Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)

1950-05-01 / 99. szám, hétfő

10 U J SZO MÁJUS 1. 0 zas z lólarló Irta: KIS KATA. uzen ere Az óriás, füstös, fekete állomásépületből ma alig látszik valami, virágfüzérek, jelszavak, képek és méltóságteljesen lengő zászlók díszítik. Itt, az állomás előtt gyülekeznek az emberek mosolygós arccal, csillogó, nevető szemmel. Itt bontják ki a vörös és a háromszínű nemzeti zászlókat, magasra emelik azoknak arcképét, akiket ők tanítóiknak, gondoskodó, szerető, bölcs vezetőiknek neveznek. Innen az állomásépülettől indul el a hatalmas menet május elsejét ünnepelni, A főutca két oldalán, a zöldelő fák mellett sorfalat állnak a város legkisebbjei, a gyermekotthonok, a népiskolák és a középiskolák növendékei. Nem mondhatni, hogy ez a sorfal egyenesen húzódik, mint a végigültfetett facsoportok. Nem! A gyermekek türelmetlen izgalommal hol ide, hol oda járkálnak, legtöbbször ki-kiugrálnak az út közepére, hogy lássák, vájjon megindul-e már feléjük a zászlóerdő. Mi a pártépület előtt álltunk, a gyermekek kis csoportba verődve körülfogtak. A gyermekhan gok kíváncsian kérdezgették tőlem: hogy miről ismerik meg majd az élmunkásokat, az újítókat, a szövetkezetek legjobb munkásait. Mosolyogva megmagyarázom nekik. Az egyik kislány nagyon komolyan megállapítja, hogy a legjobb lett volna, ha mindegyiket más és másféle ruhába öltöztetik. Ha élmunkás, akkor kékbe, ha szövetkezet; élmunkás, akkor barnába, az újítókat zöldbe Erre mindenki elneveti magát, a kislány megsértődve elhúzódik. Megsimogatom • kis buksi fejét és megkérdem tőle: — Miért éppen ilyen ruhába öltöztetnéd őket, Erzsike? — Hát tanító néni kérem, az élmunkásokat azért kékbe, mert a munkások kékzubbonyt szoktak hordani, a szövetkezeti legjobb munkásokat azért barnába, mert 5k a mi barna földünkön dolgoznak és az újítókat azért zöldbe ... — Na, miért éppen zöldbe? —> Azért, mert anyukám azt szokta mondani, hogy a zöld szín a reménység színe. Apukám meg, ha hazajön a gyárból, hát úgy mondja, hogy az újítók a mi reménységünk, hogy könnyebben és gyorsabban menjen a mi munkánk. Komolyan hallgattuk Erzsikét. Éppen felelni készültem a kislánynak és meg akartam magyarázni a többieknek is még sok mindent, de már nem jutott rá idő. — Jönnek! Már megindultak! — hallatszott mindenfelől. Kis csoportunk villámgyorsan felsorakozott az út szélén A lengő, lobogó zászlók egyre közeledtek. Legelöl, a zászlórengéteg előtt Kovácsik Pista haladt, akiről mindenki tudta, hogy a legjobb élmunkás. A városban úgy emlegették, „hogy igen, a Pista, az igazi kommunista". A gyermekek csodálkoztak, hogy ez a mindig mosolygós barna emberke ma milyen komoly és milyen ünnepélyesen lépked. Valaki megfogta ekkor a karomat és erélyesen megszorította. Meglepetve fordultam hátra, de még meg sem szólalhattam, mikor az ismeretlen mély hangon beszélni kezdett Feketekendős öregasszony volt; ráncos arcán könnycseppek szántottak végig. — Nézze!... Látja ezt a zászlót? Ô, hogy ragyog, hogy tündököl!... Ismeri azt a zászlót? Ugye, nem! Ugye nem tudja, hogy az a mi zászlónk A miénk, a miénk! Ne nézzen olyan furcsán rám •.. Tudja, mit jelent az, hogy ez a miénk? Azt jelenti. hogy ez a zászló a mi sorsunk, a mi életünk, a mi örömünk, a mi szenvedésünk, a