Uj Szó, 1953. május (6. évfolyam, 106-132.szám)

1953-05-26 / 127. szám, kedd

1953 május 26. UJSZ0 A moszkvai „Pravda" a jelenlegi nemzetközi helyzetről Május 24-én a moszkvai „Pravda" cikket közölt „A jelenlegi nemzetközi helyzetről" Cjímmel. A cikk a következőket írja: „Az utóbbi napokban valamennyi országban nagy érdeklődés nyilvánul meg -azon lépések iránt, amelyeket a vitás nemzetközi kérdések kiegyenlítésére tesznek. Ez a jelenlegi körülmények között természetes. Senki sem tagadhatja, hogy a nemzetközi körökben növekednek a törekvések a nemzetközi kapcsolatokban fennálló feszültség enyhítésére. A vitás kérdések megoldásának útján bármilyen előrevezető lépés gyengítené a háborús veszélyt és hozzájárulna azon lázas fegyverkezés megszüntetéséhez, amely a nemzeteket pusztulásba dönti, megkönnyítené sokmillió ember helyzetét. Viszont a nemzetközi helyzet feszültségének fenntartása a háborús előkészületek további megerősítését jelenti, a háborús kiadások további növekedését és a néptömegek vállára nehezedő adók további fokozását. ^ Ilyen körülmények között bármelyik ország kormányának miniden új lépése nemzetközi téren gondos vizsgálat tárgyává válik nemcsak a kormánykörökben, de a legszélesebb körökben is. Általánosan ismert, hogy mily figyelemmel és rokonszenvvel fogadták a szovjet kormány vezető tényezőinek nemrégen tett nyilatkozatait arról, hogy a Szovjetunió kész a vitás vagy megoldatlan nemzetközi kérdéseket az érdekelt országokkal való kölcsönös megegyezés alapján megoldani. Ezek a nyilatkozatok megszilárdították a nemzeteknek az akuit nemzetközi problémák megoldásának lehetőségébe vetett hitét, mert a nemzetek tudják, hogy a szovjetkormány kijelentései mindig megegyeznek igazi szándékaival. \ Ismeretes az is, hogy azok az emberek, akiknek érdekükben áll a béke megőrzése, békés gesztusként fogadták azokat a szavakat, amelyeket Eisenhower elnök április 16-i beszédében mondott, hogy „egy vitás kérdés sem megoldhatatlan, sem nagy, sem pedig kis kérdés nem megoldhatatlan, ha meglesz az akarat az összes nemzetek jogainak tiszteletbentartására", és hogy „az Egyesült Államok készek magukra venni az igazságos részt" a vitás nemzetközi kérdések megoldásában, jóllehet Eisenhowernek ugyanezen beszédében más momentumok is voltak. amelyek semmivé teszik e szavak pozitív jelentőségét. Most meg kel) állapítani, hogy Eisenhower május 20-i új beszédében nyoma sem maradt e békeszerető gesztusnak, nem beszélve e gesztusnak tettekkel való alátámasztásáról. Teljesen érthető, hogy Nagy-Britannia miniszterelnökének. Churchillnak a képviselőházban mondott nemrégi beszéde, amely a nemzetközi élet több égető kérdéséit érintette, valamint e. beszédről lefolyt vita nemcsak Angliában, hanem messze Anglia határain túl is figyelmet keltett. A brit miniszterelnök sokban támogatta az USA kormányának álláspontját. Beszédében azonban viszszatükröződött Nagy-Britannia és az Egyesült Államok állásfoglalásának eltérő volta néhány elsőrendű fontosságú kérdésben. Churchill beszédének nagy részét a Szovjetunióval való kölcsönös kapcsolatok kérdésének szentelte. A Szovjetunió közvéleménye mindazt, amit ebben az irányban mondott, nem fogadhatja kritika és fontos ellenvetések nélkül. Most azonban nem az a fontos, hogy arra mutassunk rá, amiben véleményünk eltér Nagy-Britannia miniszterelnökétől, hanem azokat a momentumokat kell hangsúlyoznunk, amelyek hozzájárulhatnak a vitás nemzetközi kérdések megoldásához a béke és a nemzetek biztonsága érdekében. Churchill beszéde olyan kijelentéseket tartalmaz, amelyekben visszatükröződik az angol nép béketörekvése és amelyek arról tanúskodnak, hogy Nagy-Britáínnia miniszterelnöke reálisan értékeli a jelenlegi nemzetközi