Uj Szó, 1952. március (5. évfolyam, 52-77.szám)

1952-03-02 / 53. szám, vasárnap

UJSZÖ 1952 március 2 BÜSZKESÉGÜNK A NÉPHADSEREG A káderekről való gondoskodás a parancsnokok és politikai munkások fontos feladata A Bolsevik Párt és a dolgozó nép uagy tanítói, Lenin és Sztálin állandó, kitartó gondot fordítottak a káderek nevelésére és folytonosan hangsúlyozták, hogy a szocializmus és kommunizmus nagy müvének felépítéséhez, a Kommunista Párt eszméihez teljesen hű emberekre van szükség. A legértékesebb az ember. Erre tanította a szovjet bolsevikieket Sztálin elvtárs és tanítása teljes mértékben érvényes a mi viszonyainkra, a hadseregbeli munkára is. Hiszen hadseregünk csak úgy válhat legyőzhetetlenné, ha katonáinkat megingathatatlan hazaszeretetre, az osztályellenség ellen irányuló ádáz gyűlöletre, a katonai szolgálat feladatainak példás teljesítésére, az eskii szavainak hűséges betartására fogjuk* nevelni l>r. Alexej Čepička hadsereg tábornok, nemzetvédelmi miniszter a hadsereg kádermimkásainak aktíváján megadta a katonák nevelésének irányvonalát. Rámutatott arra, hogy a káderek kérdése döntő kérdés a hadsereg munkájában. Ebben a kérdésben is a szovjet példát kell követni. Ezen a téren elsősorban nagy feladatok állnak parancsnokaink s politikai munkásaink előtt. A Kom munista Párt bizalmát fejezi ki irántunk, amikor megbízza őket ezzel a feladattal. Ezért szükséges, hogy a parancsnokok és a politikai munkások teljes felelősségérzettel gondoskodjanak mindennapi munkájukban az emberek fejlődéséről és neveléséről, hogy bennük lássák azt a döntő erőt, amely nélkül nem lehet megvalósítani néphadseregünk gyorsütemű felépítését. A nevelés, a politikai ön tudatosítás nem egyszerű dolog. Azonban itt is szabadon meríthetünk suz SzK(b)P gazdag tapasztalataiból. Mit jelent helyesen kiválogatni és nevelni a kádereket? Ez elsősorban annyit jelent, hogy az embereket, a katonákat becsülni kell. Becsülni kell minden katonát, aki a szolgálat teljesítésével bizonyítja, hogy megértette hadseregünk* nagy jelentőségét a szocializmus építésében Minden ilyen katonának fokozott figyelmet kell szentelni, személyes felelősségérzetre kell nevelni, hogj- megértse a haza védelmének jelentőségét. Ha a katona látja azt. hogy a parancsnok gondoskodik róla, hogy megbecsüli, ez arra készteti, hogy állandóan fokozza harci és politikai minősítését, hogy kiérdemelje ezt a megbecsülést, A káderek kiemelése továbbá anynyit jelent, hogy az embereket meg kell ismerni, minden embernek vizs| gálni kell előnyeit és hibáit. Tudni kell azt, hogy milyen helyen állná j meg legjobban a helyét. Ex azt a feladatot állítja parancsnokaink és politikai munkásaink elé hogy munkájukat ne az asztal mellől végezzék, hanem ismerjék meg embereiket. A parancsnok csak altkor tehet felelősségteljes káderintézkedést, ha mélyen ismeri a tekintetbe jövő embereket. A kádereket, az embereket, hadseregünk katonáit állandóan nevelni kell- Segítséget keli nyújtani fejlődésükben. Nem szabad sajnálni az időt és türelmesen hozzá kell járulni ahhoz, hogy minden egyes katona még gyorsabb ütemben fejlessze ismereteit. Ez újra egy újabb feladatot állit a parancsnokok és politikai munkások elé. Azt, hogy ne elégedjenek meg alantasaik eddigi ismereteivel, hogy beszéljék meg velük munkájuk akadályait, segítséget nyújtsanak nekik önművelődésükben és személyes felelősségérzettel irányítsák szak- és politikai növekedésüket. Sztálin elvtárs tanít minket arra is, hogy ne féljünk a maga idejében új, fiatal káderekre bízni a funkciókat. hogy ne hagyjuk őket egy helyben rostokolni, tegyük számukra lehetővé a fejlődést és úgy helyezzük el az embereket, hogy mindegyik elégedetten végezze munkáját. Ez hadseregünk parancsnokainak és politikai munkásainak felcdata is. Bátrabban, merészebben kell kiemelni hadseregünk jóképességű fiatal tagjait, felelősségteljes funkciókat kell rájuk bízni, mivel éppen a nagyfeladatok teljesítésével fejlődnek, növekednek az emberek leggyorsabban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy valakinek felelősségteljes funkciót adunk át, azonban segítség nélkül hagyjuk és azután megállapítjuk, hogy a feladatot nem tudta teljesíteni. Az ilyen gyakorlat nem tartozik Pártunk módszereihez, ez az ellenség módszere. A nevelésnek és kiemelésnek fontos tényezője a bírálat és önbírálat. Ez hozzájárul a* emberek munkájának javításához, segítségükre van és lehetővé teszi, hogy új magasabb színvonalat érjenek el. Sztálin elvtárs is rámutatott arra, hogy az, aki a kádereket úgy akarja megkímélni, hogy hibájukat nem tárja fel, tönkre teszi magukat a kádereket, mivel a hibák tAkargatásával lehetővé teszi új, talán még sokkal komolyabb hibák keletkezését. Pártunk és hadseregünk főparancsnoksága nagy bizalommal tisztelte meg hadseregeink parancsnokait és politikai munkásait, amikor rájuk bízta az emberek kiemelését és nevelését. Szükséges, hogy a parancsnokok és a politikai munkások állandóan szemük előtt tartsák Sztálin elvtárs figyelmeztetését, hogy az embereket olyan gonddal és figyelemmel kell gondozni, mint ahogy a kertész gondozza kedvelt gyümölcsfáit. Versenyre a Fucsik-jelvény megszerzéséért! Mi, néphadseregünk tagjai tudjuk a legjobban, hogy milyen fontos a kulťúrmunka. A hadseregben kifejtett kultúrmunkában is a szovjet katonák példaadását követjük és ma már hadseregünkben érezni lehet a kultúrális munka hatását, megalakultak a kultúrkörök és az esti foglalkozást mindig értékes kultúrmunka tölti ki az egyes, körökben. Ami az olvasókört illeti, mi magyarajkú katonák a Fucsík-jelvényt igyekszünk megszerezni. A kitűzött könyvek magyar nyelven rendelkezésünkre állnak. Lelkesedéssel veszünk részt a kultúrmunkában, mert tudjuk, hogy hozzájárul politikai fejlődésünkhöz, még közelebb hozza hozzánk a Szovjetuniót, a szovjet katonát, annak hősiességét, bátorságát és hazaszeretetét. Egységünkben minden egyes elvtárs kötelezettséget vállalt, hogy a Fucsik-jelvényt megszerzi és ezúton szólítjuk fel a többi katonabajtársat is, hogy kötelezettséget vállaljanak a Fucsik-jelvény megszerzésére. BUÜS LÁSZLÓ közkatona. r Uj felajánlások születtek egységünk kommunistáinak évzáró pártgyülésein Szakaszunkban megtartottuk a CsKP évzáró taggyűlését. Előzetesen bizottsági' ülésünk volt. Az egész század megbeszélte az évzáró taggyűlést, annak értelmét és jelentőségét. A kommunista szervezet főfeladata az volt, hogy a katonákat parancsnokaik iránti -fegyelemre, kötelességérzetre tanítsa. Ezt kellett értékelni az évzáró gyűlésen. És ezért magyaráztuk meg minden katonának a gyűlés értelmét. Az agitátorok végezték mind a században, mind a szakaszokban ezt a fontos feladatot. A propagációs-agitációs munkát a politikai munkás irányította. A bajtársakat felvilágosítottuk, hogy mikép vegyenek részt a vitában, hol kell keresni a hibákat, hogyan kell megtaláni az utat a jobb pártmunkához. Az évzáró gyűlésen azután szó esett a külpolitikai, nemzetközi helyzetről is, Egyiptomról, Koreáról, Vietnamról, a gyarmati és félgyarmati országok szabadságharcáról. Beszéltünk a Német Demokratikus Köztársaságban folyó hatalmas ütemű építőmunkáról és rámutattunk ugyanakkor arra, hogy Nyugat-Németországot az amerikai imperialisták a háború céljaira akarják felhasználni. De Nyugat-Németországban is a Kommunista Párt vezette öntudatos dolgozók követelik Németország egységesítését, demokratizálását. Az évzáró taggyűlésen szó esett az ENSz párizsi közgyűléséről is, arról, hogy a Szovjetunió hogyan harcolt itt is az egész világ népéért. A külpolitikai helyzet ismerete számunkra igen fontos, mivel arra ösztökél minket, hogy harcászatilag és politikailag fokozzuk felkészültségünket A kommunistáknak pedig . a hadseregben mindenben példát kell I mutatniok — ezt