Uj Szó, 1950. február (3. évfolyam, 27-50.szám)

1950-02-02 / 28. szám, csütörtök

U J SZO 1950 február 2 Matvejev figyelmesen végighallgatta mindazt, amit Procenko mondo-tt el neki, aztán néhány kérdést intézett hozzá, amelyek mind egyre vonatkoztak: hány napot bír kitartani Procenko azzal az erővel, amely éppen rendelkezésére áll. Aztán Matvejev legyintett, mintha mindent el akarna dobni magától, amiről beszélt és megkérdezte, :-ogyan m-gyarázza Procenkov Sztálin szavait, hogy a mi utcánkban is lesz ünnep. Procenko e váratlan kérdésre Matvejev arcába nézett és ragyogó, fekete szemében olyan élénkséget és izgalmat vett észre, amely csak olyan harcosokében lobban fel, akik már előre tudnak valamiről, ami meg fog történni, valami igen szépről és fontosról, amit azonban nem mondhatnak el a többieknek. — Ezeket a szavakat a következőképpen értelmezem — mondotta Procenko, az izgalomtól erösebb ukrán hangsúlyozással, mint szokása volt —, ezt én így képzelem: Ha Sztálin elvtárs ezeket a szavakat november 7-én mondotta, bizonyára csakhamar valóra kell válinok. De mindenesetre februárig. — Miért éppen februárig? — kérdezte Matvejev. — Azért, mert hogy ha február elmúltával kellene valóra válniok, akkor február 23-án mondotta volna őket és hogyha május elmúltával kellene megvalósulniuk, akkor azokat május 1-én mondta volna Ilyen szavakat idő előtt nem mondanak. Várakozva nézett Matvejevre és annak arckifejezéséböl megértette, hogy amaz ugyanúgy gondolkozik. — Nahát! Igazam van, vagy nincs? — kérdezte Procenko — Azt hiszem, igen — felelte Matvejev. — Csakhogy ki kell tartanunk. — Kitartani? — kérdezte Procenko olyan hangsúllyal, mintha ez a szó sértené. — Én elvtárs, a katonai tanács tagja, személyesen nem akarom megérni azt az órát, amikor a német itt lesz, ahol mi épp most együtt ülünk. Azt hiszem, hogy azt az órát nem érem meg. mert amíg élek, az nem történik meg. Matvejev szinte észrevétlenül öszszehúzta a szemöldökét. Procenko szavai túlságosan dicsekvőknek tűntek és előre megfontoltaknak. — Bánom is én — mondta Procenko, kitalálva Matvejev gondolatait —, hadd tűnjenek ezek a szavak túiságosan szépeknek magának, de mást úgysem mondhatok. Ez így van. Parancsnokaim közül egyetlen egy sem mondana mást. • Szaburov leült a földre, félrelökte egy német holttestét és kezeivel tapogatózva megérintette Maszlenvikovot, kitapogatta gomblyukait, a Vörös Csillag érdemrendet ingén, aztán megérintette Maszlenyikov arcát és újra szólította: — Misa! — Maszlenyikov hallgatott. Szaburov mégegyszer végig tapogatta Baloldalon a szívénél a nedves blúz ujjaihoz ragadt. Szaburov megpróbálta felemelni Maszlenyikovot. Örült gondolat cikázott át a fején: hogyha felemeli Maszlenyikovot, úgy, hogy talpra álljon, az igen fontos, mert akkor bizonyára feléled. Ám Maszlenyikov teste erőtlenül hanyatlott le kezei között. Akkor Szaburov karjára emelte éppen úgy, mint ahogy Maszlenyikov négy napja felemelte Anyját és a köveken keresztül lépdelve vitte. — Hoztatok ágyúkat? — kérdezte, amikor meghallotta a parancsot osztogató tüzérhadnagy hangját. — Igen. — Hol állítottátok fel őket? — kérdezte meg újra Szaburov és úgy állt, mintha teljesen megfeledkezett volna, hogy karjaiban Maszlenyikov fekszik. — Az egyiket itt, a