Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)

1950-05-07 / 104. szám, vasárnap

10 U J SZG 1950 május 7 £í béke katonája (Folytatás a 9. oldalról.) tám. Erős három biztosan fog és megvéd! Ezt mondja nekem a szobor, amehret a valóságban még nem láttam De láttam a valóságban, akit az alkotó művész a talpazatra állított. Láttam mását száz és száz és sokezer alakban eleven valóságban. S azért beszélek itt ma róla felszabadulásunk napjának ötödik évfordulóján. Láttam őt a szovjet emberek eleinte szokatlannak tűnő, aztán megszokott

> végül csodálatot kiváltó mosolyával. Azzal a mosollyal, amelyet a biztos hit, a nyugalom, az élet céljainak megértése ültet a száj szegletébe, azzal a mosollyal, amelyet a hábor úsötét és nehéz évei után mi is megtanultunk tőle. Láttam fegyverrel a kezében és balján a gyermekkel is, nem az ö, hanem a felszabadított népek gyermekével. És láttam a gyermeket, nagy Icaraj kenyeret harapva, édességet majszolva a karján. — Megölik a gyermekeket a kelet barbárjai! — üvöltötte a göbbelsi propaganda s ebből az lett, hogy a sok öleléstől, az édességtől és a szeretettől kellett megvédenünk kicsinyeinket. Mindenkinek van egy kedves emléke a háború utolsó napjáról, a felszabadulásról. Az enyém ez: — Berlin kaputt/ — ezzel lépett be az udvarba Iván, a nálunk elszállásolt kapitány egyik embere. Mackóformájú, örökké borzas, szőke legény volt

3 ábrándfs, égkék szemekkel. Szerette mókás fintorokkal és apró vakkantásokkal rémítgetni a ház gyermekeit, mielőtt ajándékait nagy ölbekapásokkal és hintázással szétosztogatta köztük. Berlin elestének napján nem hozott cukrot, hanem bort. Üveg híján egy nagy pléhlavorban hozta, S abból kínálgatott minket, meg a gyerekeket is. Vodkát nem ad, hajtogatta, de ilyen édes bort ihatnak a gyerekek is, hadd ünnepeljenek és vigadjanak velünk és csak töltögette a kis poharakoi, mert a gyermekeknek szörnyen ízlett a lavórban hozott édes ital. Akadt egy másik Iván is, a harmonikás, énekesszájú Iván s így táncraperdült az egész ház. Nem láttam azóta többé a kenyeret, csokoládét és édes bort kínálgató örökmosolyú Ivánt és énekes kedvű, harmonikázó társát, csak a filmeken találkozom velük újra és újra s most e szoborról tekint felém megnyugtató, szilárd és éber pillantásával. Felnézek rá és érzem: — A béke katonája őrt áll, védi építő munkánkat és szabad álmunkat. És a béke katonájának ezt felelem a te nevedben is, akinek munkáját és álmát őrzi: — Köszönet a felszabadításért és köszönet az őrtál'.ásért Éberek vagyunk mi is és vigyázunk veled. Köszönet. E V. SAS ANDOR: Amikor a felszabadulást ágyúszó hirdette... Malinovszkij marsall katyusái megdördülnek Bratislava felett Bratislava, mint város, a maga távoli századokba nyúló élete folyamán soha nem élt át még olyan nagyhetet, mint 1945 márciusának utolsó napjaiban. A megíeszítettség minden gyötrelmét emberi és közvetlen közelségből demonstrálta számára a valóságos élet. . Nagycsütörtöktől nagyszombatig keservesen teltek az órák, bár a közeli feltámadásnak, az emberiesség és a szociális igazság feltámadásának sejtelme a levegőben volt. A lamentációk szorongása azonban mégsem oszlott el a húsvétra virradó éjszakában. A két húsvéti ünnepnap csendjét a szirénák szakadatlan, esztelenül kavargó s csak pillanatokra elakadó rikoltozása verte fel. A halálra sebzett Gonoszság utolsó hördlilése volt ez, esztelen és becstelen üvöltés a végső összeomlás előtt, de ahhoz még elegendő, hogy az ünnepet a megújhodás és a megkönnyebbülés nagyszerű érzéseitől megfossza. Mikor azonban a húsvéthétfőre következő keddi napon, 1945 április 3-án reggel Malinovszkij marsall hadseregének ágyúi megdördültek Bratislava felett, szavuk úgy zengett, mint a leghatalmasabb sortűz, amely valaha is eldördült a feltámadás tiszteletére, mint orkánszerü himnusz, mely a feltámadó életet hirdette és egyszersmind a város feltámadását is jelentette. Mit hallhatott az igaz ember, ha figyelt Malinovszkij marsall ágyúinak szavára, amint azok ama emlékezetes április harmadikának reggelén megszólaltak. Nemcsak dübörgést, iszonyú zajt és ijesztő robbanásokat, hanem egyebet is. Ha hivő lélek volt a figyelő, az ágyúk érctorkának megdöbbentő koncertjéből kihallhatta Celanoi Tamás hatalmas himnuszának, a Dies iraenak megkapó mo- • tivumát az elkerülhetetlen igazságtételről. íme, közeledik a bíró és semmiféle bün nem marad leplezve és megtorlás nélkül! S ha a figyelő lelkében annyi év diszharmóniája után maradt még valami érzék összhang iránt, Malinovszkij katusáinak dübörgő szava emlékezetébe idézhette Beethoven Fideliojának harsona-szó- I lámát, mely az igazságtalanul bör- ! tönbe vetett rabnak szabadulásátvezeti be, a börtön homályába behatoló fényt érezteti s a szenvedésre elkövetkező jóvátételt öröktisztaságú hangvezetéssel és erővel tolmácsolja. De a győzelmes és felszabadulást hozó szovjet hadsereg ágyúinak nemcsak szavuk, hanem villanásuk és fényük is volt. Nemcsak halálos csendet és némaságot törtek meg, hanem iszonyú borulatba világítottak. Ez a csend, amelybe belezúgtak, embertelen és aszociális Bűnök barlangjának csendje volt ez a borulat, amelybe belevillantak, napfényt nem tűrő gonosztettek takarója. A városra fekete éjszaka, a poláris éjszakáknál is hosszabb, csaknem hétesztendős éj borult. E kényszerű sötétségnek, a sötétséggel járró vakságnak és tájékozatlanságnak volt a következménye, hogy a város lakosságának többsége, háborús robotjához és napi munkájához láncolva, nem tudta mi történik körülötte. Bratislava helyzete 1944 augusztusában vált teljesen vigasztalanná, amikor legjobb fiai elhagyták, hogy a készülő felkeléshez csatlakozzanak. Kint, a középszlovákiai hegyek világában, más volt a légkör és más volt a magatartás. A városban élő ember fokozottabban ki volt téve a mételyes sajtó és a plakátpropaganda befolyásának, nagyobb mértékben, mit a falvak és a vidék népe, amelyet nem lehetett úgy körülkeríteni a fasiszta politikai rendörködés hálójával. Az április 3-1 ágyútűz nyitánya után a drámai tett, a győzelmes cselekvés még 24 óráig sem váratott magára. Április negyedikén hajnalban megkezdi bevonulását az orosz hadsereg s Bratislava rövid utcai harc után még aznap megéri teljes felszabadulását a fasiszta iga alól. A felszabadító tettre való emlékezés nagy és komoly feladat, több mint kötelesség. Vonatkozik ez elsősorban azokra akik a régi világ csökevényeit hordozzák magukban s az élet apró részletei jobban foglalkoztatják őket, mint a sorsukat alakító döntő jelentőségű históriai fordulatok. Tágranyitni tehát