Uj Szó, 1951. június (4. évfolyam, 127-152.szám)

1951-06-07 / 132. szám, csütörtök

ujszo 1951 június 7 Q-wiol Uô-Lk; Cfiiant Csan Ljan Pi apró kis fanzájában sohasem volt csengi. A hat fiú, akik közül a legidősebb tizenkét éves volt, úgy csacsogott, mint a kis vadkacsák a Két Testvér-hegy közelében levő tavon. Bizony, nehéz volt ilyen nagy családot etetni. Tin, a ház asszonya, naponta háromszor gyújtott tüzet a földbeásott üst fölött és rizst főzött. Csan Ljen Pi legnagyobbik fiával együtt apró, ujjnyi kis halakat fogott hálóval. A halakat fonálra fűzték, mint a gyöngyöt és megszárították a napon a fanza előtt. Az erős, vöröspaprikával elkészített hal különös ízt adott a rizsnek. Ha az apának sikerült egy pár vadkacsát lőni, akkor a fanzában valóságos lakoma volt. Mikor Tin kiosztotta a rizst a fehér cseréptálakba, ezt szokta mondogatni : — Egy marék rizs — egy tál. Hat tál, hat marék rizs. Hat marék pedig már egy egész üstrevaló. Tudjátok-e, hü, az ember három üstrevaló rizst akar termeszteni, akkor annyiszor kell a földre hajolnia, ahány szem rizs van minden egyes tálban. A fiúk azonban nem vették zokon anyjuk szavait. Tudták jól, hogy nem sajnálja a rizst, hanem egyszerűen, mint takarékos háziasszony, emlékezteti őket arra, hog>- az ember semmit sem kap ingyen. Az idősebb fiúk nagyon jól emlékeztek arra, hogyan dolgozott az anyjuk, mikor apjuk elment harcolni a kuomintangisták ellen. Öt évig volt távol. Ezeken a hosszú éveken át anyjuk egyedül ültette a rizst, gyomlálta azon az apró kis földdarabon, amelyet a földesúrtól béreltek. Azután pedig elment a földbirtokos földjére és ott dolgozott látástól vakulásig — mert különben a földesúr elvezette volna a vizet az ö kis földecskéjükröl és a rizskalászok kiszáradtak volna még virágzás előtt. A két legkisebbet — Ljut és Lit, az ikreket — az anya magával cipelte egy kosárban és a gyermekek ott aludtak a rizsföld közepén és csak akkor ébredtek fel, ha enni akartak. A nyári nap lebarnitatto az anya arcát és karjait. Esténként mindig kimerülten érkezett haza, hátán cipelve a két apróságot. Mikor apjuk hazajött a hadseregből, a népi hatalom juttatott neki egy jókora kitűnő minőségű földet a földesúréból. Most már a vizet sem úgy engedték a földekre, mint azelőtt, mikor a gazdagok földjére valóságos folyók ömlöttek, de a szegények földjeire csak satnya kis patakok folydogáltak. Mindegyik fiúnak új, kék nadrágot és inget varrtak, a legjobb gyapotanyagból. A tűzhely felett a polcon megjelent két rézkorsó, melyek úgy ragyogtak, mint a nap. A két legidősebb fiú minden reggel elment az iskolába, amely ott nőtt ki a domb ócskán, a falu közepén, az ikrek pedig irigykedve nézték, hogyan rakják be könyveiket és füzeteiket sárga táskájukba és így szóltak: — Mi is hamarosan iskolába fogunk járni, nemsokára mi is nagyok leszünk ... Egyik este odajött Csan Ljan Pi fanzájához régi barátja, Lju Szun Szen. öt esztendőt töltöttek együtt a lövészárokban, megosztottak egymással minden maréknyi rizst és minden cigarettacsutkát. Azokban az esztendőkben vállvetve harcolt velük barátjuk, Kii Gi Csen. Koreai volt, de ugyanúgy gyűlölte a kuomintangistákat, mint kínai barátai és gyakran mondotta: — A kínaiak és a kroeaiak testvérek. A testvéreknek pedig közös ellenségeik vannak ... Egy alkalommal, midőn