Uj Szó, 1951. február (4. évfolyam, 27-50.szám)

1951-02-10 / 35. szám, szombat

UJSZÖ PATYOMKIN PÁ

N C í 1

0 Egy örökértékű filmalkotás, mely a világot megrendítette 1951 február 10 „A szovjet filmművészek inkább készítenek egy filmet, amelyet húsz évig játszanak, mint húszat, amelyet egy év múlva örökre levesznek a műsorról." A Sztálindíjas szovjet filmrendező nek, Alexandrovnak e szavaira kell gondolnunk, amikor újra láthattuk Szergej Eisensteinnek forradalmi filmremekét, a PATYOMKIN PANCÉLOS-t. Ez a film több mint egy negyedévszázaddal ezelatt keletkezett, abban az időben, amikor a szovjet nép a polgárháború győzelmes befejezése után hozzálátott, hogy roppant erőfeszítéssel helyreállítsa lerombolt népgazdaságát. Ez volt az az időpont, am kor a szovjet nép írói is rohamra indultak a maradiság bástyái ellen és a fiatal szocialista irodalomnak olyan örökbecsű remekei jelentek meg, mint Gladkov „Cement", Furmanov „Csapajev", Szeramifovlcs „Vasáradat" cí mii regényei, amikor sorra jelentkez tek a szovjet írás nagyjai, forradalmi jelenségei: Ilja Erhenburg, Fagyéjev, Konstantin Fégyin, Michal Solachov, Leonld Leonov, Lydia Sejfullina, Trenyov, Iwanov, Alexej Tyichonov, Wladimir Majakovszkij, Katajev, stb. Eisenstein filmje, a „Patyomkin páncébs" nyomban megjelenése után meghódította az egész világot. Amerikában ezt írták ekkor: „A Patyomkinnal mozijaink sötét termeibe behatoltak a szocialista harc első menny dörgései." És Charly Chaplin „a világ, legjobb filmjének" nevezte Eisenstein alkotását. Hogy valóban a néma filmek legjobbja volt és korszakot nyitott, azt mostani előadásai mindennél jobban igazolják. Németországban 25 évvel ezelőtt a hadügyminiszter rendeletére bírósági eljárást indítottak ellene, amelyben az államügyész kijelentette, hogy »» mindenki, aki elégedetlen országa kormányzati rendszerével, a „Patyomkin páncélos" látásakor könynyen arra a meggyőződésre juthat, hogy a mutatott események természetes következetességgel peregnek le. Észrevétlenül hatást akarnak gyakorolni a birodalmi hadseregre, a flottára, a rendőrségre és a tisztviselőkre, a fennálló rend támaszaira, hogy ne járjanak el a kommunisták ellen a megkövetelt keménységgel. A kommunisták felvilágosítják az embereiket, milyen magatartást tanúsítsanak az eljövendő küzdelmekben." A per ellenére egész Németországban játszani kellett a filmet és a polgári kritika is kénytelen volt megállapítani, hogy egy teljesen új és eddig nem látott művészi alkotásról van szó, amely nagyot és Igazat mutat. Az új művészet ezúttal valami maradandót teremtett. Eisenstein remeke az 1905-ös forradalomnak egyik legizgalmasabb eseményét hozza a néző elé. Szerte az országban százezrek állnak sztrájkban, megmozdulnak a parasztok is és megalakulnak az első munkástanácsok. A munkásság politikai sztrájkjai és a parasztság forradalmi felkelíse hatással voltak a hadseregre és a flottára is. 1905 júniusában a feketetengeri hajóraj „Patyomkin" nevű csatahajóján nyíltan kitör a lázadás. A páncélos Odessza kikötőjében horgonyoz, a város ipari munkássága politikai sztrájkba lép és a hajó matrózai a forradalom oldalára ŕľnak, megtámadják tisztjeiket és egyrészüket megBl'k. Lenin — írja a Párttörténet — a lázadásnak ór'ási jelentőséget tulajdonított, az odesszai események h?Határa nyomban elküldötte megbízottját a városba, szükségesnek tartotta, hogy a bolsevikok vegyék