Uj Szó, 1950. február (3. évfolyam, 27-50.szám)

1950-02-23 / 46. szám, csütörtök

u J SI© kiállítás Bratislavában 4 SAS ANDOR: ' DaumierA Skupina výtvarných umelcov 29. augusta Hviezdoslav-téri új helyiségében január 31-töl február 25-ig Honoré Daumier (1808—1879) mintegy 110 litográfiája van kiállítva. Ha a név kötelez, akkor az a művészcsoport, amely elnevezéséül a szlovák nemzeti felkelés kezdetének, 1944 augusztus 29-ének nevezetes dátumát választotta, valóban hü maradt nehéz akkor, amidőn Daumiernek, a forradalmi szellemű nagy francia realistának müveiből válogatott sorozatot vitt a közönség elé. Daumier hosszú életpályája alatt három társadalmi rendszer bukását látta 1830-ban, 1848-ban és 1871-ben. 1830-ban a júliusi forradalom kispolgári és proletár élcsapatával elsöpri a szent szövetség által uralomra segített fekete arisztokratizmust, hogy ezt kövesse a zavartalan polgári tókehalmozásnak első igazi korszaka, Lajos Fülöp polgárkirálysága, melyben az uralkodó jogar helyett esernyőt forgat a kezében. 1848 februárjában a proletariátus rohama megdönti Lajos Fülöp rendszerét, hogy azután III. Napoleon a munkásság 48-as törekvéseinek vérbefojtása után a nagytökével összeölelkező kalandor imperializmust tegye Franciaország urává, egészen az 1871-es összeomlásig. Daumier 4000 litográfiával kíséri végig a francia társadalom életét négy évtizeden át, 1830-tól 1871-ig. E társadalomábrázolás, mint egész, csak Daumier nagy regényíró kortársának, Balsacnak regénysorozatához, az Emberi Színjátékhoz fogható. Vagy inkább Cervantes művészi munkásságához, akinek félszeg lovagját és esetlen fegyverhordozóját, Don Quichote-t és Sancho Panzát sokszor festi és rajzolja Daumier. Ahogyan Cervantes a feudális és lovagi társadalomról szőtt hamis ábrándokat széttépi s a vulgáris szemlélet helyett a valóságos viszonyok szatirikus rajzát nyújtja, ugyanígy tesz Daumier a maga korának önelégült polgári vüágával. Daumiert a Don Quichote-téma azért érdekelte, mert az általa ábrázolt felfuvalkodott polgári típusok hasonló művészi és társadalomkritikai szemléletből születtek, mint a Don Quihote-regény. Daumier realista, de nem abban az elmosódó értelemben, amely szerint minden művészetben, amely az életet ábrázolja, van reális elem, hanem a mélyretekintő, hibákat felfedő és a társadalom igazi feladataira utaló ábrázolás értelmében, tehát szocialista értelemben. Ez a nagy művész hosszú évtizedeken át olyan ütemben és lázban élte és rajzolta kortásait s azoknak napjait, mint a krónikás újságírás. A művészettörténet legtermékenyebb és legfáradhatatlanabb alkotóinak egyike. Azt mondták és irták ro.a, hogy realista létére sem dolgozott modell után, hanem emlékezetből. E megállapítást korrigálni kell. ö is modell után dolgozott, de nem kellett a modellnek előtte s neki a modell mellett ülnie, szeme egyetlen rebbenéssel felvételezte az érdekes személyt, felszívta annak képét, lényegét, mivoltát. Daumier számára az ő modelljei saját emlékezetében ültek s ábrázolása nem is volt felszínes másolás, hanem a testi és szellemi sajátságok esszenciájának leszűrése. Nagyszerű szeme volt Daumiernek, csodálatosan lendül és formálódik keze alatt a rajzvonal, művészete nem pusztán formális öncél, nem elvont látás, tekintete a szociális életre irányul, bírál és kipellengérez. A látszat az, mintha szatírájával csupán nevettetni akarna. Többet akar, az igazságot akarja felmutatni. Az elnyomottak, a kizsákmányoltak, a munkában kifárasztottak igazságát. És az önző élősködés megbélyegzését. Nem a társadalom úgynevezett napfényes oldala felé irányul figyelme. A nem munkával szerzett jólét csillogása, a semmittevésben burjánzó ledér erotika teljesen hiányzik müvéből. Balsac grandiózus szociális körképén — gondoljunk csak a kurtizánokról írt könyvének címére — a ragyogás és a nyomorúság képei váltogatják egymást, Daumiernél a kispolgári szürke hétköznap és a dolgozók küzködése dominál. A bratislavai kiállításon képviselve van Daumier tiltakozása a politikai bűnök ellen 1830 és 1835 között, így a „Transnonain utca, 1834 április 15" elnevezésű bemutatja annak a vérfürdőnek egy részletét, melyet Lajos Fülöp katonasága e napon Párizs egyik munkásnegyedében rendezett. A proletár lakás padlóján hevernek holtan három nemzedék hozzátartozói: a kisgyerek, az apa, az anya és a nagyapa. Akik túlélték e vérengzést, azok bíróság elé kerültek, amint egy másik litográfia megörökítette. A fogdmegek bíró elé taszigálnak egy bekötött szájú férfit s a bíró rákiált: Beszéljen, védje magát, szabadon teheti! E kép hátterében kis jelenet: a hóhér egy elítélt lefejezésére készül és a hóhéron — bírói talár van! Mi mindent mond el az akkori igazságszolgáltatásról e részlet. Nem a polgári szalonok számára dolgozott Daumier, nem hízelgett a törvényhozásban ülő és döntő befolyású kapitalistáknak sem, gyülekezetüket törvényhozó központ helyett törvényhozó hasnak nevezi (francia szójátékkal: centre législatif — ventre législatif). Látjuk a kiállításon a törvényhozás kapitalista formájának ezt a megdöbbentő ábrázolását is. A pohos, hasas törvényhozók a töke önző telhetetlenségét jelképezik. 1835-ben olyan francia sajtótörvényt hoznak, mely a politikai vonatkozású rajzok közzétételét lehetetlenné tette, ezután általános társadalmi szatírára tért át Daumier. 1848 eseményei újra fellángoltatják forradalmi tüzét s III. Napoleon mesterkedései a népi demokrácia erőszakos elfojtására keserű gúnytól izzó rajzokra inspirálják. Mint tizenötéves fiú kifutó volt egy ügyvédi irodában s közben megismerte a bíróságok életét: az ügyészeket, védőket, bírákat, vádlottakat, elítélteket, bűnösöket és ártatlanul elítélteket. Ilyen tárgyú rajzaiból a kiállítás teljes sorozatot mutat be. Látjuk ezenkívül a kispolgári házi és házon kívüli élet különböző részleteit, a kispolgár viselkedését színházban, képtárlatokon, a klasszikus és a modern művészet alkotásaival szemben. A szatirikus bírálat azonban elnémul, mikor hajóvontató munkást, mosónőket, hajléktalan vándorokat, barrikádokon küzdőket, szegény vásári komédiás bohémeket vesz ónja alá. Szobrászi erő lakott Daumierben, ezt felismerte Balsac, amikor egyszer azt mondta róla: Ebben a fickóban Michel Angelóból rejtőzik valami. Mint a test nagy ismerője, meglátja a fizikai munka monumentalitását s szobrászi érzéke politikai támadásait is előmozdítja, mert pél1950 február 23 dául Lajos Fülöpöt háttal állva is úgy tudta ábrázolni, hogy testisége után mindenki felismerte. Bár mindig újságnak robotolt, rajzolt, fényes szellemi környzetben élt. Megörökítette a zenszerzö Berlioz, a költő Baudelaire és a festő Corot és Th. Rousseau arcképét. Egy izzó alkotóerejü élet — Daumier minden alkotásán rajta van az egyéni bélyeg s 4000 litográfiája, 1000 fametszete és több száz festménye között nincs selejt — nem hozott neki annyit, hogy halála után anyagi hagyatéka temetésének költségeit fedezte volna. Petőfi a zseniális zenész Rózsavölgyiről mondja, hogy hegedű és koldusbot