Uj Szó, 1953. december (6. évfolyam, 290-315.szám)

1953-12-30 / 314. szám, szerda

1953. december 20. • III %10 HALLOTTAK MÄB Fazola Henrikről ? Nemrég- a Bükk-hegységben Jártam és csodálatra tágult szemmel bámultam a fák lombjának arany- és bronzszínű öszi színpompáját. Hirtelen — magam se tudtam, hogyan kerültem oda — egy kis hegyi faluban találtam magam, Ómasában, amelyet mintha a világ ottfelejtett vo'na a beláthatatlan erdők közepén. Csak az asszonyok voltak odahaza, az emberek elmentek fuvarba, vagy fát vágni. — És hol vannak az öregek? — kérdezem, mert szót akartam váltani velük az életükről. — Az erdőben, hol is volnának egyebütt... Hacsak nem a telne, tőben, — válaszolta egy néne, aki már ugyancsak a hetvenes évek határán járt, de még olyan mozgékony ,akár a higany. Nagynehezen mégis csak sikerült férfiembert találnom a faluban. Idős Fodor József kovácsmester a műhely előtt éppen lovat patkolt. Képe borostás, látszik, hogy holnap lesz vasárnap, szájából semmi pénzért ki nem venné a pipát. Nem tud valamit Fazola Henrikről, bátyó? — kérdem, mintha odahaza világraszóló gyűjteményem volna a régi nevekből. Az öreg fel. emeli a fejét, bizalmatlanul végigmér, aztán tovább kalapálja a szöget a ló patájába, miközben pörölyével úgy hadonászik, mintha szemtelen legyet hessegetne. — Ki is legyen az voltaképpen? — pillant fel újfent és mégegyszer szemügyre vesz. Ügy látszik, a másodszori vizsgálódása már eredmé nyesebb, mert leteszi szeméről az okulárét, és rágyújt kialudt pipájára. Hunkától fekete hüvelykujjával nyomkodja a dohány közé az égő gyújtót, hogy jobban szeleljen. — Ügy mondják, ő építette errefelé az első vaskohót, — segítek neki az emlékezésben. — Emlékszem már. A nagyapám, Smíd Lajos, öntő volt a régi kohóban, tőle hallottam még kisgyerekkoromban valami Henrik úrról. Jó mesternek mondták, a munkások is tisztelték. Egészen Svedlérről jöttek ide a vasasok. Amott az iskola mögött van a régi kohó romja, maga is megnézheti. Három pár lóval fuvarozták belé Upponyből a vasércet. — Már fogja is a kezem és vezet be a szobába, hogy megmutassa, micsoda vaskályhát öntött a nagyapja. Büszke erre a kályhára, nem adná semmiért a világon. Csodaszép, iparművészeti darab, gazda, gon díszítik különböző domborművek, múzeumban volna a helye. — Amikor nagyapa már a halálos ágyán feküdt, — folytatja a beszédet Fodor bácsi, — a szívünkre kötötte: ne hagyjátok ott a garadnyai bányát, van ott vasérc dögivei. Még megemlegetitek a szavamat. Bizony emlegetem is, amikor az újságban azt olvasom, hogy hol itt, hol ott tárnak fel új bányát. Akadna még errefelé vasérc, meg se mérhetné az ember. i • VÉGTELEN őserdő borította errefelé a hegyek lejtőit, teli medvékkel meg farkasokkal, amikor Fazola Henrik egri lakatosmester felkerekedett, hogy vasérc után kutasson a Bükkben meg a Mátrában. Hónapszámra bolyongott gyalogszerrel a lejtőkön és a völgyekben, csákánnyal a vállán. Az országban akkor keresve sem lehetett volna nála jobb-lakatosmestert találni. Szerelmese volt a fémnek, leginkább a vasnak, amely engedelmes viaszként formálódott ügyes kezében. Az egri vármegyeházán láttam az egyik munkát: két Irdatlan nagy ,:„:)Ut, teil finomművű rokokó