Husz gyógymód-javaslatát történelmi eredménnyé fokozza- „Elvenni a kutyáktól a csontot, egyet jelentett a feudalizmus alapja elleni forradalmi támadással". Mi volt Husz bűne? Hogy ezt a tényt és igazságot a népnek mondta meg. Ha tudományos értekezés formájában és latin nyelven fekteti le tanait, felettesei legfeljebb megdorgálták volna, de Husz a csont-hasonlatot a templomban prédikálta csehül és érthetően. Husz a nép nyelvén és a nép javára beszélt. Főbenjáró bűnét csak máglyahalállal lehetett megtorolni. De a konstanzi máglyán szabadsághős született: eszméitető, lázító, bosszúló, visszaütő világerő. Husz máglyahalála forradalmi jeladás volt, a nép megértette és vállalta: a huszita forradalmi mozgalom útjára indult. Az indító e harci folyamatban természetszerűen és törvényesen csak a szegény nép lehetett. Macek a tényeknek megfelelően osztja ketté a mozgalom menetét. Az elején a szegény nép áll a huszita forradalmi mozgalom élén. Ez a Tábor korszaka, utána a polgári ellenzék veszi át az irányító szerepet. Engels jól látta, hogy a polgárok lázadása e korban az egyházi kiuzsorázás ellen irányult, de e lázadás nem jutott túl az „olcsó egyház" követelésen. A szegénység hegemóniavesztése után nemsokára az „úri-egység'

1' számolhatta fel Lipanynál a huszitizmus katonai erejét, melynek legyűrésére addig hiába mozgatták meg a világot „keresztes hadjárat

1' címén. A cseh történelem e leggyászosabb napjáról csak a burzsoá történelemírás cseh reprezentánsa, Josef Pekár, írhatta 1934-ben: „Kereken kijelentem, hogy az egyesült cseh pártok győzelmének napja a táboriták és árvák katonasága felett, történelmünk szerencsés napja". Ha a csehszlovák polgári demokrácia hivatalos történetírója népe törzsökös forradalmi hagyományaival így sáfárkodik, ki csodálkozhat a tegnapi és mai antihuszitákon, akik a huszitizmust mint borzalmat, mint a lumpenproletariátus rémuralmát ültették az agyakba?! Lépes György erdélyi püspök „tetves juhokróľ-í beszélt. Csak a lényegét felejtették el, az okot nem bolygatták. Jaj a fogdmegeknek és a kegyetlen uraknak", emelte fel szavát Husz. a Tolsztojt is megrázó „emberhalász", Chelčicky pedig cáfolhatatlanságot idéz: „Az urakba dolgozó falu véréből élnek, abból, amit sok kigondolt hazugsággal szereznek meg a közösségtől, melyet nem tekintenek egy testhez tartozó tagoknak, de megvetendő ebeknek''. Ebek lázadása történelmi lehetetlenség, ha azonban ebekké aljasított emberek tévedést korrigálnak, akkor azt forradalomnak hívják! Forradalomnak vannak borzalmai, de a huszita mozgalmat épp az különbözteti meg a többitől, hogy itt tudatosan az emberjobbító tényezőket erősítették. A husziták apostoli tudata a küldetésszerű szerepben élte ki magasabbrendűségét: a humanizmus csírái mindenütt kitapinthatók. A szegény nép nagy prágai prédikátora, az ugyancsak mártírhalált halt Ján Želinský, a „prágai vallás'

