Uj Szó, 1953. december (6. évfolyam, 290-315.szám)

1953-12-23 / 309. szám, szerda

1953. december 23. H l <5*1* 5 „Ügy bizony", sóhajtott fel Hromek úr „A kikötőhöz címzett kocsmában, „az emberek ebben a háborúban mindenféle illegalisztikába keveredtek. Hát ez is attól fúgg, milyen alkalma nyílik cá az embernek. A mi vidékünkön, őszintén megvallva, semmiféle illegalisztikát nem csinálhatott az ember. Rádió akkoriban csak a csendörállomáson akadt, a megszállás hat éve alatt egy árva titkos röpirat sem ke'rSlt a kezembe és ami a szabotázsokat il'eti, bizony nálnnk, a világ végén, lámpával se találna az ember szabotálni, valót. Szeretném is tudni, mi a keserves fityfenét szabotálhatna egy magamfajta istenhátamögötti erdőkerülő? A fáknak hiába parancsolom, hogy nőjenek lassabban, amit ped.g az ŕrtványokon kivágtak /azt' úgyis kéz alatt eladtuk az embereinknek, • hogy a nácik ne tehessék rá a kezüket." Mint az elmondottakból kiderül, Hromek Vincenc úr erdész, még pedig nem valami közönséges, hanem vörösha.jú. Horná Sztrilkából való. és csak néhány napra .jött Prágába a nővéréhez látogatóba. Ittint afféle tapasztalt, öreg erdőjáró, aki messziről megszimatolja a rejtett forrásokat és ereket, ösztönösen megtalálta az utat „A kikötőkshöz" címzett kocs mába. A pincér most egy korsó pilzenit állit Hromek úr elé. Hromek ú. kétfelé törli varjúszárnybajszát, aztán belemeriti a habzó sör' be és jókedvűen seríti a szót a világ folyásáról: „Amint mondtam, nálunk semmiféle illegalisztika sem volt. Nem mintha nem akartuk volna Mi mindenre kaphatók vagyunk Csak nem vo

!t rá alkalom. De annyi biztos, hogy a vége felé nem unatkoztunk. A legjobb volt az az eset az angyalokkal! Negyvennégyben történt, küszöbön állt a karácsony akárcsak most, a hold egyre jobban kigömbölyödött, az éjtszakák csendesek, világosak voltak A keservét, mondok magamban te Vince, jó lesz, ha elnézel- a Fekete Dágvány felé, a sok fene vadorzó biztosan megpróbálja, hogy kerítsen magának valami s gáncsot az ünnepi ebédre. Nem mintha sajnálnám tőlük azt a falat húst, dehát a rend kedvéért mégis csak tudnom kell, ki mire puskázik az erdőben. Fogtam hát magam, az óra féltizenkettő felé járhatott, aztán elindultam a rongyszedő ösvényén, aho] pár évvel ezelőtt megfagyott az oubenicei tromb.tás. Lábam alatt ropogott a hó, de egyébként csend volt, akár a templomban, szinte csábított, hogy pipára gyújtsak. Hüvelykujjammal lenyomkodom a dohányt, gyufát rántok, pöfékelek egyet-kettőt, a bokrok közé sercintek és már indüiok is egy vadcsa páson felfelé, amikor eszembe jut, hogy körü

1nézzek. Hogy szót értsünk amikor ezen a hegyoldalon pár éve kivágtuk a fákat, néhány erdei fenyőt a legszebbeket meghagytuk magnak. Ahogy így körülnézek, hát látom, hogy az egyik fenyő tetejében akkora hósapka díszeleg, hogy olyat még erdőben sosem láttam De egyszerre ám azt is észreveszem, hogy a sapka mozog, rángatódzik, mintha eleven volna. Vince, mondok, ez már még se lehet hó, hisz a többi fán egy szemernyi fehérség sincs. Oda futok, nézek, hát ilyet még ember nem látott: a fa legtetején egy eleven férfi lógott, mint valami csokoládé-emberke a karácsonyfán. — -A mennykőbe .s, — kiáltok rá — te meg miféle vagy? Hát mi volnék? Égből szállott angyal, te ostoba! — válaszolja dühösen és csak rángatja a mindenféle zsinórokat és táncoltatja feje' fölött azt a fehér tudj isten micsodát. Persze, én is tüstént tudtam, hányat ütött. —. Ügy látom elnézted a naptárt, fiam, mert csak-egy hét múlva lesz karácsony! — Jó van jól, — adja vissza a szót — hát arra nem gondolt, hogy az ajándékot elő is kelt. Készítem? — Mássz már le arról a fáról, hadd nézzek a szemed közé' — Könnyű azt mondani! Micsoda szamár fejében született meg ez a nyakatekert ötlet, hogy az irtvárty közepén ilyen mkarnátus fákat hagyjanak meg! Hát hogy ne nyújtsam hosszúra a beszédet, pár percig még eld.skuráltunk, szidtuk egymást mint a bokrot, de aztán az a másik ott fenn a fa tetején egyszerre csak megunta a szórakozást és azt mondta: — •Hallja ember, m.csoda fajta maga? Cseh? — Hát mi más lennék

7 Nem jössz rá a szavamból? N y . — Ügy értem, hogy rendes és becsületes cseh ember-e... Mert azt a szavából kivenni nem lehet! Amikor megmagyaráztam neki, hogy ebből a szempontból is rendben van a szénám, egyszerre csak kibökte: — Hát tudja, erdész bátyó, én parapusista vagyok, a nevem Lojza semmi több Ügy belekeveredtem a maga fenyőjébe hogy már egy órája lógok rajta és hiába kapálódzom nem bírok megszabaduln. tőle. Mást nem tehetek, mint hogy elvágom a zsinórokat, amik tartanak és aztán lepottyanok. Ha rapityává töröm a csontjaimat akkor vegyen a hátára és vigyen el haza Azt is megteheti, hogy fölad a csendőröknek de bizony jól megjárná vele néhány nap mu'va itt lesznek a baráta.m, azok alaposan ellátnák a baját. JÁN DRDA: /Qyigya!járás-a (3sek-erdóbeM Elfutott a méreg ettől az ostoba beszédtől! Mintha én valami filiszteus, rongyember, senkiházi volnék!* A legszívesebben otthagytam volna ót lógni, hogy legyen ideje megbánn. a szamár szavait, de úgy fagyott, hogy ropogtak belé az ágak és nem volt idő hiábavalóságokra Igy aztán odakiáltottam neki: — Te csak ne vágj el semmit, tarts ki ott fönt még egy .deig. Én hazasietek, létrát hozok. talán sikerül téged leszedni anélkül, hogy bajod esne. Micsoda út volt az, éjtszaka, tízméteres létrával, térdig érő hóban, hegynek föl az erdőben! Az ellenségemnek se "kívánom. Először hónom alá fogtam a ménkő hosszú létrát, aztán két kezemmel magasra emeltem, kiegyensú'yoztam, mint a kötéltáncos a botját és a középső fokánál keresztüldugtam rajta a fejemet, végű! pedig kihúztam a nadrágomból a szíjat és az istentelen létrát úgy húztam magam után. mint cigány a lóbőrt. Bizony, majd beledöglöttem, amíg elhúztam a tisztásig, a lábam léptennyomon megcsúszott, hol én estem a létrára, hol meg a létra rám, két hét múlva is még csupa kék folt volt minden tagom. Mire megérkeztem a fenyőfa alá, az én emberemnek már alig lehetett a hangját hallani, úgy megdermesztette a hideg. A létrát a fa törzséhez támasztottam, fölmásztam rá, a szerencsétlen angyalkát lekergettem a földre, aztán még azt a ménkőnagy parapucsot is lebontogattam az ágakról. Mire elkészültem a munkával, jobban . meg.zzadtam belé. mintha köbméter fát hasogattam volna fel Aztán fogtuk a létrát, én az egyik végén, ö a másikon és