maradt utána s Daumierről el lehet mondani, hogy ecset és koldusbot volt a hagyatéka. E tény megerősíti ítéletét a kispolgári világ képtelenségéről megbecsülni a zigazi művészi alkotásokat. Daumierről említeni szokták, hogy autodidakta volt s nemcsak neki nem volt mestere, hanem tanítványokat sem nevelt. Ez lehet igaz művészeti téren, de társadalmilag nem helytálló. Kortársai közül a felszínesek csak a megnevettetöt látták benne, de a vele egykorú nemzedék legjobbjai és a következő generációk tőle tanultak meg nem alkuvó politikai és szociális szemléletet s a ma élőket is dialektikai edzésben részesítik Daumier rajzai, arra képesítik őket, hogy tisztán lássák a társadalom eddigi megrögzött hibáit s leküzdésükre minden erejüket megfeszítsék. Eszünkbe jut Daumiernak egyik ragyogó festménye, az „1848" nevü. A forradalmat ábrázoló hatalmas nőalak trónusról néz szét, jobbjában a francia trikolor, emlőin két reneszánsz-izomzatú gyermek csüng, egy harmadik lábánál ül és olvas. A forradalom emlőin és tején nő fel egy új nemzedék — ezt hirdeti Daumier szóbanforgó remeke, rajzainak ezrei, közöttük azok, melyeket az „Augusztus 29-e" művészcsoport kiállításán láthattunk. • Az utóbbi idők magyar színdarabjait készül megjelentetni a budaipesti Athenaeunrkönyvkiadó. A félvászonkötéses sorozat első három kötete: Mándi Éva „Hétköznapok hősei", Barabás Tibor „Jakubinusok" és Szabó Pál e héten bemutatásra kerülő „Nyári zápor" c. darabja lesz. • A magyar költők és írók művei a szovjet hatalom éveiben 3,360.000 példányban jelentek meg a Szovjetunióban. A szovjet olvasók 22 magyar író és költő müveivel ismerkedtek meg. E müveket a Szovjetúnió több nemzetiségének nyelvére is lefordították: az ukrán, bjelorussz, gruz és tatár olvasók saját anyanyelvükön olvashatják a legkiválóbb magyar írók alkotásait. A mult évben Petőfi költeményei orósz, ukrán és gruz nyelven tizenegy kiadásban jelentek meg. Rendkívül népszerű a szovjet olvasók körébene Illés Béla Kárpáti rapszódiája és Zalka Máté Doberdo című könyve. Honoré Daumier: Politikai per tárgyalása. (A bíró a vádlotthoz: „Beszéljen, védje magát, szabadon teheti!") A. ZÁPOTOCKÝ 2

0 ÚJ HARCOSOK SORAKOZÓJA Fordította: VOZARl DEZSŐ Dr. Podlipny védő felolvasott egy levelet, amelyben Trnková megírta kedvesének, hogy a vendéglős felfedezte a lopást. A pincérnő a levélben fogadkozott, hogy bosszút áll Jaroueseken, feljelenti, amiért tűri a szocialisták gyűlésezését a vendéglőjében. Mindez azonban a legcsekélyebb hatással sem volt a bíró úrra, aki a védő szavai után szenvtelenül hozzám fordult és így szólt: — Rézler vádlott, van valami megjegyzése a tanúk vallomásával kapcsolatban? A dühtől alig tudtam türtőztetni magam s ezért jobbnak láttam, ha hallgatok. Újabb tanút szólítottak elő, egy toprongyos alakot, aki mosogatóhomokkal kereskedett és akinek az elnök megmutatta a bűnjelet, a „pokolgépet" s megkérdezte tőle: — Ismeri ezt? — Persze, hogy ismerem, nagyságos uraim. A bíróság elnöke jónak látta, hogy elmesélje a pokolgép egész történetét. Elmondta, hogy a szerkezet feltalálója, egy amerikai szélhámos után Thomas-órának nevezik. Ez a Thomas nagy összegre biztosította kereskedelmi hajóit és amikor azok kifutottak a tengerre, a rajtuk elrejtett pokolgép felrobbant. A gaztettnek akkor jöttek nyomára, amikor Thomas egyik hajója 24 órával tovább vesztegelt a kikötőben, mint tervbe vették, úgyhogy a robbanás már a kikötőben megtörtént. Amikor a hajó roncsait átvizsgálták, megállapították, hogy