mi szabadságunk és a mi munkánk!... A mi munkánk jelképe... — Néni! — szólítom meg a kis, töpörödött öregasszonyt. — Nézze, hogy leng, milyen büszkén integet felénk .. Látja, azokat vezetj most is. akiket mindig vezetett .. A munkásokat... Ók mindig megértették, hogy mit jelent ez s zászló Mindig mint útmutató fáklya lobogott előttünk... Ma is tudják mindnyájan, hôgy a békés munkát, a gyümölcsöző munkát jelenti! Ezek a szavak szinte vörösen izzottak, mint a vörös zászló, amelyet Kovácsik Pista emelt magasra A hang, a mély hang olyan büszkén csengett, mint amilyen büszkeség áradt Kovácsik Pista arcáról. Az öregasszony tovább beszélt. Szavai úgy áradtak, mint a főutcán hömpölygő ünneplő munkások sokasága Néha lágyan, mint a menetelő fehér-blúzos, piroskendős munkáslányok csoportja, néha csengően, mint az if júság zengő dale, maijd keményen, mint a milicisták döngő lépése s viharzóan, mint a munkások zúgó jelszaval. A menet elvonult, néztem, néztem utánuk s bensőmben éppen olyan viharzó érzések zajlottak, éppen úgy hullámzott minden, mint ez e győzelmes menet, mint a mellettem álló kis öregasszony szavai. Csak most vettem észre, hogy még mindig szorítja a karomat, Szeméből most sajnálkozás tükröződött. — Már nem látn; a zászlót, a Boldis János zászlaját. Tudja, zászlótartónak hívtuk, mert mindig ő vitte, ő vigyázott erre a zászlóra. — Ki volt az a Boldis János, néni? — Hát ezt sem tudja? — nézett rám csodálkozva, hogy nem ismerem Boldis János zászlótartót — Ne haragudjék, hogy nem tudom, ki volt — mentegettem magam —, de csak nemrégen helyeztek át ide tanítani. Az öregasszony megfogta a kezemet: — Ha akarja, elmondom. Jöjjön velem! A A két részre szakadt világ nagyobbik felén, feltartóztathatatlan áradat ként indult meg • válság Mint a Duna áradás Idején, sáros karjait egyre messzebbi* nyújtotta ki ismeretlen, távoli vidékekre. A hullámverés elnyelte a millió és millió nyomorúságba döntött ember kiáltását. •jajszavai*. Ebben a nehéz időben a kapitalista társadalom számkivetettjei még közelebb kerültek egymáshoz. Szemük előtt 21 pont égett fáklyatűzként, az 1921-ben kihirdetett moszkvai 21 pont. A válság hullámai a md városunkat is elérték. A gyárakban, szeszfinomítókban és üzemekben közel ötezer munkás dolgozott s a válság csaknem valamennyit az utcára kergette. A gyárkémények nem okádták a füstöt, csak a posztógyár munkásainak szemében csillant itt-ott egy kis remény, de az fs napról napra halványabban, mert a kapitalisták ezt az üzemet is halálra ítélték. A nyomor megsokszorozta a munkások haragját, öklük súlyát és meg indult a harc, az elszánt küzdelem A Párt, a kommunisták szavára indult meg ez a munkástömeg De ez a kis sziget egyedül nem tarthatta magát a tomboló viharban. — Hangunk azonban messzi elhallatszott! Nem tudta elfojtani sem a kapitalisták börtörjfc, gem pribékjeik ütlegelése. Igao, alvtársak, meghallották a i»i hangunkat Pártunk vezetői a központban, meghallották hangunkat Motzk vában is, — hangzottak Herz elvtárs szavai győzedelmesen a tüntetés utáni titkos munkás összejövetelen. Mély csend követte őket — Pártszervezetünket igen nagy megtiszteltetés érte. — A teremoen mindenki lélekzetvisszafoj tva leste szavát. — Zászlót kaptunk moszkvai elvtársainktól, a Dynamo-üzem