Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)

1950-05-07 / 104. szám, vasárnap

1950 május 7 — UJSZO A NÉPSZABADSÁG LEGIGAZABB HARCOSAI VLADTSZLAV BRONJEVSZKI: cjzép, szabad hazában.., A gyilkos rém porig rombolta házad s termőföldbe tiizes vasat vetett — De elbukott az őrjöngő vadállat s békét hoztak a hősi Szovjetek. S mint messze földről tél után a darvak, visszaszálltunk: szülőföldünk hívott; romok között az élet újra sarjadt: i •visszatért a szabadság, munka, jog. És vasmarkokban csattogott a csákány, fürgén siklott a vakoló-kanál. Friss'züld vetés zsendült az új barázdán, Szépült az otthon és épült a gyárÉs felszántottunk mindent, ami régi: ekénk az elvadult ugarba vágott — Nem nyugszik addig itt se nő, se férfi, míg fel nem építjük az új világot. És naftával hajtott lovak ragadják vígan a csillogó Piaszt-ekét. Paraszt, előre! véget ért a rabság! Paraszt, segítőtársad lett a gép! Bányász, a liftbe! Búgjon lenn a tárna, vágd, fojtsd és robbantsd a konok szenet, mit sok-sok évezred fösvény homálya az anyaföld gyomrában rejteget. Kikötőkbe fut a fekete gyémánt: már várja Scsecsin, Gdynia és Danoka; munka cs'.llaga ontja most a fényt ránk, elnémult a kegyetlen úr parancsa. Sírba süllyedt az úri Lengyelország s felkelt a porba tiprott szolga nép: a tiszta fényben megfürösztí arcát, szelíd szellők ringatják énekét... És gyárkémények füstje leng az égre, Lodzs fonógyárai, dobogjatok! öltözzenek meleg ruhába végre a didergő falvak és városok! Az öntödékben sustorogva forrjon az érc — gőzkalapácsok, döngjetek! Vasutasuk, hadd száguldjon a mozdony a messze.iégbe, mint a fergeteg! Árbocra a zászlókat, tengerészek! Zúg már a véretek? — Tengerre hát! Lám, feltámadt s a réginél merészebb hajórajunk, a hős búvár-naszád! S Varsó, hol egy fal nem maradt meg épen, a teste vér és genny volt, szenny, merő seb, megépül s a te városod lesz, népem, szebb, mint a multban, tisztább és erősebb. Ha megzendül az új Varsó szava, j egész ország indul utána bátran, — j főváros és falu, gyár és tanya f mind egybeforr e szép, szabad hazában. | Képes Géza fordítása. j • URBAN ESZTER: ALEKSZEJ SZURKOV: cA iulxíg. iz 'lüz Ablakomban zeng az éji madár, s a felvert fű közt cseng a zápor. Nem alhatom fél éjszakája már ébredő dalom ritmusától. Már nem esik. Az elborult eget csillagok hímzése kivarrta. Mi legjobb bennem és legnemesebb, azt rábízom ma én a dalra. Már nem esik- S mindazt, mi éltetett az éj most közelembe hozza. S megjelenik lehunyt szemem megett az alvó, fáradt, sűrű Moszkva. Poljesz mocsártól magos Pamirig ellátni bástyájára lépve. Ó városom! úgy állsz e földön itt, mint a világ fényes reménye. Fülledt a lég, a város alszik ím, karján a bágyadt, lomha éjnek. De virraszt ö szobája árnyain, kitől szárnyra kapott ez ének. , Ó, lesz-e szűkös szavam valaha elég nyilt s elmondani bátor, hogy ö, ki virraszt minden éjszaka, mit gondol rólunk s a világról? Későn, mikor az ösz Kreml falát nem veri fel már semmi lárma, a népek minden titkos óhaját a föld Sztálin előtt kitárja. Hosszú sorban voruul az emberi sors, gond és terv az 6 szívéig. Hallja, hogy zúg a magas tengeri, s a kombájnok dörgő zenéit Mindazt, mi szívünkben s agyunkban él, Sztálin nagy szívébe fogadta. Ezért ismersz rá, mikor ő beszél, egész korodra s önmagadra. Ezért, mikor a köd kék függönyét a földön mintha összehúznák, a főváros szava így zeng feléd: „Veled minden nép, minden ország!" A mi őrszemünk védi a folyót, s ö az, ki a hidakat őrzi, a éjjel a Kreml falánál posz;tolót a nép éber szeme kettőzi. A nedves éj felszárad már; a nap a folyó mögül csengve lép át. Egymásnak mindjárt átkiáltanak egész országban a szirénák. Biztosan léip az ország; az időn át zászlója szárnyal suhanva. Ajtónkban itt az új nap: az öröm, a győzelem és munka napja. Fordította: Somlyó György. SZTYEPÁN SCSIPACSOV BORDAL HARCOS Országhatárokon, széles, folyókon, Nagy hegyeken és börtönfalon át Sokszázmillió asszonykéz fog össze, Hogy beleroppan a tó'kí i világ Kik most cserélik békés eszközökre Sok fényes csatát látott kardjukat: A kínai lányok és bört