másikat a szárnyakon. — Helyes — mondotta Szaburov. Mikor a pincébe ért, ahol még megmaradt egy darabka cement mennyezet és ahol gyufát lehetett gyújtani, leült a földre, még mindig karjában tartva Maszlenyikov testét. — Misa! — szólította mégegyszer, meggyújtott egy gyufát és azonnal eltakarta a kezével. A gyenge világosságban egy pillanatra feltűnt előtte Maszlenyikov sápadt arca göndör, hátravetett hajával; eev nedves, erőtlen hajtincs a halott 'homlokára ragadt. Szaburov hátrasimította. Habár csak néhány perc választotta el utolsó beszélgetésüket e hallgatástól, Szaburovnak mégis úgy tetszett, mintha azóta végtelenül hosszú idő múlt volna el. Megremegett és Maszlenyikovot karjában tartva keserűen felzokogott már másodszor az u'tolíó öt nap alatt. , Egy óra múlva, amikor véget ert a németek utolsó éjszakai ellentámadása és amikor már világos volt, hogy a németek a további támadásokat reggelre hagyták, Szaburov maA SZTÁLINGRÁDI GYŐZELEM A Vörös Hadsereg, a szovjet katonáknak Sztálingrádnál ara-' tott történelmi győzelméről már gazdag művészi, irodaimi és tu-, dománvos emlékművek jöttek létre. A szovjet írók, művészek,' íilm- és színházi munkások, katonai szakemberek és újságírók mélyrehatóan foglalkoztak ezzel a témával és számos olyan művet hoztak létre, amelyek e gigantikus küzdelem lefolyását tükrözik vissza és ölelik fel egyes részleteiben vagy áttekintésben. A Sztálingrádról szóló művek közül az egyik legjelentőségteljesebb alkotás Konsztcmtin Szimonov, ismert szovjet író ,,Napok és éjszakák" című regénye.Ez a regény igazi hősköltemény. Szimonov az író, a szovjet katona és a szocialista hazája iránt hű és odaadó polgár tollával írja meg a szovjet egységek ádáz küzdelmét Sztálingrádban, harcukat minden egyes házért, minden talpalatnyi földért. Sztálingrád hős védelmezői példát mutattak mindenkinek, hogyan kell a hazáért, a szocializmusért harcolni. A következő két regényrészlet a regény cselekményének két legfontosabb és legszebb mozzanatát tárja az olvasó elé. A második részlet e hősköltemény zárószava. A szovjet író hűen feljegyezte az eseményeket. A folytonos, szakadatlan ádáz harc jelentősen megritkította a szovjet katonák sorait is, azonban a szovjet katonáknak, ,,Sztálingrád hős védelmezői"-nek hősiessége és kitartása törhetetlen volt és — győztek. gához hívta az árkász szakaszparancsnokát, aki résztvett a Don-i támadásokban és megparancsolta, hogy ásson sírt Maszlenyikov számára. — Itt? — kérdezte elcsodálkozva az árkász, mert a megölt parancsnokok holttesteit, amennyiben lehetséges volt, ar arcvonalból valahová a hátországba szállították. — Igen — mondta Szaburov. — Nem volna jobb őt a mi földünkön eltemetni? — Nem. Itt. — mondotta Szaburov. — Hiszen most ez is a mi földünk. Teljesítse a parancsot! Az árkászok sokáig ástak a földbe azon igyekezve, hogy valahol a ház alapjai mellett kevésbbé megfagyott földet találjanak, ám az átfagyott föld nem engedett a lapátoknak. — Miért ástok ott? — kérdezte mogorván Szaburov. — Én majd megmutatom nektek, hol ássátok meg a sírt. Az árkászokiat a ház kellős közepére vezette, ahol felettük mint fekete keresztek, még meredeztek a tető maradványai. — Itt — mondotta és lábával a beton padlóra dobbantott, amely az ütés alatt mély