Uj Szó, 1951. március (4. évfolyam, 51-76.szám)

1951-03-24 / 71. szám, szombat

10 U J §10 1951 márdus 24. AKIK A SIVATAGOT VIRÁGOSKERTTÉ VARAZSOLJÁK JULIUS FUCSIK; GÉPKOCSIVAL A KARA-KUMON ÁT 1933 november „Autóval? a Kurdajon keresztül? Miért nem mondja rögtön, hogy fölvisz a Masra?" — mondta az osztrák munkásküldött és bizalmatlanul pislogott a teherautóra; — ott kuporogtunk a turkiszi építkezés szétszedett gépei között. „Lehet, hogy a Marsba is ..." — nevetett Vanjukov elvtárs, a gépkocsivezető és mi szinte úgy értelmeztük ezt, mint valami vésztjóslő fenyegetést. De a Kurdajon mégis szerencsésen és baj nélkül átjutotpon egyszerre két óriási eseménye is van az alkotó ember munkájának — alig múlik el hét, hogy ne kápráztasson el újabb és újabb esemény, akár a leghatalmasabb magaskohó építése, akár a szétrobbantott atom legparányibb részének felbontása. Tudom, hogy az emberek itt, a kapitalista világban sem tehetségtelenek, nagy tudományos erök működnek itt is, nagy kedvtelések feltalálói, nagy elszántságok felfedezői, elvégre a nyugati kultú tunk. Vanjukov elvtárs úgy hajtott ra évszázados tapasztalatokkal rena sztyeppén s a hídtalan patakokon keresztül, mint egy francia országúton. Versenyiramban vette a kurdaji kanyarokat és az Aima Atába vivő meredek szerpentineken is olyan biztosan ereszkedett le, mintha gépkocsijának kerekei alatt sima aszfalt lenne s nem primitív hegyi út, amit vagy ezer évvel ezelőtt építettek kőből a karavánok számára és azóta sem járt rajta senki. „No lám" — mondta az ausztriai delegátus a moszkvai gyártmányú autót nézegetve, amely képes volt erre a csodára s mi több, nap mint nap képes volt rá — „no lám, hát mégis sikerült. Nyugateurópai gyártmányúnak ez bizony nem való. Mondjuk, egy FIAT-kocsival már Kurdaj előtt tökrementünk volna." Körülbelül egy hónap múlva a Kizil-Kum-sivatag peremén álltunk, szemünkből kidörzsöltük a homokos port, ami szüntelenül ott szállongott s minden pórusunkba beszívódott, szomorúan bámultunk a tevékre — szinte tengeri betegség környékezett láttukon — és közben Vanjukovra gondoltunk. „Itt? — mondta az osztrák kiküldött —, itt még Vanjukov is ripityára menne az AMO-jával." Ňem tudom, a mi Vanjukovunkról volt-e szó, de abban a jelentésben, amit a Moszkvából a KaraKum-sivatagon át vissza Moszkvába utazó harminckét szovjet gépkocsiból álló expedíció adott le visszatérése után, ilyen kitételt olvasok: „15 GAZ-AAA sz. motor, kísérleti, háromhengeres (gépkocsivezető: Vanjukov elvtárs): Az útat jól tette meg. Javításra nem szorul. A motor igen jó állapotban van. Alkalmas a szokásos használatra.' A mi Vanjukovunk volt, vagy valaki más? Igazán mindegy — legfeljebb talán jobban el tudjuk képzelni, hogyan villogott a fogsora mosolygás közben, amikor megérkeztek... De megérkeztek: Vanjukov, Vojkov, Koluszovszkij, Kaszparov, Utkin, Linde, Nyikolájev, Bezurnyikov, Psenyisztov, Benyevolenszkij — mind-mind megérkeztek, mind a harminckét gépkocsivezető, mind a harminckét gépkocsi. És ez más út volt ám, mint az ott a Kurdajon keresztül, más, mint amilyennek a Kizil-Kum peremén elképzeltük ... 1933 július 6-án indultak el Moszkvából az országúton Kazán felé. Átmentek a Volgán, Szamarába igyekezve és Orenburg mögött Ázsia földjére léptek. Átvágtak a kazah köztársaság hosszú sztyeppe-útján Kizil-Ordon keresztül egész Taskentig. A lakott világtól az üzbég köztársaság ősi mohamedán kultúrájának emlékei közt búcsúztak el. Aztán rátértek a Kara-Kum-sivatagra, az Amu-Darja és a Kaspi-tenger közötti pusztaságra. A homokkal befútt ösi karavánúton most gördültek először gumikerekek. Féltek is tőle nagyon. Oliyan akadályokra számítottak, amelyeket nehéz lesz legyűrni. De a Káspi-tenger után már mint a győzelem expedíciója folytatták útjukat. Bakun, Tifliszen át, a Kaukázus veszedelmes útjain, Rosztovon, Harkovon, Voronyezsen, Tulán