Uj Szó, 1954. szeptember (7. évfolyam, 213-238.szám)

1954-09-04 / 216. szám, szombat

1954. szeptember 4. III szo TEGNAP ÉS HOLNAP Vladimír Mináč regénye Mult, jelen, jövő: az emberi élet hármas egysége. Aki ezen oszthatatlanságból csak az egyiket látja és éli, aki ezt a másik kettő rovására erősíti: címet és így hatást "téveszt. Életünk — akármilyen furcsán hangzik is — a mult és a jövő jelenvalóságából adódik. A mult: az alaprealitás. Lezárt adalék, pozitívum, mely lehet^ példa, de lehet kölönc is. A mult a tanulság és tanítás mértéke. A történelem az élet tanítómestere: e mondás a mult pedagógiai értelmét húzza alá. A jövő: próba, hitelesítés, záróvizsga. A jelen végkalkulu. sát a jövő osztályozza, erényét, bűnét a jövő hívja elő. A jövő: az erkölcs jelenléte. A múltnál, voltnál, a jelennél, mostnál, a közvetlen érdeknél, nálamnál többért, nehezebbért és messzebbért élni és dolgozni — ez léríyegében minden erkölcs alapja és hatása. Vladimír Mináč szlovák író most magyarul is megjelent regényének címe: Tegnap és holnap. (Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, Bratislava.) A jelen a két végpont bizonyosságának megfelelően, nem kap címet. A jelen — noha majdnem egészen kitölti' a könyv anyagát — csupán pillanatfelvétel. De e pillanatfelvétel a Yiult és a jövő jelenvalóságának ^förvonalaitól kerekedik ki egészszé; oszthatatlansággá. Ez a hármas jelenvalóság a szocialista realizmus lényege, tehát az, ami megkülönbözteti a naturalizmus elsődleges és kizárólagos látleletétől. E magasabbrendű realizmus mult- és jövőbeli kisugárzásából adódik e regény keménysége, kérlelhetetlensége: a mult élményéi nem tűrnek szemhúnyást vagy rózsaszínt, a tanulság irgalmatlan realitásra késztet. E próbát kiállt»' jelen realitás most már a hitelesítés igényével léphet a iövő elé. „ A nsg°ny főalakja Lotár Péter tarito: a fcolt'pont embere A szio vák partizán a német halál táborokból testileg és lelkileg kiégve jön haza. Az asszonyok, kik elhurcolt férjeiket várják, megrohanják: láttae őket és milyenek voltak? „őrület csillogott a szemükben és állatian kopogott a bendőjük. Nehéz facipőt hordtak és gyenge volt a lábuk. Elestek, feltápászkodtak, aztán megint elestek és nem keltek fel többé. Rettegtek az élettől és rettegtek a haláltól is" ... de ezt a képet, ezt az emléket Péter magába nyeli és csak annyit mond: „Nem volt rossz bőrben" ... Kudlákné többet akart tudni: „Sovány volt?" — „No, nem valami nagyon", válaszolta Péter, az agybazárt kép azonban így beszél: „Hát lehet egy csontváz kövér vagy sovány? Megtapogathattad volna Kudlákné lelkem a combját, s lehet, hogy egy kezeddel is átérted volna. És láthattad volna egész csontvázát, akárcsak a röntgen alatt" ... A kifelé némulásnak ez öntépő kisugárzása írót dicsér. Mináč e minden-mindegy-állapot lel. ki rajzát mesterien közvetíti, de a motiválás teljességével, a végokkal mégis adósunk maradt. A tanító multösszegezése, tanulság nélküli nihilizmus: „Mindent láttál s minden rombadőlt benned. Nem akarsz látni semmit, nem akarsz tudni semmiről, betömöd a füledet, behunyod a szemedet. Mindentől undorodsz... Jöhet földrengés, vízözön, neked minden mindegy. Nincs senkid, semmid, csak tehetetlen harag a lelkedben, elkeseredés és reménytelenség.

