Uj Szó, 1950. május (3. évfolyam, 99-123.szám)

1950-05-01 / 99. szám, hétfő

A TÁRSADALOMFORMÁLÓ HEROIZMUS SZAVA Riement Gottwald í92S-ben elhangzott nyilatkozatai UJSZÖ MÁJUS í. Ä dolgozók társadalomformáló hősiességének szava szól az olva­sóhoz abban a kötetben, amelyet Klement Gottwald 1929-beli nyi­latkozataival a Magyar Könyv­tár sorozatában most adott ki a Pravda könyvkiadó Bratislavá" ban. Igazságával megdöbbentő erejű szó Klement Gottwald sza­va. Miben rejlik az igazsága? Tisztaságában és világosságában, következetességében és a jövőt bevilágító sugarasságában, a dol­gozók világhivatásának felisme­résében e világhivatás megvaló­sításának törhetetlen szolgálatá­ban, a nagy szociális igazságok kristályos megformul ázásához ké­pességében, a társadalmi szük­ségszerűségek felismerésében, s végül a szó és a tett, a ténymeg­állapítások és a beigazolódá­sok bámulatos egységében. Mind­ez Klement Gottwald 1929 beli nyilatkozatainak olvasása közben a dolgozókban ezt a benyomást ébreszti: íme itt van az út, ame­lyet igazi úttörő mutat s ame­lyen a gazdasági szükségszerűség és az emberiesség parancsára jár­nunk kell. Elsősorban Gottwald tényfel­ismerő adományáról marad eltö­rölhetetlen benyomás az olvasó­ban. A gottwaldi t én yf elismerésről, amely éppanyyira egzakt-gyöke­rű és valóságelemzésen alapul, mint amennyire előrelátó, bátran elmondhatjuk: prófétai. De nem kasszandraság szólal meg benne, hanem alkotó optimizmus. Való­ban hogyan is jellemezzük ezt a jövő iránti érzéket? Mintha 1929 után két évtized históriai és társadalmi terének minden dön­tő fontosságú jelenségét előrejel­ző, s a maga nemében egyetlen szociális radarkészülék képleme­ze villogna előttünk. Klement Gottwald ennek a radarnak 1929­ben már birtokában volt. De nemcsak nem csinált titkot belő­le, hanem tollának és szavának nyilvánosságával figyelmeztetett a jövő kétségtelen alakulására. Miért nem sereglettek köré és miért nem okultak megállapítá­saiból? Mert a burzsoázia nem akart s létérdekeinél fogva nem is akarhatott tudomást venni a ránézve nem örvendetes prognó­zisról, a dolgozók jelentékeny tö­megeit pedig alázkodó és refor­mista vezetők szédítették és a megalkuvást nem ismerő el­szántság vonaláról leteríteni igyekeztek. Klement Gottwald 1929-ben hirdeti, hogy a kapitalizmus helyreállítása az első világhábo­rú után nem jelentett megszilár­dulást számára. Ellenkezőleg, az osztályellentétek és az osztály­harckiélesedését hozta. Ezt a dialektikus mozzanatot bámula­tos éleslátással ismeri fel és hangsúlyozza Gottwald. S teszi ezt ugyanakkor, amikor a bur­zsoázia, és a munkásság megalku­vó vezetői a fokozódó termelés felszínének tiszavírágszerfi jelen­ségein mámorosodnak meg. Amint Klement Gottwald 1929­ben a csehszlovák burzsoázia profitérdekekből követett nyuga­ti orientációjáról, a fokozódással fenyegető fasizálásról, a burzsoá érdekeknek kiszolgáltatott kor­mánypolitikáról és törvényho­zási intézkedésekről, a tömegek elnyomorodásának árán növeke­dő kapitalista különprofitokról, a kínai forradalomról és a gyar­mati gépek szabadságmozgalmai­ról mond, az mind, teljes mérték­ben, utolsó szóig megvalósult 1929 és 1948 között. A történelem nagy igazságtéte­lét érezzük abban, hogy az a fér­fiú, akiben ennyi előrelátás volt, az államvezetés élimmkása lett. Amikor Klement Gottwaldot a nagy edzőnek nevezik, aki meg­teremtette Csehszlovákiában a dolgozók egységét, a munkásegy­séget, az acél edzésére kell gon­dolnunk, melyet kemény fizikai műveletekkel végeznek. Gott* cňdjp iná(uji mtJéke Ady, a városi ember, sohse tagadja meg eredetét: a iaiut, a földet. Ha csapások érik, ha kétségek gyötrik, hozzámenekül, hogy