Uj Szó, 1954. június (7. évfolyam, 132-158.szám)

1954-06-19 / 149. szám, szombat

1954. június is). U J SZO 5 L. Kies Ibolya: cA ,Jxô-Ld&g£(ígjô-L wuh zzit Abban az időben hallottam ezt a történetet, mikor még a jogtalanság, osztályellentétek s protekció tették keserűvé a kisemberek s a szegény dolgozók sorsát. A címek, rangok és sallangok dicstelen korában. Egy csallóközi bácsikéról van szó, akinek a kis Dunaág melletti földecskéjét elöntötte, majd part melletti részét el is hordta a víz. A bácsi igazságot ment kérni szántója ügyében, a falubeli jegyzőségen azonban a szolgabíroi hivatalba utasították, onnan pedig a komáromi megyeházára. Ment a bácsi szívesen — ó, hogyne meat volna — egyik hivatalból a másikba, de aztán kiderült, hogy a tekintetes vármegye kicsi ahhoz, hogy az atyafinak kétholdas szántó ügyét elintézze. Felküldték azért az öreget Pestre, a minisztériumba, amely illetékes volt ennek elintézésére. Mit volt, miit tennie? Ennivalót rakott a tarisznyájába, s felutazott a fővárosba. A minisztérium kapujában azonban útját állta egy szigorú nézésű, díszruhába öltözött portás, akinek kezdte elmesélni panaszát a bácsink. — Ezt az ügyet a III. emelet 5. sz. szobájában intézik — mondta fölényesen a portás és máris egy • másik jövevényhez fordult. Az öreg aztán — úgy ahogy illik — szépen elbúcsúzott tőle s felballagott a III. emeletre. Megkereste az 5. sz. szobát, megköszörülte a torkát és bekopogott. A szobában egy szemüveges fiatalember rótta a sorokat, aki fel sem pillantott az aktacsomókból, mikor „szerencsés jó reggelt" kívánt a földi a tekintetes úrnak. Aztán, mert az úr az asztalnál nem felelt se Á-t se B-ét, elkezdte mondani a maga mondókáját. — Birtokügy? — szólalt meg erre a szemüveges s végre rápillantott — Az, az, — csillant meg a szeme az idős parasztnak. — Birtokügy. Az én kis földem ügye... De még alig kezdte el ä beszédet, máris félbeszakította a másik. — Én nem tekintetes, de nagyságos vagyok — mondta erélyesen és ilyen természetű ügyekkel nem foglalkozom. Menjen a panaszával a IV. emelet 3. sz. szobába! — Bocsánatot kérek a nagyságos úrtól, hogy zavartam — motyogta a bácsi — de ideutasítottak ... — Kisompolygott a szobából s felszu szogott egy emelettel feljebb. A 3. sz. szoba ajtajára névjegy volt kitéve. N. N. tanácsos — volt rányomtatva. — No, ez lesz az — örvendezett — tanácsos, aki tanácsot ad az én ügyemben. — S alázattal bekopogott az ajtón. A bőrgarnitúrás helyiségben egy középkorú monoklis ember ült, s éppen újságot olvasott. Fel sem pillantott a lapból, csak úgy vetette oda. — Milyen ügyben keres? — Csallóközből jövök — kezdte tisztelettel. — Van ott két hold szántóm, amit minden évben elönt a Kis-Dunaág. Azért bátorkodom a nagyságos urat — — Hallja! — kiáltott fel a tanácsos s lecsapta a hírlapot kezéből — Azt hiszik maguk, hogyha valaki paraszt, nem kell annak tudni, mi az illendőség? Vagy kend nem tud olvasni sem? — Tudok én kérem, hogyne tudnék. Jártam én oskolába. — Hát ha olvasni tud, láthatta, hogy mi van az ajtóra írva. Tanácsos vagyok. Nem látta? — Igenis nagyságos úr, láttam. — Hát ha látta, miért nem szólít méltóságosnak? Áll