1 ^világjebbitó útját óhajtozza: „Óh. bárcsak Prága minden hívő példaképévé válna, nemcsak Morvaországban, de Magyarországon. Lengyelországban és Ausztriában is. És ekképpen terjedne el az Úr szava az egész világon." A borzalmak gyakorlására az ellenségnek volt szabadalma és menlevele. A „keresztes-hadjárat" a gyakorlatban nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, mint a husziták kiirtásának szabad és büntetlen lehetőségét. „Eltaposandók, mint a mérges férgek, testüket kínoz ni kel] és megölni", hangzott a pápa és a császár közös parancsa. A huszita hadak fénykoruk teljében külföldi „portyára indulnak és eljutnak Nürnbergig, Danzigig és a Szepességig — tanaikat hirdetve és nem rabolva és fosztogatva! Propagandahadjárat az, ha úgy tetszik: ők „nemescélú hadjáratnak' nevezték ezt az egyszeri, a történelemben sohse volt hadi kalandozást. A régi krónikás büszkén írhat ia: „Sem olyasvalakiről nem tudok, aki valaha is hallott volna ilyesmit, sem a krónikákban nem írtak róla". Akik a huszitákat csőcselékké, csűrhévé, fosztogatókká és barbáro2<ká igyekeznek átmázolni, azok nagy igyekezetükben kissé megfeledkeznek II. Pius pápa döntő ellentanúságáról, aki mint Aeneas Sylvius Piccolomini, a helyszínen tanulmányozhatta a huszitizmust, Táborban szerzett benyomásairól többek között ezeket írja jelentésében: „Diákok és igen sok latinul tudó polgár jött velük. mert ennek a hitszegő emberfajtának egyetlen jó tulajdonsága van, hogy szereti a műveltséget". Nagy szó ez az ellenség szájából! Mond azonban a későbbi pápa különbet is: „Táborban az egyszerű nők műveltsége felülmúlta az olasz püspökök műveltségét"! A huszitizmus történelmi szerepét csak a tudatlanság vagy a tudatos megtévesztés kisebbítheti. Kihatása, máig érő folyamatossága pontosan kimutatható mind cseh, mind európai vonatkozásban. Macek könyve végén ezeket a vonatkozásokat és kapcsolatokat sorakoztatja fel. A huszitizmus külföldi visszhangját egy európai térkép szemlélteti, magyar vonatkozásban azonban hibásan. Valahol Szolnok tájékán látható, egy vörösen megkarikázott huszita gócpont, Bábolna néven. A „cseh tévelygések" szülte 1437-es parasztlázadás színhelye csakugyan Bábolna, ez azonban mélyen bent fekszik Erdélybein, Torda közelében. Apáti, Bábolna és Kolozsmonostor a színhelye e lázadásnak, melynek hőse és mártírja Budai Nagy Antal. Egy új kiadásban (cseh vagy szlovák biztosan lesz még belőle) ezt a térképhibát feltétlen ki kell javítani! (Itt jegyiem meg, hogy Macek könyvének Krejča által készített címlapja: jő!) A ' máig érő kapcsolatok felsorakoztatásánál Fučík nevét, sajnálatos módon, sehol sem .találjuk, pedig antifasizmusa a huszitizmus gyökereiből is táplálkozik. Egyik általa kiadott illegális lap címe nem véletlenül volt „Tábor

1' A tegnap és a ma itt és így találkozik termékenyítőn, felmagasztalón. Husz máglyahalála és Fučík mártiriuma döntően igazolja Engels meglátását és próféciáját:, „Csehországban minden valóban nemzeti mozgalom nemcsak proletár, hanem a huszitákra erősen emlékeztető mellékízt fog kapni" Fábry Zoltán. „A kerek világ legragyogóbb foltjának- nevezi Szigligetet és a környező vidéket Eötvös Károly, a Balaton legkitűnőbb ismerője. Valóban varázsos, tündéri ez a vidék. Romkoszorúzta bazalttufa hegyeit sok magyar költő megénekelte, zsonganak a versek és népmesék a fülemben, amikor a porló homokos úton, végeérhetetlen szőlőkertek és gyümölcsösök közt a Rákóczi Ferenc emlékére emelt „Rodostó"-menház felé kaptatunk. Sötétszürke, hatalmas bazaltoszlopok őrzik, vigyázzák a tájat, amely szépségével, kellemével, mandula- és fügefáival, a mélyben hol opálosan, hol