díszekkel. szölöfürtökkel, levelekkel, virágokkal és csipkézetekkel; láttukra az embernek eszébe se jutott, hogy mindezt vasból formálták, annyi finomság, könnyedség és érzés rejlett a díszek formáiban. Kö. ze' két évszázada hirdeti mestere kezének ügyességét ez a két kapu. Fazola Henrik jól ismerte azt a csodálatos erőt, amely a vasércben rejlik. A vas mindennél több. Vas /Qz acél z acei varosa nélkül nincs kultúra, — mondogat ta és amikor végre hosszas, fáradalmas és veszélyekben gazdag kutatások után Upponyban a vasérc nyomára bukkant, ő volt a legboldogabb a világon. Merészen hozzáfogott, hogy megvalósítsa régi álmát, a nagy acélvárosról, amelyben éjjel-nappal örökké ég a kohók tüze, dohognak a hámorok kallói, csengenek a pörölyök és amelyben nem lesznek hűbérurak, hanem csak iparosok, munkájukat szerető, a vasat imádó munkások. Először emberével utat nyitott az őserdőben, aztán telepet épített a munkások számára és a határta'an bükki er döségck szívében felépítette az első kohót Lépésről lépésre szorította vissza kemény harcban a könyörtelen természetet mig végül legyőzte és nagy álmának szolgálatába ál. lította. Felépítette Répáshutát, a Szinva és a Garadna vizét az új hámorok kallókerekeire vezette, megkezdték az ércszállítást és a szénégetést. Amikor megolvasztották az első acélt, formába öntötték az első vasat, ez az új magyar vas keze alatt dalolt az új világról, új időkről. Fia, Frigyes tovább folytatta apja müvét. Nagy gáttal zárta le a Garadna völgyét, a gát fölött felépült a Bükk.hegység legszebb virága, Lillafüred, Magyarország egyik legszebb fürdője és üdülőhelye. A régi kohó helyett Üjmasában, a hámorokhoz közelebb új, nagyobb és korszerűbb kohót épített. Az itt gyártott acél semmiben sem maradt el a nagyhírű angol acél mögött. A kapitalista világ hiénái azonban kioltották a kohók tüzét, elnéptelenedtek a hámorok, elcsendesedtek a műhelyek és Fazoláék nevét egy évszázadon keresztül a feledés homálya burkolta. De Fazola álma az acélvárosról mégis megvalósult. A várost vasasainak fiai és unokái építették fel. A régi kohóktól délebbre diadalma, san magasodnak az ég felé a diósgyőri Lenin-müvek kohói. Tiszta öszi éjtszakákon a Bükk hegység fölött vörösre festi az égboltot a kohók tüzének visszfénye és e tüz soha többé ki nem alszik. A béke biztos őreiként állnak itt éjjel-nappal szüntelen a nagykohók, Martinkemencék, hengerdék és kovácsmü helyek, mellettük pedig a béke sorkatonái: kohászok, öntők, hengerészek és kovácsok. Járom az üzem beláthatatlan műhelycsarnokait, szorongással vegyes ámulattal nézem, hogyan változik a I munkások kezében az érc nyersvaa| sá és acéllá, hogy azután a szivár! vány színeit játszva, harsogva | ömöljön a formákba és pörölyök ! csapásai, esztergák és marók kései a'att ezernyi formát nyerve szolgálja az embert. AZ ÖNTÖDÉBEN megállok a Ságváry- brigád munkahelyén, amelynek vezetője Láncos György. Ez az üzem legjobb ifi-brigádja. Éppen nagy formákat készítenek elő, amelyekből mozdonyok, hajók, nagy vasjármüvek alkatrészei szü letnek majd Az ifjúmunkások kis lapátokkal simítják a bentonit-homokot az egyes formákban, gyakran ujjukkal igazítanak a formán és kezük nyomán olyan hűen, olyan pontosan rajzolódnak