niikböl Spanyol, görög nők — kelet és nyugat. Egymásnak nyújt sokszázmillió asszony Munkában, harcban edzett hű kezet. Egyik Kéz gyárat és kolhozt, a másik Traktort, kombájnt s ha kell, tankot vezet. k szovjet asszonyok és komszomolká A szovjet asszonyok és komszomolkák Hős példája utat mutat s nevel. Hogy szabadságunkkal miképpen éljünk ®s érte hogyan haljunk meg, ha kell. tóagiEüKir Mert utunkon világít, mint a fáklya T'ljána. Zója, Ljuba Sevcova! Es hasztalan kovácsol újra fegyvert Az imperialisták tábora. Sokszázmillió asszonykéz fog össze Munkában, harcban edzett hű kezek. Sokszázmillió asszony ajakáról Nem sóhaj száll, de harcos üzenet. Velünk az olasz, a francia munkás. Minden kizsákmányolt és elnyomott Gyarmati nép és táborunkban vannak A fiaikat félti asszonyok. Bármit terveznek tfil az óceánon S európai lakájaik hada: A francia Danielie népe Zója Hős népe ellen nem harcol soha! „Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet. Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet. Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán." (PETŐFI) fl béke katonája A szobor a berlini Treptowparkban áll az elesett vörös katonák sírja felett messze kimagasodva, káprázatos nagyszerűségben, lenyűgöző szépségben. Csak a képről ismerem. Fejét a kelő nap felé emelve áll a szovjet hős, büszke, öntudatos tartással, — amiben egy szemernyi sincs a gőgből, a lipcsei „Völkerschlachtdenkmal" germán alakjainak öntelt és üres félistenségéből, — jobbjában horogkeresztet szétverő pallost tart és balkarján egy aprócska gyermek ül azzal a meleg trímulással és édes megnyugvással, ahogy kisded bújik az anyja kebelére. Hihetetlenül merész gondolat egy pallost szorongató katonát kisdeddel ábrázolni. Csak igazi nagy művésznek sikerülhetett megvalósítása az ihlet ritlca óráiban, ilyen michelangelói szépséggel, ennyi erővel és az erő és nagyság mellett annyi gyöngédséget sugárzó szeretettel. Ugy érzem, Európának talán egyik legjobb szobra ez, feltétlenül a világ legnagyobb alkotásai mellé állítom, Michelangelo Mózese és Győztese, Meunier Bányászai vagy Rodvn „Calahsi polgárok"-ja mellé. A legnemesebb hagyomány, a formai tökély párosul itt a tartalom lenyűgöző maiságával, a kifejezés teljes korszerűségével. És nem véletlen, hogy szovjet művész alkotta, ahogy az sem véletlen, hogy éppen Berlinben, a legelvetemültebb fasizmus egykori szellemi központjában áll. Itt német földön, a nácizmus bilincseitől megszabadult német földön, ahol még nemrég önkény és erőszak diktált s hajtotta a horogkereszt igájába Európa millióit, itt áll a kemény ércalak éber szemel figyelve és széttekintve a tájon, ahol bajtársai csontjai porlanak az anyaföld pihentető mélyén. Figyelmeztet és int ez a szobor: Európa vigyázz, én, a szovjet katona őrt állok békés házaid, termelő gyáraid s megmunkált szántóföldjeid, haldús tavaid és zúgó erdeid felett! Fegyverrel állok őrt, de ez a fegyverem csak védelemre, a béke megvédésére és nem támadásra kovácsoiódott. íme, a jövő ígérete, a hozzám simuló gyermek jelképében az egész békeszerető világ simulhat így hoe(Folytatás « 10. oldalon.) Ki öntötte a bort a teritőre? Sebaj, — csak csengjen a pohár tovább! A tömör tölgyfaasztalná! ürítsük a vigasság csillogó poharát! Köszöntöm a tölgyfát, amely az erdőn sarjadt ki és nőtt száz esztendeig! Iszom egészségedre, asztalos, hisz ez az asztal kezed műve itt! Köszöntelek, ki ültetted a szőlőt, igyunk, vincellér, rajtad most a sor, — te tudod: meddig álljon lenn a hordó, amíg zamatosra érik a bor. Asztalterítőnk szövőnője éljent negyven gép kattogott keze alatt, köszönjük meg, hogy ilyen abroszon ragyognak a tálak s a poharak! S éljetek ti, földművesek, akiknek köszönjük foszlós, finom kenyerünk, — tavaszi sárban, nyári nap hevében izzadtatok, — most igyatok velünk! Végül: kik itt ez asztalnál ülünk, minket is ily kemény fából faragtak; nem ülhet itt köztünk, aki henyélt, — helyet e föld csak dolgozóknak adhat! Ovegfúvók, kemény munkátokat, amíg vigadunk, nem felejtjük el: kezünkben tisztán csendül a pohár, a poharatok, — erre inni kell!