Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)
1950-05-01 / 99. szám, hétfő
A TÁRSADALOMFORMÁLÓ HEROIZMUS SZAVA Riement Gottwald í92S-ben elhangzott nyilatkozatai UJSZÖ MÁJUS í. Ä dolgozók társadalomformáló hősiességének szava szól az olvasóhoz abban a kötetben, amelyet Klement Gottwald 1929-beli nyilatkozataival a Magyar Könyvtár sorozatában most adott ki a Pravda könyvkiadó Bratislavá" ban. Igazságával megdöbbentő erejű szó Klement Gottwald szava. Miben rejlik az igazsága? Tisztaságában és világosságában, következetességében és a jövőt bevilágító sugarasságában, a dolgozók világhivatásának felismerésében e világhivatás megvalósításának törhetetlen szolgálatában, a nagy szociális igazságok kristályos megformul ázásához képességében, a társadalmi szükségszerűségek felismerésében, s végül a szó és a tett, a ténymegállapítások és a beigazolódások bámulatos egységében. Mindez Klement Gottwald 1929 beli nyilatkozatainak olvasása közben a dolgozókban ezt a benyomást ébreszti: íme itt van az út, amelyet igazi úttörő mutat s amelyen a gazdasági szükségszerűség és az emberiesség parancsára járnunk kell. Elsősorban Gottwald tényfelismerő adományáról marad eltörölhetetlen benyomás az olvasóban. A gottwaldi t én yf elismerésről, amely éppanyyira egzakt-gyökerű és valóságelemzésen alapul, mint amennyire előrelátó, bátran elmondhatjuk: prófétai. De nem kasszandraság szólal meg benne, hanem alkotó optimizmus. Valóban hogyan is jellemezzük ezt a jövő iránti érzéket? Mintha 1929 után két évtized históriai és társadalmi terének minden döntő fontosságú jelenségét előrejelző, s a maga nemében egyetlen szociális radarkészülék képlemeze villogna előttünk. Klement Gottwald ennek a radarnak 1929ben már birtokában volt. De nemcsak nem csinált titkot belőle, hanem tollának és szavának nyilvánosságával figyelmeztetett a jövő kétségtelen alakulására. Miért nem sereglettek köré és miért nem okultak megállapításaiból? Mert a burzsoázia nem akart s létérdekeinél fogva nem is akarhatott tudomást venni a ránézve nem örvendetes prognózisról, a dolgozók jelentékeny tömegeit pedig alázkodó és reformista vezetők szédítették és a megalkuvást nem ismerő elszántság vonaláról leteríteni igyekeztek. Klement Gottwald 1929-ben hirdeti, hogy a kapitalizmus helyreállítása az első világháború után nem jelentett megszilárdulást számára. Ellenkezőleg, az osztályellentétek és az osztályharckiélesedését hozta. Ezt a dialektikus mozzanatot bámulatos éleslátással ismeri fel és hangsúlyozza Gottwald. S teszi ezt ugyanakkor, amikor a burzsoázia, és a munkásság megalkuvó vezetői a fokozódó termelés felszínének tiszavírágszerfi jelenségein mámorosodnak meg. Amint Klement Gottwald 1929ben a csehszlovák burzsoázia profitérdekekből követett nyugati orientációjáról, a fokozódással fenyegető fasizálásról, a burzsoá érdekeknek kiszolgáltatott kormánypolitikáról és törvényhozási intézkedésekről, a tömegek elnyomorodásának árán növekedő kapitalista különprofitokról, a kínai forradalomról és a gyarmati gépek szabadságmozgalmairól mond, az mind, teljes mértékben, utolsó szóig megvalósult 1929 és 1948 között. A történelem nagy igazságtételét érezzük abban, hogy az a férfiú, akiben ennyi előrelátás volt, az államvezetés élimmkása lett. Amikor Klement Gottwaldot a nagy edzőnek nevezik, aki megteremtette Csehszlovákiában a dolgozók egységét, a munkásegységet, az acél edzésére kell gondolnunk, melyet kemény fizikai műveletekkel végeznek. Gott* cňdjp iná(uji mtJéke Ady, a városi ember, sohse tagadja meg eredetét: a iaiut, a földet. Ha csapások érik, ha kétségek gyötrik, hozzámenekül, hogy