Uj Szó, 1953. január (6. évfolyam, 1-28.szám)

1953-01-21 / 19. szám, szerda

ÜISZ0 1953 január 17 Haragos, szigorú tél volt abban az évben, valódi orosz tél. Egy méntelepen dolgoztam akkor, Moszkvától nem messze. Telepünk egy erdő közepén volt és út vezetett onnan az állomáshoz. Köröskörül óriási fenyőfák. Valóságos őserdő. öreg anyókámmal együ egy kis házikóban éltem az istállók mellett Szabad időmben vadászgattam néha, vidékünk gazdag volt vadban. Egy szép téli napon váratlan vendég érkezett hozzánk Moszkvából. Emlékszem rá, mintha ma volna, a házikónk ablaka alatt felbúgott egy autó motorja, pedig mi éppen aznap délig szándékoztunk aludni. Magamra kaptam a bundát és ki. mentem megnézni, hogy ki érkezett. Egy bőrkabátos ember szállt ki az autóból ^és egyenesen felém tartott. — Jó reggelt Vászjuk bácsi', örülök, hogy élsz és egészséges vagy, rég nem láttuk már egymást! Nem ismertem meg rögtön, de aztán kiderült, hogy a moszkvai uno. kaöcsém. Csakugyan régen nem láttuk egymást, a, forradalom kitörése óta. — No — mondom — szép, hogy nem felejtetted el a nagybátyádat! Köszönöm a látogatást, kerülj csak beljebb! — De én még vendéget is hoztam magammal — mondja az unokaöcsém — fogadd szívesen. A vendég kiszállt az autóból — alacsony, zömök ernber, füles, téli sapkában, rövid szörmebundában, halinacsizmában, — hóna alatt meg kétcsövű vadászfegyvert tartott. Nagyon ismerősnek tetszett nekem az arca ... — Valahol láttam már magát — mondtam — de nem tudok rá emlékezni, hol. — Ez még nem nagy baj — feleli a vendég — mindenkire nem lehet emlékezni? Hát ismerkedjünk meg! Lenin... Lenin!? Hogyis nem ismertem meg rögtön! Igaz, hogy életben Iljicset még eddig nem sikerült látnom — csak fényképen. Rámeresztem a szememet és látom — olyan, mintha fényképe szállt volna le a falról. — Mit állsz itt egyhelyben — szólalt meg az öcskös. — Fogadd hát a vendéget. De Vladimír Iljics közbevágott: — Kérem, csak ne zavartassák maglikat, nekem nincs semmire szükségem. Mélyen beszívta a fagyos levegjöt és körülnézett. — Rég nem láttam ilyen paradicsomot ... Itt még az ég is mintha más lenne. .. Hát jó vadászat esik-e errefelé? — Nagyszerű vadászterület ez, Lenin elvtárs — feleltem — a kamrában fekszik tegnap óta egy tizenkét, fontos süketfajd, meg négy kis fajdkakas — tegnap lőttem őket. Nyúl meg annyi van itt, hogy se szeri, se s^áma ... — Jól van, nagyon jól — mondja Vladimír Iljics — akkor úgy látszik, vadászni fogunk. Öreg anyókám, *®ukor meglátta Iljicset, kiejtette kezéből a lábast — nem akart hinni a szemének. Persze, nem ijedtében, hanem a nagy örömtől és meglepetéstől. Képzeljék csak el az elvtársak, ha most magukhoz csak úgy egyszerűen beállítana Vladimír Iljics, maguk se tudnák. hova ültessék, mivel tiszteljék meg. . Megkértük, hogy üljön velünk az asztalhoz, az anyjuk is magához tért és egy tányér káposztalevest tett elébe. Vladimír Iljics elővett a zsebéből egy kis csomagot, kibontotta — né. hány szelet zsíroskenyér - volt benne, valószínűleg Nagyezsda Konsztantínovna pakolta be neki. ískolásgyerekek visznek magukkal ilyen uzson. nát. — Van itt — mondja — mindenféle ennivaló, kóstolják meg kérem. — Ö maga meg kezdte kanalazni a káposztalevest. Én közben félrehívtam az öcsköst, kikérdeztem, hogy került hozzánk Lenin, miként történhetett az? — Hát ez úgy történt — mondta az öcskös — hogy én a Kreml garázsában vagyok sofőr és elég gyakran előfordul, hogy LtJnint viszem a ko. csimon. Hallottam, hogy Vladimír Iljics nagyon szereti a természetet. — „Eh — mondta Vladimír Iljics — pihenni kellene, elutazni néhány órára, bejárni az erdőt puskával a vállon!" Beszéltem neki az én vadász nagybácsimról, ö meg szinte lángralobbant: „Holnap elmegyünk." Reggel korán előálltam