munkásaitól. — Az összegyűltek arcán kisimultak a mély ráncok, a szemek büszke örömmel villantak egymásra A szótlan ajkak elfojtott kiáltásokat tartotak vissza, nehogy a kis szobá ból kihallatsszék az öröm zaja és idecsalja ellenségeiket, a vad rendőr-pribékeket. — Ivan Lyckin és Georgij Bokoldin bizottsági tagok javaslatára adományozták ezt a zászlót nekünk. A teremben halk éljen kiáltások hangzottak el. — Ez a zászló legyen a mi küzdelmünk jelképe, vezesse a mi harcunkat. Elvtársait! Ebben a percben fogadjuk meg mindnyájan, akik itt vagyunk, hogy mindahhoz, amit ez a zászló a mi számunkra jelent, hűek maradunk és soha ezt a zászlót el nem hagyjuk! A terem mély csendjében halk esküként végigmorajlott: — Megfogadjuk! Ettől kezdve a Dynamo munkásainak nagy ajándéka vitte harcba e szervezet munkásait. A munkásmozgalom élén régi, kipróbált harcosok haladtak, V. Široký, Major István Steiner Gábor, Mező István, Kosik István és Herz elvtársak. Az utolsó négy kidőlt sorainkból. Részben a fasiszták kínzókamráiban, részben a Nagy Honvédő Háborúban lelték ha lálukat. Nehéz évek viharzottak Európa felett, nehéz évek viharzottak Pártunk felett, de a súlyos fogadalomnak ele get tettek elvtársaink és a zászlót úgy őrizték, mint szemük fényét. EkANGEL KARALIJCSEV: a K z oreg f^amenov A falu termelő szövetkezetének elnöke immár harmadszor kereste fel az öreg Kamenovot hogy belépésre bírja. De az most is megmakacsolta magát, akár a borjú az új kapu elSU és egyre csak azt hajtogatta: — nem és nem! „Kameňov apó, benned bíztunk, te voltál minden reménységünk. A te földed fekszik a legszélén, utána jön az erdő. Ha csatlakozol hozzánk, a középső mélyúttól le egésszen a mocsárig egybe szánthatunk. Eddig százhúsz ember tömörült ehhez a nagy tervhez, te leszel a százhuszonegyedik. Gyere közénk!" „Nem!" mondta Kameňov, „nem adom oda a földemet!" „Hiszen testvéreid is mind tagjai már a szövetkezetnek". „Miattam lehetnek, ha nincs több eszük. Majd vakarják a" fejüket. Meg aztán — én már sokat adtam: a fiam elesett, hagyjátok meg legalább a földemet! Előbb adom a lelkemet!" „Ahogy gondolod" válaszolta az elnök. „Mi csak önként jelentkezőket fogadunk be, oem kényszerítünk senkit. Tégy úgy, ahogy jónak látod. Aludjál rá egyet és ha meggondoltad, értesítsél reggel, mielőtt a traktor kimegy a földekre". „Csak indítsátok a traktorjaitokat és nézzétek, hogy ezek a puffogó vacakok mielőbb újra eltűnjenek. Sértik a fülemet. Az én két jó öreg motorom szép csendben szánt és mégis eltartják a családot. — Matejcso!" kiáltott az öreg a tábla alsó széle felé. „Hol bujkálsz? Hozd már az ökröket, befogunk! . .." Az elnök egy fáradt kézlegyintéssel a vetőgép felé indult, mely a vetőmagot szórta a szövetkezet széles, fekete földjébe. Kameňov is kilépett az öreg körtefa alól, mely apró leveleivel a földet úgy telehintette, mintha aranypénz volna. Lehajolt és tölvette az ekevasat. Matejcso kivezette a két öreg ökröt: a valamikor harcias, töröttszarvú feketét és a jámbor fehéret, mely egész életében megadással tűrte a jármot. Lassan lépegettek a hajtőfiú előtt, aki nadrágja szárát feltűrve, reggeli harmattól nedves lábbal indult napi útjára. A fáról hulló levelek csodálatosan csillogtak. Az eke barázdát húzott a porhanyó földbe és felkavarta az aranyszínben csillogó lehullott leveleket. Az öreg Kameňov ott állott a barázda végén és elégedetten mondta: „Nézd csak Matejcso, milyen szép barázdát szánt nagyapád!" „Igen... de ha látnád, hogyan szánt a traktor? Miért nem adjuk mi is oda a földet nagyapa? Akkor mi is együtt dolgozhatnánk a többiekkel". „Már te is?"