Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)

1950-05-01 / 99. szám, hétfő

MÁJUS 1. IGRI VIKTOR: U J S

W iSováttka és a ytíunka ünnepe Alig egy-két nap választ el május elsejétől és a mi kis falunk is olyan, mint egy megbolygatott méhkas, öregek és fiatalok mind készülődnek; a szövetkezetiek már a hét elején megvitatták az ünnep műsorát és kiosztották egymás között a feladatokat. Istvánra vár a kocsik feldíszítésének gondja és bizony alig akad szabad píllanatja. De olyan munka ez, aminek terhét nem érzi az ember, inkább megkettőzi erőit. És az idő szinte röpül ... Kora hajnalban István az autóbuszt várja. Izgalmában jó negyedórával indulás előtt jön a megállóhoz. Sebaj! Amott jön Sovánka uram, elbeszélgethet vele indulásig. Derűsen köszönti: István: Szép jó reggelt, Imre bátyám... Maga is a városba tart az első busszal? Sovánka: Avval, öcsém ... Téged mi hajt? István: Egyet-mást el kell még hozni a Pártból. Oszt a hótokba is benézek, hátha tanálok valami szépet. Mer alaposan ki akarunk tenni magunkér a menetben. Sovánka: Mi a csudátl... Nem ölég egy kis virág, egy kis zöld, meg a zászlók, a képek? István: De nem ám ... Idén éppenséggel nem! Sovánka: Hát nem olyan ez a május elseje, mint a tavalyi TOlt? István: Az eddigi mind nagy flnnep vót, kivált a tavalyi, de ez a mostani mindegyiknél különb. Nem érzi, mennvive! több lett az öröm az életünkben? Sovánka: A tiédbenbizony nyal... Az ember böcsülettel megteszi a magáét, elvégzi a munkáját. Ez minden. És ez nem ok az ujjongásra, meg a nagy ünnepelgetésre. István: Ejnye, hát igazán nem érzi, mennyivel érdemesebb ma élni? Hogy zsong és pezsdül körülöttünk az egész világ. Nyissa ki csak jobban a szemit. Sovánka: Mit nézegessek olyan nagyon? István : Megmondom én, ha nem tudná... Hogy milyen pompásan halad mindenütt a munka. Traktor szántotta a fődjeinket, tárcsázta az őszi mélyszántást és most milyen buján zöldéi az egész határban a vetés... Ha meg messzebre nézne, túl a mi falunk határán, láthatná a gyárat, ami a város szélén most épül s őszre már ontani fogja nékünk az új gépeket. Sovánka: Téged a gép érdekel, neked az a minden. Engem öregembert, maga az ember. István: Helyben vagyunk. Megfelelek arra is, a maga szájaíze szerint. Nézze csak a fiatalokat, a kékingeseinket, nézze az ő vidámságukat, hogy építik és szépítik a falujokat, ahogy a tanoncotthonban az új életre készülődnek ... Vagy nézze a mi falunkat! Sovánka: Azon meg mit lássak ...? István: Az újat, Imre bácsi. Mi vót itt azelőtt? Nyomor, piszok és elmaradottság ... Ki törődött avval, hogy a falu népe okosodjon ... Én nagykeservesen kijártam a négy elemit. Pedig de szerettem vóna tanulni, olvasni, megismerni az idegen népek világát, az ő gondjaikat. Sovánka: Most pótolhattad. A Párt iskolába is kűdött. István: Lássa, ez is az én igazamat bizonyítja. Most jött egyenesbe a világ ... Üj iskolánk van, jövőre kultúrházat építünk. Sovánka: Hát nem tagadom, egy kicsit haladt a világ. István: Vagy nézze az öregeket. Sovánka: Azokon meg mit lássak? István: Hogy milyen csöndes békességben éldegélnek ... Melyik