hangon kongott. — Törjetek Itt rést, robbantsátok fel a betont és ott temessétek el! Hangja szokatlanul érdes volt. Az árkászok gyorsan rést fúrtak, amelybe néhány kilogramm robbantóanyagot helyeztek el, elrejtőztek a szomszédos falak mögé és meggyújtották a zsinórt. Rövid robbanás zaja hangzott fel, amely szinte nem különbözött azoknak a robbanásoknak a sokaságától, amelyek körülöttük megremegtették a földet. A feltépett padló alatt egy gödör keletkezett, amelynek mélysége nem volt több egy méternél. A gödörből téglatörmeléket és betont kapartak ki és aztán leengedték oda Maszlenyikov testét. Szaburov leugrott a gödörbe és Maszlenyikov teste mellé állt. Levette Maszlenyikov köpenyét, nagynehezen kihúzta a köpeny ujjából a halott megmerevedett kezeit és aztán letakarta a köpennyel a holttestet, hogy csak az arc volt látható. Már észrevétlenül hajnalodni kezdett és amikor Szaburov lehajolt, jól kivehette Maszlenyikov arcvonásait. Szaburov kihúzta a halott zsebéből annak iratait, saját blúzába rejtette és lecsatolta kitüntetéseit. — Kinek van itt puskája? — kérdezte és kilépett a sírból. — Mindnyájunknak. — Nahát sortüzet és aztán szórjátok be a sírt! Majd én vezényelek. Egy! Kettő! — megtöltötte géppisztolyát és a többiekkel együtt kilőtte. A rövid sortűz szárazon hangzott el és csend lett. — Most szórjátok be — mondotta Szaburov és elfordult a sírtól, nem akarta látni, hogyan fognak leszóródni a cement-törmelékek és kődarabok és hogyan fognak annak az embernek a testére hullani, akit még egy órával ezelőtt nem tudott halottnak elképzelni sem. Nem fordult meg, de érezte, hogyan zuhognak a háta mögött a sírba a hideg kőtörmelékek, hogyan halmozódnak egyre magasabbra és magasabbra és a hangjuk e.»yre csendesebb, mert egyre több a számuk. És most már az árkász lapátja csikorog és egyengeti a padlófelülettel egy színvonalra a kőtörmelékeket. Szaburov leguggolt, zsebéből előhúzta jegyzetfüzetét és néhány sort firkált bele. „Maszlenyikov halott" — irta. — „Én itt maradok. Ha egyetértetek vele, én célszerűnek látom, hogy Vanyin a parancsnoksággal együtt szintén előre jöjjön, közelebb hozzám. Konyukov házába. Szaburov." Ezután magához hívta az összekötőt és megparancsolta, hogy a cédulát vigye el Remizovnak. — így, és most harcolni fogunk — mondotta Szaburov fátyolos és kemény hangon, amelyben a már-már kicsorduló könny remegett. — Itt fogunk harcolni — ismételte tulajdonképpen senkihez sem intézve szavait. — A szakaszparancsnok itt van? — kiáltott ki. — Itt. — Gyerünk, ott a jobbszárnyon bizonyára az alapok alá fog kelleni leásni a géppuskafészkeket. A géppuskáid az első emeleten vannak? — Igen. — Szétverik őket. Le kell őket ásnunk a ház alapjai alá. Néhány lépést tettek meg a döngő cementpadlón. Szaburov egyszerre megállt. Várj! Egy pillanatig csend lett. Sem mi, sem a németek nem lőttek. A romokon jeges, nyugati szél süvített végig és egyelőre nem lehetett hallani, hogyan hozza magával a távoli nyugati ágyútűz foszlányait. Közép Achtuban 50 kilométernyire Sztálingrádtól ott, ahová még nem hallatszott el a messzi ágyúdörgés és a hová csak most jutottak el a nagy támadásról szóló első hírek, a szobában, amely műtermül szolgált, a kora hajnali órákban Anyka feküdt a hordágyon. Már