iszkri! — siettünk vissza az erdészházba Az asszony csak forgolódott az ágyon, nem jött álom a szemére a gondtól, hogy hói is kujtorgók olyan sokáig. — Te meg kit hozol, az isten szerelméért-' — kérdezte olyan hangon, mm t ha vackorba harapott volna. Mit válaszolhattan neki' — Hát angyalt, most szállt le a m::.nyországból! , Az asszony a szemét meregette, azt hitte, sétálni küldtem az eszemet. De aztán mégis csak hajlott a jó szóra, macára kapta az ujjast meg a pongyoláját és meleg rumos kávét készített a vendégnek. A mi angyaiunk hamajosan megmelegedett, de annyira, hogy három óra hosszat nem állt be a szája a sok beszédben. Az asszony eľ is bőgte magát, amikor elmondta, ám verik az oroszok úgy agybafőbe a hitlerista bestiákat, hogy csak úgy porzik: Konyev, Zsukov, Malinovszkij, Rokosszovszkij, Tclbuhün, Vatutyin — mindahányan Sztáhn generálisai, az ő tanítványai. így aztán megtanulták, hogyan kell verni az ellenséget! A hitleristák nagyfejű főkatonái meg csak bámulnak, mint a birka: Ha jobbfelől várják az oroszt, akkor balfelől zúdul rájuk a fergeteg, elsősorban persze ágyukból. Ha aztán észbekapnak és azt mondják: ügyeljünk most balfelé, mert onnan jönnek! — akkor aztán az orosz megint csak egészen más oldalról zúdítja rájuk a pergőtüzet! Egyszóval, hiába tanultak a németek az iskolában mindenféle katonai csalaf.ntaságokat. -ebben a háborúban semmi hasznát sem veszik, mert az oroszok mindig valami váratlan újdonsággal rukkolnak ki. No meg az orosz katonák: Azok aztán a helyrelegények! Hősiességben, vitézségben nincs a vJágon párjuk. Ha szuronyt szegezve támadnak az ellenségre és felharsan a csatakiáltásuk — urá, urá! — nincs az a zivatar amely fergetegesebben mennydörögne náluk és nincs az az ellenség, amely helytállana ellenük! Sztálin már azt is kiszámította, hogy tavaszra elérnek ide hozzánk és meghozzák a szabadságunkat. Sztálin kézszorítással erősítette meg az .géretét a mieinknek a Kremlben és megtartja a szavát, még akkor is, ha ácsszekercék hullanának az égből. Én is ellágyultam, hisz éveken át nem hallottunk nálunk ilyen tiszta szívből fakadó, igaz szavakat. Hej te parapucsista gyerek, mondom, te igazán angyal vagy, gyere ide hadd ölellek meg, holnap reggel elmondok mindent 3, főerdésznek, az a nagy örömtől tüstént öszszeteremt magát! De a legény azt mondja, inkább hallgassak, nem a világ szájára való az ő híre. Inkább kérdezősködjek suba alatt az emberektől, nem érkezeft-e a többi házba is angyal, mert összesen tízen ugrottak ki a repülőgépből, hárman a mieink közül, meg hét orosz és most minél előbb fel kell találniok egymást, mert sok munka vár rájuk. Tüstént eszembe jutott, hogy az a semmirekelő Risánek. a legrosszabb hírű vadorzó a környékünkön tegnap este biztos lesen volt az erdőben, ő alighanem tud valamit! Alig pirkadt, indultam is, még félkilenc előtt benyitottam hozzájuk. Risánekné valamit kotyvasztott a tűzhelyen, az egész ház tel. volt babérlevél szagával: Olyan dühösen pillantott rám, hogy gyöngébb legénynek bizony íziben inába szállott volna a bátorsága Risánek nagyságos úi még' ott döglött a dunyha alatt. — Hallod, Risánek, a búval bélelt szente det, egy szót se tagadj, tegnap este