Uj Szó, 1950. december (3. évfolyam, 278-300.szám)
1950-12-07 / 283. szám, csütörtök
U J szo 1950 december 7 Tanulunk az üzemek és szövetkezetek dolgozóitól, ahogy ők tanulnak tőlünk A minap azt a feladatot kaptam, hogy tartsak előadást az újságírótanfolyamon a riportírás módszereiről. Nos, annak ellenére, hogy rengeteg tapasztalatra tettem szert e téren és így mondanivalóban nem volt hiány, mégis úgy készültem erre az első előadásra, mint egy olyan énekes első fellépésére, aki sosem énekelt operát. Az egész előadás alatt komoly zavarral és lámpalázzal küzdöttem. Rájöttem arra, hogy a kapitalista társadalmi rend nemcsak hogy dalolni nem tanított meg, hanem a szót is belémfojtotta. Olyan szegény és nyomorult ördög voltam, amilyen szegény csak az ember egy olyan társadalmi rendben lehet, ahol paraziták, bértollnokok voltak a kultúra hangadói. Akkor már eleve tudtam, hogy mondanivalóm hatástalan marad, ezért inkább hallgattam. A bizalmatlanság embertársaimmal szemben oly mély gyökeret vert bennem, hogy csak akkor tudtam valakivel őszintén beszélni, ha szemben állt velem és nyíltan a szemébe nézhettem. Ha telefonon kellett valakivel szót váltanom, akkor már zavarban voltam és ez a zavar még ma is fennáll, ha a mikrofon előtt állok, vagy mint az újságíróiskolában a hallgatóság előtt kellett beszélnem. Éppen ezért komoly aggodalmaim vannak, hogy az előadáson nem fejezhettem ki magamat azzal a meggyőző erővel, ahogy kellett volna. Az írás az egészen más: szabóinas korom óta pontos naplót vezettem és megírtam mindazt, amit szóban el nem mondhattam. Ha valamikor a felháborító események lendületet adtak mondataimnak, akkor ma viszont nyugodtan állítom, hogy tollamat azoknak az éldolgozóinknak lelkes magatartása vezeti, akik fáradhatatlan kitartással dolgoznak ötéves tervünk minél előbbi megvalósításán. Nem lesz teljesen érdektelen, ha mondanivalómat írásban egészítem ki és azok a dolgozók is olvashatják, akik most vesznek először tollat a kezükbe, hogy hírt adjanak életükről és üzemi munkájuk előrehaladásáról. Pontos szabályokat ugyan nem tudok felállítani arról, miként kell riportot vagy beszámolót írni, de egy biztos, a riportnak vagy beszámolónak hűségesen tükrözni kell azt, hogy a munkás élete elválaszthatatlan munkájától és ez különösen ma érvényes, amikor a világbéke szervesen hozzá van nőve az építőmunka szilárd alapjaihoz. Ezt fejlődő munkáslevelezőinknek szem előtt kell tartamok. Az építőmunka hordereiét csak akkor mérhetjük fel teljes nagyságában, ha tanulmányozzuk a marxi-lenini tant, a történelmi materializmust Ezt a tudományt csakis alapos felkészültséggel, a Párt irányítása mellett lehet elsajátítani és csakis ilvmódon válhat a népi demokratikus újságíró tudásának kimeríthetetlen forrásává. A régi és mai munkás-újságíró Nekem rengeteg szennvirodalmon kellett keresztül vergődnöm, amíg kitudtam rostálni azt. amire szükségem van. A mai újságíró-jelöltről a Párt levette ezt a terhet, nem kell birkóznia a szennvirodalom terhével, hanem egyenesen a friss forrásokhoz juthat, a marxi-lenini, sztálini tanokhoz. A mai újságíró-jelöltnek nem kell nélkülöznie, nem kell éheznie, mint nekem kellett és nincs szüksége arra, hogy a szerkesztőségekben kézirataival házaljon és lesse a „főszerkesztő úr" kedvét, mert ma főszerkesztő legnagyobb öröme, ha nvnél több és minél tartalmasabb munkásévéi érkezik a szerkesztőségbe. Emlékszem, egvizben remegő szívvel kopogtam be egv főszerkesztő szabájába egy csomó verssel. Kinyitottam az ajtót és bátortalanul állva maradtam a küszöbön. A főszerkesztő erre felugrott kénvelmes foteljéből, dühösen felém jött és ezt mondta: — Fiam. ha maga egv új Ady lenne, akkor sein közölnék magától egyetlen verset sem. , Az ilyen fellépés ellen nem lehetett érvelni, az ilyen emberrel nem lehetett vitatkozni. Mint egv megvert ebnek visszafojtott keserűséggel és gyűlölettel kellett menekülnöm a sérelem színhelyéről. De míg a megvert eb legalább vinnyoghatott. ugathatott, addig nekem összeszorított fogakkal hallgatnom kellett, hogv megőrizzem emberi méltóságomat. Ahol vitatkozni lehetett, ott vitatkoztam. Mert ugyanazokkal a versekkel egy másik főszerkesztőhöz mentem. Ott álltam remegve az asztala ílőtt. A főszerkesztő azt mondta nekem, hogy nincs ideje verseket olvasni. Erre azt válaszoltam neki, ha tiskem' volt időm megírni, akkor neki kell, hogy ideje legven elolvasni. Nem mozdultam. Akkor már vagv két napja éheztem és nvilván a hangomban volt halami, ami a főszerkesztőt arra kényszeritette. hogv alaposan T egnézzen. Szemrebbenés nélkül álltam tekintetét. Egyetlen szó sem esett az éhségről, de elszánt viselkedésem mérhetetlen szenvedésről tanúskodott. Es a főszerkesztő szó nélkül nyúlt a kéziratok után Három versről volt szó és tíz perc múlva közölte velern, hogy nem egvet, hanem mind a hármat közli a holnapi lap hasábjain. Olvnn boldogság fogott el. hogy_ megfeledkeztem az éhségről, örömömnek azonban nem mertem kifeiezést adni, mert ösztönösen megéreztem, hogy mind a szenvedés mind az öröm, amely az embert ebben a társadalomban éri, tisztán magánügv. Könnyek fojtogattak, csaknem sírva fakadtam, bólintottam a főszerkesztő felé és gyorsan kisiettem Am kint azi utcán újra marcangolni kezdett az éhség és erre nem volt mit tennem, mint gyorsan visszasietni a szerkesztőségbe, hogy pénzt kériek És ime, ahogy beléptetn a főszerkesztő úr szobájába, a következő jelenetnek voltam tanúja. A főszerkesztővel egv monoklis kövér szerkesztő vitatkozott, hogv a verseket nem engedi lehozni, mert azok nem valók a közönségnek. A monoklis azt állította, hogv ezek a versek lázító, kommunista írások és nyomban összegyűrte és a papírkosárba hajította őket. A vita heves veszekedéssé fajult, úgy hogy nem is vették észre jelenlétemet. A főszerkesztő határozott és ellentmondást nem tűrő hangon felszólította a monoklist, hogv azonnal tegye vissza a kéziratokat eredeti helyükre és pedig ugyanolyan állapotban, ahogy voltak A monoklis szó nélkül teljesítette a főszerkesztő kívánságát. Az egész jelenet szörnvű volt, a gyomrom émelygett, a főszerkesztő vérvörös arccal reszketett a dühtől, a monoklis vére arcába tolult, amint lehajolt a papírkosár fölé és kiszedte, majd. kisimította a kéziratokat. Amikor egyedül maradtam a főszerkesztővel, a következőket mondotta nekem: — Fiam, magának szerencséje van. Az apám foltozószabó volt Nagyváradon, ezért tuátam magáért, a szabólegényért ennyire síkra szállni. Egyelőre itt van száz korona előleg, holnap jöjjön a másik százasért. Kóstoló az úri humanizmusból Ez volt az első honorárium versekért, amelyeket az éhség facsart ki belőlem és ezt oly módon ünnepeltem meg, hogy bementem egv cukrászdába és éhgyomorra megettem kilenc krémest. Megrészegedtem az édességtől, estig aztán ételre rá sem tudtam nézni. Aztán munkába álltam egv kis szabóhoz. Csak azzal a feltétellel vett fel, hogy nem jeleni be a betegsegélyzőbe. Nekem mindegv volt, csak éhezni nem akartam. Naponta tíz órát dolgoztam és fizetésem éppen annyi volt, hogy kifizethettem ágyrajáró lakásomat és szűkösen étkezhettem. Arról, hogy valami ruhaneműt is vásároljak, egyelőre szó sem lehetett. Természetesen tíz órai munka után nem nagyon írhattam. Amikor úira írhattam, már csak három napot dolgozhattam, mert mesteremnek nem volt elegendő munkája és akkor úira kezdődött a vacsorák és ebédek elsikkasztása. Ez nem maradt