... Kiáltotta ingerülten az öreg. „Mars Innét! Nem kell a segítséged!" A fiú odadobta a hajtószárat és a körtefának támaszkodott. Szeme lassan megtelt könnyel. Az öreg Kameňov belevágott az ökrökbe. Felszántott néhány barázdát, majd unokája után nézett. Mérge elszállt és megszólalt a szive. Odament a kis Matej csóhoz és megcirógatta szőke haját. „Ne sírj gyerek" mondta, „meglátod, minden jó lesz. Nézd, én ezt a földet neked akarom örökségbe hagyni. Látod, mennyi levél hullott a földre ? Ahány levél, annyi arany fekszik a föld mélyében. Azt beszélik, hogy nagyon régen mesebeli kincset ástak itt el. Igen nagy vagyon. Ez már igen régi idő óta lett itt elásva. Talán neked sikerül megtalálnod". Aznap este az öreg Kameňov Krivácsa kocsmájában iddogált. Az asztalnál ülő kocsmárosból csak úgy dűlt a szó. „Micsoda állapotok! Ezek a semmittevők egyáltalán nem akarnak dolgozni. A gabona felét majd éretlenül eszik meg, a másik felét meg ellopkodják. Na és az a pöffögőmasina? Ha majd leáll, senki sem fogja elvinni és a szántás szélén megeszi a rozsda. Oda ne add a földedet! Mit lehet ilyen sehonnai bitangoktól várni? Iszol még eggyel?" Behordták a termést, majd leesett az első hó. Az öregek otthon melegedtek a tűznél, vagy a füstös butikokban kuksoltak, míg a szövetkezeti fiatalság lankadatlan erővel és odaadással dolgozott. Esti iskolát nyitottak és berendeztek egy lakatosműhelyt. Valahonnét előkerítettek még két traktort. Ezeket szétszedték és rendbehozták. A legények egy kanális építéséhez is nekifogtak, mely a Strema folyót összekötötte a szántó választó barázdájával. Reggeltől estig ástak meg kopácsoltak. Kezük remegett a hidegtől, de szemükben a nagy remények tüze lobogott. És mire megjött a langyos tavaszi szél, készen volt a munka. „Bolondok ezek!" pattogott Krivicsa. „Micsoda pénzpocsékolás! Tönkreteszik a népet! A középpásztában kertet akarnak létesíteni! Marhaság! Majd meglátod Kameňov, egy szép napon még a liszteszsákot is megeszik!" A tavaszi szél hamar kiszárította a nedves földeket. Ismét a traktorok kattogtak, most már négy. A szövetkezet tagjai a melegházakban válogatták az alkalmas palántákat. Két hektáron ausztráliai dinnyét ültettek. A gyümölcs- és főzelékkerteket vízvezeték hálózta be. A leányok görbe késeikkel hozzáláttak a gaz irtásához. Éneküktől visszhangzott a mező. A vetés szépen nőtt és a szárazság dacára üdítően zöld volt, mert a traktorok a még nedves földet mélyen felszántották. Nem így Kameňov földje, melyet a nagy szárazság ás meleg igen megviselt és ahol kezdett minden kiszáradni. Mikor beálltak a nyári melegek és a földeken naey repedések mutatkoztak, a szövetkezet tagjai a Strema vizét a kanálisba vezették és azzal öntözték az egész közéntáblát. Motorok segítségével még a hegyre ls felnyomták a vizet. Igy a tengerinek, meg a dinnyeföldnek és a szőlőnek ls jutott. Az asszonyok keresztet vetettek ámulatukban. „Valóságos csoda" — mondogatták — „a