át a mozgalom vezetését és összekapcscliák a munkások, parasztok és az egyes felkelő helyőrségek mozgalmával. A hajó lázadásának oka a matrózok nyomorúságos ellátása, a féreglepte hús. A legénység a városban lejátszódó forradalmi események hatása alatt felháborodva utasítja vissza a kukacos húst. Az ügyeletes tiszt sorakozót fúvat, hogy az engedetleneket megfenyítse, azonban a legénység nem engedelmeskedik és Matytisenko matróz szavára a páncéltoronynál gyülekezik. A tiszt k'rendeli ellenük az őrséget és nem riadr.a vissza a tömegmészárlástó!, hogy helyreállítsa a „cári rendet". Ponyvát dobat a lázadókra, hogy az őrséget ne ingerelje matróztársai hrl'bs elszántságának látása. De még mielőtt k'adhatná a sortűzre parancsát, a ponyva alól kibújik Vakuiincsuk, az öntudatos matróz és odakiáltja a fegyveresekre: — Elvtársak, hát kire akartok lőni? A hóhérmunkára kivezényelt matrózok leeresztik a fegyvert és a követ kező pill natban már az engedelmes séget megtagadókkal együtt a tengerbe dobják a tiszteket. Vakullncsuk hősként elesik, a minden emberségéből kivetkőzött első tiszt golvója lete ríti, de sorsát aztán ez a cári hóhér nem kerüli el, a lázadók őt is a tengerbe vetik. Odesszában felujjong a munkásság, amikor látja, hogv a csatahajón lobog a forradalom vörös lobogója A csóna kok százai indulnak meg, hogv élelmet és ajándékokat vigyenek a forradalmár tengerészeknek. De a cári rend még nem inog meg, marad elég fegyverese, elég ereje, hogv nekitámadjon a forradalomnak és azt vérbe fojtsa. Odessza történelmi jelentőségű lépcsőin, amelyek kormányzói palotából a kikötőhöz vezetnek, megjelennek a cári katonák. A film a léncső legfelsőbb fokán mutatja a csizmákat és fölöttük a rohamra szegezett szuronyos puskákat. A cári szolgahadsereg lefelé tart, gyárszirénák búgnak, ágyúk dörögnek, puskák ropognak és a csizmák és szuronyok szörnyű rajvonala elől rémülten menekül az önkénynek kiszolgál-atott fegyvertelen nép. Majd egy gazdátlan gyermekkocsi bukdácsol lefelé és úira cs'zmák dobognak és szuronyok merednek könyörtelenül, ám a pánik tetőfokán egyszerre eldördülnek a Patyomkin ágyúi és a gránátok lecsaonak a kormányzói palotára. Kint a nyílt tengeren a cári hajóraj egységei közelidnek a vőröslobogós lázadó hajó felé. Rövidesen le kell dőlnie, mi lesz a lázadók sorsa. — Csatlakozzatok hozzánk! — jelzik a Patyomkin zászlói es a cári bajókon nem akad kéz. amelv a tisztek parancsát teljesítené, egvetlen lövés nem esik és a vőröslobogós csatahajó sértetlenül indulhat útnak Románia felé. Vakulincsuk. az öntudatos matróz, a hősi helytállásnak nagvszerű példáját mutatja a filmben, azt a hősiességet, a forradalmi lendületnek és odaadásak azt a lángoló tüzét, amely tizenkét esztendővel később ott ég Nagy Októberi Forradalom nagy hőseiben, s amelyet a Csapa ievek és Parhonenkék szemében látunk fellobbanni. De bármily nagyszerűen is állítja elénk Eisenstein az odesszai lázadásnak ezt a legendás alakját, a film igazi hőse a tömeg. A forradalmi tömeg, az igazságukat kereső matrózok, a harcolók és az enegedelemességet megtagadók, a felkelésbe lendült munkásság és a csizmák eli'l rémülten menekülő tüntetők. A flmnek ez a tömege roppant összesség, jellegzetes egyénekből öszszeálló közösség, amelv sehol sem hat nyájnak, arc és jellegzetesség nélküli sokaságnak, mint Hcllvwood mestereinek tömegjeleneteiben. Ez a tömeg él, egyéni