1' A tanító érzi, hogy így nem élhet, azt azonban nem tudta, hogyan kell élni. Iskola? Gyerekek? Az iskola romokban és a gyerekeknek „nem mesélhet olyasmiről, amiben már maga sem hisz. Emberiesség? Szeretet

7 Jóság? Szépség? ... Minden hazudság, hazugság". Az elveszett hit a? emberben már csak állatot lát: „Utálom, hogy ember vagyok". A fasizmus embertelensége időzített aknaként, akkor is robban, amikor már elfelejtettük!... Péter elmair magától mindenkit: a dolgozókat, kikkel tegnap még egynek tudta magát csakúgy, mint a reakciósok mesterkedéseit, akik ideig-óráig azt hitték, hogy ezt a gyermeki sértődöttséget és erőtlenséget a maguk javára fölözhetik le. Pétert azonban csak egy gond rágja: miért is jött vissza? Nem jobb-e azoknak, akik ott maradtak?! Péter él és így lát és hall. Az élet szót kér, de Péter berzenkedve védekezik: „Miért nyomja mindenkinek valami a szívét s miért kell erről neki is tudnia. Miért rakják vállára idegen nyomorúságok terhét?" És hiába nem kíváncsi Péter semmire, „mégis mindent tud. Mindig többet tud az, aki hallgat". A falu képe és a falu hangja kiirthatatlanul és mindenkinél élesebben rajzolódik agyába és így hallgatásában eszmél önmagára. A mult kiölt betőle mindent, de a tegnapot nem feledheti: a haragot tanulsággá kell éltetni: „Ott a koncentrációs táborban _majdnem kiölték belőlem a dühöt, mert meg akarták ölni bennem az embert". Az eszmélés lassú folyamat, az érdektelenség olymérvű, hogy szinte felijedve teszi fel önmagának a kérdést: „Hogyan lehetséges, hogy visszatérése óta még csak eszébe se jutottak a gyermekek, akik tulajdonkép semmiről sem tehetnek". Ezt kérdezzük mi is. Utóvégre tanítóról van szó, akinek felettes hatósága nem engedélyezhet ekkora nemtörődöm csökönyösségét. Itt rossz helyen és rosszul motivál Ka Mináč az ébredést: a tanító elsődleges rezdülése a gyermekek felé nem húzható ki a végtelenig. Amit azonban itt hiányolunk, tehát a lassúságot, mely a gyermekekkel szemben az irrealitás fokát éri el, az a felnőttekhez való viszonyában ép e regény valószerűségét erősíti. Itt a hallgatás, a lassúság, az eszmélés plusszát eredményezi: nem szabad elsietni, elhamarkodni semmit: „Egyszer majd alaposan ál kell gondolnia az egészet. Hogy is áll az ügy vele, a többiekkel... De nem most. Talán egyszer, ha egészséges lesz és erős"... 1945 óta a falu képe megváltozott. Péter nem húnyhat szemet, látja, az új élet problémáit, megérti nehézségeit, akadályait: az embereket. A mezsgyeembereket például „akiknek a mezsgyéjüknél végződik a világ és persze az igazság is". A parasztoknál türelmetlenséggel csak rontani lehet: „Ő, milyen óvatosan kell bánni velük. Sértődősek mint a kisgyermek, mert büszkék. Vájjon mire? Talán a nyomorúságukra, - kérges tenyerükre, vagy az ezeresztendős rabszolgasorsukra?" Ezeket a földembereket könnyen izgathatja ellenállásra a falusi reakció azok ellen, „akik a sok rendelettől nem látják a népet". A tanító ezen a ponton lép ki a színre, most vizsgázik. Csendesít és felvilágosít, nyugtat és tisztáz, leleplez és viszszalázít: „Azok, akik közületek meggazdagodtak, megízlelték a jólét és hatalom ízét, urak lettek és urak kiszolgálói. Ezek már nem közületek valók, ezek már farkasok a bárányok közt, ezek már ellenségeitek. Ezek voltak, akik