ki az alakok, mint a szobrász vésője alatt. Fejünk fölött a magasban darti zakatol, csinos lány parancsol az óriás, gépnek és mosolyog, amikor észreveszi, hogy behúzzuk a nyakunkat, mert attól tartunk, hogy masinájának acélkarja lesodorja a kalapun kat, esetleg fejünkkel együtt Aztán megáll egy nyurga legény mellett, aki éppen elkészült a munká. jávai. — Ez a brigád egyik legszorgalmasabb tagja, — figyelmeztet a brigádvezetö. — Két hónapja szerezte meg a sztahanovista cimet. IRTA: CTIBOR STlTNICKÝ. T • Micsoda öröm volt az! Ugyanis a legény, egyébként Földközi Dezsőnek hívják, kezdetben nem fért a bőrébe, nem üleszkedett be a brigádba, rosszul dolgozott, munkájában több volt a selejt, mint a jó munkadarab, ártott brigádunk jó hírének. Aztán foglalkozni kezdtünk vele, az egész brigád harcolt érte. Hasznos embert akartunk nevelni belőle. A daruslány közben már fölemelte és átfordította a kész formát. Valamit kiált Földközi elvtársnak, de az a nagy zajtól nem hallja. Közelebb megyünk, hogy mi is halljuk szavát. — Mikor vonulsz be, Dezső? — kiált le a lány újfent a magasból és kezével hadonászik hozzá, hogy a társa biztosan megértse. — Egy hét múlva, Zsuzsika — feleli a legény. — Aztán ne felejts el! — és ezzel már zakatolva robog a magasban a csarnok túlsó vége felé. AZ ELEKTRO ACÉLMŰBEN az olasz kemencénél egyre nö a feszült izgalom. Köze'edik a csapolás időpontja. Egy fiatal kohász hoszffzúnyelü kanállal próbát vesz az izzó, fortyogó fémből. Ellenőrzik a kemence hő'okát. A kanálból még nem ömlik ki az egész acél, egy kevés marad az alján. Még várni kell egy keveset. A daruslány már közeledik, hogy szükség esetén kéznél legyen, a műszakiak pedig próbát vesznek az acélból laboratóriumi vizsgálatra. Paczera Gyula munkaérdemren des sztahanovista vasöntő magasra nőtt, hatalmas testű ember, majd akkora, mint a kemence, amely mellett már vagy húsz éve dolgozik. Hosszúkás, jóságos arcára Ula sugárral esik a fény a sapkájához erősített védőüvegen keresztül. Hozzám hajol, úgy mondja, hogy értsem szavát a nagy zajban. — A nyáron sorra jártuk a műhelyeket az énekkarral, amelynek tagja vagyok, — mondja és szemében elfogódottság tükröződik, attól tart, hogy talán dicsekvésnek veszem a beszédét — mert annyira szeretem a nótaszót, mint ezt a kemencét. Hát, mint mondom, az énekkarral bejártuk az üzemet, énekszóval üdvözöltük a legjobb dolgozókat, hogy tudják, övék a legszebb dalunk. Amikor aztán éjtszakai váltásra jöttem és még a dalolástól boldogan felizzítottam a kemencét, képzelje csak, egyszerre az én nótámat hallom. A betyárok rólam se feledkeztek meg. Mi tagadás, jól esett. Még azon az éjtszakán rekordolvasztást értünk el. Megbecsülik ma az embert, bizony megbecsülik! Mennyi jóság, mennyi gyengédség szorult ebbe a hatalmas vasemberbe. mennvi mcrázó csodálatos zene! Első látásra szívemből megszerettem. — Hallottam a fiáról, Paczera elvtárs — mondom. A vasöntő hosszan, jóságosan simít végig a tekintetével. — Benne talán valósággá érik majd az én vágyam. Muzsikus lesz belőle, zenetanár — árulja el bizonytalanul, szégyenkezve legrejtet tebb gondolatait. Az alkotmány ünnepére Paczera elvtárs az üzem vezetőségétől egy kerékpárt kapott ajándékba