víz felfelé folyik!" A szövetkezet paradicsommal, paprikával, zöldbabbal és újburgonyával megrakott ezekerei egymásután indultak a közeli városba. Aratáskor elhullott Kameňov egyszarvú ökre. Nem tudva gyatra termését betakarítani. Krivicsához fordult némi kölcsönért. „Nincs pénzem, Kameňov..." nyögte a kocsmáros. „Ha volna, te lennél az első, akinek adnék, de sajnos, nincsen! Menj fel a városba a bankba és hajolj meg szépen, ahogy illik. Ott jó emberek ülnek, ők majd adnak neked kölcsönt. De nehogy engem nevezzél meg kezesnek. Megesküdtem, hogy senkinek sem vállalok kezességet." A szövetkezet földjeiről már hordták be a kereszteket és kazlakba rakták a falu szélén, mikor az öreg elindult a poros úton a városba. Elmúlt egy nap, majd a második, meg a harmadik nap, de Kameňov nem tért vissza. A szövetkezet vezetője magához hivatta Dimo traktorvezetőt és kiadta neki a rendelkezést: „Fogjatok be két ökröt a hosszú szekérbe és hordjátok be az öreg Kameňov termését. Szegény ördög, megdöglött az egyik ökre. Holnap kihajtjuk a jószágot az erdei legelőre, nem akarom, hogy keresztjeit széttúrják. A szérűben a gabonáját rakjátok meg külön." Az öreg éppen akkor érkezett meg fáradtan és tele keserűséggel & városból, amikor hozzáfogtak maréknyi termésének csépléséhez. Amint meglátta kis gabonáját a szövetkezet asztagai mellett, valósággal öszszeroskadt és magából kikelve kiáltotta: „Mit csináltok ott? Ki engedte meg nektek, hogy az én búzámhoz nyúljatok? Nem szégyellitek magatokat? Az egyik szememet már elvesztettem, most a másikat is ki akarjátok ütni?" ,Ne kiabálj öreg Kameňov!" szólt Dimo az egyik kazal tetejéről. „A szövetkezet nem vesz el tőled egyetlen szem búzát sem. Elhatároztuk, hogy behordjuk a gabonádat és elcsépeljük a miénkkel együtt, mert megdöglött az ökröd. Hozzál zsákokat. Csak a fiadért tesszük, aki ig-azi férfi volt és ha élne, biztosan velünk tartana!" Az őszi eső feláztatta a kemény földet. Üjra kizöldelt a fű és az öreg körtefa ismét hullatta leveleit az erdőszélen fekvő táblára. A nap már magasan járt, de az öreg Kameňov nem sietett a fogással. A közelben traktor szántotta a szövetkezet földjeit. Amikor Dimo az öreg földjéhez ért. Kameňov odament hozzá és halk hangon így mondta: „Hát csak menj az én földemre is Dimo!" Az eke mély barázdát húzott a földbe, mely szinte megremegett, mint az ifjú feleség férje közeledtére. „És a kincs, nagyapa?" kérdezte Matejcso. „A kincs, fiacskám, mélyebben van elásva a közös földben. Menj hozzál fát az erdőből. Süssünk Dimonak tököt De siess!" Boldog Balázs fordításakor lett Boldis János zászlótartóvá. A gyászosemlékű 1938-as esztendőnek, amikor Pártunkat feloszlatták, szomorú és véres előjátéka már korábban megkezdődött. A főtéren egyegy népgyűlés után jajgató sebesültek maradtak és sokszor a népgyűlés vezetői a börtönből titkos utakon köldték hozzánk erős, vigasztaló szavaikat. 1938-at jelzett a naptár. A munkásotthon kifosztottan ásított a nyirkos, koraőszi estébe. A győzelemittas pribékek mindent feldúltak, felforgattak, összezúztak. Egyetlen cél