ma idekergettek benneteket, ezeknek az érdekében jöttetek ide". Amikor a tanító kilép a porondra: a hallgatás, a hosszú érlelődés nyugalmával beszél és így a mának ütköző izgalmait biztosan rendezheti el önmagában és másokban. Grila Jakab, az öreg kommunista, akit csak ütöttek és börtönöztek és aki a háború kitörésekor felmászott faluja tornyába és félreverte a harangokat, hogy utána a háború ellen izgasson ... (nem költött alak: 1941-ben ilavai társunk volt egy ilyen vészharang-kongató, hatalmas szál ember, aki nyáron is rókavörös kucsmát hordott) ... ez a Grilá Jakab február mámorában már a véggyőzelem konzekvenciáit sietteti: az utolsó ítéletet minden és mindenki felett és elfelejti, hogy „a világot nem lehet három nap alatt megváltoztatni, hogy ehhez sok-sok nap, soksok munka kell". Mináč tanítója és társai, a kommunisták, realisták: nem ismerik és nem terjesztik a hurrá-optimizmust, de leküzdik a kezdet nehézségeit. A traktor nem csodaszer, de a próba alanya és tárgya: „nem ugrottak fejest a dologba. Először csak az egyik ujjukat mártották belé, aztán a másikat, s mikor látták, hogy nem is olyan túlságosan hideg ez a víz, hát elszánták magukat". Lotár Pétert a mult összetörte, elhallgattatta, de a jelen a jövőre ébresztette. A gyerekekkel kezdődött: a jelen testet öltöt jövővalóságával. Bátyja, a volt partizánve zér írta neki egyszer: „Meghátráltál, azaz nem is hátráltál meg, hiszen bele se fogtál, mert mielőtt nekiszántad volna magad, köptél mindenre". A nihilizmus kényelmes magatartás: elvonakoztat mindentől és mindenkitől. Nincs kény szere, nincs erkölcse, nincs lelkiismerete, nincs jövője: kerüli a próbát, az életet. Valóságnélküli, munkanélküli. És a jelen: munkr). Nehézség és öröm: építés tudata. Lotár nihilista lehetett, amíg meg nem csapta a szocializmus szele, amíg nem világosodott előtte, hogy ebben a jelenben a holnapot építő emberekről van szó: a jövő erkölcsi elkötelezettségéről, zálogáról, magáról az erkölcsi hitelről. „Ilyen pillanatokban az ember gondolatokban átfut a napokon s az éveken, álmodozó és teremtő egyszerre, előrelát és. előreépít". A jövő: távlat. Emberélet és regénye nem lehet meg e távlat nélkül. A regény teljesség műfaja, a teljesség próbája, a távlat egésze, mult, jelen, jövő hármas egysége. E távlat nélkül nincs semmi. A jelen a múltból indul és jövőbe ér. A jelen holnap vizsgázik, a jelen a holnap távlatában él már ma is. íme a regény vég bizonyossága": „Látod, ez itt az ígé. ret földje. Ez a nagy darab fekete föld, ez a traktor, ezek a kiásott alapok, ezek az emberek. Kicsiknek és egyszerűeknek látjuk őket, de jegyezd meg magadnak: ezek a kicsi és egyszerű emberek teremtenek holnap új és nagyszerű életet... Mi pedig büszkék leszünk, hogy ott voltunk a kezdetnél is. Ma még verekszünk, visszasüllyedünk, lassan, nagyon lassan vonszoljuk magunkat, néha félünk, néha kételyeink vannak, de kiverekedjük a győzelmet. Ma még csak a kezdet kezdetén vagyunk. De befejezzük mindazt, amibe ma belefogtunk". Amikor ezt Lotár Péter mondja, aki nem akar többé az emberekről tudni, elhisszük neki, amikor ezt Mináč regényében olvassuk, mely a legsötétebb pesszimizmusban fogant, akkor igent bólintunk rá és optimista könyvet köszöntünk: jövőt. Jövőt pátosz nélkül, valóságot frázis