Uj Szó, 1950. február (3. évfolyam, 27-50.szám)

1950-02-01 / 27. szám, szerda

4 UJSZ0 1950 február f CSEHOV: ALBION Grjabov földbirtokos háza elé elegáns hintó gördült. A hintóból a kerületi nemesi marsall. Fedor Andrejics Oktov ugiott ki. Az előszobában álmos lakáj fogadta. — Az uraság itthon van? — kérdezte a rtiars3Í). — Nincs kérem A nagyságos aszszony a gyermekekkel együtt kirándult. A nagyságos úr pedig az angol nevelőkisasszonnyal horgászik kora reggel óta. Oktov egyideig állt, gondolkozott, aztán lesétált a folyó felé, hogy megkeresse Grjabovot. Két kilométerre a háztól meg is találta. Lenn ült a meredek parton — a vendeg nézte, majd megpukkadt mérgéöeri. Grjabov hatalmas, kövér, nagytejü ember volt, csak ült a homokon, arabiasan maga elé rakva két lábát és horgászott. A kalapja ferdén állt fejebúbján, rózsaszínű pettyes nyakkendője félrecsúszott. Mellette hórihorgas, keszeg, langaléta angol nő állt Kidülledt balszeme volt es keskeny, majdnem átlátszó karvalyorra — inkább horogra hasonlított, mint orra. Fehér batiszt ruhát hordott: csontos sárga válla majd átbökte a batisztot. Derekán, övéből aranyórácska fityegett. Az angol nő is horgászott — kettejük körül síri csend. Mozdulatlanok voltak, mint a folyo, melyen dugóik úsztak. — A halászat szép sport, de foglalkozásnak keserves. — nevetett Oktov. — Adj Isten, Iván Kuzmics. — A, te vagy? — kérdezte Grjabov úgy a vállán keresztül, mert a világ minden kincséért nem vette volna le szemét a vízről. — Átjöttél? — Amint .átod. Még mindig ezt a marhaságot csinálod? Nem volt eleged? — A fenét... Reggel óta pedzi. De mégsem megy. Egy darab halat sem fogtam, akkorát sem, mint a kisujjam. Nem ám — sem én, sem ez a madárijesztő itt az oldalamon. Ülünk, ülünk. Már a legszívesebben belevágnám a botomat a vízbe. — Vágd bele. Gyerünk inkább egy pohárra. — Várj még.. . Lehet, mégis fogunk valamit. Estefelé mindig jobban pedzi. Ülök itt, barátom, napkelte óta Olyan unalmas, hogy arra nincs kifejezés. Az ördög babonázott meg, hogy ehhez a marhasághoz hozzászokjak. Tudom, hogy marhaság, de azért mégis ülök. Ülök, mint egy rabszolga, bámulom a vizet, mint egy ökör, kérlek alássan. Menni kéne a kaszálóra, de én csak fogom a halat. Tegnap az érsek celebrálta a misét a szomszédban, én pedig ülök itt ezzel a szörnyeteggel, ezzel a halpoíával, ezzel a torzképpel ... — Megőrültél? — kérdezte Oktov és zavartan sandított az angol nő felé. — Itt szidod a hölgyet, a hölgy orra előtt? — A fene aki megeszi. Egy büdös szót, egy árva kukkot nem tud oroszul. Eladhatod, szidhatod, dicsérheted, csúfolhatod — az neki tökmindegy. Nézd azt az orrát, kérlek! Ettől L E A N Y A az orrmánytól el lehet ájulni. Ülünk itt egész áldott nap — egy mukk sem jön ki belőle. Ali, mint a Bdbel tornya, azt a nagy, rusnya szemét a vízre dülleszti... Az angol nő ásított egyet, új gilisztát tett a horogra, bevetette a vízbe. — Nem értem ezt a dolgot magam sem — folytatta Grjibov. — Itt él Oroszországban, nem tudom hány éve, de oroszul egy»betűt sem tanul. Ha mitőlü,nk akármelyik rongyos kis arisztokrata átmtgy Albionba, rögtön megtanul a nyelvükön karattyolni. De ez nem. Megvet minket! Es nézd azt az orrát. — Hadd már abba, kérlek. Kellemetlen nekem. Mit akarsz ettől a szegény aszonytól? — Nem asszonv ez, hanem leány A vőlegényéről álmodozik, kérlek. És micsoda dohos szaga van! Ha rámmereszti azt a buta szemét, összehúz a görcs, mintha a könyökömet vágSikerült egy hétre félretenni munkánkat és egy zimankós téli estén felültünk a bratislavai gyorsra, hogy a ROH rekreációs utalvánnyal a zsebünkben reggel kikössünk Kremnicán. Amikor a városból felfelé lépkedtünk a reggeli fagyban, már engedni kezdett az utazásban félig megfagyott kedélyünk és amikor megláttuk telelöhelyünket, vidámra fordult a hangulatunk. Voltatok már Kremnicán. a ROH üdülőtelepén? Elmondjuk nektek, milyen ott az élet, hogy mindannyiatoknak kedve kerekedjék odajönni. A pénzverdéjéről és nemesfémbányáiról híres régi városkától alig 3 kilométernyire, egy szűk kis katlanban 6—7 kisebb-nagyobb faház áll: a ROH „Egészséges nemzedék" nevű üdülőtelepe. Százan pihenhetnek itt egyszerre teljes kényelemben. A magánosságot kedvelők pompás kis egyágyas szobákban lakhatnak, a fiatalság viszont inkább a 2—3 személyes szobákba tömörül. Belépsz a szobába és cserépkályhából barátságos meleg ömlik feléd, hogy nyomban elfelejted a kinti hideget. Olvasnivalót is kaphatsz, ha nem hoztál magaddal. Körülötted minden tiszta és új. A falon kis táblák figyelmeztetnek, hogy mindez a tied, a te pénzedből és munkádból épült, hát úgy vigyázz rá, mint a magadéra. A foh/osón felszerelt hangszóró zenével ébreszt, majd felhívja figyelmedet, hogy az ebédlőben vár rád a reggeli. Sokáig úgy sem tudsz ellenállni a hangszóró csábító hangjának, elindulsz az ebédlő felé. Világos, kedves terembe érkezel, minden asztalon virág, tiszta, fehér abrosz, fehér- kenyér. Erzsike, aki eléd teszi a reggelit, az ebédet és a vacsorát, előzékenyen megkérdezi, vájtam volna a karfába. Persze ő is szeretne halat fogni. Nézd, hogy fogja a botot — valóságos istentisztelet neki. Megvet ez kérlek mindenkit? Ali, mint a seprőnyél és azt képzeli, hogy ő a teremtés koronajd! És a neve! Tudod, hogy hívják? Még kimondani sem lehet. Milka Csarlovna Tvájsz-nak hívják. Hű — a nyelvem is belebotlik. Az angol nő. mikor nevét hallotta, lassan Grjabov irányába forgatta orrát és végtelen megvetéssel nézett reá. Grjabovról Oktovra vetette szemét — annak is jutott egy porció a lenézésből. — Láttad? — kérdezte Grjabov röhögve. — Ez a felsőbbrendű ember, látod? Ha nem voinának d gyermekek, nem tartanám ezt a boszorkinyt. Sőt, tiz kilométer közel nem engedném a kastélyhoz. Az orra — mint a saskeselyűé. A dereka —• mint akampósszeg ... Várj csak! Az enyimet, azt hiszem, pedzi. Grjabov felugrott. kiráiUotta a horgot a vízből. A zsinór feszült, nem engedett. — Beleakadt valamibe — dörmögte Grjabov. — Biztos egy kőbe — Sóhajtott egyet, ráncigálta a zsinórt, de az nem engedett. Grjabov belesápadt a jon jóllaktál-e és addig hordja az ételt, amíg be nem vallod, hogy már torkig vagy. Ha reggeli és ebéd közben megéheznél, tízórait kapsz, az uzsonna pedig kötelező. Olyan jókat eszel itt, minden olyan jó és szép, mint a legjobb étteremben, csak éppen — nem kell megfizetni. Ha síelni akarsz, ennivalót kérsz a tarisznyádba és akár estig kint maradhatsz. £s milyen pompás a síterep és milyen remek a hó! Az sem baj, ha felszerelést nem hoztál magaddal, mert itt mindent adnak neked és képzeld el, — ezért sem kell fizetni. Sétálhatsz, ródlizhatsz, napozhatsz, ping-pongozhwtsz, olvashatsz. Tehetsz-vehetsz, amit akarsz, csak meg ne sértsd a házirendet. Nem kíván sokat, csupán annyit, hogy rendes dolgozó módján viselkedjél. Ezúttal összejöttünk itt vagy húszan magyarajkúak. Meglepetve láttuk, hogy nagyszerűen megértjük egymást üdülőtársainkkal és a személyzettel. Az alkalmazottak nagyrésze tud magyarul is, örülnek ittlétünknek. Mi, kassaiak itt, Szlovákia kellős közepén csallóköziekkel és komáromiakkal találkoztunk. Az estéket elszórakozzuk, ismerkedési és búcsúestet rendezünk. Még egy magyar villámtréfát és egy Petőfi-verset is előadtunk. Magyarul nemtudó üdülőt ár sainknak tolmácsok sebtiben fordítják a hallottakat és ugyanúgy a szlovákul nemtudó magyarajkúaknák a műsor többi részét. A műsorokat mi, kassaiak csináljuk és pompásan szórakozik mindenki. Kedves testvéreim és barátaim, fogadjatok szót nekem és mihelyt tehetitek, gyertek el Kremnicára a szakszervezeti üdülőtelepre és akkor majd meglátjátok, hogy igazat írtam. Kassai Tamás. dühtől. — Be kell menni érte a vízbe — mondta. — Hagyd inkább — Nem lehet, kérlek. Este nagyon jól lehet fogni. Be kell menni éne. Jaj, de nem szeretem ezt. Az angol nőt meg kell fordítani. Még sem vetkőzhetek le előtte. Eldobta kalapját, leráncigálta nyakkendőjét. — Miss! He... — fordult az angol nőhöz. — Miss Tvájsz. Zsö vu pri... Hogy a fenébe -mondjam. Hogy a poko.ýa mondjam. Oda! Mars! Odamenni! Érted már, te hülye? Miss Tvájsz ránézett Grjabovra és megvetése egész fagyát rázúdította. Aztán mormogott valamit orra alatt. — Hogy? Mi? Nem érti? Eriggyen a fenébe, mondom már! Le kell vetkőznöm, nem érti? Oda menj a bokor mögé. Rángatni kezdte a misset blúza ujjánál, megmutatta neki a jázminokat, hogy oda menjen. Aztán feltápászkodott, maga ment oda a bokorhoz, le is ült, hogy megmutassa a missnek: mit kell csinálni. Az angol nő megrántotta a szemöldökét, hadarva elmondott egy félmondatot angoiui és aztán nézte a horgát. A két földbirtokos pukkadt. — Először életemben hallottam' a hangját. Mi tűrés-tagadás: szép kis hangja van. Nem érti. Mi a fenét csináljak vele? — Hadd! Gyerünk a lakásba, iszunk egyet. — Nem lehet, most nagyon jó fogni... Hát mi a mennydörgős rnenköt csináljak vele? Szép- kis dolog! Le kell vetkőznöm előtte. Grjabov levetette kabátját, mellényét, leült a homokba és cipőjét kezdte gombolni. — Hallod, te Iván Kuzmics — mondta a marsall, miközben nagyot röhögött markába — ez mégsem járja. Alávalóság, disznóság ez. — Én nem mondtam neki, hogy ne tanuljon meg oroszul. Legalább tanul belőle. Jó példa lesz ez a külföldieknek is. Levetette cipőjét, nadrágját, legombolta fehérneműjét s egyszerre ott állt pucéran a horgászó miss oldalán. Oktov hasát fogta nevettében. Az angol nő meg csak pislogott, rángatta a szemöldökét. Sárga arcán átfutott a gőgös lenézés, a megvetés. — Le kell ülnöm — mondta Grjabov s csapkodta a fenekét. — Mondd kérlek. Fedor Andrejics, mitől jön a pattanás nyáron az ember mellére? — Ugyan, mássz már be a vízbe, vagy takaródz be valamivel, te szörnyeteg. — Még ha zavarba jönne ez a bestia — mondta Grjabov. Lebukott nyakig a vízbe. — Nézd, hogy mozog a szemöldöke. Nem megy el, nem fordul el. Fölötte áll ez a tömegnek ... Embernek sem tekint minket, he-he-he-he! Térdig állt a vízbe, kiegyenesedett roppant alakjával és intett a szemével: — Nem Anglia ez neki, kérlek alássan. Miss Tvájsz gilisztát váltott, ásított, kivette a horgot. Oktov elfordult. Közben Grjabov szuszogva kimászott a vízből, leült a miss mellé és fogta a horgot, szuszogva, mint azelőtt. Chekon 90 éve, hogy Csehov, a nagy orosz humanista író született.. Az egész haladó világ nagy szeretettel gondol arra az írózsenire, aki már a maga korában annyira gyűlölte a kapitalizmus rothadó világát, aki olyan szenvedélyes álmokat szőtt arról az új világról, amikor győzni fog az igazság éz új hajnal fénye ragyogja be a földet. Csehov neve ezért olyan drága a szovjet nép előtt. Sztálin pedig Csehov nevét együtt említette Puskin, Tolsztoj és Gorkij halhatatlan nevével. Csehov a világ egyik legnagyobb novella- és drámaírója. Műveiben a haladó emberiség nemes vágyait, törekvéseit örökített

e meg. Valaha rövidlátó kritikusok pesszimista írónak minősítették, de Maxim Gorkij még Csehov életében így írt róla: „Csehov minden új elbeszélése, mélyenszántó, értékes és a nekünk szükséges hangot, a vidámság és az életszeretet hangját erősíti." • Csehov művészetének alapmotívuma: a harc, az ember felszabadításáért — minden ellen, ami csökkenti az emberi méltóságot. Ezért volt Csehov elsősorban szatirikus író, ezért leplezte le kíméletlenül mindazt, ami ostoba és torz és ami fékezte a haladást. Csehovnál éppen a teljesértékű emberi jellem iránti szeretet keltett engesztelhetetlen gyűlöletet az élősdiek és ostobák ellen, akik jelenlétükkel elcsúfítják a földet. Csehov a szatirikus — ostorozta mindazt, ami megbotránkoztatta Csehovot — a humanistát. A nép kimeríthetetlen alkotó erejébe vetett hite tette lehetővé, hogy a fekete reakció legsötétebb éveiben is optimista maradt. Szilárdan hitte, hogy a régi burzsoá-feudális Oroszország elpusztult és helyébe egy új, átalakult ország lép. Mint az orosz társadalmi élet alapos ismerője és jószemű megfigyelője, észrevette az első jeleket, a közeledő forradalmi vihar előszelét. Kedvenc hőseivel együtt biztos volt abban, hogy Oroszország „hatalmas győzelem előestéjén" áll és velük együtt álmodozott arról, hogy megéri, maga is résztvesz ebben az új, örömteli életben. Sajnos, nem érte meg az új, örömteli életet, 1904-ben meghalt. De álmai valóra váltak. A hatalmas győzelem bekövetkezett. A győzelmes szocializmus országában a szovjet emberek új, örömteli életet élnek. A nép Lenin és Sztálin pártjának vezetésével győzelmesen építi a kommunista társadalmat. Csehov élettel teli művei mélyen foglalkoztatják a modern olvasót. Könyvei a művészi forma tökéletességével, lelkességükkel és mély emberi tartalmukkal indítanak meg. JCteitt it i ctí u telelünk. A. ZÁPOTOCKÝ i ÚJ. HARCOSOK SORAKOZÓJA I. A CSÁSZÁR ORSZÁGÚTJÁN. A tejeskocsi. Ezernyolcszáznyolcvannégyet írtak. Esteledett. Az országúton, amely Prágából, Dejvicén, Sárkán, Generalkán és Horomericén át vezet, szekér döcögött. A két erős, jóltáplált ló, a szekeret fedő szép ponyva és az egész felszerelés elárulta a szekér rendeltetését és tulajdonosát. A császári nagybirtok tejeskocsija volt ez. Kolcsból, Szlatinából, Zvolenevesből, Brodecből és egyébünnen naponta indultak el ezek a faputtonyokkal megrakott szekerek Prága felé. Tejjel látták el a cseh fővárost. A szekerek már éjféltájban elindultak az uradalomból, hogy reggeli öt órakor Prágában szétosszák szállítmányukat a vevők között. Ezek az akkori prágai tejkimérések voltak, amelyek nagyobbrészt a régi kisoldali* és óvárosi magánházak kapualjaiban helyezkedtek el. Miután a tejet szétosztották, a tejesemberek (ahogyan a falusiak e szekerek kocsisait nevezték), prágai csapszékekben telepedtek le, az óvárosi Stuparfvendéglôben, a kisoldali Üj-vendéglőben és egyebütt. Abrakot adtak a lovaknak, elintézték az ügyes'bajos dolgaikat, amelyekkel az útjukba eső falvak szatócsai és parasztjai bízták meg őket, összeszedték a tejkimérésekben az üres putto* Kisoldal (Malá strana) Prágának a Moldva-folyó jobbpartján fekvő régi, történelmi nevezetességű városrésze volt. (A ford.) nyokat és délután elindultak hazafelé. Késő este érkeztek vissza az uradalomba, kicserélték a lovakat, átvették az új szállítmányt, a tejjel