az erdőn voltál! A nagy marha ember összehúzza a szemöl dökét, úgy böbbenti ki a szót: — Az ám, Mariánkávai eprészn.! — Ne hazudj a saját két szememmel iátta lak! — dörrentem rá újfent és a homlokomat ráncoltam, hogy lássa, hivatalos személy, vagyok, velem semmiféle fíernahajder nem tréfálhat. — Az ördög öregannyát látta maga, erdész! Vagy a mennybéli angyalokat, akik az éjtsza ka ott kergetődztek az erdőn' Ahogy ezt hallottam, tüstént tudtam, hányadán vagyok vele. Nem mondom, erdőben utolsó pimasz ember a Risánek, de egyébként a mi fajtánk, nincs m.t félni tőle. Ezért ajtó felöl kerültem -be a házba — Én is láttám a mennybéli angyalokat Risánek miattuk is jöttem hozzád! Risánek felült az ágyban, szája tátva maradt az izga'ómtól, de egyszerre észbe kapott, nagyot köpött a padlóra és úgy nekem támadt, mintha a fene rágná a belét: — Ne beszéljen ostobaságokat erdész létére! Ha már ébren álmot lát. legalább tartsa meg magának a bölcseségét! t — K. beszél itt álomról, — adom vissza a szót. — hisz az egyik mennybéli angyal ott horkol a házamban! Látniuk kellett volna, mit csinált erre Risánek./Üstöllést kiugrott az ágyból, egyenesen -bele a nadrágjába, mint a huszár, ha riadót vernek és megragadta a^ kabátomat majd leszakította a gombját: — Te ember, te erdész. h:sz'nálam meg öt van belőlük, az egyik egyenesen a házam tetején kötött ki, a kémény tövében! Hogy ne szaporítsam a szót, estig Risánekka) együtt mind a tizet Összeszedtük a sűrűben. Tíz angyalt automatákkal, gránátokkal, robbanótöltényekkel, egyszóval minden jóval ellátva, ami egy becsületes, illedelmes angyal felszereléséhez tartozik: Öten az én házamban szálltak meg, a más.k öt Risánek tanyáján Az élelmezésükről'is jni ketten gondoskodtunk. Képzeljék csak el, jó emberek, erdész létemre magam adtam tanácsokat annak az istentől elrugaszkodott Risáneknek, hol állítsa fel a nyúlcsapdáit, nehogy a vendégeink éhen maradjanak A legények olyanok voltak, mint az eleven tűz. éjtszaka bekóborolták a fél országot, csak hajnali kakasszóra tértek meg. Karácsony reggelén Lojza, aki a fenyőfa tetején kötött ki félrehívott és azt mondta: — Hát apó, ma este elmegyünk betlehemezn., de nehogy valakinek szóljon róla! Megremegett a térdem az izgalomtól. De azért nem álltam meg szó nélkül: — És aztán hogy csináljátok? Betlehemet állíttok? Vagy talán karácsonyfát is melléje? — Bizony karácsonyfát! És jó sok csillagszórót rá. hogy ünnepélyesebb legyen a hangulat. Félötkor, még alig alkonyodott, fel is kerekedtek. Lojza ment utolsónak, a küszöbrői még visszafordult és a fülembe súgta, ha látni akarom ä karácsonyi ünnepséget, kapaszkodjak fel éjfél előtt az ördöghalmára és nézzek le onnan a síkságra • biztosan szememszám eláll majd a bámulattól. Abban az évben nem sok örömöm telt a karácsonyestében. Remegett a kezem, amikor a tálból tányéromra szedtem a vadmártássai főtt nyúlhúsból, pillantásom egyre az órát kereste, az asszony össze is veszett velem, hogy legalább egyszer az évben beszéljek vele embermódjára, de én csak fészkelődtem a széken, mintha egerek rágnák a köldökömet. Féltizenegy tájt vállamra kanyarítottam a kétcsövűt, az asszonyoknak csak annyit mondtam, a