keresztül. A 9500 kilométeres útról éppen abban a pillanatban érkeztek vissza Moszkvába, amikor ProkopJev, a Szovjetunió légügyi parancsnoka jelentette a sztratoszférából: „Elértük a 19.100 méteres magasságot." Csodálatos ünnepei vannak a Szovjetuniónak, nagy és komoly, a kapitalista világ számára érthetetlenül komoly ünnepei, a hódítás ünnepei. Mi, akik itt élünk a kapitalista világban, remegünk a diadalmas ember gyönyörűségétől, ha átrepülik az óceánt, — aztán legalább egy esztendeig várnunk kell, amíg újra lelkesedhetünk valamin, mondjuk Piccard nagyszerű repülésén. Ott, a Szovjetunióban, egyetlen n*delkezik. De mindazt, ami itt történik, elborítják a haszonlesés hordalékai, nem ragad meg, nem olyasvalami, aminek örülhetnénk, mondván, hogy gazdagodtunk általa. Mindig olyasmi ez, ami ellenünk van, vagy legalábbis közömbös számunkra. Ott, a Szovjetunióban, egészen másképpen van. Harminckét szovjet gépkocsi kifutott Moszkvából és átgázolt a Karakum homokján. Az expedíció fel kereste a Szovjetunió legtávolabbi és legelszigeltebb helyeit, hogy a legszorosabb és legélénkebb mindennapi kapcsolatban legyenek a Szovjetunió gyors fejlődésével, egy te rületen megmutassa az elért eredményeket; nem azért, hogy elkápráztassa őket, mint a civilizált Európa gépkocsiexpedíciói az afrikai négereket s hogy jót mulassanak az ijedtségükön és müveletlenségükön, hanem azért, hogy megvilágítsa előttük az ember alkotó lehetőségeit, hogy még szorgalmasabb munkára serkentse őket az új világ építésében, hogy bebizonyítsa nekik, hogy az emberi erő a gyorsasággal le tudja győzni a távolságokat, amelyek elválasztják a fejlettebb civilizációtól és hogy erejével legyőzheti a természet mostoha viszonyait is. „Minden sivatagnak jövője van!" Ezt az arab közmondást a turkmének is ismerik. Évszázados ősi bölcsesség. De Kara-Kum mégis egyre csak rettegett sivatag maradt. Most aztán átutaztak rajta az első gépkocsik. És ez minden? Nem! A szovjet technika és az első öntözőcsatornák már a mosoly ráncaival szelik át a szomorú vidéket A sivatag meghátrál a gyapotültetvények elöl. Az első falu ott áll, ahol tegnap az esti szél még az idő bús homokját pergette. A rettenthetetlen Vanjukov diadalittasan villantja meg a fogait: a gyors autókon Kara-Kum jövőjét szállítja. Mert minden sivatagiak jövője van, ha rajta P. KARMEN: ÉPÍTŐK A SIVATAGBAN 1S>51 Január A turkméniai főcsatorna építésének vezetője, Szemjon Konsztantinovics Kalizsnyuk az utolsó utasításokat adta ki az ásatások kiinduló pontján, Tahia Tasban maradt munkásoknak s már vette is bundáját: mehetünk, elvtársak! S ezzel elindult a gépkocsikaraván 1951 január 4-én Kara-Kum pusztáira. Kétheti út állt előttük. Mérnökök, építészek, geológusok indultak el felderítő és talajkutató munkára azon az útvonalon, amelyen a világ; egyik legnagyobbszabású öntözőmüve készül. Az utolsó emberlakta hely a „Bolsevik" nevű kolhoz volt, ahol boldogan köszöntötték a kolhoztagok annak a csatornának az építőit, amely az ö területüket is öntözi majd. Onnét január 9-én mentek tovább s ettől kezdve kietlen pusztaság következett, amerre csak szem ellátott... A müűt itt véget ért s már csak az ösi karavánok nyomait lehett követni. Ehhez olyan tapasztalt vezető kell, akinek éles szeme felfedezi az utat jelző tevecsontvázat, egy-egy hitvány cserjén lebegő fehér rongydarabot vagy más, szokás-szentesítette jelét annak:, amerre a karaván járt s egy-kštnapi járásra ivóvíz is akad... Elhalitd a gépkocsioszlop az ősi Horezm romjai mellett is. Rég betemette azokat a sivatagi homok s csak a szovjet régészek kutatásai tárták föl, milyen csodálatos kultúrát tiport el itt a történelem folyamán kétizben is a barbár hordák pusztító áradata. Hiszen évszázadok előtt ez a táj öntözött volt, viruló kertek övezték az ösi Horezm városát. Az ásatások föl fedték, ott az egykori csodálatos