egyszer megoperálták, de nem sikerült eltávolítani testéből a szilánkot, amely túlságosan mélyre fészkelte be magát. Ezekben a napokban néha magához té,rt, majd újra elvesztette az eszméletét és most mozdulatlanul, sápadt vértelen arcai feküdt. Minden elő volt készítve, csak a fősebészre vártak, aki vállalkozott az új műtét végrehajtására, amelyhez most minden remény fűződött. Az orvosok egymás közt folytatták " a beszélgetést. — Mit gondol. Alexander Petrovics, túléli? — kérdezte egy fiatal orvosnő az öregebb sebésztől, akinek fehér sapkája egész a szemöldökéig volt behúzva homlokára. — A szabály szerint nem élné túl, azonban a fősebész keze alatt talán túléli — mondotta a sebész. Cigarettát sodort és hozzátette: — ha kibírja a szív, talán túléli. Kinyílt az ajtó és a szoba elválasztott, szomszédos feléből hideg szélrohamot húzva maga után, gyors léptekkel egy alacsony ember lépett be, széttárva maga előtt vaskos, pirosujjú kezeit, amelyekről csöpögött a szesz. Barnásősz bajusza alatt cigaretta állt ki a szájából — Asztalra! — mondotta és tekintetével odafordult, ahol Anyka feküdt a hordágyon. — Gyújtsátok meg a cigarettámat! Gyufát gyújtottak neki és ő anak lángjánál a cigarettát meggyújtotta, kezeit még mindig maga előtt tartva. — Azt beszélik — mondotta, amikor a műtőasztalhoz lépett —, hogy katonai alakulataink általános ellentámadásba kezdtek, bevették Kalacsot és a németeket Sztálingrád mögött bekerítik. Ez minden. Ez minden, — kezével határozott mozdulatot tett. — Részleteket késóbb, az operáció után. Vegyétek el a cigarettámat! Gyújtsatok világosságot! Ez már az általános ellentámadás második napja volt. A Don-kanyarulatban, a Volga és a Don között a novemberi éjszaka sűrű sötétjében kúsztak a gépesített egységek előre, csörögtek a vasvázak és mélyen beleszántottak a hóba, lassan másztak az autók, hidak repültek a levegőbe és zúzódtak darabokra. Falvak lángoltak és az ágyútűz fényei a láthatáron a villogó tűzvészekkel keveredtek össze. Az utakon, a mezők közepén, mint fekete foltok feküdtek a holttestek, amelyek egy éjszakán át csonttá keményedtek. A hóba el-elmerülve, báránybőrkucsmákkal a fülükön, kezükkel szinle védekezve a szél ellen, a behavazott mezőkön hatolt előre a gyalogság. Kezükben vitték a hófúvásokon keresztül az ágyukat, lebontották a fészereket, a deszkákból és gerendákból himbálódzó hidakat ácsoltak és keresztülverték a vízmosásokon. Két arcvonal, mint két kar közeledett azon a téli éjszakán a térképen egymáshoz. Mozdulatokat hajtottak végre, egymáshoz egyre közelebb és közelebb értek, készen öszszezárulni a doni sztyeppéken, meszsze Sztálingrád mögött. I Ebben a térségben, amelyet így kö- | rülfogtak, kérlelhetetlen ölelésükbel még száz- és százezer némát k a ton; vo'.t, hadscregparancsnokságok é hadtestek, parancsnokságaikkal, tá bornokokkal együtt, ágyúkkal, tan kokkal, a repülőgépek leszállásán szolgáló térségekkel, repülőgépekkel száz- és százezer ember volt ott akik a látszat szerint még joggal te kintették magukat erőnek, ám a va lóságban nem voltak mások, min csupán a holnap halottjai. És ezen az éjszakán az újságokban a nyomdákban még most is, min rendesen, a Tájékoztató Iroda tartóz kodó jelentéseit szedték ki és az em berek, mielőtt nyugvóra