Csan Ljan Pi megsebesülve, elvesztette eszméletét, Kii Gi Csen kivonszolta őt a tűzvonalból és a hátán cipelte a kötözösátorba. Mikor a háborúnak vége lett, Kii Gi Csen elutazott haza, Koreába, Csan Ljan Pi és Lju Szun Szen pedig hazatért falujába. Lju Szun Szen a községházán dolgozott és csak ritkán tudta meglátogatni barátját, akinek fanzája majdnem egészen az erdő szélén volt, távol a többitől .., Aztán egyszer beállított barátjához. Csan Ljan Pit valami megdöbbentette Lju Szun Szen tekintetében. Lju Szun Szen katonaruhában volt, vállán jól megtömött katonazsákja. Búcsúzni jöttem — mondotta Lju Szun Szen. ' Tehenet vásárolni indulsz? — kérdezte Csan Ljan Pi, eszébe jutva, hogy annakidején, régen — első napokban hazatérésük után — már beszélgettek erről. — Nem olvasol újságot, Csan Ljan Pi? — kérdezte hirtelen Lju Szun Szen. — Nem hallottad, hogy mi történt Kii Gi Csen-nel? — Ugyan mi? — szólt izgatottan Csan Ljan Pi. — Koreára rátámadtak az amerikaiak — mondotta lassan Lju Szun Szen —, ugyanazok, akik a kuomintangistáknak páncélosokat, repülőgépeket és géppisztolyokat küldtek. Most a jenkik mindezt Koreába szállítják. Lehet, hogy Kii Gi Csen háza már ég, ő maga ott fekszik sebesülten és várja, hogy segitsünk neki... Csen Ljan Pi fejét lehajtva hallgatta barátját. Természetesen tudta, hogy Koreában háború dúl. De olyan kényelmes és olyan csendes volt az élet a kis fanzában, olyan szépen fejlődtek a mezőn a rizskalászok, olyan jól lehetett halászni a tóban, hogy nem is akart semmi másra gondolni... Legalább egy keveset szeretett volna pihenni az öt hosszú, nehéz háborús esztendő után. Lju Szun Szen pontosan eltalálta gondolatait és még hozzáfűzte: — Most nem szabad pihennünk. Annak még nem jött el az ideje. Hiszen Koreát Kinától csak keskeny kis folyók választják el. Vájjon ki tudja... — Megigazította zsákját és kezét nyújtotta Csan Ljan Pinek. — Holnap este az önkéntesek oszlopa a mi járásunkból elindul Koreába ... — Lju Szun Szen elment és a sárga, nedves homokban ottmaradt nehéz katonabakancsának nyoma. Hosszú ideig nézte Csan Ljan Pi ezeket a nyomokat. Valaki gyengéden megérintette vállát. Megfordult, a felesége állt mögötte. Arca nagyon sápadt volt és Csan Ljan Pi azonnal érezte, hogy az asszony hallotta az egész beszélgetést. Hallgatagon tértek vissza a fanzába, szótlanul megvacsoráztak, aztán lefeküdtek aludni a tiszta földpadlóra. Csan Ljan Pi azonban nem tudati elaludni. Végnélkül forgolódj, a lágy rizsszalmából készült tákaró úgy nehezedett mellére, mintha nagy kövek nyomták volna. Tin sem tudott aludni és Csan Ljan Pi tudta, hogy őt is ugyanasok a gondolatok emésztik. Hiszen az életnek már hosszú darabját töltötték el egymás mellett és szavak nélkül is kitűnően megértették egymást. Hajnal relé Csan Ljan Pi rövid időre elszunnyadt, de álma nyugtalan volt és mikor felnyitotta szemét, az alacsony ebédlőasztalkán megpilantotta a rövid lében főtt, éppen most elkészült áttetsző rizslisztgombócot. Tin egy levágott tyúkot koppasztott, a szalmából font kötélen pedig a valahonnan előkotort katonazsák száradt. Csan felkelt és erősen megölelte feleségét, aki elrejtve kivörösödött szemeit, így szólt: — Nagyon fogunk várni. ... Este a gyülekezőhelyen találkozott barátjával. Lju Szun Szen csak ennyit mondott: — Tudtam, hogy eljössz ... Es ismét megkezdődtek a hosszúranyúló, nehéz katonanapok, az álmatlan harci' éjszakák. A két barát járta az össze-vissza sebzett, gránáttölcsérek szabdalta koreai földet és minden alkalommal, amikoi megláttak egy lerombolt házat, egy meggyilkolt" gyermeket, úgy elszorult a szivük, mintha csak a saját házuk, a 6aját gyermekük lett volna. Egy alkalommal, éjjel, egy kis falucskában, amelyet földig leperzseltek az amerikaiak, pihenőt tartottak a kínai önkéntesek. A romokon ülve hideg rizst ettek. Tüzet gyújtani nem lehetett, mert felettük ott keringtek az amerikai repülőgépek. Egyszerre csak árnyékot láttak átsuhanni a romok között. Csan Ljan Pi ügyesen utánavetette magát és a hold halvány fényénél egy körülbelül nyolcéves, bujkáló fiúcskát pillantott meg. Csan Ljan Pi óvatosan kézenfogta és bajtársaihoz vezette. A kínaiak rizst és szárított halat adtak a gyermeknek. A kis fiú mohón vetette magát az ételre. Azután Lju Szun Szen, aki értett egy keveset koreai nyelven, kérdezgetni kezdte, hogy kicsoda és hol vannak szülei. A fiú elmondotta, hogy falujukban az amerikaiak minden házat felgyújtottak, mert valaki jelentette nekik, hogy a parasztok rizst és főzelékféléket küldtek a partizánoknak. Az amerikaiak minden parasztot kihajtottak a hegy lábához és egy szakadék mellett valamennyit agyonlőtték. — Egyedül én maradtam meg — mondotta halkan Em. Csan Ljan Pi lefektette a fiút maga mellé és gondosan betakarta vattaködmönével. Éjszaka a harcos felébredt. Hallgatta, hogyan lélekzik a gyermek álmában és gyengéden nézegette a sötétben homályosan fehérlő gyermekarcot. Majd óvatosan felkelt A Magyar Állami népi ének- és táncegyüttes fellépése Vasárnap a Dolgozók Zenei Fesztiválja keretében a bratislavai vár amfiteátrumában fellépett a köztársaságban vendégszereplő Magyar Állami népi ének- és táncegyüttes. A magyar vendégek előzően Prágában arattak dunk és a nagy Sztálin zászlaja alatt, Karvinban és Olomoucban jártak, ahol fellépésük ugyancsak megnyerte a dolgozók nagy tetszését. A népi együttest fellépésük előtt R. Martanovics elvtárs, a br-.tislavai kerületi Nemzeti Bizottság elnöke, üdvözölte. — A Szovjetunió fiainak vére, a magyar, cseh és szlovák partizánok végyarországon járt Sztálin-díjas Igor Mojszejev sokat törődött vele, útmutatásokat adott s különösen a tánccsoportot látta el gazdag és tanulságos tanácsokkal, amelyek az együttesnek további fejlődését biztosítják. A színvonalas programmból különösen ki kell emelnünk a Fonóban című táncjátékot, amelyben kitűnően érvényesült a magyar dolgozó nép fiatalságának lendülete, játékos kedve, őszinte humora s életkedve. Az új magyar falu, a közös munkára épült falu új arcát hozta elénk ez a játék táncos fiatalságának derűjével és üde bájával. Nem a hetyke, legénykedő fiatalok kötekedő, üres re örök barátságba kapcsolta Csehszlovákia, Magyarország és a többi népi demokratikus országok népeit; — mondotta Martanovics elvtárs. — Ahogy valamikor nemzeteink közös harcban álltak a náci hóhérok ellen, úgy állnak most közösen összefogva az építés frontján — a béke frontján. — Célunkat, a szocializmus felépítését elérjük, mert a nagy Szovjetunióra, a béke. hatalmas bástyájára támaszkor dunk és a nagy Sztálin zászlaja alatt, a béke lobogói alatt menetelünk, — fejezte