szolgálat alól nem tekeredhetik ki az ember, és mielőtt még rámnyelvelhetett volna, kisündörögtem a házból. Csodás éjtszaka volt, szebbet festeni se lehetne. A hold már egész nekigömbölyödött, az égen semmi felhő, a száraz fagyban csillogott, ropogott a hó. És az a csend... valósággal fájdította az ember fülét! Fölkapaszkodtam a hegy csúcsára, ahol a vén bükkök között, sűrűn nőtt fiatal fenyőfák tövében olyan szélárnyék van, hogy szinte melegít, mint a kemence. Letelepedtem egy nyalább fenyőgallyra, megtömtem a pipámat és gondolkozni kezdtem, hová .s indulhattak a fiaink. Még mielőtt kiokosodhattam volna, egyszerre csak hallom, hogy a bükkfák mellett ropog ám a hó! Mit gondolnak, ki volt? Hát a Risánek, az a sehonnai, istentől elrugaszkodott vadorzó gazember, hogy a fene oda vitte volna, ahová én kivántamr Olyan csendesen lépkedett a rosszlélek, mintha bakancsok helyett párnákat viselne a lábán! Szavamra, kis híja volt, hogy tengelyt akasszak vele. De a pimasz csak rámvígyorgott: — Inkább fogja be a bagólesőjét, erdész, én is tudom, amit maga tud' — és nyugodtan leült mellém a fenyőgallyakra. Hát tessék! Most mit mondjak, ha az ördög hozza a főerdészt! Egymás meTtett ül éjféli lesben az erdőkerülő, meg a vadorzó' Dehát nem volt hová tekeregjek a bajból. Még össze se veszhettem vele, mert bármit is mondtam neki, az a mulya egyszerűen nem válaszolt. Csak meregette a szemét a sötétbe, m.ntha keresztül akarná- fúmi az éjtszakai homályt Nem mondom, én is csak azt tettem, amit ő. Hogy kissé megnyugodtam, becsületemre mondom hallottam, hogyan ver a szivem: bim, bam. bim, bamDe olyan erővel szaporázta, hogy talán még Risáneknek is meg kellett/ hallan.a. Hát csak ültünk, üldögéltünk, elmúlt egy óra, másfél, a hegyek tövében. Haraszicéban, Tmányfcvóban. Bí'á Horkában már régen elcsendítették az éjféli misét, a fagy egyre keményebb lett. csikorgott, ropogott minden, de mi csak hiába meregettük a szemünket: Én már úgy éreztem, jégcsappá fagytam ... Hát még a Risánek hogyan szenvedhetett, nyeszlett ködmönében! De azért ckak hallgatott, egy szó.nem sok, annyit se ejtett k; a száján, csak összeguborodott, mint sündisznó a róka előtt, szopogatta a kialudt pipa csütoráját és nagyokat nyelt, hogy ^muzsikált tőle a gigája. Már erőt vett rajtam a félsz. Nehogy még valami baja történjen a mi tíz fiúnknak! A hegyek alján, a városokban nyüszögnek a gestapóáok, az országúton egymás sarkát tapossák le az őrjáratok. Brecskov.ce teli van néniét csendőrrel. Már szemrehányásokat tettem magamnak, hogy egymagukban bocsátottam úíra a fiúkat és nem mentem el velük. Hisz úgy ismerem az egész vidéket, akár a tenyeremet, tudok minden ösvényről, minden csapásról, ismerős vagyok az összes tanyákon, hasznomat vehették volna a betlehemezésnél. Félkettőkor elővettem az órámat. Talán a hidegtől volt, de már az egész testem remegett, mintha h.deg áram futkosna végig minden tagomon. Risánek felé pillantok, de az csak hallgat. Ha legalább egy szót mondana, ha köhintene egyet, mindjárt könnyebb volna Te ember, mondom neki, kőből vagy te, vagy micsoda. Hirtelen azonban Risánek megremegett, megragadta a kezemet... Hagyják el, annak a vén vadorzónak