a bácsi, csak áll, lehorgasztja fejét s meg se mer mukkani. A monoklis meg tovább kiabál: — Birtokügyet különben se itt intézünk el.; -. Az az első emelet 10. sz. szobájához tartozik. Kiszédül az öreg az úri szobából s vakargatni kezdi hátul a tarkóját. — Ej, ej, — restelkedik — hogy felmérgesítettem a méltóságos urat. No, de most már fogok ám. vigyázni — s lesétált az első emeletre. Sokáig várakozott itt, míg végre bejuthatott abba a szárnxasajtó^ helyiségbe, ahol még sokan várakoztak arra az úrra, akinek az ajtajára a neve mellé az a szó volt biggyesztve, hogy: „államtitkár" ... De a mi bácsikánk már cseppet sem félt, mert már tudta, hogy kinek milyen titulus dukál, azért, amikor végre már rákerült a sor, bátran vágta ki a megszólítást: méltóságos uram. Az államtitkár nincs egyedül, még valaki van vele. Alig hallgat a szegényemberre, aki pedig megható szavakkal ^seteli kis földjének a tragédiáját. Végre azonban, mikor már harmadszor is „leméltóságozza" — odafordul az államtitkár a mellette állónak. — Látod kéhlek, ilyen a mi népünk. Nem olvas, nem tanul, nem műveli magát. Ez is kéhlek nam járat még újságot sem, különben tudná, ki vagyok ... Hiszen a lapok álandóan közlik a fényképemet, a hádióbarn hetenként tahtok beszédet s megeszküszöm, hogy ez az embeh még a nevemet sem tudja! — Méltóságos uram! — Nem mondtam? Láthatod kéhlek ... — raccsolja mérgesen. — A kegyelmes úr nem foglalkozhatik nagy elfoglaltsága mellett bácsikám, ilyen kis ügyekkel. Menjen csak fel az V. emelet 39-es szobájába, ott majd útbaigazítják. Ki tántorog a párnás ajtón a kidobott ember. Fáradt nagyon, éhes is már és — szégyelli magát... Szívét a torkában érzi kalapálni, míg megmássza a töméntelen lépcsőt s eljut a sok, szétágazó folyosókon keresztül a jelzett szobához. Itt megáll, keresztet vet izzadt homlokára s elkezdi mormolni magában. — Tekintetes? nem jó:.. Nagyságos? még rosszabb s megsértődnek, ha méltóságosnak tisztelem meg őket... Itt, ahova most megyek, nem merem azt, aki bent lesz, már kegyelmesneé sem titulálni, mert biztosan az se lesz jó. óh, teremtőm, súgd meg nekem, hogyan szólítsam meg? Álldogál egy jó darabig az ajtó előtt s mérlegeli magában, hogy nem jobb lenne visszafordulnia? Aztán mégis csak meggondolja magát, kopogtat és benyit a kis, alacsony ajtócskán. Kicsiny szoba ... virág az ablakon ... Napfény és kellemes illat A szobában egyetlen egy személy: fiatal nő ül az írógépe mellett és kopog valamit. Aztán felnéz szelíden a kifáradt bácsira és kedvesen mosolyog égkék szemeivel. Áll az öreg áll és zakatol a szive. Aztán a nőhöz lép és térd f e ereszkedik. — Óh, Te Boldogságos Szűz — mert más már nem lehetsz — rebegi — mondd meg nekem végre, hol intézik el az én kis birtokügyemet ebben a nagy, sok-sok emeletes házban? £pülő ház melleit Időszerű jegyzetek Prága, Mondják, az ember elfásul, ha sokszor ugyanegy étel ízébe kóstol, vagy bármily szép lágy ívével a táj, a megszokás mohos odvába zár, és szemedben lassan-lassan kihamvad emléke a régen szép mozdulatnak. De én, de én nem szokom meg soha, nekem mindennap új. -.. Igaza van a költőnek. Nekem mindennap új ez a