be a kerületi Nemzeti Bizottság elnöke beszédét. A gazdag és változatos műsor valamennyi száma arról tanúskodott, hogy ez az együttes valóban a magyar népi kultúra legszebb virágait gyűjtötte csokorba és hozta el a csehszlovák dolgozók zenei fesztiváljára. Színben, mozgásban és hangban eredeti és valóban népi jellegű volt a nagy sikerrel bemutatkozó együttes. Szinte hihetetlennek tűnik előttünk, hogy alig nyolchónapi fennállása alatt fejlődött ennyire az együttes, amely Magyarország felszabadulásának napján, április 4-én lépett először a közönség elé. Elképzelhetetlen ez a fejlődés, a gazdag szovjet népi kultúra legalaposabb tanulmányozása nélkül. Az együttes produkcióin meglátszik az is, hogy a Mamulatságát láttuk itt, hanem a jól elvégzett munka után vidám táncra perdülő, egészségtől duzzadó új ifjúság játékos, táncos kedvét. És ugyanígy elragadó volt az Ecser községből hozott lakodalmas tánc kedves mókáival, a kontyolás ősi szokásával, a gyertyák osztogatásával s a menyasszonyiak a nászi házba kísérésével. Az „Üveges tánc", a táncos leányok roppant- ügyes- j ségéről adott tetszetős teherpróbát. | És nem szabad említés nélkül hagynunk a táncosok öltözékét, amely minden stilizáitsága mellett valóban népi volt s egyetlen esetben sem hatott operettszerűen népieskedőnek, a Gyöngyösbokréta kosztümjeire emlékeztetően. Nem láttunk sem pörge kalapot, sem árvalányhajat, túlzásba vitt bőszájú ingeket, színes pántlikákat, nemzetiszínű szalagokat és mégis teljesen magyar s teljesen népi volt minden öltözék. A férfitáncosok éppen egyszerűségükkel tűntek fel, a lányok pedig ruháik színeinek teljes összhangjával és tarkaságuk mellett is szemet gyönyörködtető, üdítő harmóniájukkal. A mi rrűkedvelő tánccsoportjaink sokat tanulhatnának mind a táncjátékokból, mind a ruházatokból. És gárdáink vezetőit arra késztethetnék, hogy itt nálunk is kutassuk fel a táncokat, valamint az igazi népi viseleteket is. A népi együttes munkáját Kodály Zoltán, Farkas Ferenc támogatják zenesz rzői minőségben, de az együttes Bihari Verbunkosát és a Szék-vidék népi zenéjét is felhasználja, amelyet Gulyás László, az együttes karmestere dolgozott át, kitűnően érvényre juttatva a sajátos erdélyi zenestílust. A népi zenekart Boros Lajos vezényelte temperamentumosán. Az énekkart pedig Pászti Miklós vezette nagy tudással és szakértelemmel. Ez az énekkar is fejlődőképes és minden számával níven tolmácsolta a népi kultúrát. A műsor után a Szlovnaft-üzem képviselői, amely üzem védnökséget vállalt az előadás felett, csokrokkal és ajándékokkal köszönték meg a Magyar Állami népi ének- és táncegyüttes szereplését. A vár amfiteátrumát zsúfolásig megtöltő közönség végül a csehszlovák-magyar barátságot éltette, Rákosi Mátyás, Gottwald elvtársakat és Sztálin generalisszimuszt éltette kitörő lelkesedéssel, így köszönve meg legméltóbban a magyar művészek vendégjátékát. és zseblámpájának fénye mellett elkezdett írni. Csan Ljan Pi nem volt valami nagy mestere az írásnak, így csak hajnal felé fejezte be Tin-nek címzettlevelét. Reggel szólt barátjának a levélről. Mikor a fiú felébredt, Csan és Lju odamentek hozzá. Lju barátjára, Csan Ljan Pi-re mutatva, így szólt a fiúhoz: — Neked nincs házad . . . Éppen eíért ő azt akarja, hogy költözz be az ő fanzájába. Hat vidám fivéred és