megerősödve, hi­tet, bizonyosságot találva, folytassa harcát a magyar bűnök és társadalmi hazugságok el en. A földközel harcos költő hasonlatai, képei, egész versei a természet állandó változásaihoz kap­csolódnak. Ady az évszakok költője. Vannak csokorba gyűjthető nyári, őszi, téli és tavaszi versei. A nyár: a pa­raszté, az ősz a szerelemé, a hó a téli Magyarországot idézi, a tavasz: a for­radalomé. A tavasz két állandóan visz­szatérö kotta: március és május. Az egyik a be nem váltott magyar márci­us sürgetése, a másik a nemzetközi munkásszolidaritás forradalmi üteme. Tarta'omban, pátoszban, hangban és kihatásban a kettő Adynál majdnem egybefolyik: a magyar megváltás el­választhatatlan a szociális forradalom­tól Ady megható, makacs hűséggel rója le adóját májusnak, közelebbről: má­jus elsejének 0 az egyetlen költő, aki a dolgozók ünnepnapját forrada'mi valósággá élte A téli Magyarorszá­gon a májusi ébredező proletárral va­ló állandó azonosulás — nyilt provo­kációnak számított. Adynak kiállása, szolidaritása azonban nemcsak tüntető gesztus volt. A visszatérő májusok tükörképet mutattak önmaga és a mun­kásság felé. Számadás volt ez, íté'et, felgyulás, harci jel, de ha úgy jött a sorsa, úgy — vereség, — veszteség­könyvelés. Az első diákmájusok csak a szerel­met és — a haláll ismerik. Fiatal köl­tő alább nem adhatja: „Jöhetsz hát élet éjszakája!" Az első lényeges ta­lá'kozást a „Máiitsi zápor után" c. verse vetíti. A városi ember eszméi itt himnikusan a természet ajándéko­zó májusi kedvére: Szinte sercent, hogy nőtt a fű, Zengett a fény, tüzelt a Nap. Szökkent a lomb, viiult a föld. Táncolt a Föld, táncolt az Ég S csókolt minden az Ég alatt. Káprázó „Városi szemét" behunyja „ennyi csók előtt" és halkan kéri az Urat: „Aldd meg ezt a csókos mezőt". Aldd meg: dolgozó embereivel együtt. Ember es természet csók és munka vésődik belénk elválaszthatatlanul: Itt is, ott is asszony-csapat Kapál, hol majd élet terem. (Oh, mégis-mégis élni jó.) Erősek és fiatalok S a lábuk térdig meztelen. Innen már csak egy lépés a szociális megragadásig. Az idill után a „Bús Ahasvéru sok májusa": robbanásig fe­szült keserűség, a zöld tavasz bosszú­ja. A május: „enibercseré'ő", a május „az eörők ember-álom, a Jövő harsoná­ja". És nincs tavasz, csak keserű, nyúzó, embertelen valóság. Csoda, ha itt robbanás készül és csoda, ha a köl­tő előre ad feloldozást a bosszú mun­kájára?! És hogyha Május szörnyű vér-nap Volna, amely kit se szeretne. Akkor is az örök emberiség Üzenne hozzánk benne. Mert Május a mi nagy mementónk. Mert Május az az örök vér-nap. Mely zöld tavaszt és bosszút jósol Minden bús Ahasvérnak. 1914 május elsején a Népszavában jelenik meg legismertebb májusi ver­se: „A május szabad". örüljön ma minden bilincses többi. Van még, aki magyar földön szabad, Mert a Tavaszt nem tudták megkö­tözni S a Május még, s ír, izgat, beszél. Szabad Május szabad és szánt tömegje, Virágok al? tt csókolózzatok, Reátok vár ez ország Hiszekegyje, Szabadítsátok s bölcsen higyjetek. De a szabad Májusnak szánt tömeg egy félév múlva legyilko'.tan a tö­megsírban találkozott Élet, változás keserűbben még nem csalt meg költőt, mint a háború Ady forradalmi ember­hitét: Baljóslatú bús nép a magyar. Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjunkban is megátkozott gazok. Ady „hitei elköszöntek", Ady elért a mélypontra. Maiusról többé nem dalol de élte utolsó májusban 1918-ban mégegyszei számadást csinál, még­egyszer feltüzel a „vörös Május": wald mint Lenin és Sztálin nagy tanításainak követője és gyakor­lati alkalmazója, felismeréseinek és törhetetlen harcos akaratának erejével edzette és győzedelmes harcokra vezette a csehszlovák dolgozókat egészen 1948 diadal­mas februárjáig. Klement Gottwaldnak sokkal tartoznak a dolgozók. És min­den dolgoaó önmagának tartozik azzal, hogy müveit forgassa, be­lőlük tanuljon a velük magát az eljövendő feladatokra erősítse és edzze. Sas Andor. Be nagy doiog volt: A szívem tombolt S agyam an.it kigondolt, Mind eskü volt, forradalmas, A vörös lobogói a. De „elgyöngüllek a valók" és „ezt már nekem, ezt d májust... sohse ad. ják vissza" A háborús valóság, „meg. átkozott gazok" diadala megbénítja. Vörös a mostani május, de ágyútöite­lék-proletárok vérétől vörös: „oh mostani Május, szörnyű és szörnyű, véres vagy es vörös: gya'ázataidat nem fogom lelkemre nagyon venni. Haljon meg, aki halni való, de éljen az öreg cseresznyefa, milyen virágos és szép s nem vétett senkinek, háborút sem izent" .. A háborúban és háború, val megcsúfolt ember kegyetlen elíté­lése ez: a költő itt enhúsába tép, nem embernek, csupán a fának, az ártatlan természetnek koldul kegyelmet. Az em. ber eljátszotta jogát embercserélő má. jusra, zöld tavaszra. Ezen a ponton a Költő pesszimizmusát, sötétlátását, csak a változás, csak egy új május „embercserélő" ereje cáfolhatja meg. A május ma — szabad. De addig? Tegnap és sokáig Adynak volt igaza. Megérzése évtizedekre iga. zolódott. Ne felejtsük el: a tilalmas má­jusok, a véres májisok, a májusi ha. lottak még csak 1918 utár jöttek. A reakció országaiban nem tűrtek többé májusi felvonulásokat és 1929 május 1-én Berlinben 22 halott vérzett el e tilalmas májuson. És aki beléjük löve­tett: Zörgiebel volt, a szociáldemokra­ta rendőrfőnök. Ennél nagyobb pofont május elseje csak 1933-ban kapott, amikor Hitler önmagának sajátította ki a nemzetközi munkásszolidaritás napját. Hitler máju-' e'sejét nemcsak ellopta, de meg is gyalázta. Ez a má­jus egykettőre átváltozott az ifjúság „fegyveravatási tavaszünnepévé": min. den 17 éves ifjú május elsején kapta meg a „kardjogot", a fegyverjogot. A fasizmus májusa — a háborúavatás örömünnepe. A következményeket mindannyian ismerjük. Májusnak nints nagyobb ellenségei, mint a háború. És a háború nincs le­győzve. A májusi „embercserének" még mindig vannak ellenségei. Gyilko. sai mindazok, kik Ady májusi lelkét gyilkolták, mindazok, kik „gyó­gyítanak a Háborút, a Rémet" hozzák. Ady e „sírjukban is megátkozott gazok" ellen fe­szült -utolsó szavával, utolsó költemé­nyével. Testámentum ez, utolsó és ke­serű: „fáradt félelem s hetyke utalát" eredménye. De Ady nem halt meg, Ady él tovább magyar milliókban és él múlhatatlanul májusi „embercserélő" csodája: A Május izgat csupa verőfénnyeí S úgy ágyazza, készíti a Jövőt, Száz hazugság száz hazug törvénnyel Hogy utána hasztalanul jöhet. Fábry Zoltán. VERES PÉTER: HEH É Z T É ÍL (Regényrészlet.) Jancsi ls ott volt Kis Gabrival a tö­meg közt. Először apjáékkal akartaik menni, de a vezetők kituszkolták őket, hogy gyereknek nincs helye a felnőttek közt. Erre a külső tömegbe keveredtek bele, de úgy, előre igye­kezve, hogy lássák a zászlót, ame­lyet a nagy Pataki vitt s amely lo­bogott a szélben s hullámzott, kígyó­zott rajta a három szó: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. A tömeg közben nőtt és a vezetők meginditoták az elejét, mert tartot­tak tőle, hogy a csendőrök megtud­ják és megelőzik őket, mielőtt a köz­ségházához érnének. Akkor pedig nem lesz az egészből semmi, mert a fegy­verekkel nem szállhatnak szembe. A csendőrök meg is hallották, de már későn és csak annyi idejük volt, hogy a községháza bejáratához siet­tek. Nem is volt itthon közülük csak négy: kettő a külső ajtóhoz, kettő belül a folyosón a főjegyző szobája elé állott. Amikor a tömeg — amely folyton szaporodott, az éhesek és a