hangsúlyozta az évzáró taggyűlés is — minden kommunistának példás katonává kell válnia. A második szakasznál előbb tartották meg az évzáró közgyűlést mint mink és itt élesen kritizálták a hibákat, különösen azokat, akik nem teljesítik kötelességeiket és egyesek védnökséget vállaltak a gyengébbek fölött. így például K. hadnagy elvtárs taktikát és lövészetet, valamint más tananyagot ismertet meg az elmaradozókkal. Lokvenc szakaszvezető öt katonát készít elő a példás géppuskás jelvényének elnyerésére. Ezenkívül Svóboda politikai munkás és a CsKP alakulati szervezetének elnöke vállalták, hogy foglalkozni fognak azokkal az elvtársakkal, akik elmaradtak a politikai ismeretek elsajátítása terén. A harmadik szakasznál hasonló kötelezettségeket vállaltak Horánek, Benkovics, Ballon és Krehel elvtársak, én pedig vállaltam, hogy májusig megtanulok tökéletesen oroszul írni és olvasni, valamint azt, hogy az iskolát jó eredménnyel fogom befejezni. A kommunisták jól megértették az évzáró gyűlések értelmét, ezek a gyűlések minden szakaszban sikerrel zárultak. Hozzájárultak ahhoz, hogy fokozzák az egységek katonáinak felkészültségét. KÄKASZ ZOLTAN tisztjelölt. Iparkodunk megtanulni a szlovák nyelvet Az egyes egységekben a magyar bajtársak igyekeznek elsajátítani a szlovák nyelvet, hogy igy katonai feladataikat mind a kiképzés, mind a politikai ismeretek terén a legpéldásabban tudják teljesíteni. Holló László közkatona ezzel kapcsolatban a következőket írja nekünk: „Örömmel fogtunk hozzá a szlovák nyelv tanulásához. Néphadsereismereteinket. Mi magunk fordultunk a politikai oktató elvtárshoz azzal a kéréssel, hogy szeretnénk megtanulni szlovákul. A politikai oktató elvtárs ezután gondoskodott arról, hogy megfelelő oktató vezessen minket és hogy meg legyen minden kellékünk a tanuláshoz". Holló László közkatona azzal zárja sorait, hogy a szlovák nyelv tanulásánál mindannyian úgy fognak günkben nagy gondot fordítanak j iparkodni, hogy minél előbb elsajáarra, hogy valamennyien növeljük | títsák azt. kezdődött a qtjözelmej nagy kate Ott üldögélt a kapitány a pričcsen, eregette a füstkarikákat és gondolkozott. Betöltötte immár harmincadik évét, igen, és itt ül a sztálingrádi fedezékben. Sok szörnyűség történt körülötte az elmúlt hetven nap alatt, mégis megérte harmincadik évét. Csak Anja nincs itt — és azt sem tudja él-e még... Sokáig ült így némán, töprengve, majd lefeküdt s hirtelen el is aludt, lelógó kezében a kialvó cigarettával. Aludt egy órát, talán másfelet. Mikor a telefonista felköltötte, még sötét volt s a tizenkétfiüvelyes kürtön át, amely ferdén volt a fedezék falába illesztve ablak helyett, még nem szűrődött be nappali világosság. Mezítláb az agyagföldre toppant, felugrott s a telefonhoz futott. — Itt Szaburov kapitány beszél. — Itt meg Procenkio. Mi van veledf Aludtál? — Igen, aludtam egy kicsit. — Hát akkor húzz csizmát s eredj ki a szabadba! — Procenko hangja remegett; talán az izgatottságtól? — Eredj és hallgasd! — Mit, tábornok elvtárs? — Nem mondok semmit. Menj ki, azután majd hívj fel újra, jelentsd, hogy hallod-e, vagy sem. Költsd fel az embereket is, liadd hallják. Szaburov az órájára pillantott: reggeli hat óra volt. Sietve felrántotta csizmáját s zubbonyát jel sem öltve, úgy egy szál ingben kiszaladt a fedezék elé. Hat és hét között rendszerint csend volt Sztálingrádban. Eltelt néha tizenöt-húsz perc is anélkül, hogy egyetlen dörrenés reszketette volna meg a levegőt, legfeljebb egy véletlen puskalövés dördült itt-amott, vagy messziről egy-két siket akna. Kint sűrűn hullott a hó s mindent befedett a sűrű hólepel. Szaburov arra gondolt, hogy meg kell erősíteni a védelmet. Procenko váratlan telefonhívása után valami rendkívüli eseményre, esetleg támadásra volt elkészülve. De nem hallott semmit. Nyitott ingébe behullt a hideg hó. Igy állt ott a kapitány egy-két percig míg