nélkül. Regényt köszöntünk, mely elkerülte a pátosz hurkát, nem süllyedt a frázis hínárjába, annyi mai regény irreális útvesztőjébe: a sematizmus hatástalanságába. A Fáklyában, az új szlovákiai magyar irodalom eddigi eredményeit összegezve, a frázis- és pátoszveszély és az ebből adódó irrealitás kikerülésére, Mináč regényét idéztem tanulságul. Hinni szeretném, hogy meggyőző példára hívtam fel fiatal íróink figyelmét. Zólyomi Antal fordítása újra dicséretet érdemel... (Külön öröm, hogy a cseh és szlovák irodalmat itt nálunk olyan kitűnő fordítók tolmácsolják, mint Rácz Olivér, Tóth Tibor és Zólyomi) ... A címlap — J. Krejča munkája — viszont teljesen elhibázott: hányaveti módon odavetett olcsó illusztráció. A címlap azonban nem illusztráció! A címlapot, akárcsak a plakátot, lényege kifejezetten a grafika hatókörébe utalja, mely sűrítve, egyszerűsít, hogy hatása megkapó és felfigyeltető lehessen. Krejča ezt az alaptörvényt — és nem most először — teljesen figyelmen kívül hagyja és így az eredmény nem is lehet más, mint sivár ötlettelenség, melyet a jelen esetben a szürke alaptónus fokozottan húz alá. Fábry Zoltán. Kisíi iámmá l a ^Dunánál Eső szemerkélt s illatozott a május, üdén zöldéit lábunknál a Duna partja, nem ahol kőkorlát szegélyzi a folyót, — ahol szabad útját fűzfalomb takarja. Halk morajlással futott előttünk a víz és hátát az eső paskolta szelíden. Kisfiam kerek szemmel nézte a hajót, mely dölyfösen dohogva úszott a nagy vízen. Adyra gondoltam, kinek a vén Duna úgy suttogta el titkát, mint örök átkot, hogy messze partjain, mióta emlékszik, boldog nemzeteket még sohasem látott. Akkor kisfiamat magasra emeltem s megmutattam a Dunának, lássa végre: hogy szebb, szabad kornak napja ragyog már a partjain felnövő boldog nemzedékre. Ordódy Katalin Tiőeii kiiLdetéi A nyugtalan szél belekapaszkodott a fenyők tömött koronájába Remegett, nyögött az erdő. Néha úgy tetszett, árva gyermek sír a rengetegben, máskor meg mintha éhes horpaszú farkascsorda üvöltözött volna a fekete sziklák útvesztőiben. S amikor egy pillanatra megtorpant a szél, olyan félelmetes csend zuhant a tájra, hogy belesüketült a fül, belereszketett a szív. Az ég is szurokfe kete volt. Az egymásba torlódott felhők kioltogatták a csillagok mé cseit, eső lógott a levegőben. In. kább csak sejteni lehetett, mint látni, merre kanyarog a hegyi ösvény. Julo Matejka óvatosan lépdelt az ösvényen. Időnkint megállt, hallgatózott. Minden ágroppanásra gyorsabban dobogott a szive, s keze még keményebben markolta géppisztolya hideg vasát. Szeme tágultan meredt a vaksi éjbe, képzeletében megmozdult az erdő, németek nyüzsögtek a bokrok között. Agyában egymást kergették a' gondolatok. Társai elevenedtek meg lelki szemei előtt. Ügy látta őket, mint alig félnappal előtte amikor keményen megszorították kezét. — Julo, vigyázz magadra, nagyon vigyázz! — mondotta a parancsnok. — Ha baj ér, mi is elpusztulunk. Ha sikerül vállalkozásod. megmenekülünk. Háromszáz ember, háromszáz kemény partizán élete forog kockán. S ő mit is mondott? — Parancsnok elvtárs, kommunista vagyok! Igen. Ennyit mondott S ők mindnyájan tudták, hogy ez mit jelent. Többet nem szóltak, de simogató tekintetüket még most is magán érzi. Szemsugaruk aggódva kísérte, míg csak el nem tűnt az