kíván­csiak duzzasztották — a községházá­hoz közeledett és látták az ajtóban a csillogó szuronyokat és a libegő ka­kastollakat, egy kis belső megreme­gés húzódott keresztül a népen: mi lesz itt Istenem? Voltak, akik előre megijedtek és az áradó tömeg ren­detlen szélén kiköntörfalaztak, mint­ha ott se lettek volna s mintha ők ia csak bámészkodók volnának. De maga a tömeg, a belső akarat szorítása alatt, mintegy a nehézke­dés súlyával hömpölygött. Amikor odaért az eleje néhány lé­pés távolságra a csendőrökhöz, meg­torpant Az emberek s az előlmara­dó bátrabb asszonyok — mert a gyá­vábbak és a csak kíváncsiak lema­radtak — megállottak. — Allj! — mondta az egyik csend­őr, de már akkor, amikor úgyis meg­állottak. — Mit akarnak, emberek? — kérdezte elég becsületes hangon, talán maga is remegve. Erdei András előlépett, de csak egy lépést. Katona volt, tudta, hogy a csendőrök nem engedhetik közel a fegyverhez. — Küldöttségbe megyünk az elöl­járósághoz, munkát és segélyt ké­rünk az éhezőknek — engedjen be bennünket őrmester úr. • — Várjanak — és hátra szólott: — őrmester úr! Az Őrsparancsnok, aki már a fő­jegyzővel tárgyalt a teendőkről s a telefont csörgették a főszolgabíróhoz és a szárnyparancsnoksághoz, kijött. — Be akarnak menni — mondta a csendőr — beengedjek közülük vala­kit? — A parancsnok bólintott. — Hányat? — kérdezte a csendőr. — Kettőt-hármat — mondta a pa­rancsnok és sietett vissza, mert még nem beszélt a gazdáival és nem tudta, mi a teendő, a helyzet pedig szorongató volt. Ekkor még volt va­lami szabadelvüség és polgári jog­rend és a csendőrök és a hatóságok jobban féltek a néptől, Illetve az új­ságoktól «n a politikától, mint ké­sőbb, a Horthy-korszak alatt. — Na tessék — mondta a csendőr — ketten maguk bemehetnek — és Erdei Andrásra és Szabó Gergelyre mutatott, akiket már amúgyis is­mert, mint vezetőket. — Hadd jöjjön még Varga Ferenc is, meg ez az ember és ez az asz­szony is: öten vagyunk — szólt oda Erdei András kérlelő, de határozott hangon. Ügy egyeztek meg a körben, hogy a három vezetőn kívül az Ínsé­gesek közül is hadd menjen be Ka­ra Lajos, akinek nyolc gyermeke van és özvegy Bozsóné, akinek hat gyer­meke éhezik otthon, hogy az ínsége­sek is képviselve legyenek, mert ez az igazság. De a csendőr nagyon szószerint vitte — hiszen az ö lelke mélyén a fegyelem ül — az előbb elhangzott parancsot és nem akart beengedni többet. Erdei Andrásék pedig oktalanul előre léptek, nem gondolták, hogy akadály lesz és átléptek a két csend­őr közt be a folyosóra. Ott megállot­tak, amikor látták, hogy nem engedi a csendőr a többit. — Engedje be őrmester úr azokat is, hiszen az ö érdekükben jövünk — szólt vissza Erdei András a csendőr­nek. De a csendőr megkötötte magát ideges és goromba lett: —Ne alkudozzunk, hallotta a pa­rancsot ... Közben meggondolta magát és mert nem felejtette el, hogy „kettőt vagy hármat", ahogy a parancsnok mondta, odaszólott még Bozsónénak is: — na menjen maga is, asszony is hadd legyen .... Most elkezdődött a kavarodás. Var­ga Ferenc erős, indulatos ember, Ka­ra Lajos elkeseredett akaratos em­ber és mindketten indulni akartak, hogy a két csendőr közt átmennek, ahogy meg volt beszélve. A többi nép nem is mozdult állt fegyelmezetten, rettegve és kíváncsian, néhány lépés távolságban. Amikor azonban a csendőr ráordí­tott Vargára és Karára: — Vissza! — és készbevágták a fegyvert s a nép meghallotta a puskák csattaná­sát, valami <4emi düh lobbant fel a szívekben és kifutott mindjárt a sze­mekbe, az öklökbe és a szájakra. — Engedjék be a vezetőinket! En­gedjék be a szószólóinkat! — kiáltoz­tak az asszonyok és az egész tömeg szinte akaratlanul, a saját súlyánál fogva előretolódott. A