a hiúznál is élesebb a szeme! Mélyen alattunk a síkságon, délnyugat felé egy apró lángocska pislákolt, nem is láng, inkább valami pöttömnyi fény, nem erősebb annál, amit a krajcáros gyertya áraszt. De ez csak egy pillanatg tartott... és hirtelen, mintha az ég megszakadt volna! Ilyet még életemben nem láttam. A földről óriási vérvörös láng csapott fel, mintha kinyílt volna a pokol kapuja, magasba röppent, mint a rakéta, szétszakadt és abban a pillanatban az egész mennybolt csupa tűz volt. Nagyapánk szokott mesélni a tüzes oszlopokról, amelyek régente megjelentek az égen és háborút h.r- j dettek. A teringettét, ež aztán olyan tüzes oszlop volt. hogy boldogult nagyapám láttára, a fenekére huppant volna! Aztán még kétszer csapott föl a láng. mintha valamit ott felejtett volna, végül pedig a vörösség szélesen elterpeszkedett a szemhatár felén és könnyedén emelkedett fel a magasba ... Szivem a torkomban vert, szóra nem voltam képes, csak elkaptam Risánek kabátja ujját, azt szorongattam. Risánek fölugrott, a szeme tűz fényét tükrözte, egy szemvillanásnyi ide.g szimatolt, akár a megriadt őz... és máris feldübörgött a robbanás moraja, de olyan hatalmasan, mint a földindulás. Nem tudom, hogy én mit csináltam... de Risánek, az a semmiházj vadorzó, egyszerre csak a nyakamba borult és olyan csattanós csókokat nyomkodott a képemre, hogy attól tartottam, még belémfojtja a szuszt. Csókolództak mi, két vén bolond, akárcsak az Eladott Menyasszonyban . Jenik meg Marenka, akiknek a képét porcelánra festik és táncoltunk a tisztáson, mint eszeveszett mackók. — Ég már a karácsonyfa! Megvan a betlehem! — üvöltötte Risánek, mmtha elment volna az esze. Én meg kontráztam hozzá: — Csillagszórókat gyújtanak, a teringettét, csiilagszórókat ám, eszem a lelküket! Igy jártuk a polkát, amíg végre a lélekzet is kifogyott belőlünk és a havat úgy letapostuk, mint a szarvas csorda az etető körül. A szemünk meg ragyogott, mint a macskáé, de nem a dühtől, hanem az öröm könnyeitől. Szavamra, bőgtünk mint a hátulgombolósok, alig fért a fejünkbe, hogy végre már nálunk is megkezdődik a tánc, hogy a mieink befűtenek a hitlerista csürhének, hogy azok a drága orosz gyerekek megtanítják a mieinket >s rá, hogyan üssék-verjék a bestiákat, akik végig pusztították cseh földünket, hogy .. hogy .. Mit is mondjak még? Reggel, amikor a fiúk mmdnyájan épkézláb visszaérkeztek, majd összenyomorgattuk őket örömünkben. Micsoda karácsonyi alleluja volt az, míg az eszemet tudom, soha nem felejtem el!" Hromek úr, érezvén, hogy kiszáradt a torka, egy hajtásra kiitta a korsó pilzenit. csak úgy kotyogott a bajsza alatt.a sárga árpa'é. — S aztán mi volt? — kérdezte valaki a társaságból. Hromek úr feléje vágott a szemével: — Hát mi lett volna? Az angyala.nk májusig ott maradtak az erdőinkben és messzi vidéken olyan múzsikát fújtak a hitleristáknak úgy megtáncoltatták őket, hogy olyat még a világ nem látott, 7 Aztán kétfelé törülte rőt bajszát,' hüvelykujjával megpiszkálta kialudt pipáját és meggondoltan hozzátette: — Hát bizony, illegalisztika nálunk egy csöpp se volt, arra a mi vidékünk nem alkalmas. De unatkozni — szavamra nem unatkoztunk! Fordította: Tóth Tibor i \