erdő rejtekében Késő délután indult, de óvatosságból egy kis hegyi tisztás közelében várta be, míg teljesen besötétedik. S most tovább, tovább. Szinte zajtalanul lépegetett. Mi is történne, ha elfognak, — villant hirtelen agyába. Társai vagy éhen pusztulnának vagy megkísérelnék a német gyűrű áttörését. S az egyenlő a lehetetlennel. A hegység déli lejtőjén alig szerénykedik néhány törpefenyő. Nyilt a terep, a németek könnyedén ellenőrzik, s egy szálig lekaszabolnák mind a háromszáz embert. Marad az északi erdős oldal. Ám a völgyben minden tizedik méteren német katona őrködik s fegyverek erdeje mered a hegynek. Őket várják már négy nap óta. Veszedelmes helyzet! A németek tudják, hogy a partizánegységnek ki kell törnie, másképpen éhen pusztul A többi partizán alakulattal minden összeköttetésük megszakadt. Valószínűleg nem sejtik, milyen szorult helyzetbe kerültek. Négy napig vártak. Semmi sem történt S most ő viszi a segélykérő üzenetet. Háromszáz ember sorsát hurcolja lépéseiben. Vájjon sikerül-e? Át tud-e surranni a német őrszemek gyűrűjén? Messziről sápadt fény pislogott az éjtszakába. Julo megtorpant. Ott a falu. Csupán odáig kellene eljutnia. Tono Moravec elintézné a többit. Az erdő végetért. Julo a földre vetette magát, s óvatosan mozgott előre. Hosszú, hosszú percek teltek el így, s ő egyre közelebb került a megsápadt fényhez. Valami roppant a könyöke alatt. Utána nyomban felharsant az érdes német kiáltás: — Halt! Néhány méternyire előtte géppisztoly kereplése verte fel a csendet. Julo tompa ütést érzett jobb vállában Keményen össze kellett szorítania fogát, hogy fájdalmában fel ne ordítson. Körülötte tompa dobogást vert a föld. Valamerre a sötétben halkan szöszmötöltek. A német őrszemek tanácskoztak. Egyszerre csak az éjtszatamál is sötétebb árnyék magasodott fel előtte. Néhány lépésnyire húzott el mellette az egyik német katona. Csizmájának bőrszaga az orrába verődött. A németek óvatosan húzódtak az erdő irányába. Julo megmozdult s hangtalanul kúszott, kúszott. Nem érezte a fájdalmat, a sajgó kínt. Agyában egy gondolat ismétlődött szakadatlanul: elérni a falut! Elérni azt a sápadt mécsvilágot. Verejték lepte be arcát, s inge, blúza vértől nedvesen tapadt testéhez. Már alig bírta vonszolni magát. Keze görcsösen kapaszkodott a nedves fűcsomókba. Percek vagy órák teltek el? Nem tudta. Már, már elvesztette ön-s tudatát, s akkor megjelentek képzeletében bajtársai- Sápadt arcuk fehéren világított. — Julo, vigyázz, vigyázz! — hallotta messziről. — Nem szabad elájulnom! Net» szabad, nem szabad, — ismételte hangtalanul. Kerítésen matatott a keze. Egy kutya üvölteni kezdett. Néhány perc múlva kitárult a ház ajtaja s valaki korholó szavakkal csitította a komondort. Minden erejét összeszedte, s elkiáltotta magát. De csak tompa nyöszörgés szakadt ki torkából. Valaki feléje csoszogott. Egy fejkendős asszony hajolt föléje. — Gyorsan, gyorsan! — nyöszörögte. Az asszony egészen a szája mellé tartotta fülét. S ő alig hallhatóan suttogta: — Keressétek meg Moravecet. Induljon!. . Azonnal hozzon segítséget. A Kolarcsik-század bajban van ... A németek ... be ... bekerítették. Elcsuklott a hangja. Feje lehanyatlott Még érezte, hogy erős kezek megragadiák s viszik Boldog mosoly révült arcára. Dénes György. t< k \