a szemeket, hogy világosan lássuk és átértsük. mi szűnt meg a szovjet hadsereg áldozatos felszabadító tettével és mi újat hozott ez a városnak. Bratislava falai iszonyú titkokat őriznek a felszabadulást megelőző esztendőkből. Hat hónappal és hat nappal Malinovszki bevonulása előtt történt, hogy éjszaka idején fegyveres alakulatok vonultak fel, behatoltak békés emberek lakásaiba, elhurcolták őket. Jellemző a fasiszta kormányra hogy pár nappal e szörnyűség után közölte a nyilvánossággal, hogy bratislavai polgárok nagyobb csoportja — ezek voltak az elhurcoltak — dezertált lakásaiból s e lakásokat a hatóságok kénytelenek gondjaikba venni, leltározni, stb. A sajnálatraméltó áldozatok — számuk mintegy 2000 volt — a sötét éjszakában, amidőn kívülük csak poroszlóik voltak ébren, senkihez sem fordulhattak, senkit nem hívhattak gyötrelmeik tamiiául. Szörnyűbb helyzetben voltak, mint a görög monda Ibikusza, aki, midőn gyilkosok támadtak rá, a felette elvonuló darvakhoz fordult, mint egyedüli élő tanukhoz s kérte őket, vigyenek hírt az elkövetett gonosztettről. És a darvak Korinthosba repültek és közreműködtek a gyilkosok,kézrekerítésében. De városunk falai és kövei nem tudtak elmozdulni helyükről, nem mehettek el tanúskodni. Ember és minden élőlény pihent azon a rettenetes éjszakán. Aki megszólalt volna, annak a fasiszta pribékek torkára forrasztják a szót, aki megkönyörült volna az elhurcoltakon, az ö sorsukra jut. A jóindulatú emberek a kötelező elsötétítés éjszakáin nem mozdulhattak ki lakásaikból és ha ki is mennek, semmit sem láthattak volna a koromsötétben. Pedig lett volna látnivaló. Nemcsak munkabíró felnőttek tömegét, hanem aggastyánokat és csecsemőket hurcoltak el s talán az ókeresztények üldözése óta a legszörnyűbb krisztusellenes munka folyt. Csodálni lehetett-e, hogy az áldozatok közül nem akad senki, aki a poroszlókkal szembefordult volna? Nem tudták szegények bizonyosan, mi vár reájuk s a városnak hasonló perzekució alá nem került népe pedig nem hitte, nem hihette, hogy az elhurcolt polgártársak túlnyomó többségét örökre elnyeli a fasiszta barbárság és embertelenség éjszakája. A szovjet hadsereg bevonulása után ilyesmi nem ismétlődhetett Bratislavában. Ez a felszabadításnak egyik értelme és jelentősége. Mikor e barbár proszkripcióról említés történik, nem maradhat szó nélkül, hogy a városban cselekvő ellenállás is mutatkozott. Az üldözöttekkel való szolidaritás elsősorban a dolgozó szegénység világában jelentkezett. Nem talált otthonra a jómódú polgárság körében, hanem leszállt az egyszerű emberekhez és menedékre talált náluk, mert őket nem fertőzte meg a hazug ideológiákat terjesztő szolgalelkü iskolázás, mert a dolgozókat a keserves munka nevelte Krisztushoz és Leninhez méltóvá. Számos idejekorán elmenekült proskribáltat rejtegették kispolgári otthonok, de elsősorban külvárosi proletárlakások. Nem lehet elhallgatni, hogy az ellenszegülő emberiességnek ebből az egyéni fáradozásából kivette részét a Bratislavával szomszédos falvaknak, igy Vrakunának, Komarovnak és Biskupicének földművelő lakossága is. A menedéket nyújtókról, ezekről a félelmet nem ismerőkről el kell mondani, hogy ők nemcsak a kitaszítottaknak és az üldözötteknek, hanem a szolidaritásnak, az emberiességnek és a mártírok tiszteletének adtak otthont. Mindazok, akik így cselekedtek, akiknek ilyen munkára bátorságuk volt, elsősorban ujjongtak a. felszabaduláson. Az embernek az a megbeccsülése, amely az ő bátor felebaráti tettünkben kifejezésre, jutott, lényege szerint rokon g y szál varos szeRju 14 // A rendőrkapitány aludt. Nevetséges csíkos pizsamában; a takaró félig lecsúszott róla, arcát a párnára szorította és úgy horkolt. A leeresztett ablakredönyök résein beszűrődött a reggeli világosság. Az alvó lassan mozogni kezdetit. Ráhúzta a fejére a takarót, megpróbált tovább aludni, de nem sikerült. Lassan kinyitotta a szemét, nagyot nyújtózott és felült az ágyban. Az éjjeli szekrényen kitapogatta szemüvegét és feltette az orrára. Aztán a zsebórája ut'n nyúlt. A vastag aranylánc megcsörrent, ahogy a kezébe vette. — Már nyolc óra van. Hogy lehet, hogy ennyire elaludtam — bosszankodott Aztán eszébe jutott minden. Tegnap későn feküdt le. éjszaka pedig lidérces álmai voltak. A rendőrkapitánynak volt egv visszatérő álma. Ha nagyon sokat evett vacsorára, vagy valami erősen felizgatta, akkor rontotta el ez az álom az éjszakáját. Egy hatalmas állat üldözte ilvenkor álmában és sehogyan sem tudott előle menekülni. E szörnyű állat előtt nem létezett semmiféle akadály. A folyókat átúszta, a házakat, sőt a hegyeket is egyszerűen átugrotta, csakhogy aldozatát megragadhassa. Ennél a pontnál ébredt fel mindig fáradtan, izzadva és lihegve; sohasem tudta meg, hogy a szörnyeteg milyen módon akar végezni vele. Ma éjjel is ezt álmodta. Hogyne, hiszen az az asszony, akit tegnap este bekísértek hozzá kihallgatásra, alaposan felizgatta ... Este kilenc órakor Varga János rendőr szolgálati körútját végezte. Egyszerre egy aktatfáskás fiatal nőt vett észre. Soha nem látita még a városban. — Milyen csinos — gondolta és szórakozottan követni kezdte. Az asszony, aki eddig nyugodtan ment a maga útján, egyszerre ideges lett. Meggyorsította lépteit és menekülni próbált. A rendőr csodálkozva nézett széjjel: — Vájjon mitől ijedt meg ennyire, hogy szinte futva menekül? — kérdezte magában. Aztán hirtelen megállt. — A közelben senki, tehát csakis tőlem fél! Varga János ebben a pillanatban megérezte, hogy az ismeretlen aszszony körül valami nincsen rendben. Elhatározta, hogy megfigyeli, hová megy az idegen asszony és mire készül. Hirtelen egy sötét kapualjba lépett, onnan figyelte tovább. Az asszony lopva hátranézett és hogy nem látott senkit, megkönnyebbülten fellélegzett. Megállt egy percre, hogy egy kicsit pihenjen, óvatosan körülnézett, aztán kinyitotta az aktatáskáját és egy csomó papirost vett ki. Gyorsan megindult, menet közben sietve összehajtogatott egy-egv papírt és mindenütt elhelyezett egyet-egyet. Hol az ablakredőny kö- I zé dugta, hol a kapu kilincsére akasztotta és ha kertes ház következett, egyszerűen bedobta a kerítésen. Varga János óvatosan utánament. Már tudta, hogy az ismeretlen aszszony röplapokat terjeszt. Az egyik kapukilincsről leemelt egyet és mikor az asszony befordult a másik utcába, öngyuijtója fényénél megpróbálta kibetűzni: — Világ proletárjai egyesüljetek! — olvasta és már rohant is az aszszony után, Mindenáron el kell fognia. Egy percbe sem telt és az aszszony foglya volt. Bevitte e rendőrségre. Azonnal kihallgatták, hogy tettestársai nyomára jöjjenek és a szükséges intézkedéseket még az éjjel megtehessék. A rendőrkapitány idáig jutott gondolataiban és tehetetlen dühében csikorgatta fogait. A fogolyból semmit sem lehetett kivenni. Hallgatott. Kik ezek az emberek? Mi ad nekik erőt és bátorsé