sorsokat, típusokat tartalmaz és ez adja meg a film népi jellegét és egyúttal érezteti, hogv a forradalmat nem a perc szülte, hanem széles társadalmi talajon áll. mélyen ott élt a megnyomorgatott, rabságban tartott nép lelkében és csak a szikra kellett kitöréséhez Hogy mekkora erővel érte a burzsoáziát ez a te! lesen forrad-lm: művészi alkotás, arra a legjellemzőbben mutat rá az a hír, amelv egv holland hajó lázadásáról számol be. A matrózok itt ugyaniven forradalmi módon akartak megszabadulni tisztjeiktől, mint tették a Patvomkin matrózai 1905-ben. A vizsgálat k'derítette, hogy a holland hajó legénysége „néhány órával lázadása előtt látta a Patyomkin páncélost." Ez a ténv igazolása annak, hogy a film művészi hatásán túl a legmagasabb funkciót teljesítette, amely a szocialista realizmus módszerével alkotott művészi munkától elvárható: inspirálója lett egy forradalmi tettnek. Több mint huszonötévvel ezelőtt indult el hódító útiára ez a forradalmi film. A ma nézője ugyanazt érzi, mint a negyedszázaddal ezelőtti. Ugyanúgy a kizsákmányolók és a zsarnokság elleni gyűlöletre neveli és ugyanúgy éleszti benne az együttérzést mindazokkal, akik az emberi jogokért, a szabadságért küzdenek és eszményeinkért készek minden Dillanatban meghalni. Nagv művészi tettet jelent ez az örökértékű filmalkotás, amely méltó emléket állított a Patvomkin hőseinek, mert az igazság szolgálatában beszél az emberi élet legnagyobb értékeiről. Egri Viktor. /Q kCyiyáz JDolewikm Fekete vizeken — hali-hé — hali-hó! Száll a Knyáz Potemkin, a fekete hajó. Süvítő szélvésznek a szemébe néznek Jó hatszáz legények — — Hali-hé — hali-hó! — A fekete hajó. Visz csempész dugárut vörös zászló alatt, Tiltott rakománya a szabad gondolat. Nyilt lázadást ringat, mint bölcső fedelén Hatszáz hajós legény — — Hali-hé — hali-hó! — A lázadó hajó! Batumnál megfúrták — hali-hé — hali-hó! — Krim alatt fölrobbant s tovább ment a hajó. A sárga vizeken vad örvény nyelte el — Vaj' most hol vesztegel — Hali-hé — hali-hó! — A babonás hajó? Jár, jár szakadatlan, jár csendbe, csendetlen Tovaleng bordátlan, kering feneketlen, És árboca hegyén Lobogója a lengő piros északi fény — — Hali-hé — hali-hó! — A hazátlan hajó! És ahol megjelen és ahol partot ér, Erőbe kap a kar, fölfor a tunya vér, Gőg, gazság elsápad, szem nyílik, lánc szakad És minden rab szabad — — Hali-hé — hali-hó! — A szabadság-hajó! — Te ura viharnak, tengernek, hajónak! Ha elhívni látod poétádat jónak, Ha üt majd az órám — hali-hé — hali-hó! — Pihenni mire jó? Hadd jöjjön el értem Az a hajó! A hatszáz legénnyel üljek ott egy sorba'. Mint a rózsák ülnek együtt egy bokorba. Sivó pusztaságra, amely tikkad, szárad, Vigyük el tavaszát a szabadulásnak, — Hali-hé — hali-hó! — Te örök, szent hajó! (1906) Kiss József. Kati úgy lépett be a barakkajtón mintha az öröm szellője sodorná. Súlya sem volt a lépésének, pedig a csizma elnehezítette a járását. — Hát te meg mitől ragyogsz í— fordult feléje Kaporné s gyanakodva nézett élénk, kipirult arcába. — Most tartottunk főpróbát... Meglásd, Ilus... Ez a darab olyan... ha nem is nyernénk a kultúrversenyen, akkor is ... akkor is ... — Lelkesen hadart, egyik mondatával a másiknak a sarkára lépett, látszott rajta, hogy a benyomások szinte torlódtak benne, azt se tudja, melyiket monja ki előbb. Kaporné a lábas felé hajolt, lebbencslevest főzött vacsorára, nem is figyelt Katira, alig