következmények nélkül. Egy napon vesegörcsöket kaptam. Vergődtem kíniaimban és nem tudtam kihez forduljak segítségéri, mert betegsegélyzőben nem voltam és orvosra nem volt pénzem. Teljesen magamra voltam hagvatva. Nem volt mit tennem, minthogy háziasszonyomat a főszerkesztőhöz küldtem, akinek apja foltozószabó volt. 0 azonnal Intézkedett, hogy orvosi kezelésben részesüliek. Az orvos látva kínjaimat, injekcióval csillapította fáidalmaimat. De meghagyta, hogy másnap a délelőtti órákban látogassam meg éhgyomorral, mert röntgenfelvételt akar készíteni a vesémről. Meghagyta továbbá, hogy ne vacsorázzam Természeteseh mi sem volt könnyebb nekem, mint megígérni, hogy feltételeit betartom. Am a véletlen nem ígv akarta. Egv vidéki Ösmerőssel találkoztam aznap az esti órákban: akinek költeményeim megnyerték tetszését és meghívott vacsorára Nos, kérdem, lehetett-e ilven meghívást visszautasítanom? Képtelenség volt, = egy vacsora igazán többet ért nekem, mint holmi vesebaiok és alaposan teletömtem magam a finom ételekkel. Valóságos étkezési düh fogott el, mindent rendeltem, amit csak az étlapon felfedeztem. Másnap az orvos megállapította a röntgennél, hogv ettem. Komoly szemrehányást tett nekem és gúnnyal jegyezte meg, hogv több intelligenciát várt volna egv költőtől. Én erre a legnagyobb közönnvel azt válaszoltam, hogy több megértést vártam egy orvostól. Végeredményben tudhatná, hogy egy költő manapság nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy vacsorát visszautasítson. Határozott fellépésemnek az volt az eredménye, hogy az orvos is meghívott ebédre. Az egész esetnek híre ment és többen is meghívtak ebédre vagy vacsorára, de ezen túl nem történt semmi. És a későbbi évek folvamán, amikor felváltva dolgoztam a műhelvben és újságba is írtam, szakadatlanul éheztem. Egyszer elhatároztam, levelel irok Masaryknak, hogv részesítsen anyagi támogatásban. Ezt annál is inkább megtehettem, mert a Masarvk Akadémia tagja voltam. A levél elment é? én izgalommal vártam rá a választ. A válasz meg is érkezett, de miiven! Egy hétre rá megérkezett a lakásomra két vállas, jól megtermett detektív és keresztkérdések alá fogtak, mint valami tolvajt. A diih majd szétrobbantott és amikor végül azt a kérdést tették fel, hogy ki sugalmazta nekem, hogy levelet írjak Masarvknak. azt válaszoltam nekik, hogy semmi közük hozzá. Annak írok levelet, akinek akarok. A vallatásnak még folytatása volt a Masaryk Akadémián is. Ezzel az ügy véglegesen le is zárult. Igv kólintott engem feibe egvszer és mindenkorra Masaryk humanizmusa A Szovjetúnióban a munkások sorfalat állnak a sajtóért Napokig tudnék hasonló történeteket mesélni pályafutásomról, amely az éhség és nélkülözés irgalmatlan útja volt. De nem akarok most régi sebeimben vájkálni és a fentieket is csak azért közöltem, hogv szemléltetően bemutassam, mit ielentett az úri demokráciában egv munkásnak írói vagy újságírói pálvára lépni. Nem fér kétség hozzá, ha a Szovietúnióban egy munkás levelet ír Sztálinnak, akkor biztosan hasonlíthatatlanul más választ kap, mint én kaptam. Ma a szerkesztőségben azt tapasztalom, hogy a legnagyobb gondot a munkáslevelezőkre fordít iák és ha valahonnan levél jön, amelvböl a szocializmus fénye világit, akkor az kézről kézre jár a szerkesztőség tagjai között és nemcsak, hogv leközlik, hanem íróját felkarolják, válasz megy neki és további munkára serkentik. Amikor ezt tesszük, a Szovjetúnió nyomdokain haladunk, ahol az újságírást már a munkáslevelezőkből kikerült szerkesztők végzik, ahol a sajtón keresztül munkás szól a munkáshoz és ezért van az, hogv a szovjetben a munkások sorfalat állnak az újságbódék előtt és szétkapkodják a megjelenő lapokat. Amikor