házban teher ma a munkaképtelen öregember? ... Melyikben felesleges kenyérpusztító a nagyapó? Sovánka : Hát nem mondom, egy kicsit megjavult az ember is. István: De fukar a dicséretével! ... Várjon csak! Itt jön Madarász bácsi... Jöjjön csak ide mihozzánk, Miska bácsi! Madarász (egy hatvanhoz közeledő, kissé hajlotthátú, takaros öreg odalép hozzájuk): Jó reggelt, gazduram. Neked is, Pista öcsém ... Te híttál? István: Én, Miska bácsi... Az öregekről diskurálgattunk éppen az imént. .. csak úgy általánosságban. Gondoltam, megkérdezem magától, ha van egy kis ráérő ideje, mért örül a má- | jus elsejének? Mit jelent magának a Munka ünnepe? Madarász: Hát azt úgy egy szuszra nem lehet elfújni... István: Amíg jön a busz, szívesen meghallgatjuk. Madarász (csöndesen megtömi pipáját, köhint egyet-kettőt, csak aztán fog bele mondókájába): Messzire kell visszanézni... Tudod öcsém, úgy van az, minél öregebb az ember, annál élesebben emlékszik vissza a régi dolgokra ... Azt nem tudom, köleskását vagy túrós krumplit ettem tegnap vacsorára, de az eszembe jut, mit ettem gyerekkoromba, ötven évvel ezelőtt Hogy kenyérhéjon, szárazbabon nőttem fel. És télen át mennyi hosszú hónapig ott kellett ülnöm a su'ban a kisöcsémmel... Apánk ránkmordult, ha kijebb merészkedtünk. De nem is lehetett abban a szörnyű téli hidegben, hiszen egy vásott bocskorunk se vót... Hatan abban a fődes kis szobában, ahol a nagy fagyba a kismalacot is bevittük, hogy el ne pusztuljon... Sovánka: Minek festegeti ezeket? . .. Régen vót. . . oszt a legutolsó zsellérnek is jobb lett j itt a sorsa... Demokráciában él tűnk... Madarász: Már akinek demokrácia vót. Magának igen, de nékem nem ... Mire én valahogy ember lettem, vittek katonának az urak ... Egyszer a mejjem szúrták át, egyszer a combom lőtték át. István: De kigyógyították, mert kellett továbbra ágyútölteléknek. Madarász: Sok köszönet nem vót abban a gyógyításban... Isten a tudója, hogyan maradtam meg. István : Tán az vót a szerencséje, hogy fogságba esett. Madarász: Igazad lehet, öcsém. Tizenhat nyarán történt. Mikor hat év múlva, huszonkettőben hazajöttem, ki hitte el nekem, hogy ott más világ van. Csak bajom vót, mikor felemlegettem, hogy ott építik a népek a magok szabad életét. Pedig csak a kezdet kezdetén vótak, mégis látszott, milyen szép élet lesz ott — urak .nélkül... Jobb vót erről hallgatni. Is tv á n : Oszt mit csinált, mibe fogott, amikor hazagyütt? Madarász: Elkezdtem a kínlódást a három hód fődemen Esztivel, a feleségemmel.. Dejszen azt már maga is tudjr zduram. István: Ha tudja is, csak mondja tovább . .. Mit csinált, c/l lurUtwíz beesiilete (Kurocskin „Brigád" című regényéből dramatizálta Pikay István) (Annuskin kolhozelnök házának egyik szobája. A falon Lenin- és Sztálin-kép. A saroKban lévő ágyban fekszik a haldokló Annuskin, akit a németek nyomorítottak meg a háború alatt. Mellét a „Honvédő Háború Partizánjának" emlékérme díszíti. A pad előtt nagy asztal, tele iratokkal. Mellette ül Ivan Trofimov, leszerelt kc^hozparaszt lógó bajusszal és egy nagy könyvbe írja Annuskin rendelkezéseit.) Annuskin (nehezenbeszél, néha elakad, de igyekszik fájdalmán uralkodni): írjad, Ivan Trofimov! Az új kolhozfészert még a tavasz beállta előtt be kell fejezni. A lőszerszámokat meg kell javítani és a vetőburgonyát csíráztatni... Hogy minden készen legyen a munkához... Meg kell csinálnotok. A fejlődés nem állhat meg ... (Kinn zaj hallatszik. Apró gyermekek visítoznak, majd egy parasztasszony, a felesége és két apróság ront be a szobába, Annuskin fiába, Jegorba kapaszkodnak, aki a Gorkij melletti Vörös Szormovo acélgyár gyárüzemi iskolájának tanulója. Kincstári egyenruha van rajta, mellén ugyancsak partizán em' lékérme.) Gyermeke ((össze-vissza): Itt van Jegor ... Megjött Jegor... Megjött a bátyuska ... (Annuskin az ajtóban álló legidősebb gyermekére néz csillogó szemmel.) Annus k in (emelt hangon, büszkén ejti ki a szavakat): Tisztelet és megbecsülés a munkásosztálynak! (Szigorúra fordul a hangja.) Miért hagytad ott a gyárat? Hol a szabadságosleveled, Jegor? Jegor (apja felé nyújtja a szabadságoslevelet, de Annuskin erőtlen, nem tudja átvenni. Ivan Trofimov tartja a szeme elé.) Itt van apám. Persihin írta, hogy apám beteg ... Annuskin: Ivan, vezesd rá az igazolványára az érkezés idejét és pecsételd le. (Zsörtölődövé vált hangon folytatja.) Na várj csak. Majd leszámolok én ezzel a Persihinnel, amiért minden semmiségből nagy ügyet csinál. Nézd csak! Munkakerülésre szoktatja a munkásosztályt. (Hirtelen a feleségére szól, aki gyönyörködve nézi fiát.) Anya, etesd meg a fiút. Ügylátszik, nem tudsz hova lenni az örömtől. (Jegor, anyja és a gyermekek kimennek.) Mikor mész vissza? Jegor (határozottan): Nem megyek vissza, apám. Azért jöttem, hogy segítsek magán. A n n u s k in (ingerült szemrehányással a hangjában): Hogy segítsél ? A koporsót vékony deszkából tákolják össze, nem? Ehhez a munkához nélküled is felfogadják az ácsokat. Ügylátszik, azért jöttél, hogy eltemesd apádat, nem pedig, hogy viszontlássad. Köszönöm. Jegor (ijedten): Mit beszél, apám? Hiszen még száz évig is elélhet. Annuskin (megkeményítve a hangját): Nahát, akkor felesleges itthon ülnöd. Már mondtam neked egyszer: siess, tanulj! így sietsz? Egyszerűen otthagyod a munkahelyedet? Ivan Trofimov (bajuszát húzgálva jelentőségteljesen mondja): Szökevény. Annuskin (szigorúan rászól): Ne fecsegj feleslegesen. Szökevény csak pénteken, öt nap múlva lesz, ha nem jelentkezik az iskolaigazgatónál. (Egy percig mindenki hallgat. Annuskin fiához fordul szeretettel.) A n n u s k i n (elgondolkodva): Emlékszel, 1943 jan. 5-én azt parancsoltam neked, hogy kússz el a Csendesszakadék melletti útra, mert csütörtököt mondott a robbantóberendezéstink? Elkúsztál? Jegor (kelletlenül): Elkúsztam. Emlékszem. Annuskin (emelt hangon): Es emlékszel, ugyanazon év nyarán a fasiszták el akartak pusztítani bennünket? És én az őrháznál hagytalak, hogy felgyújtsd, ha a fasiszták odaérnek ? Jegor (lehajtott fejjel): Emlékszem. A n n u s k i n (erőlködéssel, félig felemelkedve kiált rá): Akkor, hogy az ördögbe nem emlékszel arra, amit öt hónappal ezelőtt parancsoltam, amikor a gyárüzemi iskolába leszerződtél