megerősödve, hitet, bizonyosságot találva, folytassa harcát a magyar bűnök és társadalmi hazugságok el en. A földközel harcos költő hasonlatai, képei, egész versei a természet állandó változásaihoz kapcsolódnak. Ady az évszakok költője. Vannak csokorba gyűjthető nyári, őszi, téli és tavaszi versei. A nyár: a paraszté, az ősz a szerelemé, a hó a téli Magyarországot idézi, a tavasz: a forradalomé. A tavasz két állandóan viszszatérö kotta: március és május. Az egyik a be nem váltott magyar március sürgetése, a másik a nemzetközi munkásszolidaritás forradalmi üteme. Tarta'omban, pátoszban, hangban és kihatásban a kettő Adynál majdnem egybefolyik: a magyar megváltás elválaszthatatlan a szociális forradalomtól Ady megható, makacs hűséggel rója le adóját májusnak, közelebbről: május elsejének 0 az egyetlen költő, aki a dolgozók ünnepnapját forrada'mi valósággá élte A téli Magyarországon a májusi ébredező proletárral való állandó azonosulás — nyilt provokációnak számított. Adynak kiállása, szolidaritása azonban nemcsak tüntető gesztus volt. A visszatérő májusok tükörképet mutattak önmaga és a munkásság felé. Számadás volt ez, íté'et, felgyulás, harci jel, de ha úgy jött a sorsa, úgy — vereség, — veszteségkönyvelés. Az első diákmájusok csak a szerelmet és — a haláll ismerik. Fiatal költő alább nem adhatja: „Jöhetsz hát élet éjszakája!" Az első lényeges talá'kozást a „Máiitsi zápor után" c. verse vetíti. A városi ember eszméi itt himnikusan a természet ajándékozó májusi kedvére: Szinte sercent, hogy nőtt a fű, Zengett a fény, tüzelt a Nap. Szökkent a lomb, viiult a föld. Táncolt a Föld, táncolt az Ég S csókolt minden az Ég alatt. Káprázó „Városi szemét" behunyja „ennyi csók előtt" és halkan kéri az Urat: „Aldd meg ezt a csókos mezőt". Aldd meg: dolgozó embereivel együtt. Ember es természet csók és munka vésődik belénk elválaszthatatlanul: Itt is, ott is asszony-csapat Kapál, hol majd élet terem. (Oh, mégis-mégis élni jó.) Erősek és fiatalok S a lábuk térdig meztelen. Innen már csak egy lépés a szociális megragadásig. Az idill után a „Bús Ahasvéru sok májusa": robbanásig feszült keserűség, a zöld tavasz bosszúja. A május: „enibercseré'ő", a május „az eörők ember-álom, a Jövő harsonája". És nincs tavasz, csak keserű, nyúzó, embertelen valóság. Csoda, ha itt robbanás készül és csoda, ha a költő előre ad feloldozást a bosszú munkájára?! És hogyha Május szörnyű vér-nap Volna, amely kit se szeretne. Akkor is az örök emberiség Üzenne hozzánk benne. Mert Május a mi nagy mementónk. Mert Május az az örök vér-nap. Mely zöld tavaszt és bosszút jósol Minden bús Ahasvérnak. 1914 május elsején a Népszavában jelenik meg legismertebb májusi verse: „A május szabad". örüljön ma minden bilincses többi. Van még, aki magyar földön szabad, Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni S a Május még, s ír, izgat, beszél. Szabad Május szabad és szánt tömegje, Virágok al? tt csókolózzatok, Reátok vár ez ország Hiszekegyje, Szabadítsátok s bölcsen higyjetek. De a szabad Májusnak szánt tömeg egy félév múlva legyilko'.tan a tömegsírban találkozott Élet, változás keserűbben még nem csalt meg költőt, mint a háború Ady forradalmi emberhitét: Baljóslatú bús nép a magyar. Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjunkban is megátkozott gazok. Ady „hitei elköszöntek", Ady elért a mélypontra. Maiusról többé nem dalol de élte utolsó májusban 1918-ban mégegyszei számadást csinál, mégegyszer feltüzel a „vörös Május": wald mint Lenin és Sztálin nagy tanításainak követője és gyakorlati alkalmazója, felismeréseinek és törhetetlen harcos akaratának erejével edzette és győzedelmes harcokra vezette a csehszlovák dolgozókat egészen 1948 diadalmas februárjáig. Klement Gottwaldnak sokkal tartoznak a dolgozók. És minden dolgoaó önmagának tartozik azzal, hogy müveit forgassa, belőlük tanuljon a velük magát az eljövendő feladatokra erősítse és edzze. Sas Andor. Be nagy doiog volt: A szívem tombolt S agyam an.it kigondolt, Mind eskü volt, forradalmas, A vörös lobogói a. De „elgyöngüllek a valók" és „ezt már nekem, ezt d májust... sohse ad. ják vissza" A háborús valóság, „meg. átkozott gazok" diadala megbénítja. Vörös a mostani május, de ágyútöitelék-proletárok vérétől vörös: „oh mostani Május, szörnyű és szörnyű, véres vagy es vörös: gya'ázataidat nem fogom lelkemre nagyon venni. Haljon meg, aki halni való, de éljen az öreg cseresznyefa, milyen virágos és szép s nem vétett senkinek, háborút sem izent" .. A háborúban és háború, val megcsúfolt ember kegyetlen elítélése ez: a költő itt enhúsába tép, nem embernek, csupán a fának, az ártatlan természetnek koldul kegyelmet. Az em. ber eljátszotta jogát embercserélő má. jusra, zöld tavaszra. Ezen a ponton a Költő pesszimizmusát, sötétlátását, csak a változás, csak egy új május „embercserélő" ereje cáfolhatja meg. A május ma — szabad. De addig? Tegnap és sokáig Adynak volt igaza. Megérzése évtizedekre iga. zolódott. Ne felejtsük el: a tilalmas májusok, a véres májisok, a májusi ha. lottak még csak 1918 utár jöttek. A reakció országaiban nem tűrtek többé májusi felvonulásokat és 1929 május 1-én Berlinben 22 halott vérzett el e tilalmas májuson. És aki beléjük lövetett: Zörgiebel volt, a szociáldemokrata rendőrfőnök. Ennél nagyobb pofont május elseje csak 1933-ban kapott, amikor Hitler önmagának sajátította ki a nemzetközi munkásszolidaritás napját. Hitler máju-' e'sejét nemcsak ellopta, de meg is gyalázta. Ez a május egykettőre átváltozott az ifjúság „fegyveravatási tavaszünnepévé": min. den 17 éves ifjú május elsején kapta meg a „kardjogot", a fegyverjogot. A fasizmus májusa — a háborúavatás örömünnepe. A következményeket mindannyian ismerjük. Májusnak nints nagyobb ellenségei, mint a háború. És a háború nincs legyőzve. A májusi „embercserének" még mindig vannak ellenségei. Gyilko. sai mindazok, kik Ady májusi lelkét gyilkolták, mindazok, kik „gyógyítanak a Háborút, a Rémet" hozzák. Ady e „sírjukban is megátkozott gazok" ellen feszült -utolsó szavával, utolsó költeményével. Testámentum ez, utolsó és keserű: „fáradt félelem s hetyke utalát" eredménye. De Ady nem halt meg, Ady él tovább magyar milliókban és él múlhatatlanul májusi „embercserélő" csodája: A Május izgat csupa verőfénnyeí S úgy ágyazza, készíti a Jövőt, Száz hazugság száz hazug törvénnyel Hogy utána hasztalanul jöhet. Fábry Zoltán. VERES PÉTER: HEH É Z T É ÍL (Regényrészlet.) Jancsi ls ott volt Kis Gabrival a tömeg közt. Először apjáékkal akartaik menni, de a vezetők kituszkolták őket, hogy gyereknek nincs helye a felnőttek közt. Erre a külső tömegbe keveredtek bele, de úgy, előre igyekezve, hogy lássák a zászlót, amelyet a nagy Pataki vitt s amely lobogott a szélben s hullámzott, kígyózott rajta a három szó: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. A tömeg közben nőtt és a vezetők meginditoták az elejét, mert tartottak tőle, hogy a csendőrök megtudják és megelőzik őket, mielőtt a községházához érnének. Akkor pedig nem lesz az egészből semmi, mert a fegyverekkel nem szállhatnak szembe. A csendőrök meg is hallották, de már későn és csak annyi idejük volt, hogy a községháza bejáratához siettek. Nem is volt itthon közülük csak négy: kettő a külső ajtóhoz, kettő belül a folyosón a főjegyző szobája elé állott. Amikor a tömeg — amely folyton szaporodott, az éhesek és a kíváncsiak duzzasztották — a községházához közeledett és látták az ajtóban a csillogó szuronyokat és a libegő kakastollakat, egy kis belső megremegés húzódott keresztül a népen: mi lesz itt Istenem? Voltak, akik előre megijedtek és az áradó tömeg rendetlen szélén kiköntörfalaztak, mintha ott se lettek volna s mintha ők ia csak bámészkodók volnának. De maga a tömeg, a belső akarat szorítása alatt, mintegy a nehézkedés súlyával hömpölygött. Amikor odaért az eleje néhány lépés távolságra a csendőrökhöz, megtorpant Az emberek s az előlmaradó bátrabb asszonyok — mert a gyávábbak és a csak kíváncsiak lemaradtak — megállottak. — Allj! — mondta az egyik csendőr, de már akkor, amikor úgyis megállottak. — Mit akarnak, emberek? — kérdezte elég becsületes hangon, talán maga is remegve. Erdei András előlépett, de csak egy lépést. Katona volt, tudta, hogy a csendőrök nem engedhetik közel a fegyverhez. — Küldöttségbe megyünk az elöljárósághoz, munkát és segélyt kérünk az éhezőknek — engedjen be bennünket őrmester úr. • — Várjanak — és hátra szólott: — őrmester úr! Az Őrsparancsnok, aki már a főjegyzővel tárgyalt a teendőkről s a telefont csörgették a főszolgabíróhoz és a szárnyparancsnoksághoz, kijött. — Be akarnak menni — mondta a csendőr — beengedjek közülük valakit? — A parancsnok bólintott. — Hányat? — kérdezte a csendőr. — Kettőt-hármat — mondta a parancsnok és sietett vissza, mert még nem beszélt a gazdáival és nem tudta, mi a teendő, a helyzet pedig szorongató volt. Ekkor még volt valami szabadelvüség és polgári jogrend és a csendőrök és a hatóságok jobban féltek a néptől, Illetve az újságoktól «n a politikától, mint később, a Horthy-korszak alatt. — Na tessék — mondta a csendőr — ketten maguk bemehetnek — és Erdei Andrásra és Szabó Gergelyre mutatott, akiket már amúgyis ismert, mint vezetőket. — Hadd jöjjön még Varga Ferenc is, meg ez az ember és ez az aszszony is: öten vagyunk — szólt oda Erdei András kérlelő, de határozott hangon. Ügy egyeztek meg a körben, hogy a három vezetőn kívül az Ínségesek közül is hadd menjen be Kara Lajos, akinek nyolc gyermeke van és özvegy Bozsóné, akinek hat gyermeke éhezik otthon, hogy az ínségesek is képviselve legyenek, mert ez az igazság. De a csendőr nagyon szószerint vitte — hiszen az ö lelke mélyén a fegyelem ül — az előbb elhangzott parancsot és nem akart beengedni többet. Erdei Andrásék pedig oktalanul előre léptek, nem gondolták, hogy akadály lesz és átléptek a két csendőr közt be a folyosóra. Ott megállottak, amikor látták, hogy nem engedi a csendőr a többit. — Engedje be őrmester úr azokat is, hiszen az ö érdekükben jövünk — szólt vissza Erdei András a csendőrnek. De a csendőr megkötötte magát ideges és goromba lett: —Ne alkudozzunk, hallotta a parancsot ... Közben meggondolta magát és mert nem felejtette el, hogy „kettőt vagy hármat", ahogy a parancsnok mondta, odaszólott még Bozsónénak is: — na menjen maga is, asszony is hadd legyen .... Most elkezdődött a kavarodás. Varga Ferenc erős, indulatos ember, Kara Lajos elkeseredett akaratos ember és mindketten indulni akartak, hogy a két csendőr közt átmennek, ahogy meg volt beszélve. A többi nép nem is mozdult állt fegyelmezetten, rettegve és kíváncsian, néhány lépés távolságban. Amikor azonban a csendőr ráordított Vargára és Karára: — Vissza! — és készbevágták a fegyvert s a nép meghallotta a puskák csattanását, valami <4emi düh lobbant fel a szívekben és kifutott mindjárt a szemekbe, az öklökbe és a szájakra. — Engedjék be a vezetőinket! Engedjék be a szószólóinkat! — kiáltoztak az asszonyok és az egész tömeg szinte