tértek és a: utolsó rádió jelentéseket meghallgat ták, még mindig Sztálingrádért re megtek, semmit sem tudva arról i nagy sikerről, amelyet e harcban el értek és amellyel ezekben az órák ban megkezdődött Oroszország szá mára a boldog felszabadulás. Fordította: Cs. K /Q szabadság magvetői Szovjet költők magyarul Képes Gézának, a jeles költönek és műfordítónak neve nem ismeretlen lapunk olvasói előtt. Az Üj Szó hasábjain megjelent szovjet és bolgár költemények alatt gyakran látjuk nevét, mint a versek átültetőjét. A röviddel ezelőtt a budapesti Révai Könyvkiadó N. V. kiadásában megjelent „A szabadság magvetői" cimü Puskintól Szimonovig terjedő versfordítások gyűjteményes kiadása alkalmat ad nekünk arra, hogy érdeméhez méltóan foglalkozzunk ezzel a kiváló műfordítónkkal és a kötet régi és új orosz költőivel. Könyve bevezetőjében Képes Géza megjegyzi, hogy a jó fordítás szabályait Arany János kritikai megjegyzéseiből és gyakorlati példájából merítette. Arany azt vallotta, hogy a fordítók „az eszmét, az erőt, a nyelv (különösen szavalati) gördülékenységét apró formai bibelődésnek sehol föl ne áldozzák". Az a fordítás, amely „szoros ragaszkodással" a formához megnyomorítja a szellemet, elvetendő. A jó fordításnak az eredetit szellemben, eszmében, erőben és nyelvi gördülékenységben kell tolmácsolnia. ; , A kötet hatvan versfordítása mindvégig hiánytalanul igazolja, hogy Képes nem csupán helyesen él ezzel a nemes műfordítói hagyománnyal, hanem azon túlmenően a ma felelősségével tart lépést a hatalmasan megnövekedett olvasótábor igényével és olvasási lázával. „Ha azelőtt az sarkalta gondosságra, lelkiismeretességre a fordítót — írja Képes —, hogy választott közönségnek, talán csak a széplelkek egy kisded csoportjának fordít, most, a tömegek nevelése lévén egyik legfontosabb feladatunk, a műfordító egyenesen népnevelővé lépett elö, még akkor is, ha munkájával pontosan körül nem írható módon vesz részt a hatalmas arányú népnevelő mozgalomban, melynek célja nemcsak gyakorlati ismeretek minél eredményesebb terjesztése, a politikai tudat minél hatékonyabb megerősítése, hanem a művészi fogékonyság felébresztése és fejlesztése is." Ez a tömegnevelö szempont fontos szerephez jut a versek kiválogatásánál. A kötet természetesen már terjedelménél fogva sem tart arra igényt, hogy az egész szovjet költészetről áttekintést adjon — tízszer vaskosabb gyűjtemények sem birkóznának meg ezzel a feladattal — de ízeltöként kitűnően hat; egyfelől felkelti az olvasók érdeklődését a szovjet költészet kimeríthetetlen kincsesbányája iránt, másfelöl elkötelezettséget jelent a műfordítónak, hogy ezt a példásan megkezdett munkát, ezt a valóban igényes és hálás népnevelői feladatot tovább folytassa. A kötetben különösen Puskin van szerencsésen képviselve, ami a tavalyi Puskin évfordulóval magyarázható. Puskin „A szabadság magvetőjéének és a „Falun" (utóbbi lapunk Puskin-számában már közlésre került) cimü versnek szerzője most válik előttünk azzá e kötet olvasásával a többi orosz költővel. Lermontovval, Nyekraszowal és a többiekkel együtt, akik valójában voltak: A ČSM üdvözli a magyar ifjúságot. A ČSM központi bizottsága a magyar népköztársaság fennállásának negyedik évfordulója alkalmából a magyar ifjúságnak a következő