4 juk volt, hogy szent harci jelképün* ket, vörös zászlónkat megtalálják, — Azt már nem! — mondotta Boldis János. — Amíg élek, az a zászló nem kerül mocskos kezükbe A háború iszonyú reménytelenségében ez a zászló megint a mi jelképünk, egyetlen reményünk lett, Most már nem a harc, nem a küzdelem utáni vágyunkat testesítette meg, hanem azt a mély, végtelen valamit, amit csak titkon mertünk egymásnak suttogni: —Szabadság! Szabadság! Igen, eljön az a nap, amikor kibonthatjuk ezt a zászlót, a szabadság zászlaját! Boldisékhoz is beköltöztek az ellenséges hadsereg katonái. Boldisné remegő kézzel öltögetett éppen az egyik ágypárnán. Ahogy meglátte a szürkéskék egyenruhát, kezéből kiesett a tű, de egy pilanat múlva még görcsösebben szorította magához ä párnát. — Az apjukom beteg... és elszakadt ... hát azért varrom ... — és ez ágy felé tekintett, ahol Boldis elvtárs feküdt. A katona, a kékesszürke uniformisba öltözött valaki, egy szót sem értett az egészből, figyelembe se vette az öregasszonyt. Aztán megint nyilt az ajtó és egy másik kékesszürke folt jelent meg a bejáratban: — Egy zsóbát! Azonnal! Kimenni innen! — De hiszen az uram beteg! — Boldisné féltő gonddal, remegve húzódott a férje ágyához és reszkető kezekkel tette feje alá a párnát. Bol-, dis valami keményet érzett a párnában, nem volt az pehely ... Szíve egyszerre hevesebben kezdett dobogni. Igen, tudta ő már, hogy mit varrt a felesége a párnába ... A zászlót.,. .-Nem adom! — csikordult ÖsSze ez öreg Boldis foga. — Nem adom, ha meghalok, akkor-sem adom*"- Az ajtóban álló katona, még fenye* getőbben szólalt meg. . — Ki innen! Az öreg Boldis nehezen feltápászkodott az ágyból, hóna alá vette a párnát, meg a pokrócot és megindult az ajtó felé. A felesége lehajtott fővel utána. A szoba közepén álló katona hirtelen mozdulattal kiragadta az öreg kezéből a párnát, meg a pokrócot és odakiáltott valamit az autóban álló társának. — Azt mondja az őrmester úr — tolmácsolta a katona, aki még mindig az ajtófélfának támaszkodott —, te már öreg lenni, neked már úgysem kelleni ilyesmi! Boldis először neki akart ugrani a két katonának, de aztán arra gondolt, mi lesz, ha elszakad a párna és a drága kincs a padlóra hull. Igen, mi lesz akkor? Lassan, csendesen megfordult és kimentek a szobából. Sem ő, sem a felesége egész éjjel le sem hunyták a szemüket. Amikor másnap a felesége bement az őrtnese ter szobájába, hogy kitakarítson, első dolga az volt, hogy a párnához rohant és megtapogatta. ,.Itt van" — ujjongott fel benne az öröm. A párnát kicsempészte és megint úgy elrejtették Boldisék a zászlót, hogy csak akkor került nepvilágra, amikor 1945 májusában győzedelmesen lobogott a szélben és hirdette a szabadságot városunknak is... A — Hát ez volt a zászló története — fejezte be elbeszélését a kis öregasszony. — No jöjjön, menjünk ki a temetőbe. A zászlót már látta ma... De még valamit szeretnék magának megmutatni. Kimentünk. Az egyik zöldelő sírhalom mellett megállt az apró, feketeruhás öregecske. Megint megszorította a karom. — Nézze, itt vagyunk... Itt pihen a mi hős zászlótartónk ... Odanéztem. A sfrkövön ezt a feliratot láttam kivésve: „Éltem a dolgozók harcában fél évszázadon át, nyugodtan pihenek, mert megértem a fölszabadulást és ti utánam következők építsétek a boldog szocializmust." Az öregasszony várakozó tekintete arcomat égette. Ránéztem. Arcáról megint könnyek peregtek, mint délelőtt, de ezek a megindultságnak, a büszke örömnek könnyei voltak.