népi demokráciánk lehplővé tette munkáslevelezőinknek, hogy tanulhassanak és tovább képezhessék magukat, ezzel azt akarta, hogy az a munkás, aki az üzemben becsületesen elvégezte az építőmunka ráeső részét, teljesítse a sajtóban is kötelességét és adja tovább tudását a saitón kérésziül munkatársainak. Csakis a munkás az. aki leginkább hivatott arra, hogy szakszerűen mutasson rá a hibákra és ugyancsak ő az, aki kiváló üzemek munkáját példaként állíthatja a többi üzemnek. Ezt a munkáját természetesen csak akkor végezheti el a munkás érdemben. ha a marxista-leninista tanok ösmeretével és tág látókörrel méri fel az építőmunka menetét és eredményét. Ismételten hangsúl vozom, hogy a riportírás módszereire senki sem tanított.. Tisztán az SzKíblP története m rendelkezésemre, amikor hozzáfogtam ehhez a munkához. Ez a tárgyilagos kiváló mű vezetett rá. hogv népi demokráciánkban miként törekszik a munkásosztály megvalósítani a szocializmust. elszántan küzdve a belső és külső ellenség ellen. Az a tudat, hogy ebből a hatalmas küzdelemből nekem is ki kell vennem részemet, meghatványozta erőmet és voltak esetek, amikor sikerült rátalálnom arra a hangra, amelv a dolgozók szívében visszhangot vert. Az újságíró a munkahelyen úgy viselkedjék, mintha haza érkezett volna Ennek a hangnak élénknek, szemléltetőnek és főleg világosnak és meggyőző erejűnek kell lennie. Az, aki egy kis képzelőerővel bír (és egy újságírónak bírnia kell vele az maga előtt látja a szocializmus ragyogó, szépségekkel zsúfolt jövőjét és így hittel, meggyőződéssel tudja hitelessé tenni beszámolóját a dolgozók életéről és munkájáról. Soha, egyetlen társadalmi rend ném adott annyi nemes anyagot egy írónak vagy újságírónak, mint éppen a szocializmus. Az a nézetem, hogy a népi demokratikus újságíró, amikor az üzembe kerül a munkások vagy a faluba a földművesek közé, viselkedjék úgy, mintha haza érkezett volna, az otthon légkörébe. Én legalább is úgy viselkedem é/ be kell vallanom, liogy nekem ez egyáltalán nem esik nehezemre. Nem restellem bevallani, ha va'.amit nem tudok, de ugyanakkor kérdőre vonom a munkást vagy parasztot, ha elmulasztotta kötelességét teljesíteni. Tapasztalataim azt bizonyítják, hogy az ilyen kapcsolatból, nemcsak barátságos, meghitt légkör származik az újságíró és dolgozó között, hanem az a helyzet áll elő, hogy az újságíró épúgy tanul a munkásoktól, mint a munkás az újságírótól. Emlékszem, egyszer Diószegen jártam Lőrincz főszerkesztő elvtárssal, aki felvételeket készített a riporthoz, míg én az anyagot gyűjtöttem. Borsószedés ideje volt, tehát kimentünk a mezőre. A földművesek, férfiak és asszonyok körénk gyűltek és olyan folyékonyan panaszkodtak, mintha évtizedek óta készültek volna szorgalmasan erre a leckére. Es ez így van, évtizedek, sőt évszázadok panasza tör fel dolgozóinkból, ha kérdésekkel fordulunk hozzájuk. Mi sem természetesebb enné!. Végeredményben az olajforrásoknál, ha a föld mélyébe fúrunk, akkor először az évezredek óta összegyűlt gázok törnek fel sötét oszlopokban mielőtt az olaj napvilágra kerül. Ha ügyes mérnök van jelen, akkor olyan helyen fúr, ahol mindjárt az olajra bukkan és a gázok nyomását is arra használja fel, hogy minél nagyobb mennyiségben törjön elő a föld mélyéből a drága kincs. Ezt tettem én is. Miután egy órái? hallgattuk a panaszokat, erélyesen közbeléptem. Azt mondtam, hogy a panaszokból már elég volt, most már szeretnénk valami jót is hallani. Semmi egyebet nem kértem tőlük, mint azt, hogy hasonlítsák össze a felszabadulás előtti időket a maival. Erre megszólalt a háttérben Salát Péter. Hangja nyugodt volt, ott allt élőt. tünk kissé hátradőlve a munkaszerszámjára és pontosan megfogalmazott