tanulónak? (A sok beszédtől és az ingerültségtől rosszul lesz. Jegor és Ivan Trofimov nedves ruhával dörzsölgetik arcát és homlokát. Amikor magához tér, kopogás hallatszik. A kolhoz két lovásza jelenik meg.) öreg lovász (fontoskodva): Annuskin elvtárs, a mén jobb első lábán, ft pata fölött vérző seb van és nem akar behegedni. Nem tudjuk, mit csináljunk. Annuskin (szigorú szemmel néz rájuk): Emberek, emberek! Miért tettelek meg benneteket lovásznak? Ha minden alkalommal ilyesmivel zaklattok, akkor egyszerűbb, ha én állnék a lovak mellé. Honnan tudjam, hogy mi baja a ménnek? Nektek kell eldönteni, hogy mit csináltok. (Kimerülten hátradől, a két lovász pedig halkan tanakodik.) Fi a t al ab lovász: Feltétlenül állatorvoshoz kell vinni. Tudomány nélkül nem gyógyítja meg az ember. öreg lovász: Mi magunk kigyógyíthatjuk. Majd csinálok hintőport. Attól beheged a seb. Ötödik éve csinálom. Annuskin elvtárs tudja, ŕ Hangosan odaszól Annuskinnak.) Igaz, Annuskin elvtárs? Te tudod. Annuskin evtárs ... Hallod? (Mind odafigyelnek. Trofimov odamegy Annuskinhoz és megérinti a kezét. Annuskin nem mozdul. Halott. Jegor az ágyhoz rohan kétségbeesetten.) Jegor (hangosan kiált): Ivan j Trofimov, miért álisz ? Orvosért kell menni. Be kell fogni a lovakat. Roszszul van . .. (Sírni kezd és a halott mellére borul.) Apám, apám... (Tompán, halkan beszél hozzá.) Emlékszel apám, mikor huszonnégy óráig feküdtühk a Csendes-szakadékban ? Ez I még azelőtt történt, hogy az útra kellett kúsznom. Te is emlegetted. Emlékszel, apám ? A havon feküdtünk ... Hogy nem fagytunk meg akkor? (Egész testét rázza a sírás, fejét odaszorítja apjáéhoz.) Emlékszel apám, a fasisztáktól egy kis ágyút sikerült szereznünk. De kevés volt a lőszerünk. És a náciknak még sem sikerült visszaszerezniök. Emlékszel, hogy rajtuk ütöttünk? De meg is kartácsolták ám a bokrokat Apám, apám, miért kellett meghalnod? (Egész testét rázta a sírás, majd lassan megnyugszik és hirtelen Trofimovhoz fordul.) Jegor (könnyeivel küszködve, de határozottan): Ivan Trofimov, én itthon maradok a kolhozban. Folytatom apám munkáját. Segítem anyámat és kistestvéreimet. Trofimov (keményen): Nem maradhatsz itt. Vissza kell menned! Jegor (kétségbeesett dühvel, de suttogva mondja): Neked jő, te bozontos ördög. Te magános ember vagy. De itt az egész család elpusztul nélkülem. Trofimov (szintén haragra gyúlva. Fojtottan.): Annuskin polgártárs! Hogyan állsz a Vörös Hadsereg volt őrmestere előtt? Húzd ki a kezed a zsebedből! A családod a miénk, a kolhozé. Mi apádnak mindannyian gyermekei vagyunk. Nem felejtjük el és nem hagyjuk cserben. (Kis szünetet tart.) Hihetsz a bozontos ördögnek, ha már így neveztél. Mire tanított volna minket 30 év alatt a szovjet hatalom, ha nem arra, hogy egymást szeressük és segítsük? Menj és teljesítsd kötelességedet. (Jegor némán, lesütött szemmel áll előtte.) Nem engedem, hogy azt mondják a gyárban: hanyag nemzedéket adtunk a városnak. Nem vagy kisgyermek. Ezt neked is tudnod kell. Gondolj arra, hogy komszomolec vagy. (Szomorú, kérlelő hangon teszi még hozzá.) Menj vissza, Jegoruska. Nem hozhatsz szégyent a kolhozra... (Jegor lassan lehaj ja fejét, szeme megtelik könnyel. Azután közelebb lép Trofimovhoz, kezet nyújt neki, majd összeölelkeznek.) Jegor (szinte megkönnyebbülten mondja): Visszamegyek Ivan Trofimov és igyekszem, hogy jó munkás, jó acélöntő váljék belőlem. Nem hozok szégyent a kolhozra... (Függöny.) 