égkéken tündöklő Balatonnal az olasz azúrpartra emlékeztet. Van valami megnyugtató és egyben felemelő ebben a szépségben, lenyűgöz a természet kelleme, bája, az ízlelt bornak üdítően édesfanyar íze, könnyű mámorba ringató illata. Itt a menházban mérik az ország egyik legjobb borát, a tüzes badacsonyi kéknyelűt, és e szőlőskertek lakóiban is érzed a kedvességet, a kellemet, a íüzet, amelyet mintha a vulkanikus hegy vére táplálna. Mindegyik kert egy elhatárolt külön kis birodalom, ahol tavasztól őszig kedvderítő az élet, de vájjon milyen lehet télen, amikor a tél és a zimankó elválasztja az egyik házat a másiktól. A kertek egyikében pirospozsgás fiatalaszszony karján csecsemőt ringat. — Szép itt az élet télen is — feleli kérdésemre. — Nem hagyjuk el a hegyet, itt élünk a zimankóban is, ha fúj a jó hideg a Balaton felől. • Szigligeten, az ezerötszáz lelket számoló faluban megszűnt a csecsemőhalandóság. Az iskolakertben játszadozó óvodások előtt meg kell állnom, olyan szépek, takarosak, gondozottak. Többnyire szőkék és sötétszeműek, bőrük bársonyos és a vér hamvától, a naptól barnapiros. A felszabadulás előtt egy as*szonynak sem volt nagykabátja — hallom a falu tanácsának fiatal titkárnőjétől. Kendőben jártak, ha nagy volt a hideg. Ma mindnek felöltője, kabátja van, és a legények vasárnap olyan „elegánsak", hogy ruha tekintetében felvehetik a versenyt a városiakkal. Nem volna itt hiba éš nehézség? Kiderült hamarosan, hogy van bizony, nem is egy. Még nem áll az új kultúrház és a fiatalok szervezete is akadozik. A régi kultúrház, a templom mellett, kicsi, és télen nehezen közelíthető meg. Jövőre feltétlenül tető alá hozzák az új kultúrotthont, és akkorra a fiatalok szervezete is rendbe jön majd. Bizony rendbe jön az is, hiszen akadnak már emberek, akik a hibákat felismerik, és orvoslásukon törik a fejüket. Valamikor gróf Eszterházyé volt ez a gyönyörű szigligeti táj, ez a dús és gazdag föld. Ma a volt grófi cselédeké, akik megbecsülik az új életet, a kapott földet. A Rókarántóra vezető út mentén és a Fő-utcában évszázadok óta nem épült annyi új ház, mint a felszabadulás óta. És ezek a házak szemrevalók, szép piroscserepesek vagy pala fedi tetejüket, és a bútor bennük új, a szekrények tükrösen ragyognak, a konyha is padlós és gyerekágy áll mindenütt a sarokban. Nem alusznak a kicsik a szülőkkel, a felnőttekkel együtt, vagy rongyos pokrócok és kivénhedett, agyonfoltozott subák alatt, mint egykor abban a „régi jó világban". örömmel regisztrálom mindezt, hiszen így van ez nálunk is, ahol közös földeken, kis egyéni gazdaságokban, nem adótól nyúzva, gondoktól korán megőszítve, hanem örömteli szívvel aratnak é^ vetnek szövetkezeti dolgozóink és parasztjaink. • A dologtalan urak egykori kastélyában, a levegős, napfénnyel teli szobákban ma írók alkotnak, és s^bad óráikban élvezik a Balaton selymesen simogató, egészséget adó vizét. A szeptemberi meleg különösen kedves a későn nyaralóknak, csónakok ringanak a vizén és van, aki horgászbotjával s vörösfarkú és ezüsttestű halacskákat lesi naphosszat a nádas mellett. A legszenvedélyesebb halász köztük Urbán Ernő, akinek egyébként új filmjét, a „Hintón járó szerelem" című elbeszéléséből irt vígjátékát itt forgatják Szigligeten. Ebédidőben, ahogy a