helyzet némelyik lényeges elemét. Ezeket a kijelentéseket helyesléssel fogadták. Churchill kijelentése arról, hogy a Szovjetunió biztonságát összhangba kell hozni Nyugat-Európa biztonságával, annál fontosabb, mert a brit miniszterelnök e kérdés kitűzésével nemcsak Nagy-Britannia és Szovjetunió közötti kölcsönös kapcsolatokat érinti, hanem a béke megőrzésének és megszilárdításának egész problémáját is. A jelenlegi nemzetközi helyzetet a problémák jelentős összetettsége jellemzi, amelyeket meg kellene oldani és ezért megfelelő megértést kell azoknak szentelni, akik úgy vélik, hogy az a kísérlet, hogy egyszerre tárgyalják meg és oldják meg az összes megoldatlan problémákat, sikertelenségre volna ítélve. Az olyan égető kérdések, mint a koreai háború kérdése, vagy pedig Németország kérdése megoldásában elért haladás, hozzájárulhatna a jelenlegi nemzetközi helyzet feszültségének enyhítéséhez, előkészíthetné a talajt a többi problémák megoldására. A nemzetközi problémák megoldásának valószínűleg ezt a módját tartotta szem előtt Churchill, amikor kijelentette: „Hiba volna azt hinni, hogy a Szovjetunióhoz való viszonyban semmit sem lehet megoldani, ha nem .oldanak meg mindent, vagy pedig amíg nem oldanak meg mindent. Két-három súlyos probléma megoldása sikert jelentene minden békeszerető ország számára." Az egyik legfontosabb nemzetközi kérdés, amelynek békés megoldása minden ország nemzeteinek érdekében áll, a koreai kérdés. Általánosan ismert tény, hogy a Kínai Népköztársaság és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság diplomáciai kezdeményezése, amelyet a Szovjetunió támogat, reális lehetőségeket nyitott meg a fegyverszünet megkötésére és a koreai háború megszüntetésére. Az elért egyezmény alapján Koreában már megvalósult a beteg és sebesült hadifoglyok kicserélése. Április 26-án Panmindzsonban újra felvették a tárgyalásokat az összes hadifoglyok hazatéréséről. A kínai és koreai fél által előterjesztett javaslatok, főleg a május 7-i legutóbbi javaslat, amint ez teljesen világos, megfelelő alapot nyújtanak ezen utolsó kérdések gyakorlati megoldására, amely kérdés a fegyverszünet megkötésének és így tehát a koreai háború megszüntetésének útjában áll. Churchill amellett foglalt állást, hogy türelmesen és rokonszenvvel vizsgálják meg a koreai és kínai fél javaslatát. Azt mondotta: ,,Ma tudtommal nincsen ok rá, hogy abból kellene kiindulnunk, hogy ez a javaslat nem szolgálhat az egyezmény alapjául." Churchillnek ez a kijelentése, valamint a képviselőház számos tagjának megnyilatkozásai is, akik élesen kritizálták az „ENSz parancsnokság" képviselőit azért, hogy hátráltatják a panmindzsoni tárgyalásokat, visszatükrözték az angol közvélemény valamennyi rétegének elégedetlenségét amiatt, hogy a koreai kérdés megoldása elhúzódik. Fenzsan és más koreai városok és falvak, valamint kínai városok, mint Antung és mások folytonos bestiális bombázása, éppen úgy, mint Harrison amerikai tábornok állásfoglalása, amely a panmindzsoni tárgyalások meghiúsítására irányul, jogos felháborodást és tiltakozást keltenek Angliában és más országokban is. Ezekben a napokban Nehru miniszterelnök az indiai népparlamentben mondott nyilatkozatában rámutatott arra, hogy Harrison állásfoglalása nyilvánvaló ellentétben áll a koreai hadifoglyokról szóló azon határozattal, amelyet az ENSz-ben a mult év végén fogadtak el. Nehru egyenesen kijelentette, hogy a koreai-kínai félnek javaslatai „kellene, hogy a tárgyalások alapjává legyenek — és mi reméljük — e probléma megoldásának is". Azonban Harrison álláspontjánali befolyására a panmindzsoni tárgya lások ismét megakadtak. Ilyen körülmények között teljesei érthető a panmindzsoni tárgyalásod lefolyása iránti