13 mikor a bank elvitte azt a tís fődecskéjét? Madarász: Mentem kubikolni, harmadba meg felesbe dolgozni, ahogy a te. apád tette... meg mások... De vót úgy, hogy semmi munka nem akadt, csak lézengtem a városban és ha üres kézzel, üres tarisznyával hazagyüttem ilyen tavaszidőben, hát durván ráripakodtam a két kislányomra, hogy nyomorúságomban sírva ne fakadjak. Megvertem őket, az asszonyt is, hogy egy sütet lisztet nem tud újig kikoldulni ... Keserves világ volt! Felejtsük el. István: Dehogy felejtsük!... Mer vannak itt még olyanok, akik visszakívánják azt a világot... De mondja csak tovább. Madarász bácsi. Madarász: Hát most megin van három hód fődem... És kenyerünk, tejünk, zsírunk és tojásunk. Én csak most, öregségemben kezdtem el élni... ahogy az embernek élni kell. Csak az fáj, hogy nem segíthetek jobban a fiataloknak. Az vóna az én nagy örömöm, ha velük arathatnék, szánthatnék. De minden nehéz munkát kivesznek a kezemből. István: ölég, ha kapával segít egy kicsit... Oszt jó lesz a csőszmunka magának. Az is kell, őrizni a termést... a kulákok kézitől, sanda szemitől. Madarász: Mégis az kéne az igazi boldogsághoz, hogy a régi erőmmel dógozhassak ennek az új világnak. István: Az új világ magának békés öregséget akar adni. A munkát meg hagyja ránk, fiatalokra, a leányaira. Madarász: Azt írja az öregebb, rogy az első gyerekét várja... A másik élmunkásnó a cérnagyárban. A mult héten utalványt hozott a postás. Pízt kűdött az a lány. Azt írta, hogy a jutalomból kűdte, amit kapott... Vegyünk magunknak rádiót... ö csak azért nem vette meg, hogy nagyobb örömünk legyen, ha magunk válogatjuk. Most nem tudom, megvegyük-e? Mer az anyjukom azt mondja, tegyük el a pízt. Jó lesz az Ágnesnek, ha féijhez megy. István: Rosszul mondta as Eszter néni. Csak vegyék meg azt a rádiót. Mer az Ágnesnek lesz kelengyére, bútorra való pénze. Megkeresi 6 maga ós az embere, ha férjhez megy. Madarász : Hát gondolod, hogy vegyük meg? István: Akár mindjárt most felülhet velünk a buszra, én majd segítek a vásárnál. Madarász: Nagy dolog ez, Pista. Meg kftll beszélni az aszszonnyal. De arra megkérlek, a te szekereden szeretnék a Munka ünnepén bemenni a városba az anyjukommal. István: Maga lesz a díszvendég rajta, Miska bácsi. Zenénk is lesz, tudja azt? Madarász: Ez lesz az én legszebb ünnepem. Azelőtt is ünnep vót a május elseje, de ilyea szép még soha. István Hallotta, Imre bácsi? Sovánka: Hallottam, öcsém. Tán még én is ráférnék arra a szekérre Miska bácsi mellé, hogy abból a nagy öröméből nekem is kijusson valami! István: Ráfér, hogyne férne rá. (Felbúg a kfizelgö autóbusz tülke.) S o r á n k a : Kt a buszl István: Elsején együtt megyünk mind. Hisz Sovánka uram is pedzí, mi az igazi öröm. Madarász: Az igazi ünn«p, öcsém.