csendőrök megzavarodtak, ezer­nyi égő szem meredt rájuk, ezek szét­tépnék őket, ha a kezükbe kerülné­nek és elkészültek, ahogy a paran­csuk szólt, a legvégsőre, de az ajtót nem engedték, mert ha beomlik a nép, akkor nem lehet útját állni, tör, zúz és ki tudja, mi következik. Aki erőszakkal és félelemmel uralkodik, az mindig fél attól, akin uralkodik. Varga Ferencet szokása szerint el­ragadta az indulat és át akart törni, Kara meg utána. Erdei nem vesztette el a fejét és a folyosón besietett az örsparancsnokhoz, hogy jöjjön és en­gedje be a küldöttség tagjait mert nem felel semmiről. De már késő volt minden. Varga Ferencet mellbelökte a megfordított puskatussal az egyik csendőr, Kara Lajos erre elvesztette minden önural­mát és a sokat szenvedett sovány kis ember, nem akarván cserben­hagyni vezérét aki mindig harcolt értük, odaugrott és megmarkolta a csendőr kezében a szuronnyal vissza­forduló fegyvert. A másik erre parancs szerint le­szúrta Karát. A következő pillanatban megszó­laltak a puskák, a másik két csend­őr előugrott a folyosó mélyéről és sortüzet bocsátottak a lábak elé, az­után meg az ajtóból hárman sortü­zet eresztettek a levegőbe, mert a negyedik csendőr Vargával birkózott, aki el akarta tőle venni a fegyvert. A megTémüIt nép' egymást tapos­va szétszaladt a puszta piacról, ahol nem volt semmi, ami mögé bújhat­nának. Az asszonyok sikítottak, a gyerekek visítottak, Nagy Patakiák oldalt fordultak a zászlóval ia behú­zódtak a községháza mellé. Nem sza­ladtak el mindnyájan, ott maradt a kis törzs, közttik Balogh János éa Kis Gábor is. A Varga Ferenc kezére, amíg du­lakodott a csendőrrel, a másik csend­dör bilincset lökött s lefogták. Ka­ra Lajos meg ott feküdt a lábuknál. Vére a rossz ruháján keresztül a sá­ros kövezetre folyt. Jancsi, Kis Gabrival ott volt közel, látta az egész jelenetet a szive égett előbb a lelkesedéstől, azután meg a gyülötettől. Látta az embervért a kövezeten, úgy, ahogy eddig csak disznóvért látott a földön, sárral, faggyal keveredve, disznóölés után. Mióta hívöség van és szocializmus és sok falurészből való fiatalok keve­redve járnak napszámra, az utcai verekedések megszűntek, nem csap már össze az Alvég a Felvéggel, se a Bánomkert az öregszőlővel és a gyerekek nem is láttak embervért. Sokan megnézték ezt később, mert a vér húzza magához az embert. Ez itt élet volt pár perccel előbb s ez olyan érthetetlen. Hát ennyi az emberi élet? A kiontott vér hát égre kiált: a népben az ítélet érlelődik. Amikor a lövések eldördültek, ők is elszaladtak, be oldalt a Bercsényi­utcára, de ahogy látták a piros zász­lót az utca torkolatában és a kis sö­tét embercsoportot, megállottak. Ami­kor pedig nem hangzott több lövés, egy kapuszögletbe bújva visszaset­tenkedtek. Ott álltak apja és keresztapja a kicsi tömegben. A csendőrök éppen terelték be őket zászlóstul a község­háza udvarára. Félóra múlva — Jancsiék még min­dig lesték a távolból, mit csinálnak apjáékkal, de nem tudták még azt se, hogy bezárták őket a pincébe — csendörlovak patái csattogtak a kö­vezeten, a Kossuth-utca felől is, a Nagy-utca felől is. A mellékutcákon magasra csapták a vizet és a sarat, mert beszaladgálták az egész falut. • Pár nap múlva sok urak jöttek, újságírók, politikusok, hivatalnokok és segélyt osztottak a népnek, meg közmunkát kezdtek. A Nagy-utca árkát végig kitisztították és egyéb helyeken is árkoltak és töltést hány­tak. Segélyt ls adtak és a nép lecsilla­podott. De Kara Lajos meghalt, itt­hogyta nyolc éhes gyerekét. A kör segítette őket, az apraját örökbefo­gadták a gyermektelen jóemberek, s nagyját pedig elhelyezték kis cselé­deknek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom