Uj Szó, 1954. május (7. évfolyam, 105-131.szám)

1954-05-18 / 120. szám, kedd

I s 1954. máju

s 18. m szo A szovjet gépállomás és a kolhoz együttműködése Jajszkaja Kszénia Ivanovnának, a sztálingrádi terület Kumilzsinszkij kerületi Vorosilov-kolhoz elnökének előadásából közöljük az alábbi részleteket. A Vorosilov-kolhoz a sztálingrádi területen van. Ma már szép terméseredményeket érünk el, de ez nem volt mindig így. A sztálin o'rádi területtől nem messze délre terül el a Kara Kum-sivatag, ahonnan a nyári hónapokban sokszor ránktörtek a forró szelek és felperzselték a vetéseket. A parasztok a kollektivizálás előtt igen gyenge terméseredményt értek el, egy hektáron 3—4 mázsa gabona, sőt olykor még ennyi sem termett. Ma már egészen más a helyzet. A szocialista társadalom minden lehetőséget megadott kolhozparasztságunknak a magas terméseredmények elérésére. Ebben nagy szerepe van a sztálini íermészetátalakító tervnek, amelynek egész sor intézkedése irányul arra, hogy a mezőgazdaságban magasabb termelékenységet érjünk el. Ezek közül felsorolok néhányat: a mezővédő erdősávok, a mesterséges tavak és víztárolók a földek öntözésére, a hatalmas öntözőberendezések, a füves vetésforgó bevezetése, a műtrágya alkalmazása, a minőségi vetőmag, továbbá a talaj helyes megművelése. Mindezek segítségével a sztálingrádi területen ma már 25—30 mázsás hektáronkénti átlagot érünk el, ennyit ér el a Vorosilov-kolhoz is. A sztálini tervek végrehajtásában döntő szerepet játszanak a gépállomások. A gépállomás munkája is segíti kolhozunkat a jó termés elérésében. Kolhozunknak nagy veszteségeket okozott a fasiszta háború. A munkaképes férfiak egy része elesett, ránk, asszonyokra maradt a kolhoz munkája és vezetése. A 212 kolhozcsaládban a háború után mindössze 162 munkás maradt, ebből csupán 60 férfi. 3200 hektáros szántóföldterületünket sem a háború után, sem most nem tudnánk eredményesen megművelni a gép- és traktorállomás segítsége és jó munkaszervezése nélkül. Két szántóföldi, egy takarmánytermelő-, egy zöldségtermelőbrigádot szerveztünk. Szántóföldjeinket négy i vetésforgóra osztottuk fel, ebből kettőn szántóföldi növényeket termelünk. Ezt a hatalmas szántóterületet csak úgy tudjuk megművelni, hogy a gépállomás mindenben segít a kolhoznak. Munkánkat csaknem teljesen gépi erővel végezzük el. Kolhozunkban nyolc traktor dolgozik, ebből négy hernyótalpas. A traktoros-brigád szerződés alapján végzi a munkáját. A szerződést a kolhoz köti a gépállomással és a kolhoz közgyűlése fogadja el. Akkor lép életbe, amikor a gépállomás igazgatója és a kolhoz elnöke aláírják. A szerződést megvizsgálja a kerületi tanács is. A szerződésben feltüntetik, hogy milyen munkát kell elvégezni, milyen minőségben és mi a munka elvégzésének a határideje. A szerződés és a vetésterv alapján állítják oszsze a mezőgazdasági szakemberek segítségével a kolhozban a traktoros- és szántóföldi brigád közös termelési tervét. A traktoros- és szántóföldi brigád szorosan együttműködik, együtt végeznek el jóformán minden munkát, a tarlóliántástól kezdve egészen a learatott gabona beszállításáig. A traktoros-brigádban a íervet felbontják nemcsak traktorokra, hanem egyénekre is, így minden traktoros pontosan tudja, mi a munkája. A traktorosbrigád tagjai igyekeznek kiváló minőségű munkát végezni, hiszen fizetésüket munkaegységek szerint a kolhoztól kapják s a kiváló minőségű munka után prémiumot is kapnak. A gyenge munkáért a felelősség a traktoristát terheli: újra el kell végeznie a munkát most már jó minőségben és az üzemanyagot neki kell megfizetnie. Ilyen eset nálunk ma már nem fordul elő. A traktoros-brigádtól a szántóföldi brigád vezetője naponként átveszi a munkát, ötna ponként pedig az agronómus és maga a kolhozelnök. Ilyenkor a munka átvételéről és minőségéről írást adnak a gépállomásnak, amelyet aláír a két brigádvezető, az agronómus és a kolhoz elnöke. Fe lülvizsgálja a munkát