nyílt elégedetlenség, amelyet Attlee ismert labourpárti vezető a képviselőházban kifejezett. Churchill beszédében külön helyet foglalt el a német probléma. Churchill ezt a problémát méltán nevezte „az uralkodó európai problémának". Ha ez azonban így van, akkor az következik ebből, hogy Churchill fejtegetései a német problémáról, beszédében különös jelentőséget nyernek. Ezeket a mérlegeléseket azonban, amelyeket Churchill ezzel a kérdéssel kapcsolatiban kifejezett, semmi esetre sem lehet úgy fogadni, mint az említett „uralkodó" nemzetközi probléma megoldására irányuló igazi törekvés kifejezését. Elsősorban az a tény kelt figyelmet, hogy Churchill nem tartotta szükségesnek megemlékezni sem a jaltai nyilatkozatról, sem a potsdami határozatokról, amelyeknek kidolgozásában ő maga is részt vett és amelyekben a német kérdésnek az egységes Németország, mint békeszerető , demokratikus állam megújítása alapján való megoldásának legfontosabb elvei vannak megfogalmazva. Az említett nemzetközi határozatoknak történelmi jelentősége abban rejlik, hogy kifejezésre jut bennük a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió közötti koordináltság és konkrét megegyezés a német kérdésről, amelyre a háború alatt jutottak és amelyet mindjárt a háború befejezése után megerősítettek. Ebben az értelemben történt megegyezés Németországnak, mint békeszerető és demokratikus államnak újraegyesítéséhez való megsegítéséről, ami a legfontosabb siker azon az úton, amely „Oroszország biztonságának Nyugat-Európa szabadságával és biztonságával való összhangbahozásához" vezet. Bennünket most sem hagyhat érdektelenül, hogy a miniszterelnök beszéde után a Nagy-Británnia által teendő lépések a nemzetközi kapcsolatok terén mennyire fognak megfelelni azon egyezmények alapelveinek, amelyek alatt a nagyhatalmak aláírása van, az új egyezmények amelyeket egymás között kötnek, mennyire járulhatnak hozzá a nemzetek békéjének és biztonságának megszilárdításához. Az utolsó évek tapasztalatai azonban arról tanúskodnak, hogy a viitás és •meg nem oldott kérdések megoldásának útjában a nyugati nagyhatalmak politikája áll, mert egyoldalúan elutasítják a megkötött egyezményeket. Nem kételkedhetünk abban, hogy az egész jelenlegi nemzetközi helyzet teljesen másképp festene, ha nem volna oly kiélezett és feszült, ha megvalósítanák a nagyhatalmaknak a legfontosabb nemzetiközi kérdésekről szóló egyezményeit. Ezzel összefüggésben meg kell említenünk azt, hogy Churchill valamilyen okból célszerűnek tartotta megemlíteni a hírhedt 1925. évi locarnói szerződést, amely az ő szavai szerint azon az „egyszerű elven" alapult, hogyha- Németország megtámadja Franciaországot, az angol állam a franciák oldalán fog állani, és ha Franciaország támadja meg Németországot, az angol állam a németek oldalán lesz. Churchill emellett nem mondta meg azt, hogy a looarnói rendszer annak idején szabad kezet adott az agresszív német mi li tarizmusnak. Locarno korlátozta Németország akciószabadságát, a Nyugaton és akciószabadságot adott neki Keleten és ezzel a német agressziót a Szovjetunió felé irányította. Amint ismeretes, a locarnói politika egyike volt azon nem kevéssé fontos tényezőknek, amelyek előkészítették a második világháborút. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy míg Németországban akciószabadságot adnak a militarista revansiszta elemeknek, míg nem foganatosítanak hatásos intézkedéseket, amelyek biztosítanák Németország békés elveken való fejlődését, addig a német militarizmus nagyon gyors ütemben megújul és semilyen formális kezesség vagy kötelezettség nem biztosíthatja a német állani szomszédaínak biztonságát, nem biztosíthatja őket arról, hogy nem fogja ismét r'eny -:etn' a német agresszió. Meg kell állapítani, hogy Nagy-Británnia érdekeinek szempontjából is a locarnói mödszer szerinti terv hatástalannak mutatkozik, nem beszélve á többi európai országok biztonságának, elsősorban Németország szomszédai — Franciaország, Belgium, Hollandia Lengyelország, Csehszlovákia és mások — biztonságának érdekeiről nem is beszélve — mert azok a kísérletek, hogy visszatérjenek a locamói tervhez, az ingatag és átmeneti nemzetközi kombinációk és egyes országoknak más országok elleni csoportosulásának széleskörű lehetőségét nyitják meg, ami elkerülhetetlenül nem a nemzetközi kapcsolatok enyhítéséhez, hanem kiéleződéséhez vezetne. Hogyan lehet azonban megvalósítani Locarno gondolatát, hisz Churchill Locarno gondolatáról beszélve egy szóval sem emlékezett meg Németország egységének megújításáról, amelynek nemcsak Németországra magára van döntő jelentősége, hanem egész Európa és az egész világ biztonságának biztosítására is. Amint a bonni és párizsi szerződések megkötésére irányuló mostani különálló akciókra tett utalásai mutatják, Churchill az angol kormány politikáját Németország széttagoltságának megrögzítésére irányítja. Sőt beszédéből az következik, hogy Churchill Németország kettészakítását nemcsak kész ténynek tekinti, hanem olyan ténynek is, amibe bele lehet és bele kell nyugodni. „Őfelsége kormányának politikája — mondotta Churchill — azon alapul, hogy a lehető leglelkiismeretesebben igazodjunk a Nyugat-Németországgal megkötött egyezmény szelleméhez és szövegéhez." Határozottan nincs szándékunkban — hangsúlyozta a miniszterelnök, hogy visszalépjünk azon kötelezettségek telejsítésétől, amelyeket NyugatNémetország ügyében vállaltunk. „Hisz vájjon nem következik-e ezekből a kijelentésekből, hogy a nagyhatalmak között az egységes, békeszerető, demokratikus Németország megteremtése érdekében kötött egyezmények szeyemét és szövegét feláldozzák más egyezmények szellemének és szövegének, amelyeket külön kötöttek és amelyek szentesítik Németország kettészakítását, Nyugat-Németország remilitarizálását és Németország e részének a militarizmus és az agresszív revansizmus tűzfészkévé való átalakítását?" Figyelmen kívül hagyjuk Churchillnek azon teljesen helytelen állítását, mintha a szovjet politika okozná a német probléma kiéleződését. A kialakult helyzetnek igazi okát nem egyszer megmagyarázták a Szovjetunió autoratív képviselői és nincsen értelme, hogy ezt itt megismételjük. Figyelmen kívül hagyjuk Churchillnek azon nagyon erős szavait is, amelyeket a keletnémetországi helyzet negatív jellemzésére választott. Természetesen nem kevésbbé kemény, sőt sokkal igazabb szavakat találnánk a nyugatnémetországi helyzet jellemzésére. Most azonban nem veszekedésről van szó. Mindenki előtt világosnak kell lennie, hogy Németország kettészakítottsága a háborús veszély tűzfészkének felújítását jelenti Európa közepén. A német nép nem nyugszik bele egységének elvesztésébe, amelyet nem egészen egy évszázad előtt nagy erőfeszítéssel és nagy áldozatok árán ért el. Ezért, ami Németországot illeti, az alapvető feladat abban áll, hogy megszüntessük a német állam mostani szétszakitottságát és hogy olyan békeszerződést dolgozzunk ki és kössünk meg Németországgal, amely a nagy hatalmak potsdami egyezményének alapvető elveivel összhangban biztosíthatná az egységes, békeszerető, demokratikus Németország megalakítását. Emellett kell, hogy azon országok, amelyek nem egyszer szenvedtek a német agressziótól, legfőbb gondja az legyen, hogy elhárítsák a német militarizmus felújítását. Másrészt a német népnek biztosítani kell a békés német ipar fejlődésének összes feltételeit, a világ gazdasági életében való részvételét, ami megfelel termelési technikai