Thomas hajóján a, ládákban, a feltüntetett árucikkek helyett, közönséges kövek voltak. A bíróság elnöke e hosz" szú bevezetés után a tanúhoz fordult: — És most, tanú úr, mondja el, hogy jutott magához a pokolgép? — Bocsánatot kérek, nagyságos uraim. A magunkfajta embernek korán kell felkelnie és azon az emlékezetes napon is már hajnaü 2 órakor ott voltam a Moldva partján. A Palacký-híd közelében kezdtem kiemelni a homokot, teleraktam csónakomat, már indulni is akartam a part felé és akkor... bocsánatot kérek, nagyságos uraim, mintha a mennykő csapott volna belém. Reszkettem, mint a kocsonya s kis híja, hogy az egész tákolmányt vissza nem dobtam a folyóba. De megembereltem magam, kezembe vettem a szerkezetet és mindjárt arra gondoltam, hogy ezt biztosan azok a fránya szocialisták hajították a vízbe, akik legszívesebben levegőbe röpítenék szép hídjainkat és aztán kereket oldanának. A szerkezetet átadtam a rendőr úrnak. Dr. Podlipný védő a következő kérdéssel fordult a tanúhoz: — Tanú úr, ön nyomban felismerte, hogy veszedelmes dolog van a kezében? — Felismertem, nagyságos úr, már hogyne ismertem volna fel. — Ez igazán különös. Én az amerikai Thomas"ügy leleplezése után egy folyóiratban olvastam a pokolgépről, de ha valahol a folyóparton találnék ilyesmit, eszembe sem jutna, hogy megijedjek tőle, és különösen az első pillantásra nem. Az az érzésem, hogy maga tudta, hol mit kell találnia. — Tiltakozom a védő úr gyanúsításai ellen! — kiáltotta az államügyész. A bíróság elnöke újra hozzám fordult: — Vádlott, ön alaposan gyanúsítható azzal, hogy ezt a pokolgépet a Moldva vizébe dobta. Alighanem máshol akarta elhelyezni, de miután gyanút keltett, nem hajthatta végre szándékát és igyekezett a szerkezettől megszabadulni. Legalább is ezt állítja a vádirat. Mit tud ezzel kapcsolatban védelmére felhozni?. — Csak azt, hogy ezt a tárgyat életemben először látom s remélem utoljára is. — Mit akar ezzel mondani? — Semmi egyebet, nagytekintetű bíróság, csak azt, hogy ez a tárgy soha életemben nem volt a kezemben és éppen ezért nem is dobhattam sehová. — Hívják be Krhounek detektív urat! Krhounek' úr, ismeri a vádlottat? — Ismerem, ez Rézler úr Kosiréből. — Mióta ismeri? — Hosszú évek óta., már gyerekkoromban ismertem. — Akkor talán tudna bővebbet mondani róla? — Amíg Rézler a Porges-féle gyárban dolgozott, rendesen viselkedett. Bérét odaadta szüleinek. Fiatalkorában semmi rosszat nem követett el. Később azonban már nem barátkozott a hozzá hasonló fiatalemberekkel, hanem olyanokkal, akiket a hatóságok mint felforgatókat ismertek, ö volt az pl., aki mindent elkövetett, hogy Smichovban önálló olvasóterem létesüljön. Gyakran nyomon követtük és megállapítottuk, hogy ha be' ment Prágába, mindig szocialistákkal jött össze. — Látta Prágában Rézlert július közepe táján? — Igen gyakran láttam, Prágában azt a vendéglőt kereste fel, ahol a szociáldemokraták találkoztak. — Nem emlékszik arra, hogy Rézlert a Palackýhídon nyomon követte volna? — Akkor egy férfit követtem, aki gyanúsnak tűnt... — Nem figyelte meg, hogy az a férfi bedobott valamit a Moldvába? Nem ismerte fel abban a férfiban a vádlottat. — Éjfél után egy óra volt már, a lámpák nagyrészét eloltották és elég messzire is voltam az illetőtől, úgyhogy teljes biztonsággal nem állíthatóim, hogy az a férfi a vádlott volt. — A jegyzőkönyv felvételekor azt állította, hogy a "férfi, akit nyomon követett, alacsony termetű volt s így valószínű, hogy azonos a vádlottaL {Folytatjuk.}