Mérhetetlenül hálás érte és sohasem felejti el azt a délutánt, amikor az új kerékpáron először karikázott az énekkar próbájára. A szaktársak annyi örömmel, annyi lelkesedéssel üdvözölték, mintha nyolchengeres luxusautóban érkezett volna. — Mit kívánjak még az élettől? Soha nem hittem volna, hogy ilyen jól fogunk élni. Tavaly ingyen üdültem a Ba'atonnál, a? idén a Mátrában. Csak béke jegyen, hosszú, zavartalan béke, hogy nyugodtan dalolhassak, a fiam meg klarinétoz. hasson. És még egy vágyam van. Szeretném másodszor is megszerezni a sztahanovista Jelvényt. Dehát ezek a vágyak tulajdonképpen mind együvé tartoznak. A DURVA HENGERMŰN óvatosan lassú léptekkel megyünk végig. A hengerek aló' dühös izzó kígyóként szakadnak ki a nyersöntvények, hogy aztán a hosszűnyakú daruk karmukba kapják és fejünk fölött a szomszédos csarnokba vigyék őket további feldolgozásra. Bizony a félénk, óvatlan embereket halálra marhatják ezek az izzó fenevadak. De a hengerészek, a vas művészei, Fazola Henrik utódai mosolygó arccal és biztos kézzel formálják az eleven, szikrázó, leigázott vasat. A lázongó elem kezükben olyan engedékeny, úgy enged akaratuknak és gondolataiknak, mint a lágy viasz, örülünk, hogy nincs a közelben Zsuzsika, az ismerős daruslány, mert jókedvű kacagása bizonnyal túlcsengené a hengerde zaját látván kis csoportunkat, amint óvatosan szedegetve lábunkat, a sistergő vaskígyók között botorkálunk Cigány Vincéhez, a Magyar Népköztársaság legjobb nehézhengerészéhez. Odaérve hozzá, bizony alig maradt annyi erőnk, hogy dadogva kinyögjük elisö kérdésünket: — Hát hogy megy a munka? — Jól, elvtársak, de még jobban menne, ha elég áram volna ( — mondja és hozzáteszi: — Ügy látom, nem fáznak itt nálunk! — Árulja el, mi a brigádja sikereinek a titka. Cigány elvtárs? — kérdem az ország legjobb hengerészbrigádjának vezetőjét. Cigány elvtárs körülnéz a hengerdében, pillantásával számba veszi brigádja minden tagját, aztán lassú szóval mondja: — Olyan hengerészekkel, amilyenek Börkényi, Szelek, Bárány, Simkovics meg a többiek, brigádunk minden egyes tagja, csak jó mun. kát lehet végezni. Tavaly ezer tonnát termeltünk terven felül és remélem, hogy az idén se maradunk szégyenben. Magáról nem beszél Cigány elvtárs, jól tudja, hogy milyen gyönge volna egýmagában és hogy mennyi erő rejlik a kollektívában. De jól ismeri a legnagyobb művészetet: jó példával elöljárva lelkesíteni és győzelemről győzelemre vezetni a kollektívát. — Hadd dicsekedjem még valamivel. Tavaly gyönyörű kétszobás lakást kaptam, már b

e is rendeztem. Üj bútort vásároltam. — A lányaival nem is dicsekszik? Láttuk őket a gépházban! — Dicsérje ,"ket a munka, nem pedig az apjuk! A MARTIN-KEMENCÉK MELLETT nagy a sürgés-forgás. Hama rosan kész az acél. Csapolják a kokillákba. Kész ünnepség ez. Minden kohász nyugtalanul jár-kel kemen. céje körül, mintha táncba készülő cifraruhás kedvesét figyelné. Kiovszky János sztahanovista, a Béke-kemence kohászbrigádjának vezetője figyelmesen szemléli asztalánál ülve a korszerű, önműködő jel-, zöberendezést, a mérőeszközöket, jelzőlámpákat táblákat, egy gombnyomásul megnyitja a kemence nehéz ajtóit, szabályozza a gázadagolást, ellenőrzi az öntést, hogy a