színvonalának, biztosítani keil gazdag nemzeti kultúrájának további fejlődését. N Ezen a téren az új békeszerződésnek el kell kerülnie a versaillesi rendszer hibáit, amelyek e nagy nemzet leigázás ára irányulnak. Senki előtt sem titok az, hogy a versaillesi rendszer szerzői inkább azt tartották szem előtt, hogy megakadályozzák Németország gazdasági újjászületését, mint konkurrensnek lábraállását a világpiacon, mint azt, hogy valóban megakadályozzák Németország remilitarizálását. Churchill azzal, hogy beszédében elkerült olyan fontos kérdéseket, mint Németország egységesítése és a Németországgal való békeszerződés megkötése, azzal, hogy hangsúlyozta az angol kormány hűségét az utolsó külön kötelezettségeihez Nyugat-Németország ügyében, ezzel megdöbbentette azokat is, akik beszédében a jelenlegi világban felmerülő ellentétek megoldására irányuló igazi törekvést szeretnének látni. Figyelmet kelt az a tény is, hogy Churchill egyáltalában nem említette az 1942-ben Londonban megkötött angol-szovjet kölcsönös sególnyújtási szerződést, amelynek célja az új német agresszió megakadályozása volt. Emellett ezt a szerződést azért kötötték, hogy megszilárdítsák mind a Szovjetunió, mind pedig Anglia biztonságát és ez teljes összhangban áll a potsdami egyezménnyel is. Churchill beszédében érintette az osztrák kérdést és rámutatott arra, hogy az Ausztriával való államszerződés megkötése szintén hozzájárulna a jelenlegi nemzetközi helyzet enyhítéséhez. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy az osztrák szerződés kérdésének megoldásában a késlekedésért a közvetlen felelősség az USA, Nagy-Britannia és Franciaország kormányait terheli, amelyek nemcsak súlyos eltéréseket engedtek meg maguknak, hanem egyenesen visszahúzódtak azokról a pozíciókról, amelyekben megelőzőleg a négy nagyhatalom megegyezett. A dolog annyira jutott, hogy a három nyugati hatalom visszautasította az Ausztriával kötendő államszerződés szövegezését, amiben hoszszú tárgyalások után úgyszólva megegyezett a négy nagyhatalom. A szerződésnek e megegyezés szerinti szövegével szembeállították saját úgynevezett „rövidített szerződésüket", amelyet a Szovjetunió részvétele nélkül dolgoztak ki és amely durván lábbal tiporja a Szovjetunió jogait, valamint az osztrák nép demokratikus jogait is. Mindez megmutatja, kitől függ az Ausztriával való államszerződés megkötésének útjában álló akadályok eltávolításának lehetősége. A képviselőházi vita során több képviselő felhívta a figyelmet arra, hogy az angol miniszterelnök egész jelentésében egyetlen sző sem esett Kínáról. E felszólalások indokoltak voltak. Midőn Kína népe a szociális haladás útjára lépett, ez az egész nemzetközi helyzetben lényeges változást jelentett. Nyilvánvaló, hogy az angol miniszterelnöknek ezt észre kellett venie. Habár Churchill ezúttal még csak nem is érintette Kína kérdését, Attlee a munkáspártiak vezére a parlamentben kijelentette, hogy nem hagyhatják figyelmen kívül a nagy Kínaí Népköztársaság törvényes jogait és érdekeit. „A Biztonsági Tanácsban Kínának el kell foglalnia az öt joggal megillető helyet, — mondotta Attlee. Mindezekből itélve Kína jelentősen erős hatalommá válik és joga van, hogy a nagy öthatalom egyik tagja legyen.« Attleenek ez a kijelentése természetesen nem a kommunizmus iránti szimpátiájából ered, amelylyel talán csak Mc Carthy gyanúsíthatná öt, hanem Anglia reális gazdasági érdekeiből indul ki, melyek, mint ismeretes, a politikai érdekek alapját képezik. Attlee logikusan megmagyarázza, miért érdeke Angliának a Kínával való kapcsolatok megoldása. Hangsúlyozza, hogy Angliának az VSA-val folytatott kereskedelem kiterjesztésére irányuló reménye- isjen meg(Folytatás a 4. oldalon) J