várta, hogy lekapja az edényt a tűzhelyről és hozzálásson az evéshez. A sarokban egy barnakontyos leány a fehérneműjét mosta, keze megállt egy pillanatra, szappanhabos ujjaival a levegőbe bökött. — Nem fogunk nyerni — jelentette ki. — Hány próbátok volt összesen? Hat? vagy hét? Nahát! És semmi gyakorlatotok nincs. Én nem mernék így zsűri elé állni. Mert ha leégünk .. . — Ugyan, Margit! — intette le egy teliholdképű szőke leány, aki kemény japírból galambokat vágott ki. — Nem !ogunk leégni. Ha Sanyiék brigádja másfél nap alatt három emeletet húzott fel, akkor mi is megmutatjuk, hogy mit tudunk. Amikor Sanyiék idejöttek, hetekig piszmogtak egy emelettel. Te tudod legjobban. Most meg már úgy húzzák a falakat, mintha azok gumiból lennének. — Ez egészen más. — Margit kirázta a kimosott ruhát, a szék támlájára teregette. — Mit kevered össze a kultúrát a kőmüvesmesterséggel. Kati csizmaszárából kirántotta vakolókanalát, azzal hadonászott. — Pedig azt, igenis, össze kell keverni. Magad mondtad, emlékezz csak, amikor a Jegorova-brigádot olvastuk: Ez igen, ez igen! És csak csóváltad a fejedet. S másnap nem tetted le a vakolókanalat, amikor lefújták a munkát. Harmadnap meg segítettél Gyusziéknak az éjszakai műszakhoz anyagot előkészíteni. Pedig táncolni készültél, még a hajadat is becsavartad. Aztán mégis nekiálltéi talicskázni, mert nem hagyott nyugodni a Jegorovabrigád. Margit az ágyra kuporodott, karjával átfogta a térdét, úgy bámult Kati „Példaképünk a Komszomol" (Dunapentelei igaz történet) felhevült arcába. — Éppen, mert szeretem a brigádunkat, nem akarom, hogy szégyenszemre lemaradjunk a járási döntőben. — Nem vagyunk mi színészek — monta a szőke leány és gömbfestékkel gondosan mázolta be a galambokat, — Ha le is maradnánk, a munkánkban mégis kijön, amit magunkba szedtünk. Mert én például... — Hangját robajszerű mennydörgés vágta el. — Vihar jön — jegyezte meg Kaporné és tovább kanalazta a levesét. Kati a szalmazsákját rázta fel, korán akart ma lefeküdni, a napi munka meg a versenyre való készülődés izgalma kifárasztotta. De alighogy vetkőzéshez látott, villámok nyilaltak az égbe s mintha mozdonyok futottak volna össze, csörömpölő, súlyos zaj reszkettette meg a levegőt. Majd esni kezdett, sűrűszemű, haragos eső csapkodta a barakk falát, verte homályosra az ablaküveget. Kati felugrott. Magárakapta a ruháját, kendővel bugyolálta be a fejét. — Hová rohansz — szólt rá Ka porné. — A födémdaru! — mondta már az ajtóból és futott kifelé. A szél szembekapta, a lélekzete is elállt. Arcán apró szúrásokat érzett, mintha az esőnek hegye lett volna. Kendője ázottan tapadt a fejéhez, fejbőrén hideg körök futkároztak. Csizmája nagyot loccsant a sárban, amint átvágott a frissen ásott úton, amelybe apró lyukakat szaggatott az eső. Hol szerezzen most kátránypapírt? A raktár ilyenkor zárva van és kenyeres bácsi, a raktáros szuszogva, nyögve ropogtatja derekát a fekhelyén s a reumájára panaszkodik, melyet már az öreg ujjában is érez. Kati az alsó barakksor felé tartott, ahol az öreg lakott. — Hé, kislány, elsöpri a vihar! — kiáltott le egy teherautó soffőrje, de ő csak szaladt s ziháló, fujtató lélekzete beledült a vihar dörömbölésébe. A férfi-barakkban a szürke pokrócok alatt elfáradt testek nyújtóztak s a fenti ágyak egyikében zseblámpa fényénél olvasott valaki s e tenyérnyi fényen túl sötétség borult a barakkra. Odabent csupán az