Balaton felől az Alkotóházba iparkodunk, a hepehupás úton porfelhő támad. Hintó rebeg el, előttünk, négy pompás bábolnai fehér mén húzza a feketelakkos kocsit. Fenn a bakon büszke tartással ül a kocsis. Ejnye, de ismerős az arca! A kanyarban feltűnik a filmvevő gép és a filmdolgozók népes kara. A felvétel még nem indul, csak próbáról van szó, azért ugyancsak vidám és hangos ez a kar, annak ellenére, — ahogy később megtudom — hogy hajnali három óta vannak talpon. Egy gyönyörű napkeltét filmeztek már, és délutánra a kukoricaföldeken lesz dolguk. Ki kell használni ennek a napfényes szeptembernek minden óráját. A rejtély megoldódik, az ismerős kocsis: Szirtes Ádám, a „Talpalatnyi föld" Góz Jóskája és most Urbán Ernő új filmjének főhőse, a hintón járó szerelmes Berci. Ebéd után megismerkedünk Berci szerelmével, Vilmával, Péczöli Sándor bűbájos leányával is. És üdvözölhetem régi ismerősömet, Pécsi Sándort is, akit a mi közönségünk jól ismer az Erkel-filmből. Szót válthatok Bihari Sándorral, a Magyar Népköztársaság Kossuth-díjas művészével is. Az egyik tudóshoz illően sötét városi öltözetben, a másik paraszti ruhában kifestve, felvételre készen várja, hogy meginduljon vele a munka. Fárasztó a tűző nap melegében a filmezés, különösen a hosszú várakozás veszi alaposan igénybe a filmdolgozók türelmét. Nem csekélység kora hajnaltól napszálltáig kifestve és beöltözve talpon lenni, amíg .sor kerül a felvételre. A Nemzeti Színház egyik fiatal művésze azzal kurtítja' az időt, hogy sváb dialektusban kalandos történetet mesél. Csiklandós mondásokkal fűszerezi „Huber Tóniról és szerelméről'' szóló előadást. Egy másik fiatal művész komolyabb témával szerez magának hallgatóságot Aratás idején a begyűjtési minisztérium szénabrigádjával járta a falvakat. A lelkes színésztrupp tanúja volt valami csodálatosnak: hogyan lesz a kultúrából, az énekből, a dalból és tréfás jelenetekből kenyér. Nagyon is hihető, amit ez a lelkes fiatal művész mesél: hogyan terem kenyér a szinészbrigád dalai és tréfái nyomán. Megtudom, hogy azokban a falvakban, ahol jártak, de még ott ls, ahová csak a hírük jutott el, számokban kimutathatóan ugrott fel a begyűjtés eredménye az előadást követő napokban. Az egyik dunántúli faluban többezer néző gyűlt össze a szabadtéri színpad előtt. Alighanem a környező falvak népe is eljött az előadásukat meghallgatni, és amikor lejöttek a színpadról, simogató kézzel és még simogatóbb szavakkal köszönték meg a kedvet sugárzó, gyorsan pergő színes műsort. — Jöjjetek el jövőre is! — szóltak a bátrabbak, a félénkebbek csak éljeneztek. Volt olyan néző is, aki kőből faragott arccal ült volna helyén, de ahogy a nótaszóban felhangzott a neve, megelevenedett hirtelen a szoborarc, a szem megtelt eleven vidámsággal, csillogott és fiatalosan villogott, mint aki váratlan nagy ajándékipt kapott. A feleletet a dicséretre mindjárt másnap megadta — gyors és pontos beadással, túlteljesítéssel. Elgondolkoztatott a fiatal színész lelkes szava. Úgy éreztem, hogy méltó örököse a nemzet napszámosainak, akik ekhós szekéren járták az országot, és a szép szó szeretetét, a becsület erényét, a hazafiság érzését oltották a fogékony lelkekbe. Szép, apostoli munka ez, amit jövőre nálunk is szorgalmazni kellene. Egri Viktor