szerető anyád lesz. ö pedig majd igyekszik helyettesíteni elpusztult apádat ... Csan Ljan Pi átnyújtotta a levelet a fiúcskának és így szólt: — Ezzel a levéllel elmész Kínába, ott majd mindenki segít neked, hogy megtaláld otthonodat... — Lju lefordította szavait. A kínai önkéntesek köréjük sereglettek: mindegyikük sietett valami ennivalót tenni arra a kék ködmönre, amely éjszaka a fiú takarója volt: rizses dobozokat, kenyereket, szárított halakat, kemény, apró kolbászt... Valaki talált egy zsákot is, abba belerakták az egész holmit és Em-et elindították a határ felé ... Egyszerre csak előtte volt a határfolyó. A híd közepén négy őr állt, balról két koreai, jobbról két kínai. Em, kezében tartva a levelet, elindult feléjük. A fiút kísérő önkéntes, aki tudott . . . | koreaiul, megmagyarázta az őröknek, " hogy miről van szó. A fiatal koreai határőr felemelte a kis Em-et és átnyújtotta a kínai őrnek. Az megcsókolta a gyermeket, majd letette. Em kínai földön volt. Az állomásfőnök elolvasta Csan Ljan Pi levelét, átadta Em-et egy kövér, bajuszos kalauznak. Em elővette a pénzét — fényes jüanokat, amelyeket még a kínai önkéntesek adtak neki, hogy jegyet váltson Szuphváig. Az állomásfőnök azonban még csak hallani sem akart pénzről, sot még hozott is neki az úti a egy egész kötegre való. apró, vörös rákot és zöld, de csodálatosan édes almát. Em körülbelül egy napig utazott a vonaton és az ismeretlen emberek részvéttel közeledtek hozzá. Megsimogatták fejét és mindenféle édességet ajándékoztak neki. Az édességeket elrakta a zsákba, hogy valami ajándékot is tudjon vinni hat fivérének Mikor a fiú leszállt a vonatról, a kalauz jó hosszú ideig magyarázott egy parasztnak a perronon, aki ugyanolyan széleskarimájú kalapot viselt, mint Em apja. A paraszt kedvesen kézenfogta a fiút és elvezette egy taligához, amelyet egy vörös, hosszúszőrű lovacska húzott. Em nagy érdeklődéssel nézegette a lovat, mert Koreában ökrökkei dolgoznak és még soha életében nem látott ilyen lomposszőrű lovacskákat. Egy óra nyúlva megérkeztek abba a I falucskába, ahol Csan Ljan Pi lakott. A parasztnak tovább kellett utaznia, Em-et letette hát a taligáról és búcsút intett neki. Em pedig egyenesen elindult új otthona felé, amelyet ugyan még sohasem látott életében, de azonnal megismert, mert Csan Ljan Pi pontosan leírta neki a zöldcserepes tetőt, a két öreg a,Imafát, amelyek a patak fölé hajoltak. Mikor belépett a házba, Tin éppen a rizst osztotta szét a hat kis fehér tálba. A hetedik tálat apjuk vitte magával, maga Tin pedig, régi szokás szerint — abból a tálból evett, :imelyik a hat közül elsőnek felszabadult. Tin a kis fiú elé indult, aki félénken állt a küszöbön. Reszkető kézzel átvette a fiútól a levelet. Azonnal megismerte férje kezeírását. Olvasott, közben mozgott az ajka a hét fiú pedig feszülten figyelte. Végre eljutott az utolsó szavakig: „Most van elegendő rizsünk hat tálra, azt hiszem nem lesz üres a hetedik sem ..." Tin hirtelen felállt és erősen keblére szorította a kis fiút. Azután pedig kihajolt az ablakon és odakiáltott a szomszéd arramenő leányának: — Hej, Szin, szaladj csak édesanyádhoz és hozz nekem egy fehér rizsestálat. Holnap veszek a hetedik fiamnak egy újat, most még hadd egyék a tietekből... (Megjelent az Ogonyok 1951. május 22-i számában.)