a gépállomás igazgatója is, maga is aláírja ezt az írást s ennek alapján kapják meg a kolhoztól a traktoristák munkaegységeik díjazását. A traktoros és növénytermelő-brigád tagjai szükség szerint leginkább 5—10 naponként közös értekezle tet tartanak, ahol megbeszélik az elvégzett munkát, értékelik a ver senyt és ismertetik a következő napok feladatait. MILYEN MUNKÁT VÉGEZ EGYÜTT A SZÁNTÓFÖLDI ÉS A TRAKTOROS -BRIGÁD? Együtt végzik a tarlóhántást, a szántást, boronálást, kultiválást, a szerves- és műtrágyaszórást, a ve tést, a növényápolást, a betakarítást, a magtisztítást és még számos más munkát. Mindezek között talán legnagyobb jelentősége az őszi szántás-vetésnek van. Ezt a munkát minél előbb el kell végezni jó minőségben. Ez egyik alapja a magas termésered ménynek. A mi kolhozunkban a tavasziak alá augusztus első felében végezzük el ezt a munkát. A szántást 22—25 centiméter mélyen végezzük előhántós ekével. A szán tás mélységét a talaj minősége szabja meg, van kolhoz, ahol" 30 centiméter , mélyen is szántanak Őszi szántáskor szoktuk leszántani a tavasziak alá a szervestrágyát és a szuperfoszfátot. Mindezeknek a munkáknak jó és idejében való elvégzésével az idén 25—30 mázsás hektáronkénti átlagot értünk el a gabonánál. Ezért tavaly is igyekeztünk az őszi szántás-vetéssel és szeptember 10-re máit a tavasziak alá való munkát is befejeztük. A KACSA-DAJKA V Irta: Nyikolaj Vlagyimirov Nem tréfa: a férfiak is értenek az „asszonynak való" munkához. Mihail Kabanyec, a Brjanszk-teriileti Hruscsov-kolhoz baromfitelepének kacsagondozója például jobban beletalált ebbe a furcsa mesterségbe, mint a nők. 940 egynapos kacsából 883-at elnevelt. Hogyan cseppent bele Mihail Kabanyec különös mesterségébe? Elődjének, Szidorenko kacsagondozónőnek elúszott nyolcvan kacsája. Hetvenet a baromfitelep dolgozói közös erővel, xagy üggyel-bajjal összeszedtek, de tíznek nyoma veszett. Anja Szidoenko nagyon szívére vette a dolgot — Torkig vagyok az egésszel — toporzékolt. — Nem eszem, nem álzom, a tenyerem hólyagos az örökös evezéstől. Nem csinálom tovább. Ott is hagyta a telepet. Pedig mestere volt a szakmájának, az újságok s sokat írtak róla. Parfenyij Polkin telepvezető erre gondolt egy nagyot eleség. Beragad ettől a kiskacsák torka és sorra felfordulnak." A jófejű fiatdl legény eszébevéste a telepvezető tanácsait. Gyorsan beletanult mesterségébe. És főleg — gondolkodott. Hallott a borjak ridegneveléséről, s elhatározta: ő is kipróbálja ezt a módszert a kacsáknál Eddig babusgatta, a szellőtől is óvta a kis állatokat. Ezután azonban naponta többször járatta és már egyhetes . korukban kizavarta őket a vízre.-^Edzödjenek, mint a vadkacsák. Azoknak nem árt meg semmi. A falu előtt azonban nem volt becsülete. „Kacsadajka!" csúfolták. Fáradtan ballagott hazafelé egyik este a telepről. Egész nap evezett, a nádasban elkószált kiskacsákat hajkurászta. Az úton zajos legények, kacarászó, viháncoló lányok csoportjával találkozott. Valaki lámpával a szemébe világított. — Nézzétek! Hiszen ez a kacsadajka! — rikoltotta csúfondárosan :>s merészet. Igyekvő, ertös, fiatal j az egyik legény a sötétben, zépszál legényt szemelt ki Anja utódjának. Mihail Kabanyec férfiúi önérzetét először a „kac xadajkaságnak" még a gondolata is sértette. Polkin azonban addig bes-.élt a lelkére, míg végül elállalta ezt a „nőnek való" munkát Amikor aztán elvállalta, minden kéjességét latbavetette Mert Kabanyecnek már üyen a természete. Elolvadt egy sor baromfitenyésztési szakii/vet. aztán dologhoz látott. Kiszáznegyven egynapos kacsát vett t. A telepvezető egy ideig minden; utánanézett. Mihailnak csak a ára vák ez és a kiskacsáknak sem i itt ha Polkir. olykor-olykor ilyeeket, mondott: „Csiriz ez, nem kacsa— Már azt hittük Misenyka, s kisült, hogy Masenyka — ugratták a lányok. Az első hang tovább folytatta: — Leszerelt katona és szégyenszemre a dolog könnyebbik végét