kohászok nehéz munkájának eredményeképpen jóminőségű acél szülessen. — Ilyen kemencénk még nem volt — mondja és büszkén pillant az ötajtós új kemencére, amelyből tavasszal csapolták az első acélt. — Vidámabban megy mellette a munka mert könnyebb is, meg jobb ls. Nem is hinnék, milyen nehezen szoktak hozzá a legényeim az új kemencéhez. Azt mondták, fáintos, akár a cifraruhás kisasszony, piszkos kézzel hozzá se nyúlj és ha közelébe mész, köss előbb nyakkendőt. Ma persze egyikük se dolgozna már a régi kemencénél. Most már mi, martinászok is elmondhatjuk, hogy öröm és élvezet számunkra a munka. Nézem a tervteljesítést matató táblát. Szeptemberben a Béke-ke. mence 1700 tonna acélt adott terven felül. — De azért sok bajunk volt veie, — magyarázza Kiovszky elvtárs, — amíg betört a hámba! A szellőztető nyílások nem voltak megfelelően beállítva, levegő került a kemencébe. Nem csoda, hogy engedet, len, makrancos volt. De most már rendben van! Nézzék csak, úgy hajt a szavunkra, akár a kezes bárány. Nézzük a Kiovszkyék „báránykáját" és megborzong a hátunk, noha akkora a hőség, hogy alig bírhatja az ember. Fortyog, sziszeg, rázza a testét, mint az ember akaratából láncra vert fenevad. Megremeg, buborékol, fújtat mint izzó, fene tűzhányó a kitörés előtt. A kohászok azonban úgy ugrálnak körülötte, mintha babájukat vinnék táncba, ügyes kézzel izzítják és tüzes pillantásokat vetnek feléje az ibolyaszinti védőüveg mögül. — A miénk vagy, bestia! Megszelídítettünk már. AZ ÓRIÁSI NAGYKOHÓ, amelynek a munkások a legszebb nevet adták, a Béke nevét, már a népi demokrácia alkotása. Büszkén magasodik a két régi nagykohó mellett, büszkén tekint rá az egész ország munkásosztálya. Nyolc hónap alatt építették fel a dolgozók, a Szovjetunió segítségével, hogy kifejeznék szeretetüket és odaadásukat a párt és a kormány iránt. Nézem Fazoláék ómassai és újmassai kohóinak nagyranött munkáját amelynek egész Magyarországon nincs párja és Sztálinvárosra gondolok, ahol most nőnek fel e kohó első édestestvérei. Megváltozik a ma. gyar alföld képe. Az öreg gémeskutak, a gólyafészkes kémények, a régi úri kastélyok és templomok fölé acélóriások magasodnak, a nehézipar bevehetetlen bástyái, a béke és a szabadság leghívebb őrei. Hallgatom az acélváros lélekzését, azét a városét, amelyben nincsenek többé iparbárók és szolgák, csak iparosok, a vas és az acél nagyhírű mesterei. — Jó szerencsét! — üdvözölnek szép szóval a munkások, akik hazafele tartanak meghitt otthonaik ba, a város új, gyönyörű munkásnegyedeiben. Egyesek autójukba ül nek, mások motorkerékpárjuk nyergébe pattannak, a legtöbb pedig kerékpáron igyekszik hazafelé, ahol az asszony ízes, meleg vacsorával, befűtött fürdőszobával, patyolatfehér törülközővel és igaz szeretette, várja őket Kamba és az arany címmel december 25-i számunkban elbeszélést közöltünk, melynek szer. zője Egri Viktor. Nyomdahiba következtében az elbeszélés végén tévesen lett jelezve, hogy megírásának időpont

4^ 1953. Á helyes évszám 1933. Ugyancsak helyesbítjük az elbes lés utolsó bekezdését, amely he sen így hangzik: „Kamba Galingallára és a kisdf re nézett, éhes gyomra fel mord; mint a meghunyászkodott kuvasz ( lehajolt a fehér ember csákányáért. >