mondatokban beszélt a múltról és jelenről. Rámutatott arra, hogy mit kellett szenvedniük dolgozóinknak még pár esztendővel ezelőtt a mindennapi kenyérért küzdve és a munkanélküliség rémével hadakozva, míg most nyugodtan pihen le éjjel, mert tudja, hogy ott van mögötte a Párt, a kormány, amily mindennapi megélhetéséről, gyermekei jövőjéről gondoskodik. Amikor távoztunk, Lőrincz elvtárs szemrehányást tett n«:kém, mert eré. lyesen rájuk szóltam. Az volt a nézete, hogy nem lehel ilyen hangnemben a munkásokkal beszélni, több türelemmel és megértéssel kell hozzájuk közeledni. Nekem viszont az volt a nézetem, hosy jogosan cselekedtem így, mert otthon sem cselekedtem máskép, ha nézeteltérésem volt családom tagjaival, akiket szerettem. Napok multán aztín kiderült, hogy nekem volt igazam. Salát Péter ugyanis bejelentette egy levélben, hogy kedve lenn?, megírnia az életét. Azt írta, ha már hozzáfogott a beszédhez, akkor úgy érzi, hegy azt folytatnia kell. "is valóban, hónapok multán Salát Péter elküldte élete regényét, amely szerintem rendkívül éitékes anyagot tartalmaz és egyszer, ha id ím engedi szeretném feldolgozni úgy, hogy dolgozóink életének és a munkásmozgalmunk harcának tükrévé váljon. A munkások próbára teszik az újságírót Vánnak természetesen fordított esetek, amikor a munkások rámszólnak és pedig olyan erélyesen, ahogy én szóltam rájuk. Tehát pontosan úgy, mint egy családban, ha nézeteltérések támadnak. Kassán .például a Magnezit bányában a bányászok körülvettek és panaszkodtak, hogy kevés a fazetésük. Erre megkérdeztem tőlük, hogy mennyi a fizetésük. Kiderült, hogy ötezer koronát keresnek havonta átlagban. Nem csináltam a dologból titkot és azt válaszoltam, hogy ilyen összeget úgy kell beosztani, hogy a család megélhessen. Erre az egyik bányász megszólalt, hogy nát könnyű nekem ilyet mondani. Én csak firkálok, járok a füzettel a bányákban és az üzemekben, jegyezgetek és ezért a könnyű munkáért, amit bárki elvégezhet, biztosan többet kapok mint ők. Bevallom, az első pillanatban elöntött a harag. Testem verejtékben úszott.. Végigjártam a bányát vés vagy húsz bányásszal beszélgettem, hogy tiszta képet kapjak a munkáról és a bányászok életéről és most azt a szemrehányást kapom, hogy csak firkálok. Ugyanakkor azonban azt is láttam, hogy a bányászok zöme neki ad igazat. Erre hirtelen elhatározással fogtam a füzetemet és tollamat és a bányász felé nyújtottam és kértem őt, ha oly könnyűnek tartja munkámat, akkor kérném, folytassa. Nem bánom, cseréljünk — mondottam. Hozzátettem azt is, hogyha eleinte nem is éréit el nagy eredményeket a bányászatban, idővel biztos belejövök, mert engem az Üj Szó a szabóműhelyből vett a szerkesztőségbe. Abban a pillanatban, amint a bít„ r.yászok meghallották, hogy a műhelyből kerültem a szerkesztőségbe, megnyertem a csatát. Az a bányász, aAi ellenséges légkört akart teremteni ellenem,egyszerűen eltűnt, a többiek pedig barátsággal vettek körül és a legnagyobb készséggel, bizalommal válaszoltak kérdéseimre. A munkás bizalmatlansága jogosult Itt jöttem rá első ízben arra, menynyire jogosult népi demokráciánknak az a törekvése, hogy a munkásokból újságírókat neveljen. Az újságírókkal szemben a bizalmatlanság jogosult a munkásság részéről azért, mert az egykori újságíró sosem törődött a munkásság érzelmeivel, inkább az igazgató úr kedvét kereste. Ugyanakkor azonban fel kell hívnom a munkás-újságíró figyelmét arra, hogy legyenek résen, mert a munkások gyakran zavarba akarják hozni az embert. Olyan próbatétel-féle ez. Megakarnak győződni arról, vájjon az újságíró tényleg hozzájuk tartozik-e ? Ilyenkor talpraesettnek kell lennie az újságírónak. Ez a talp(Folytatás a 7. oldalon.)