város és szeretném,' ha mindenki alaposan megismerné. Prága megérdemli az érdeklődést. Most nem az új részekre és főleg nem a Vencel-térre gondolok, amely központja Prágának s teljesen világvárosi. Nekem különösen aZ ó-város, a régi műemlék, a barokk stílusban épített házak kötik le a figyelmemet. A Károlyhíd környékének olyan régies, történelmi patinája van, hogy az ember szinte úgy érzi, mintha nem is a jelen század robogó idejében élne. Régmúlt idők lehelete száll itt a szemlélő felé. Régmúlt idők művé-, szete beszél egy letűnt kor gazdag kultúrájáról. A Vltava vonala sokban hasonlatos a Duna ezüstös szalagjához. A mesterséges zsilipekkel megduz zasztott Vltaván hajók is közlekeci nek. Nagyon népszerűek a zenés táncos sétahajójáratok. Lenyűgözi ahogy a prágai hidak 600 év techni kai haladását mutatják a Károly hídtól a korszerű Sverma-hídig. A balparti részt kisebb-nagyobb hegyek, dombok és emelkedések teszik változatossá; ezen az oldalon emelkedik a történelmi Vár épülettömbje. Közepéből pompás művészi hatással nyúlik magasba a gyönyörű gótikus Szent Vitus-székesegyház. A nagyobb, jobbparti rész sík, kivéve Vinohradyt, amely mint aránylag új városrész, a volt királyi szőlőhegyen épült fel. Prágát bemutatni: nem csekélység. De szép lassan megismertetjük olvasóinkkal, mert hazánk fővárosát, ahol pártunk Központi Bizottsága, elnökünk, kormányunk székel, mindnyájan szívünk melegével szeretjük. Az olvasásról - Elnézem szerte az országban, amerre csak járok, a könyvesboltok kirakatait, ahol a tudomány és technika, ipar és mezőgazdaság, irodalom és művészet régi és új alkotásai tekintenek szép kivitelezésű kiadások formájában az olvasó felé. Olcsók ezek á könyvek, brosúrák, mindenki számára 'könnyen elérhetők. Olyannyira fejlődött az olvasók tábora, hogy nem ritkaság, ha egy-egy népszerű mű több kiadást ér el. Várni kell, míg újból megjelenik a könyvpiacon. Pedig nem volt ez mindig így. „Az irodalom nem kell senkinek ... írja a századforduló táján Mikszáth Kálmán. — Könyvet itt nem vesz senki, szellemi terméket meg nem becsüli..." Pedig akkor írta ezt az elismert nagy író, amikor a ferenc.józsefi Magyarország — sokak szerint — fénykorát élte, amikor az anyagilag feltörő polgárság állítólag szomjazta a szépet. Móricz Zsigmond sokkal részletesebb elemzését adta annak a szomorú valóságnak, hogy a magyar könyv alig-alig fogyott abban a negyedszáz évben, amely felszabadulásunkat megelőzte. A csehszlovákiai magyar író helyzete még sokkal nehezebb volt. Ma olyan arányokban nő p szükséglet, olyan a kultúrforradalom, hogy alig lehet az olvasótábor igényeit kielégíteni. Nem célja ennek a kis írásnak számokra hivatkozni, hisz például a jó könyvekről szóló viták, beszélgetések, előadások eléggé bizonyítják, hogy a dolgozók szeretnek olvasni. Most inkább csak a köz- és üzemi könyvtárak jelentőségére szeretnék rámutatni. Szép dolog, ha valakinek saját könyvtára van. Az mutatja legjobban az olvasó viszonyát a a könyvhöz, ha kedves írásait maga mellett akarja tudni, érezni. Ám a saját könyvtárnak megvan a határa, míg a köz- és üzemi könyvtárak -csaknem minden olvasmányt hozzáférhetővé