akaratlanul, a saját súlyánál fogva előretolódott. A csendőrök megzavarodtak, ezernyi égő szem meredt rájuk, ezek széttépnék őket, ha a kezükbe kerülnének és elkészültek, ahogy a parancsuk szólt, a legvégsőre, de az ajtót nem engedték, mert ha beomlik a nép, akkor nem lehet útját állni, tör, zúz és ki tudja, mi következik. Aki erőszakkal és félelemmel uralkodik, az mindig fél attól, akin uralkodik. Varga Ferencet szokása szerint elragadta az indulat és át akart törni, Kara meg utána. Erdei nem vesztette el a fejét és a folyosón besietett az örsparancsnokhoz, hogy jöjjön és engedje be a küldöttség tagjait mert nem felel semmiről. De már késő volt minden. Varga Ferencet mellbelökte a megfordított puskatussal az egyik csendőr, Kara Lajos erre elvesztette minden önuralmát és a sokat szenvedett sovány kis ember, nem akarván cserbenhagyni vezérét aki mindig harcolt értük, odaugrott és megmarkolta a csendőr kezében a szuronnyal visszaforduló fegyvert. A másik erre parancs szerint leszúrta Karát. A következő pillanatban megszólaltak a puskák, a másik két csendőr előugrott a folyosó mélyéről és sortüzet bocsátottak a lábak elé, azután meg az ajtóból hárman sortüzet eresztettek a levegőbe, mert a negyedik csendőr Vargával birkózott, aki el akarta tőle venni a fegyvert. A megTémüIt nép' egymást taposva szétszaladt a puszta piacról, ahol nem volt semmi, ami mögé bújhatnának. Az asszonyok sikítottak, a gyerekek visítottak, Nagy Patakiák oldalt fordultak a zászlóval ia behúzódtak a községháza mellé. Nem szaladtak el mindnyájan, ott maradt a kis törzs, közttik Balogh János éa Kis Gábor is. A Varga Ferenc kezére, amíg dulakodott a csendőrrel, a másik csenddör bilincset lökött s lefogták. Kara Lajos meg ott feküdt a lábuknál. Vére a rossz ruháján keresztül a sáros kövezetre folyt. Jancsi, Kis Gabrival ott volt közel, látta az egész jelenetet a szive égett előbb a lelkesedéstől, azután meg a gyülötettől. Látta az embervért a kövezeten, úgy, ahogy eddig csak disznóvért látott a földön, sárral, faggyal keveredve, disznóölés után. Mióta hívöség van és szocializmus és sok falurészből való fiatalok keveredve járnak napszámra, az utcai verekedések megszűntek, nem csap már össze az Alvég a Felvéggel, se a Bánomkert az öregszőlővel és a gyerekek nem is láttak embervért. Sokan megnézték ezt később, mert a vér húzza magához az embert. Ez itt élet volt pár perccel előbb s ez olyan érthetetlen. Hát ennyi az emberi élet? A kiontott vér hát égre kiált: a népben az ítélet érlelődik. Amikor a lövések eldördültek, ők is elszaladtak, be oldalt a Bercsényiutcára, de ahogy látták a piros zászlót az utca torkolatában és a kis sötét embercsoportot, megállottak. Amikor pedig nem hangzott több lövés, egy kapuszögletbe bújva visszasettenkedtek. Ott álltak apja és keresztapja a kicsi tömegben. A csendőrök éppen terelték be őket zászlóstul a községháza udvarára. Félóra múlva — Jancsiék még mindig lesték a távolból, mit csinálnak apjáékkal, de nem tudták még azt se, hogy bezárták őket a pincébe — csendörlovak patái csattogtak a kövezeten, a Kossuth-utca felől is, a Nagy-utca felől is. A mellékutcákon magasra csapták a vizet és a sarat, mert beszaladgálták az egész falut. • Pár nap múlva sok urak jöttek, újságírók, politikusok, hivatalnokok és segélyt osztottak a népnek, meg közmunkát kezdtek. A Nagy-utca árkát végig kitisztították és egyéb helyeken is árkoltak és töltést hánytak. Segélyt ls adtak és a nép lecsillapodott. De Kara Lajos meghalt, itthogyta nyolc éhes gyerekét. A kör segítette őket, az apraját örökbefogadták a gyermektelen jóemberek, s nagyját pedig elhelyezték kis cselédeknek.