telt puttonyokat és éjféltájban ismét elindultak Prága felé. így ment ez, vasárnap kivételével, napról napra. Szundikáltak a bakon, gyakran bebújtak a kocsi belsejébe, a ponyva alá, ahol a szalmán, a puttonyok között oly jól lehetett aludni. Gépkocsik akkor még nem voltak és a jóindulatú, komoly lovak nemcsak az utat ismerték, hanem az összes megállókat is. Nem kellett attól tartarii, hogy balesetet okoznak, vagy elfelejtenek megállni ott, ahol erre szükség volt. De térjünk vissza jármüvünkhöz. A császári nagybirtok ismert tejeskocsijainak egyike ez. A kocsirúd végén pislákoló kis petróleumlámpa himbálódzik. A szekeret két erős, barna ló vontatja, az egyiknek kis fehér folt van a homlokán. A lovak egyenletes, nehéz léptekkel baktatnak a sáros országúton. Nyomukban, a szekér alatt, kutya üget. Fajtája bizonytalan és pedigré" je nincs. Amolyan egyszerű falusi eb, amelyet Bodrinak vagy Picinek szoktak nevezni. A tejeskocsis a bakon szundikál. Báránybörbundát visel, amely teljesen elfedi a szekér belsejébe vezető nyílást. Ezért nehéz kívülről ellenőrizni, mi van a kocsiban, a ponyva alatt. E pillanatban sem lehet megállapítani, hogy az üres tejesputtonyokon kívül, mi minden rejtőzik a szekér mélyén. A puttonyok a tejeskocsi nélkülözhetetlen tartozékai. A fehér ponyva úgy borul, a szekés fölé, mint valami templomi kupola. A szekér jobb oldalán bádogtáblán ez a felírás olvasható: „Csász. és kir. nagybirtok, Szlatina". A tejesember tehát nem lehet más, mint a szlatinai Juránek. A barátságtalan novemberi délután fokról-fokra hűvös és ködös estévé sötétedik. A sáros országút reménytelenül kígyózik a távolban. A lovak egyenletes, kimért léptekkel baktatnak. A szekér zörög a kavicsokon. Jobboldalt épület tűnik fel. „Vendéglő a Fekete Ökörhöz", — hirdeti nagybüszkén a cégér. A lovak gépiesen letérnek az országútról a fogadó előtti térségre és megállnak. A kutya csaholni kezd. A bakon ülő Juránek felveti lehorgasztott fejét, szétnéz, a kocsi belseje felé fordul, egy darabig keresgél a puttonyok közötti szalmában, kihúz egy csomagot, lassan lemászik a kocsiról és a fogadó felé indul. Az ajtónyíláson kiszűrődik a petróleumlámpa fénye. A lovak kelletlenül hunyorognak. — Jó estét! — köszönti Juránek a fogadóst és a csomagot a söntés pultjára teszi. A korcsmáros félrebillenti bársonysipkáját, amelynek tetején selyembojt díszeleg. Ezzel válaszol a köszöntésre, egy pillantást vet a csomagra és megkérdi: — Mennyit hoztál? — Egy forintért vettem! — Hangzik a válasz. A korcsmáros ezüstforintost dob a .söntés pultjára. Ez az ára az egész füzérre való prágai szafaládénak, amelyet a tejesember hozott. — Tisztán? — hangzik most tömören a második kérdés. — Búmmal! — m a tejesember nem kevésbbé tömör válasza. A korcsmáros rumot tölt a gabonapálinkába és a pultra állítja a poharat. — Járka, soká fecsegtek még? — kérdi most valaki a söntés szegletéből, ahol az egyik asztalnál két férfi ül egymással szemben. Juránek lassan odafordul. A pálinkáspoharat kezében tartja. Óvatosan emeli szájához, nehogy kicseppenjen belőle valami. A poharat a korcsmáros színültik töltötte. Juránek szemügyre részi az asztalnál ülő férfiakat a aztán vontatottan így szól: — No, nézd csak, kit lát itt az ember?! Egészségetekre, kupecek! Hátraveti a fejét és a pohár tartalma eltűnik gégéjében. Elégedetten nyalogatja szájaszélét, mosolyogva hunyorít apró disznószemeivel, kabátja ujjával megtörli nedves bajuszát, a poharat a pultra állítja és az ajtó felé fordulva, odaveti: ^Folytatjuk.)