alvás nesze hallatszott: szuszogó, hortyogó hangok. — Kenyeres bácsi, gyorsan jöjjön velem a raktárba! Gyufa sercent, tüskésállú kis ember bújt ki a pokróc alól. — Mi? Ki az? Mit akarsz? — morgott mérgesen s a szemeit dörzsölte. — Kátránnyal kell letakarni a födémdarut, mert befolyik a víz és elég a tekercselés. Hallja-e! Tápászkodjék már! Vagy adja ide a kulcsot. A villanykapcsoló felkattant, álmos, gyűrött, zavaros arcok bámultak Katira, Kenyeres szőrös lábait lefelé lógatva sopánkodott. — A kulcsot? Még mit nem. Hogy adhatnám oda a kulcsot? — Akkor meg jöjjön velem, adja ki a kátrányt s fordulhat vissza. Én majd felteszem egyedül a darura. — Ilyen istenítéletben kizavarják az embert — morgott Kenyeres s bozontos mellét vakargatta. t A zseblámpás fiatalember leugrott az ágyról. — Te vagy az, Kati? Majd én segítek.— Kenyereshez fordult. —Na, szedelődzködjünk, vagy adja ide a kulcsot. Kenyeres dühösen kászálódott kifelé, fülére húzva kucsmáját, feltűrve bekecse gallérját, hogy csak húsos orra látszott ki. — Majd éppen a kulcsot adom ki a kezemből. — Szitkozódva nyitotta ki az ajtót, melyet a szél mégjobban kivágott, meghökkenve nézett a sűrű zuhogásra, aztán elszántan nekivágott s futott, ahogy a lábai bírták. A zseblámpás fiatalember, az ácsátképzős Molnár, mellette szaporázta lépteit s keresztülkiabálta a eső zaját. — Majd én felteszem a darura. Hogy akartál oda felmászni, te tücsök! Mire a raktárhoz értek, orrukról, hajukból ömlött a víz. — tlt van ni, mehettek — morgott Kenyeres, kiadta a kátrányt s maga sem értette, hogy miért, de nem fordult vissza, ment utánuk, húzta a kíváncsiság, hogy mi köze ennek a két fiatalnak ahhoz a födémdaruhoz, hogy ebben a kutyának való időben odarohannak. — Nicsak! — kiáltott fel Kati és karjával a levegőbe kaszált, arrafelé, ahol a íödémdaru állt. —- Már rajta van a kátrány! Az a kúpalakú sapka, ott ni! — És a magasba bökött, olyan heves, örömteli mozdulattal, mintha magához akarná ölelni. — Valaki megelőzött. — Meg bizony! — Az egyik földhányás mögül Űrbán lépett ki, a csoportvezető, prüszkölve, hunyorogva — Én takartam le — mondta és lucskos zsebkendővel törülgette az arcát. — Az ágyam alatt tartom a kátránypapírt, hogy kéznél legyen — tette hozzá és kirázta sapkájából a vizet. Az eső csendesedett, csak az útról lezúduló víztömeg, a dagadt sárbuckák s a sötétre ázott cölöpök emlékeztettek a viharra. Együtt indultak el Kati szállására. A zörgetésre Margit nyitott ajtót, nagykendőben, indulásra késien állt az ajtóban. — Mi bújt beléd, hogy úgy elrohantál? — Mondani akart még valamit, de meglátta a három férfit és kutató, csodálkozó arccal fordult feléjük. Urbán pedig összehúzta szemöldökét, mint aki erősen töpreng. Megnézte Katit, aprólékosan, gondosan, mint valamilyen fontos tárgyat. — Te akartál felmászni a darura? — Miért ne? Nem vagyok én cukorból! De a gólyalábú erőszakoskodott, hogy ő majd segít. Urbán krákogott. Sokminden átvillant a fején, amelynek nem tudott pontosan nevet adni. Aztán mégis megszólalt: — Te játszol a „Példaképünk a Komszomol" című darabban? -Én. Egymásra néztek, tekintetük össze* kapaszkodott. Kati megrántotta Molnár kabátujját. — O rneg a Dnyeprosztroj újjászületésében kapott szerepet. Urbán megfogta a vállukat, egymáshoz hajlította őket. — Hát azért... Azért nem ázik még a mi födémdarunk. Azért építjük meg idő előtt a Békeművet. Palotai Borii