öntözőrendszert is. Most behatóan tanulmányozzák ezeket a mérnöki remekmüveket. Egyik-másik közülük annyira ép állapotban került felszínre, hogy helyreállítható és be lehet illeszteni az új csatorna rendszerébe. Tá vcsövön át jól kivehető a Tup rak-Kala nevű ókori erőd épen ma radt bástyasora is A januári havazás kezdi ellepni a tevelábnyomokat. Ezért a tájat jólismeró Jahsin Szadikov, a gépkocsioszlop kalauza elöl gyalogol és gondterhelten fürkészi az utat. Közben egyik talajkutató helyenként leás a hóréteg alá, kezében morzsolgatja a kiásott göröngyöket: csupa pompás termőföld! Csak a víz, a viz hiányzik itt. Másaap, az utazás harmadik napvölgykatlan, ahová visz az út, hajdan tengerfenék lehetett, erre vall az apró kagylók tömegének arasznyi rétege, de alatta ugyanaz a termékeny talaj, amely csak nedvességre szomjas. A turkmének ezt mondják róla: „Dugj bele pálcikát, hullajtsd rá könnyed és a pálca kizöldül ..." Szadikov, az utikalauz, megtalálta az Uzboj medréhez vezető egyenes ösvényt s végre rendes iramban mehetnek a kocsik a cél felé. Ez felvillanyozza a társaságot, nótára gyújtanak. Sajnos, hamarosan abba is kell hagyni, mert ismét útjukat állja a százszor elátkozott homok s előre A negyedik nap alkonyán a tevelábnyomok az Uzboj medréhez vezették el a gépkocsikaravánt. Az utasok a sötétben is látni akarták a folyópartot, s ezért világítórakétákat röppentettek fel annak örömére, hogy az utazás legközelebbi célját elérték. Reggelre áthatolhatatlan köd ereszkedett a tájra s így a ködbemerült folyópartot nappal nem is láthatták meg. Ahol kutat érint, persze megáll a karaván. Egyik mérnök próbát is vesz vizéből s lepecsételt butéliában viszi magával. • A kút környékét, fekvését le is fényképezik, mélységét lemérik, mert hiszen a csatornaépítők ebből a kútból merítenek majd ivóvizet. Két nap alatt csaknem 180 kilométeres úton mindössze két kutat találtak. „Majd fúrunk mi itt kutat még, nem is egyet" írja naplójába emlékeztetőül a főmérnök. Tíznapi utazás után, a szocializmus szabad embere az úr. ján, már nyoma sincs a hónak. A L. MŇAÔKO: -j-4a a hegyekben.* Ha a hegyekben török utakat, s magad maradsz, nem félsz majd, kedves* — Nem félek, megyek véled, jogom van rá, Iiogy kövesselek! De ott vihar nyargal a bércekenj s zordan mereng a hegyek csokra. — Semmi, kedves, ha éjjelente félnézhetünk a legszebb csillagokra< És kire bízod gyermekeinket, ki cirógatja reggel arcukat? — Hisz hamarosan visszatérünk, tavaszt hozunk és virágokat. De ki ügyel majd reájuk este, ágyacskájukba ki fekteti őlcet? — Éberen ügyel szülőpártunk szeme, gondos hazánk védelmezi őket. És a rontás, mely túlról leselkedik és felénk bámul, sandít szüntelen

f — Kikavarom a szemüket, de nem adom a gyermekem/ Mondd — ha úgy fordulna, kedves, hogy fegyvert kell fogni csákány helyett f — Egyazon tankban védem majd veled drága hazámat, szerelmimet. ForcKtotaí Dénes György. Qiem leSKeh meddő Uaiás& öntudatlan, tétova ember, Míg nem tudja, miért született. Botorkál az élet erdejében, lehet tudós, munkás, egyre megy. Tavaszi földből ha buggyan a vetés, Szárat hajt és kalászba szökik, Csak addig, amig üres s magtalan, Fúrja hiún magasra fejit. Am a napfény s az áldott anyaföld Megtöltik duzzadó, dús nedvvel. A kalász beérik, magot terem S együtt ring már a tömeggeL Igy az ember, kiben nincs tartalom, Fejét fenn hordja mint üres kalász, Hiún csapong, a köznek mit sem ád, Míg fel nem szívja Marx-Lnenin tanát Most hát a nép hű harcosává válok, nrkiallhatnak nagykeservesen tolni g ,„„,.. ...... „ .... , ,, öre a kocsikat. legyek tübbé meddo ka!á