táviratot küldte: „A magyar népköztársaság fennállásának negyedik évfordulója alkalmából üdvözletünket küldjük az államuk ifjúságának, mely a felszabadulás óta a magyar dolgozók pártjának és a nagy Rákosi Mátyásnak vezetése atótt hozzájárul a szocializmus építéséhez. Toa szocialista forradalmat előkészíti! költőkké. A gyűjtemény valamenny költője egy közös eszmének, a szabadság .eszméjének hitvallója. „Megérem-é, hogy új korszak köszönt a népre Megdől a cári önkény s a rabszolgaság 5 Barátaim, vájjon megláthatom-) végn a szent szabadságnak tündöklő hajnalát 1 kiált fel „Falun" című versében Pus kin a mult évszázad hajnalán és a: új költő Bronyiszláv Kezsun a Petőfi-szobor lábánál Budapest felszabadításakor ezt irja: A tiszta fényt korom, füst fojtogatjs de: véget ért a szörnyű éjszaka. S felröppent a piros égboltozatra a szent szabadság hajnalcsillaga. Így fognak kezet a régi orosz köl tők a cárizmus sötét százada felet az új szovjet költökkel. A régiekbei az elkövetkező jobb kor vágya éi sejtelme már megvolt, ök is a való ság szemléletéből merítették ihletű ket, a nép szörnyű sorsa indított) meg őket és ha megvallották azono sulásukat a nép fájdalmával és sza badságvágyával, érthető módon: csal az egyén lázadó romantikus lendüle tében vallhatták azt meg. Maga tartásuk tehát lényegében romanti kus, de művészi eszközeink már i költői realizmusé. Hiszen költésze tűkben éppen az a forradalmi elem amit mint valóságot korukból költé szetükbe emeltek — így jellemzi i fordító a mult század orosz költöit A kötetben felsorakozott mai szov jet költök már segítettek kiharcoln és megteremteni maguknak azt i kort, amelyről elődeik álmodoztak Vladimír Majakovský, aki a gyüjte ményben nyolc pompásan átültetet versével szerepel, Jakub Kolász bjelo rusz költő, Sztyepán Scsipácsov Mihail Iszákovszkij, Lev Csernomo rovcey, Galina Sergova, Bronyiszlá' Kezsun, Konsztantin Szimonov é, Nikoláj Tyihonov a szocialista társa dalom talaján állva az embert a sza badságért vívott harcában vagy épi tő munkájában ábrázolják. Ver seikben a határtalan szovjet föld, : szabad termelő munka szépségét é örömét, a teremtő emberi akaríit di cséretét éneklik meg. „Ezek a költők, kortársaink, ho? zánk is szólnak, nemcsak honfitár saikhoz. A ma szovjet emberénei minden napját és ünnepi pillanatai tükrözik. Az ő verseikből Vészül fordítások, élö, eleven kapcsolat jn kat jellemzik a nagy szovjet iroda lommal," írja Képes Géza bevezető jében. Valóban, ezek a versek kö zelebb hoznak bennünket a nag; szovjet néphez és ugyanakkor emel kedett hangon figyelmeztetnek ben nünket az életünket oly döntően át alakító építő feladatainkra. Képes Géza felbecsülhetetlen mun kát végez azzal, hogy hitelesen é költői ihlettel magyarul tolmácsolj: nagy példaadónk verseit. Egri Vikto vábbi útjukhoz sok sikert kívánunk Éljen mindkét állam ifjúságánál szétszakíthatatlan barátsága. — A CSM tiltakozik az indiai é burmai szabadságharcosok halálra ítélése ellen. A CSM központi bi zottsága tiltakozó táviratot intézet a burmai és indiai kormányhoz. A: indiai kormányhoz intézett távirat ban tiltakoznak 108 indiai hazaf halálraitélése ellen Heiderrbadban é a burmai kormányhoz intézett sür gönyben tiltakoznak hat burmai diái halálraítélése elien.