keresi. Háp-háp... Pi-pi-pi. . Hogy nem ég le képéről a bőr. Mihail maga sem tudta, hogyan bírt uralkodni magán. Még aznap beszélt a telepvezetővel. — Torkig vagyok a sértésekkel Most, ebben a pillanatban itt hagynám az egészet, ha nem adtam volna szavamat, hogy őszig maradok. De kérlek, keress mást. Polkin hiába csitította. Nem lehetett vele beszélni. A telepvezető azonban ismerte emberét és mást próbált. Reggel elküldte segíteni húgát, Anját. A legény felcsillanó szemmel fogadta „tanítványának" a kislányt. Segítőnőjének hamarosan társnői is akadtak. A leánykák kedvvel foglalatoskodtak a totyogó, kis sárgacsörű, pihés kiskacsák körül. Ilyen társakkal vidámabban, jobban haladt a munka. A kiskacsák,— tán hálából a nagy gondoskodásért — szemlátomást nőttek. A vizén pedig még a leggyengébbeknek is egyszerre megjött az étvágyuk, hamarosan feléledtek. Mihail örült. Alig pusztult el kacsája. Esténként csónakkal hajkurászta a récéket a vízből, csalogatta őket a nádasból. Szerencséjére már ismerték a hangját, s szólongatására még a nádas ót^an rejtekhelyéről is előjöttek, ahol világos nappal sem találta volna meg őket, nemhogy sötétben. Mind. amellett jó néhányszáz kilométert evezett a nyáron. Ősszel- Moszkolkóv, párttitkár megkérdezte: — No Misa, — vállalsz valamit a jövő évre is? Mihail visszaemlékezett a ' sok sértegetésre. Azóta azonban megfordult a falu hangulata. Eredményei láttán sokan álltak a pártjára. Mert bolond is az, aki másfélezer munkaegység boldog várományosán nevet, _ennyit, fizetett ugyanis a munkája. Az emberek már tisztelettel néztek rá. Senkinek sem kellett volna nagy rábeszélés, hogy együtt dolgozzék vele .. A legény hallgatott. Várakozóan nézett Polkinra, a telepvezetőre, majd a párttitkárra. Aztán vidáman megszólalt. — Vállalom... jövőre öt százalékkal csökkentem az elhullást. A e! ső oelés A kertek ólomszürkéjéből zöldelve bontja szirmát az ág, a völgy ölén elhervad már az utolsó hóvirág. A légben dalos madár-sereg száz nyelven köszönti a tavaszt; s a domboldalon barna földbe magot hint egy paraszt. Haraszti Gyula Jó emberek nevelik a fiamat Szállóige mifelénk, és azt hiszem másutt is, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Ehhez az igaz szólásmondáshoz még hozzátehetjük, — mert hozzátartozik, — akármilyen kedves vendég, három napig untig elég. A merőben ellentétesnek látszó mondatok kiegészítik egymást. A falusi ember nem szeret otthonából kimozdulni. De ha szeretne, sem mehetne, mert a házi és kinti munka egyaránt megköti kezét. Ha mégis elmegyen látogatóba tizedik falusi rokonához, hát ott sem marad három napnál tovább. Addig is amolyan tűkön ülő ember, aki arra gondolván, hogy a szomszédai most megelőzik a munkában — a vendéglátó háznál se leli helyét. Arra akarok én kitérni, hogy ha az öregekre áll az, amiről fentebb írtam, százszor jobban áll a fiatalokra. Annál is inkább, mert a fiatal szíve és agya olyan gazdag élménnyel ivódik tele falun, hogy azt nehéz felejteni akkor is, ha soha kijebb nem megy a határból. A falun élő ember helyhez ragaszkodása jutott eszembe, amikor ünnep böjtjén, Rimaszombatból jövet, megpillantottam Berica Márton nagy, derék fiát. Messziről volt hazatérőben, akárcsak jómagam. A Magas Tátra-környéki, podolíni autoszerelőműhelyből tartott hazafelé. Ott tanul. Augusztusban mesterember lesz belőle. Zsúfolt volt az autóbusz, szót sem válthattunk. Csak néztem szótlan a maga elé merengő szép szemét. Nézegettem az egyenruháját is, amelyen kitüntetései fityegtek. Szemügyre sem vehettem jól a jelvényeket, mert félkár jávai eltakarta, hogy ne lássák és hogy senki se gondolja, dicsekedésképpen tűzte a mellére. Jó érzés falubelivel találkozni. Olyan fiúval, akinek az apjáról tudod, mintha csak könyvből olvasnád, hogy régen vére-verejtékével kereste kenyerét, most meg a maga gazdája és jobban él, szebben él, mint annakelőtte. Hát a csendes természetű édesanyja'' Most boldog csak