s*> Es viszem előre büszkén, boldogan A Párt győzelmes, vörös zászlaját. Gály P. Olga. G Y EMI Ä N BEDNI J: Kommunista sorakozó Lépj be a Kommunista Pártba! Elvtárs, ott állsz a vész határán. Eljött a végső ütközet. Ott dől el most, e perc csatáján A te sorsod is — ne feledd! A sors kegyelten bárdja rácsap Most minden gyengelelkűre: Válassz: gazdája új világnak, Vagy rabok rabja leszel-e? Az ellenség kétségbeesve Támad megint. Zúzd össze te! Látod, szivednek van szegezve Az úri szablya érchegye! Hát te — kész vagy a felkelésre? A harcbahivó szó dörög. A kommunisták seregébe E nehéz napokban belépsz-e, S ott állsz-e a küzdők között? 1919. Somlyó György fordítása január 16-án érkeztek Jaszhanba. Végre fűtött szobában, asztalnál ülve ettek, éjszakára levetkőzve, ágybafekhettek. Másnap megszemlélték az itt már javában folyó ásatási munkálatokat. ... Harminckét évvel ezelőtt, éjszakának idején katonai szerelvény érkezett ide. A személykocsiból angol tisztek szálltak ki. Hajnalban pedig a vasútállomás közelében sortűz dördült el: az angol intervenció bérgyilkosai itt végezték kí a huszonhat bakui forradalmárt. A bolsevik hősök vértanúságának színhelyén magas emlékmű áll, ma még homoksivatagban — de nemsokára virágzó fák terebélye vet majd árnyékot az emlékmű tövén elhelyezett pihenőpadokra. A sivatag termővé varázsolása már nemcsupán óhajálom, nemcsak a jövő zenéje. A Balhan-hegység lábánál elterülő Nebit-Dag városa már reális valóság. Ahol nemrég egykét tucatnyi homoklepte jurta búsult csupán, — most emeletes házak szegélyezte aszfaltos utcák, pompás kultúrpalota a köolajfúrók lakótelepén, készül a nagy sportpálya és temérdek új lakóház nő ki a földből. Elképzelhető, mily rohamosan fejlődik majd tovább ez a város, amelyet a leendő csatorna érint. Az Amu-Darja életadó vize egészen a turkmén Káspitó-vidék központjáig, félmillió hektárnyi földet fog öntözni ... ... Itt valahoí, Krasznovodszk környékén, több mint két évszázaddal ezelőtt egy turkmén telep i» ne. Hodzsa Nefesz elhagyta viskóját és egyenesen Szentpétervárnak vette útját. Első Péter cárhoz járult azzal a kéréssel, segítsen a turkméneknek az Amu-Darja vizét a Káspitóba vezetni. Nemsokára el is indult az első orosz expedíció, Bekovics-Cserkasszkij herceg vezetésével, horgonyt is vetett e puszta partok közelében s behatolt a sivatagba. De ez az expedíció odaveszett. ...A szovjet tudósok gépkocsikaravánja célhoz ért. S most ott áll a tengerparton Jah sin, az utikalauz. Halkan csobognak lábánál a hullámok. 6 látta meg először a tengert, ö, a turkmén nép fia, a hajdan Pétervárra zarándokló Hodzsa Nefesz ivadéka, aki a szovjethatalomért küzdött az angol fegyveres beavatkozók ellen, most kolhozgyapotszedő. Ott áll a Káspitenger partján az orosz mérnökökkel együtt. Büszke és boldog. Ö is részese lehet a kommunizmus egy nagy építkezésének, amelyben a természet átalakításának zseniális sztálini terve ölt testet. (A I.iteraturnája Gazeta helyszíni tudósítójának cFtke nyomán.), ZELK ZOLTÁN JCiáltmtak hát, A márciusi égbolt se különben, ahogy a csecsemö-mosoly ragyog: anyák, emeljétek őket magasba! a világ fölé! millió napot! S tl várandósak, kiknek kedves melle már tejjel duzzad, ti is álljatok a földet átfogó asszony-karéjba s kiáltsatok, együtt kiáltsatok! Mutassátok ujjal, ki ölni készül, aki a gyermek tiszta mosolyát a jövedö veröfényét kioltaná, mert rettegi a népek új hónát, hol már ember nem szolgálja az embert, de engedelmes gépek, traktorok, ahol az elme teremtő szavára kertet, folyót szül szikla és homok! Ezt rettegte, míg álom volt, a zsarnok, s hogy valóság lett, ország, Példakép, hát rája törne, gyáva tébolyában —

i üssétek ki kezéből fegyverét! Kiáltsatok hát, asszonyok, S ti, költők, kik szóra bírtok erdőt, felleget, a gyermekért kiáltó asszonyokkal együtt kiáltson mostan versetek! Csak ezt kiáltsa most a vers, hogy: Békét! ď gyermekért! a földért! gyárakért! S mik bizakodva friss rügyet nevelnek, a márciusi kertek-ágakért! A hidakért! a hegedűk szaváért! lebírhatatlan jó fegyverekért! — ü miket mi munkánk, kedvünk fest pirosra az eljövendő, boldog évekérbl