az autóval, de magamban azt gondoltam, nem jön Iljics úgy se, lám, mennyi munkája van már korán reggel. Egyszercsak látom, hogy Vadimír Iljics lép ki vi. gan a kapun, rövid bundában, puskával. „No — mondja — máma vigyázzanak magukra a nyulak!" így aztán megérkeztünk. Mutasd meg Vladimír Iljicsnek, hol lehet legjobban vadászni, én majd addig itt az autóval elbabrálok. Iljicsnek kevés ideje van, 9 órára a Kremlben kell lennie, ülésre ... Mi aztán Leninnel kimentünk az erdőbe. A hó barátságosan ropogott a lábunk alatt. Egy helyen Vladimír Iljics beleakadt egy faágba, teleszó. ródott hóval, még a gallérja mögé is behullt a hó, ő meg csak nevet rajta. Csak megy és örül mindennek, mint egy kisgyerek. — Jó levegő van itt, nem győzöm eleget szívni. Maga nem dohányzik? — Nem — mondom — nincs az a rossz szokásom. — Nagyon helyes; kár volna ilyen jó levegőt dohányfüsttel elrontani. De most jut eszembe — elfelejtettem megkérdezni, hogy hívják magát? — Engem gyermekkorom óta csak Vászjuknák hívtak, aztán Vászjuk bácsi lettem. — Ügy — mondta Vladimír Iljics — és mi az apai neve? — Az apai nevem Petrovics lenne, de engem így sohasem hívtak ... — Szóval Vaszilij Petrovics! Mert hát Vászjuk valahogy nem jól hangzik, olyan, mint egy csúf név. Öregek vagyunk mi ketten már Vaszilij Petrovics, minket meg kell becsülni! Ilyen ember volt Vladimír Iljics. Minden érdekelte. A politikáról akar. tam tőle valamit kérdezni, a vallásra vonatkozólag kétségeim voltak ak koriban. De csak elhallgattam, gon doltam magamban, Leninnek most pihen a feje, azért jött ide, én meg itt a kérdéseimmel fogom ;aklat_ ni... Mentünk, csak mentünk az erdőben, egyetlen lövés nélkül. Bárcsak akármilyen állat is utunkba akadna! De nem, mintha mind kipusztultak volna. Pedig már lassacskán alkonyodni kezdett. Még egy órát barangoltunk — és még mindig semmi. Lenin meg úgylátszik fáradhatatlan vadász, egy csöpp fáradság se látszik rajta. Én megyek Iljics mellett, de félek ránézni. És lépésről-lépésre szinte fáj a szívem a bosszúságtól: hát ma már semmi sem sikerül? Megyek és hallgatok. Lenin is hallgatva megy, csak nagyokat lélekzik. Még egy kis idő elmúlt, de semmi eredmény. Emlékszem, akkor megpróbáltam valamit kigondolni, mon. dani akartam valamit Leninnek, pr. röl a nagy szégyenről — de egyetlen szó sem jutott eszembe. Csak vártam, vártam, hogy Iljics megáll, földhöz vágja a puskáját és harago. san odakiált nekem: — Eh,, te öreg fecsegő — te magad vagy a fajdkakas!. Látszik, milyen nagyszerű itt nálatok a vadászterület. Tizenkétfontos süketfajd, a nyulaknak meg se szeri, se száma! Bár csak egyetlen kis egyfontos für ' íeeske kerülne a szemünk elé! . .. Ki se mondhatom, mennyire elszo. morodtam. Kiértünk a tisztásra és halljuk mintha recsegnének az ágak a bok rok között. Iljics meg én felfülel, tünk, nekem meg a szivem — tak. tak-tak — hevesebben kezdett vemi. „Uram teremtöm — gondoltam — csak valami vadat felvernénk!" A recsegés erősödik, a bokrok mozognak és — a tisztásra két gyerek lépett ki — Minyka és Szerjózsa, a mén telepről. Elsötétült a szemem a dühtől. Itt mászkálnak és ijesztgetik a vadakat! Odajönnek hozzánk: — Jó estét Vászjuk bácsi! Én valamit morogtam nekik, de Vladimír Iljics barátságosan kérdez, te: — No legények, hát jó volt a séta? — Jó ám — válaszolnak. — Hát a leckét megtanultátok ? — Megtanultuk! — Nagyon helyes, akkor jó sétálni, amikor kész a lecke — mondta Vladimír Iljics ós mosolygott. Amint a gyerekeket megláttam, valami hirtelen eszembe ötlött, egészen melegem lett tőle. Én most mindjárt elküldöm Minykát — gondoltam magamban, Minyka ügyes gyerek gyorsan visszajön. Csak hogy hívjam félre, hogy a fülébe súghassak ... I Olyan ötlet volt az, hogy most még beszélni is szégyenlek róla. Azt a süket fajdot, meg a nyulakat, amik nálam odahaza hevernek, Minyka gyorsan elhozhatná, bedobnánk egy bokor mögé, aztán később azt mond. hatnánk, hogy Vladimír Iljics lőtte azokat ... Mintha két hang beszélgetett vol. na a bensőmben: „Ne tedd ezt, ne tedd, vén szamár — mondta az egyik hang. — Szép dolog lenne — Lenint becsapni!"... A másik pedig: „Tedd meg, tedd meg! Hát el lehet azt képzelni, hogy Lenin üres kézzel térjen vissza Moszkvába." Ügylátszik elkezdtem saját magammal fennhangon beszélgetni, mert a gyerekek ijedten néztek rám, Vladimír Iljics pfedig megkérdezte: — Mi van magával, Vaszilij Petro. vics? Neip érdemes így elszontyolodni. Hát nem sikerült a vadászat, nem jelent az semmit. Én nagyon örülök, hogy bejártam az erdőt, egy kis .friss levegőt szívtam, ha pedig egy nyúl került volna elébem, —- lehet, hogy rá se lőttem volna. Majd vadászunk, ha legközelebb eljövök. Milyen súlyos kő esett le a szivem röl. — Igazán, Vladimír Iljics, eljön máskor is? — Hát persze, hogy eljövök! Ter. mészetesen nehéz pontosan megmondanom, hogy mikor, de eljövök ... Ügy éreztem, hogy nem hallgathatom el előbbi ötletemet, úgy érez. tem, hogy el kell mondanom a dolgot Vladimír Iljicsnek. könnyebb lesz a eikem. És elmondtam. S ekkor mi történt! Vladimír II jics úgy kacagott, hogy a könnyei csorogtak. Becsületszavamra! — Még ilyen tréfás embert... Agyonlőtt nyulakat... nekem ... a bokorban... És olyan jóízűen nevetett, hogy rámragadt a nevetése, a gyerekek meg a hóban bukfenceztek a kaca. gástól. Aztán Vladimír Iljics az órá jára nézett. — Ideje hazatérni! A legrövidebb ösvényen tértünk vissza a telepre. Iljics egész úton a gyerekekkel tréfálkozott, megígérte, hogy könyveket küld nekik Moszkvá. ból. S a gyerekek csak akkor hitték el, hogy ö valóban Vladimír Iljics, amikor visszaérkeztünk a telepre. A telep összes munkásai' várták Lenint és örömmel üdvözölték. Meg akarták hívni egy csésze teára, mielőtt elindul, de én csöndesen megmagyaráztam az elvtársaknak, hogy Lenin siet, hogy idejében megérkezzék egy fontos ülésre, a Kremlbe. Vladimír Iljics melegen elbúcsúzott mindenkitől, beszállt az autóba és az öcskösöm gyorsan megindult vele Moszkva felé. Sokáig együtt maradtunk, arról beszélgettünk, hogy milyen ember Lenin elvtárs, amikor egyszerre csak meglepő dolgot láttunk. Vladimír II. jics gyors léptekkel jön visszafelé, az öcskösöm alig tud a nyomában haladni. Mindegyikünknek összeszorult a szíve, valaki még fel is kiáltott és mind egyet gondoltunk: esak nem történt valami baj? Az történt, hogy az autó elromlott. Akárhogy is bajlódott vele az öcskös, semmit sem tudott csinálni: a motor nem működött. Mindnyájan rosszul éreztük magunkat. Nem tréfa dolog ez: Lenin elvtárs elkésik a Kreml-beli üléséről. Lehet, hogy ez a mi hibánk is, talán, az utak olyanok errefelé, hogy autó. val nem lehet járni. Álltunk, nem tudtuk, hogy mit csináljunk. Olyan ember nem volt köztünk, aki megtudta volna javítani a motort, hisz mi élő motorokkal — lovakkal, foglalkozunk. Vladimír Iljics volt köztünk a legnyugodtabb. Nem haragudott, nem esett kétségbe, csak éppen bosszankodott, hogy így történt. Akkor odajött hozzánk a méntelep komiszárja, Afanászij Andréjevics. — Ezt a hibát, Lenin elvtárs, nagyon könnyen helyre lehet hozni. Bár itt ritkán jámak a vonatok, de a legközelebbi ötven perc múlva in dul. — Ez jó ötlet — felelte Vladimír Iljics — csakhogy mikor érek be az állomásra? Azt hiszem reggel lesz, mire odaérek... De még ki sem mondta ezeket a szavakat, már ki is vezették az udvarra a legjobb telivé.' rünket és befogták egy könnyű szánkóba. Olyan volt mint valami festmény: karcsúlábú almás.szürke paripa, a homlokán fehér csillag, a sörénye ragyog, mint az