igazán, hogy Pista fia tanulhat. Mert hát mondjuk meg nyíltan, ő is örül annak, aminek minden szerető édesanya, hogy fia különb ember lesz, nagyobb ember lesz, mint az apja volt. Ilyen gondolatok kavarogtak bennem, miközben az autóbusz nyögve, fájdalmas hangokat hallatva kapaszkodott a Szőlődombon felfelé. Ahogy a megállók sorba egymásután következtek és az utasok száma fogyott, és is közeledtem Berica Pistához. Mikor egészen a közelébe kerültem, hát kérdezgettem tőle egyet és mást, hogy az idegen környezetet megszokta-e, nem vágyódik-e haza gyakrabban a megengedettnél meg, hogy szándékában van-e jelenlegi munkahelyén maradni? Egyszóval beszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Egyszerre mellének szegeztem a kérdést: — Mondd csak Pista, milyen hely az a Podolin? Hallgatott egy cseppet, a cipője orrát nézte, majd mosolyogva így felelt: — Jó hely! Ezzel meg is mondott mindent. Azt is, hogy az ellátás jó, azt is, hogy a mesterek jól bánnak vele. No de mindez nem elégséges a honvágy ellensúlyozására. — Tán már el is felejtetted a falut? — szeretnék az elevenére tapintani. Szótlanul mond szemével nemet. — Vágyódsz-e haza? — Vágyódok! — mondja szemlesütve. — Akkor miért mész el hazulról? — Mert autószerelő akarok lenni! Sokáig hallgattunk. Ő bizonyára azon gondolkozott, hányszor kell még visszatérnie munkahelyére, hogy mesterember lehessen, én meg azzal foglalkoztam, amit Pista az imént nagy nyomatékkal mondott: — Autószerelő akarok lenni! Mert itt eszembe jutott, hogy Berica Márton akaraterőt nevelt gyerekébe. Ahogy nőtt, ahogy emberesedett, úgy mondogatta neki az élete történetét, hogy részarató volt majd négy évtizeden át és a gazdák nem voltak egyformák, mint ahogy az újjunk sem egyforma. Ha magasabb tarlót hagyott és ha gereblyéje néhány szál életet kikerült, hát némelyik gőgösebb gazda mindjárt azzal fenyegetődzött, hogy szélnek ereszti a földjéről. Mondani sem kell, hogy, ez nagy szégyen lett volna ránézve. Ilyenkor csak szívós akarata, meg a türelme segítette át a bajon.És a hallatlan nagy akaraterőt, amit talán az ükapjától örökölt, a fiába is belénevelte. Igy Berica Pistának nem volt nehéz szakítani a barátokkal, lány és fiú ismerőseivel, amikor elment. Megszokta és megszerette új' környezetét... No, de azért a mai napig is fcsak az otthonievést tartja a legjobbnak. Azért bírja ki három napnál tovább Podolinban, mert idővel jó, szakképzett ember szeretne lenni. Állja hát a próbát, méghozzá derekasan. Az ottani szlovák dolgozók kitüntetéseket is aggatnak a mellére. ...Mikor hazaértünk, Pistát várta édesanyja. Állt mozdulatlanul az árok partján és nézte a leszálló utasokat, s kereste köztük a fiát. Hamar észrevette a tömegben és szaladt hozzá, hogy megfürössze tekintetét kicsattanni kívánkozó arcán. Aztán keblére ölelte, kedvére megcsókolgatta .. Vájjon a viszontlátás pillanatában mire gondolt az édesanyja? Milyen érzések suhantak át rajta? Azt senki ne higyje, hogy Berica Mártonnénak könnyű volt elszakadni a fiától. Mert ha csak azt vesszük, hogy míg Pista nem jelentkezett autószerelőnek, addig állandóan az édesanyja mellett volt, igen komolynak kell látnunk azt a lelkitusát, ami az' anyában végbement. De Berica Mártonné mindent leküzdött magában, csakhogy megalapozhassa a fia jövőjét. Jól tudom, ha most fiára pillant, sudár termetére, formás arcára és gondtalan mosolyára, hát arra gon. dol, elengedné akárhová az országba. Azért engedné el akárhová, mert úgy hallja a gyerekektől, hogy 1 őrödnek vele idegen emberek és okosítják. Nem korholással, nem is ütlegeléssel, hanei' egyszerűen emberi jó szóval. A édesanya még azt se tudja kik?váncsiskodni, hogy kommunisták-! akik tanítják, mert ha hazajör hát hiába kérdezi, hogy no mondó mán, mifélék azok a szerelők, minduntalan azt a választ kapja: — Jó emberek! Különben bánja is ő, kifélék Az a fontos neki. hogy a fia sohsrmond rosszat rájuk Mács József. V.