5 got? (És hogy tudnak mindnyájan hallgatni! Gyorsan felöltözött és kilépett az ajtón. Csodaszép reggel fogadta. Nem nagy kedve volt a hivatalba bemenni. Nyugtalan volt. Pedig a szükséges intézkedéseiket még az éjjel megtette. A röplapokat azonnal összeszedette és készültséget rendelt el. Szobájában munkához látott, de nem tudta kiverni fejéből a tegnapesti foglyot. Parancsot adott, hogy kísérjék feL Rövid idő múlva kinyílt az eljtó és belépett a tegnapesti nő rendőr kíséretében. Most, nappali világosságnál jobban szemügyre vette. Magas fiatal n8 volt. Mélyenülő fekete szemei sötéten tüzeltek. — Milyen fiatal — gondolta érthetetlen dühhel a rendőrkapitány és végigsimította kopasz fejét. — Egyáltalában neim látszik meg rajta, hogy I nem kényelmes ágyban, hanem cél' Iában töltői te az éjszakát. 1 Nézegette, mustrálgatta a nőt, aztán hirtelen felugrott, mintha kígyómarás érte volna. — Honnan vette azit a virágot? — rivalt rá a fogolyra. Az asszony kabátjának gomblyukában egy szál sötétvörös szekfű illatozott. — Ahogy kiléptem a cellámból, az ajtó előtt találtam. A rendőrfőnök lehajtotta fejét. Egyszerre fáradt öregember lett. Mit csináljon? Vizsgálatot elrendelni egy szál virág miatt? Nevetséges. Különben pedig úgysem derülne ki, hogyan került éppen ennek az asszonynak a cellája elé. Ahogy felnézett, bármennyire is próbálta titkolni, a rendőrkapitány arcára rá volt írva a félelem, a rettegés attól a másik világtól, amely — hiába minden — hamarosan el fog következni. Hiába minden szigor, hiába telik meg minden börtön velük, hiába hull naponta a vérük, mégsem gyengülnek, hanem egyre többen és többen lesznek. — Ki küldte ezt a virágot magának? — kérdezte lassan. — Nem tudom. Valaki, Nem ismerem. Az asszony elmosolyodott. Érezte, hogy ez a szál vörös szekfű üzenet. Üzenet, hogy vele éreznek, mellette állnak. Vigasztalás az elkövetkezendő nehéz napokért és ez az egy szál vinjg új erőt adott. Tudta, hogv hallgatni fog. Nagy Irén. volt azzal a társadalmi segítőkészséggel, azzal a harcos és minden áldozatra kész heroizmussal, amely az orosz népet és hadseregét a Volgától a Duna partjaiig s öt évvel ezelőtt Bratislava falai közé vezette. Nem blaszfémia azt állítani, hogy amit két évezred előtt Krisztus tanított a Rossz elleni állandó harcos éberségről és küzdelemről, azt valósította meg a társadalmi fejlődés mai fokán az orosz nép. Nem ok nélkül talált szállást a bátorság és áldozatot vállaló elszántság Bratislavában az egyszerű és a tisztalelkü dolgozók között. Az új orosz társadalom is ebbe a rétegbe mélyeszti gyökereit, innen meríti hatalmas energiáit s egyszerű szovjet polgárok milliói szerezték vissza a világnak hallatlan és példátlan áldozatkészséggel a megtisztulást, a felszabadulást és a békét. Egyszerű, de nyomatékos megállapításokra van szükség, hogy Bratislava felszabadításának jelentőségét kifejezzük. Visszatérünk Malinovszkij marsall ágyúinak szavához, ebben Celanoi Tamás himnuszának egyik motívumát