fel nem figyelt egy távoli morajra. Valami szakadatlanul morajlott jobbkéz felől. Működik a tüzérség — valahol messze, harminc-negyven kilométernyire innen. Abból következtetve azonban, hogy a távolság ellenére a hang idejutott s a föld szakadatlanul rengett tőle,- Szaburov mindjárt tudta, hogy ott, ahol ez a moraj születik, ott most valami nagyszerű történik. Valami, ami még nem volt. Ott. most olyan pokol van készülőben, amilyent még senki sem látott, senki sem hallott. Szaburov már nem érezte a hideget, egyszer-kétszer lesöpörte magáról a havat, azután hallgatódzott tovább. — Ez már az volna? — gondolta, s a mellette álló őrszemhez fordult — Hallasz volamit? — Hallom kapitány elvtárs. A mieink dolgoznak. I — Honnan tudod, hogy a mieink? — Megismerem a hangját. Ez a mi tüzérségünk. — Régóta hallani? — Régóta. Vagy egy órája. Es azóta egy percre sem szünetel. Szaburov visszasietett a fedezékbe s elébb Maszlenyikovot lökte oldalba, azután Vanjint, aki nemrég jött viszsza a századból s csak úgy csizmástul aludt a priccsen. — Ébredjetek kiáltott Szaburov s éppen olyan izgatott volt a hangja, mint Procenkóé öt perccel ezelőtt. — Mi baj? Mi történt? — kérdezte Maszlenyikov, felrántva csizmáját. — Mi történt? Nagy dolog történi! Menjetek csak fel, majd meglátjátok. Csak hallgassátok! — Mit hallgassunk)? — Előbb hallgassátok, azután majd beszélünk róla. Vanjin, aki fel volt öltözve, már futott is kifelé. Maszlenyikov magára kapott valamit s rohant utána. Szaburov meghagyta a telefonosnak, hogy kösse össze Procenkóval. — Hallom — hangzott a dróton a tábornok hangja. — Tábornok elvtárs, jelentem, hogy hallottam. Mindnyájan halljuk. Felköltöttem mindenkit. — Kezdődik hát édes öcsém! Meglátom én nemsokára az én szépséges Ukrajnámat, felmegyek én még a kijevi Vladimír-dombra. Erted? — Ertem. Szaburov nem emlékezett rá, hogy a tábornok valaha is emlegette volna forrón szeretett szülőföldjét Ukrajnát. Sohasem beszélt róla, sem a nyugati fronton, sem • Voronyezs alatt, sem itt Keleten. Kiváltképpen Kijevet nem említette soha és nem is szerette, ha jelenlétében beszélgettek róla: fájdalmas téma volt ez számára. Most pedig ime ő maga hozza szóba! — En már negyedik napja nem alszom — folytatta Procenko: — Reggel fele minduntalan kiszaladtam, s hallgatóztam, kezdődik-e már? A mi hadvezetőségünk szeret napfelkelte előtt támadni. Ma éjjel már le sem hunytam szememet, csali jártam fel s alá, figyeltem, füleltem. Megyek ki, hát hallom ám, hogy megkezdődött a hangverseny ... Remek, ugye? — Nagyszerű tábornok elvtárs. — A vezérkartól még nem érkezett hivatalos értesítés. Mindenesetre közöld az embereiddel. Különben minek közölni? Maguk is hallhatják, rájönnek maguktól is. Hivatalosan te se szólj semmit. En most rögtön megbeszélem a dolgot a parancsnoksággal, azután majd tudatom veled. — Igenis, tábornok elvtárs. Procenko letette a kagylót, tetette Szubarov is. Nem tudhatta pontosan, hol és hogyan készülődik a nagy esemény, de egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy elkezdődött. Mindössze egy órával ezelőtt kezdődhetett és a kapitány mégis most már el sem tudta képzelni az életet e nélkül a távoli moraj nélkül. Máris részt vett a távoli támadásban, függetlenül attól, hallható volt-e a dörgés ebben a percben vagy sem. — Vájjon csakugyan elkezdődött volna? — kérdezte magától Szaburov, és a leghatározottabban felelte: —- Igen, természetesen elkezdődött! Hiába senyvedi ott az egérfogóban, a szűk fedezékben, majdnem közvetlenül a Volgaparton: tudta hogy a németek mindössze nyolcszázméterre vannak a Volgától és alig hatvanméternyire az ő fedezékétől, mégis eltöltötte a támadás gyönyörűsége, ez a semmivel össze nem hasonlítható nagyszerű érzés, amelyet eddig csak egyszer érzett életében, valamikor decemberben, Moszkva alatt. Részlet Konstantin Szimonov „Nappalok és éjszakák" c. művéből.