tesznek az olvasó számára. Ne becsüljük le a köz- és üzemi könyvtárakat, vegyük igénybe szolgálataikat, beszéljünk hivatásukról, mert azzal is, ha a legszélesebb körökben beszélni kezdünk a jó könyvekről és követendő jellemekről, kiválthatjuk olyanok érdeklődését is az olvasás iránt, akik ilyen, vagy olyan okból idegenkednek az olvasástól. Láttunk számadatokat, hogy ilyenkor nyáron sem csökken az olvasók száma és most, amikor már nagyban folynak a nyári szabadságok, még sokkal több alkalom kínálkozik az olvasásra. Jó Sándor Jlapon ülünk, egy gerendán, sorban: néhány munkás és én. Dél van, a szél megcirógat, pihenünk a város szélén. >1 munkások falatoznak, ý kék ibrikek szanaszéjjel. Í

t Almái hozott egyik asszony szép pirosat, nagy köténnyel. | Odább lányok nevetgélnek, l orcájukon rózsa lángol. 4 Virágoskert a homokos I táj e kedves öt-hat lánytól. f S mellettünk az épülő ház magaslik — mily büszke látvány! Körülfogja a magasban malterfoltos deszkaállvány. Evés közben vén kőműves arra néz a fazék felett. S a ház visszanevet reá mint apjára a jó gyerek. Nézi, nézi szerelemmel a friss falat, sóhajt mélyet. -r A mi házunk, — monjda csendfren, az ebédnek igy vet véget. Feláll, indul, s közbe

n rágyújt: —' Gyerekek, én régen, régen építettem palotákat rajtuk száradt verítékem. Urak háza volt az, fiúk, káromkodtam is eleget. S most — csak néz, de sose láttam ily beszédes, botdpg szemet. Az ifjak is készülődnek, öregünk meg vígan szedi lábát s huncut kacagással egy lány arcát megcsipkedi. Én örömmel állok tovább, hogy ne legyek nekik útban. Elsétálok s érzem, érzem, hogy közöttük otthon vdtam. Veres János. • • • Jeepem szolgálom Gyermek voltam, szolgáltam gazdagok udvarán. Tereltem libákat falkaszámra. Jutalmat kaptam; szidást átkokat, Gazdámtői kenyér és bér helyett. Legényke lettem, kaszáltam hajnaltól estig, Aranysárga búzát mások földjein. Húsz kasza suhogott, sírt a búzaszár. Verejtékben úsztam egész napon át. Vérem folyt gyilkos háborúk tüzében Urakért, kik elnyomták a népem, Kik elpusztítottak volna bennünket egy sizálig. De kitartottunk a végső számolásig. Ma ember vagyok végre, szabad hazám fia, Nemzeti Bizottság egyik büszke tagja. Népem szolgálom, ki szenvedett, harcolt, Ki boldogabb jövőért meghalni is kész volt. Fördős Kálmán Perbete • • • /Q feneketlen tó Tetejét zöld moszat takarja, körülveszik vad barna cserjék, s én hallgatom a tónak csendjét, melyről legenda szól: — Nincsen alja! Még a pásztorok is elkerülték keresztet vetve, ezt a tájat, hol víg tündérek táncot jártak, dallal köszöntve a holdas estét. Itt ülök hűvös partján a tónak. Babonás múlton elmerengve ... Nincs talizmán, bűvös szelence nyakamba, mint a nagyanyának. Rajtam már nem fog csábos szerelme a tündéreknek. Sem az átok... Én máskép nézem a világot: nem hajlotton és meggörnyedve. • • • Ozstfald Árpád | J^iem akarok Nem akarok én céltalan sokat, Földre lehozni a csillagokat... ev\ Sárkánnyal vívni, rézerdőt járni, Bűvölő hangú sípot találni... Gyerekes céllal vágyok előre: — Feljutni egyszer a szirttetőre! S ott megpihenve dalolni egyet, Fodorba kötni a fényt, s a csendet... Kovács István