hallgatták azok, akik jól figyeltek az ágyúszóra. E motívumban, amely a következőkép hangzik: Judex ille cum sedebit, Quidquid latét, apparebit, Mii inultum remanebit. Mikor a bíró törvényt ül, Rejtett bűnökre fény derül, Mi sem marad büntetlenül. három dologról van emlités: 1. a bíró eljöveteléről, 2. a rejtett bűnök felfedéséről és 3. az igazságtételről. A b í r ó napjainkban az emberiességhez hü nemzetek közössége, amelyet számunkra elsősorban egy nagy nép képvisel felszabadító tette által, a nagy szovjet nép, amely abból az irányból jött segítségünkre, ahonnan a fény és a napsugár érkezik. A rejtett bűnök felfedése a történetírás feladata lesz, de annak munkáját meg kell könnyíteni a most élő nemzedék közreműködésével, mert az emberi történelmet megszégyenítő gazságokat ez a nemzedék saját tapasztalatából ismeri és e gazságok később, a szocializmus tisztult világában, könyvben olvasva, örült lehetetlenségnek tűnnének fel. Az igazságtétel, lényege szerint, a bűnösök feletti ítélkezés, az ő méltó megbüntetésük, de az adott esetben nem merülhet ki ebben. Az igazságtételhez tartozik a romok eltakarítása és a jövő számára biztonságot, jólétet és tökéletesedést jelentő új építés. Ebben pedig egy nagy nép hatalmas rekonstrukciós társadalmi példája áll előttünk. Már a huszadik század első világháborújának végén az orosz nép olyan társadalmi átalakulásra mutatott példát, amely egészen egyedülálló az európai népek történetében, mivel utána a reakció nem tudta magához kaparintani a hatalmat. Az 1917-es Nagy Októberi Forradalom nem állt meg annál a nekilendülésnél, amelylyel elsöpörte a régi rosszat, nem engedte utána kikelni a reakció sárkányfog-veteményét s immár több mint három évtizeden keresztül folytat alkotómunkát egy becsületes és igazságos társadalmi rend megvalósításáért. Az orosz társadalmi megújhodás annyi felszabadító energiát és nagyszerű példát hozott, hogy belőlük bőségesen jut más nemzetek számára is. A szovjet hadsereg és a szovjet nép áldozatos felszabadító cselekedetei egyetlen nagy kötelességet rónak mindenkire: megérteni, becsülni és példának venni az orosz nép munkáját, az ember felemelésére irányuló igyekezetét. E megértésben és a becsülésben nyilvánulhat meg az orosz áldozatkészségárt járó hála és köszönet. Nem szavak kellenek ide elsősorban, hanem magatartás, érzület és a nagy példa követése. Nem elegendő a régi és az újabb történelemben található kapcsolatok hangoztatása, hanem népközi tevékeny szolidaritásra van szükség az új Oroszország irányában. E szolidaritás abban mutatkozzék, hogy magunkévá tesszük az alkotó szociális optimizmust, nem enge3jük átcsempészni a a régi megrögzöttségeket a most feltáruló új történeti korszakba, nem hagyjuk kísérteni közöttünk a régi Ádámot. Malinovszkij marsall hadvezéri képességeinek és az orosz hadsereg páratlan tetteinek méltatása a szociális és a hadtörténelem dolga lesz, de valamennyiünkre tartozik magunkévá tenni azokat az emberies és gyakorlati eszményeket, amelyekért az orosz néphadsereg küzdött, azt a szellemet, amely a Vörös Hadsereget formálta, győzedelmessé edzette, azt az újszerű és gigantikus tetterőt, ."mely Bratislava kapui előtt is diadalmaskodott és meggyőző erővel szólt, hozzánk Malinovszkij marsall ágyúinak dörgésében.