ezüst. — Milyen szép — mondta Vladimír Iljics. — Valóban szép — felelte a komi szár — úgy is hívják, hogy „Szép. ség". Üljön fei Lenin elvtárs! Vászjuk bácsi idejében elviszi az állomásra. Az út egyenesen oda vezet.. . Vladimír Iljics az órájára pillantott — 35 percünk volt még a vonat indulásáig — megcsóválta a fejét, mintha nem nagyon bízna benne, hogy odaérünk, de azért felült a könnyű szánkóba. Én meg csak meg. érintettem a gyeplöt és „Szépség" már vágtatott is mint a szél. Vágtatva futottunk be az állomásra. Vladimír Iljics felment a perronra, egészen hóval volt borítva, a szakállán jégcsap. Lerázta magáról a havat és mosolygott. Megveregette a „Szép. ség" nyakát, a ló még csak meg se izzadt a futástól. Ettől az időtől kezdve gyakran emlegettük, hogyan jött el hozzánk Lenin és vártuk, hogy megint meglátogat. Két nyár, két tél elmúlt, már a harmadik tél is beköszöntött, de Lenin csak nem jött. Már azt kezdtem hinni, hogy csak álom volt az vagy mese, hogy Lenin a mi környékünkön vadászott. Minykával, a kisfiúval, elmentem vadászni. Minyka már egy kicsit megnőtt, saját puskája volt. Lőttem egy féltucat foglyot, nyulat és fajdkakast, amennyit akartam. Mondtam akkor Minykának: — Lám, ha máma vadászott volna velünk Vladimír Iljics, mennyi, vadat vitt voln

a Moszkvába. De nem jön, mert nincs ideje. Megpróbálom, írok neki egy levelet a Kremlbe. Azt írnám: jöjjön el hozzánk Lenin elvtárs, de úgy, hogy itt is háljon. Akkor aztán kora hajnalban bemegyünk mélyen az erdőbe. Nagyszerű vadászat lesz, jót állok érte ... S ez az öjflet úgy megtetszett nekem,

v hogy siettem hazafelé, Minykát is nógattam, az észemben meg foly. ton csak a levél járt. Ahogy beléptem a házikóba, meg. álltam a küszöbön. Az anyókám ott ült és sírt. Fejét az asztalra hajtotta és olyan keservesen sírt, hogy engem az ijedelemtől a hideg is kirázott. Mi történt? — kiáltottam rá — és megráztam a vállát. — Miért sír? De új/fy sírt, zokogott, hogy csak nagynehezen értettem meg: — Vladimír Iljics meghalt... Emlékszem, akkor egy szót sem szóltam, ledobtam a bundát és egyingben kimentem az udvarra,-a fagy. ba. Kemény ember voltam teljes éle. temben, az arcom is olyan, mintha kőből lenne. Kemény ember vagyok — sohasem sírok. Akkor se sírtam. Csak nagyon égett a szívem a mellemben és a fagyot se éreztem. Elővettem a fészerből a fejszét és ki. mentem az erdőbe. Bukdácsolva mentem, az ingem beleakadozott az ágakba. Kiválasztottam egy öreg, vastagtörzsü fenyőt és elkezdtem vágni tőből. Nem emlékszem, hogy mennyi ideig vágtam, csuromvíz lettem az izzadságtól, de csak vágtam, vágtam. Vagdostam az éles fejszével — csapást csapás után mértem rá és minden eszembe jutott, amit akkor Lenin mondott nekem. Hány fa van az erdőben — talán millió meg millió, de az emberek, akik Lenint szerették, még többen vannak ... S amikor ezt mind végiggondoltam, mikor abban a szörnyű pillanatban megértettem, hogy senki soha többé nem fogja Lenint élve látni, nem fogja többé a hangját hallani — akkor kicsordultak a sze. memböl a forró könnyek és úgy vág. t^m a fát, hogy felnyögött a fenyő, megdőlt és rázuhant a szomszéd fenyőkre. Másnap reggel gyászünnepélyt tartottunk az erdőben. A beszédek rö vidék voltak — nem lehet emberi nyelven olyan szavakat találni, amelyek ki tudnák fejezni a mi bánatunkat ... De tudtuk, hogy ha Lenin meg is halt. ügye halhatatlan és nem hal meg soha. Es erről beszéltünk a gyászünnepélyünkön. Küldöttséget menesztettünk ,Mosz. kvába, hogy a nevünkben elbúcsúzzék Lenintől. Amikor a küldöttség már útrakészen állt, a gyerekeink fenyőágakból koszorút fontak. És Szépség megint vágtában húzta a könnyű szánkót a hólepte úton, csak éppen azon a helyen, ahol valamikor Lenin ült, most a koszorú feküdt... / i