Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-01 / 1. szám, újév

ÜJSZ0 NAGY LAJOSI ^jzállás egy éjszakám Mariska lépett be a konyhába. Az anyja alig tudta fellobbanó dühét leplezni, mikor a lányt meglátta Három hónapja volt náluk utoljára Mariska, akiről már régóta azt hitte, hogy a fia szeretője. Három hónappal ezelőtt egyszerre megszűntek az esti látogatások s az anya megkönnyebbült. Nincs már baj — gondolta —, bizonyára összeveszett a fia meg az a lány. Valósággal megfiatalodott az anya a boldogságtól az utolsó hónapok alatt. Szinte beleszépült a gondolatba, hogy megint az övé, egyedül az anyjáé a Feri gyerek. Majd ha megházasodik — az mégis más Volt is a fiún mit félteni. Ügyes munkás, szorgalmas, rendes, jól keres, nem kocsmázza el szombat este a hetibérét. Igaz, hogy kicsit mogorva, meg egyre azokat az átkozott könyveket bújja. Kisebb, nagyobb könyvek, meg füzetek, Isten tudja, mi lehet bennük, mert 6 nem tud olvasni, de nem lehetnek becsületes könyvek, mert a fiú mindig gondosan elrakja s elzárja őket. Azután, hol ez jön hozzá, hol az, az egyik hoz, a másik visz ilyen könyveket, iratokat, pedig jobb lenne, ha Feri az ilyen emberekkel nem is állna szóba, mert némelyik már három esztendő óta munka nélkül csavarog. Ez a lány is, de szüntelenül ezekkel a könyvekkel jön, meg megy, azokról beszél — emiatt sem állhatja. Néha órákig elbeszélgetnek ezekről az írásokról, az ember szinte azt hiszi, hogy csak őt akarják lóvá tenni. Mert hát mégis, minek lenne együtt egy férfi egy lánnyal annyiszor? Hogy mit beszélnek, azt sehogy sem lehet érteni. Sokszor mintha nem is magyarul beszélnének, csupa olyan szót mondanak. De azért 6 sejt valamit, mert itt is, ott is hallani, hogy ez vagy az bajba került, meg néha valamelyik szomszéd az újságból is felolvas. Már mondta a Ferinek nem egyszer: — Hallod-e! Nehogy aztán te is valami veszettségbe belekevereredj. Legyen eszed, annyit mondhatok. Mert seztán ha kiesel a keresetből, akkor én mehetek oda, ah«l a part szakad. Olyankor a fiú nevetett s megnyugtatta a

x anyját: ->— Nem kell énrám vigyázni, mama. És olyan nyugodt volt, olyan szépen nézett rá, hogy hinni kellett neki. A szobába vezető ajtó nyitva állt, mert csak a konyhában égett a tűz, hadd menjen be egy kis meleg. A fiú a szobában az asztalnál ült és olvasott. Amint feleszmélt a könyvből s látta, hogy ki érkezett, örömujjongással ugrott fel: — Hát megjött? Egymáshoz siettek, kezet fogtak. — Hogy örül neki! — szinte fordult egyet a konyha az özveggyel, aki alig köszönt vissza Mariskának A lány megállt a szobában, közel az ajtóhoz Csak úgy csurgott róla a víz. Ruhája csatakos volt. Haja csapzottan hullott a homlokába. Esőcseppek gördültek végig sovány, szeplős arcán. — Nemhogy kinn rázná le magát •— gyűlölködött az özvegy. Kémlelő pillantásokat vetett a lányra: — Még csak nem is szép! És milyen nyiszlett. Biztos, hogy hektikás. A tűzhelyhez lépett, sírni szeretett volna, miközben lélektelenül kevergette a vacrťirát. — Üljön má,r le — unszolta a férfi Mariskát. — Uíjön le és meséljen A lány mosolygott és hallgatott. Az asszony fülelt, megint csak belesett a szobába s látta, hogy a lány feléje int a szemével. — Nem akar beszélni előttem — állapította meg az özvegy. — Útjukban vagyok Talán el is mehetnék. A saját lakásomból. így vagyunk. Férfi és lány közel hajolva egymáshoz, halkan beszélgettek. A vacsora elkészült, az anya bement a szobába, hogy megterítse az asztalt. A fiatalok elhallgattak Az anya eddig csak annyit hallott, hogy a lány reggel jött ki. Jött ki, valahonnan — csak kórház lehetett. És hogy elhallgattak! — Terítsen Mariskának is! — mondta a férfi. — Nem! — akarta kiáltani az anya. De elhallgatta a szót Azután nem ellenkezett, az egész asztalt leborította terítővel s Mariska elé is t

ett tányért, kést és villát. Bevitte az ételt, lucskos káposztát, kiosztotta, vett magának, de viszszatipegett a konyhába, megállt a tűzhely mellett s ott kezdett enni. Húst csak a fiának adott A férfi nem szólt semmit, talán nem is vette ezt észre; kettészelte a tányérján levő húst, a nagyobbik darabot átnyújtotta az asztal felett a lánynak. — Vagy valami más lenne, nem kórház? — nyugtalankodott az anya. De nem is merte tovább gondolni. — Ezek jóban vannak, szentbizonyos. Az persze nem jutna a fia eszébe, hogy az anyjának adjon egy falat húst. — A termelt javak kollektív elosztása! — tréfálkozott a férfi. A fiatalok jóízűen nevettek. Az anya már azt is föltételezte, hogy őt nevetik ki. Még azt sem mondják, üljek le az asztalhoz. Csaknem könny buggyant ki az anya szeméből. Mosok, főzök, takarítok rá; rendben tartom. Majd kikaparna még a föld alól is. ha mocskos lesz ez a. .. némber. Mert most is milyen loncos. Pedig még lány. Vacsora után újra egymásba merülve beszélgettek, férfi és lány. Közben az anya leszedte az asztalt, hol kiment a konyhába, hol visszatért a szobába, zaj nélkül lépdelt, vigyázva rakta le odakünn az edényt, szeretett volna néhány mondatot elfogni, bizonyosságot akart. De mintha csak összebeszéltek volna a fiatalok, az elvetemültek, hogy őt boszszantsák, semmit sem értett ki a szavaikból. Munkanélküliség — hát azt tudta; de hogy mit akarnak vele, mi közük hozzá, az csak nem derült ki. Tervgazdaság. Valami rendszer, valami bohó rendszer. Meg aztán abban a pillanatban nem tudta volna már utána mondani, hogy mi. A kollektív termelés Hogy azzal mít bajlódnak, ez már éppenséggel fölfoghatatlan Mert ez a sok könyv is megbolondítja az embert. Talán csak előtte affektál ez a nő, hogy ö milyen finom, mint egy úrikisasszony, aki mindenféle francia neveket mond. Csak őt nézik le, egy ilyen jött-ment. Na, hát ezt sohasem hitte volna a fiáról. A férfi közbevágott, mikor a lány beszélt: — Hogy el ne felejtsem, jöjjön be holnap a gyárba. Talán fölveszik a kikészítőbe. Kivételes szerencse lesz. — Jaj, nagyon jó lenne. Egy fillérem sincs. Olyan szegény vagyok igazán, mint a templom egere. — Kerüljük a vallásos hasonlatokat! — <*s mind a ketten újra kacagtak. — Aki akar dolgozni, annak mindig akad munkája! — jelentette ki váratlanul az anya. Mert már nem bírta ki a hallgatást, bele kellett avatkoznia a léha fecsegésb'e. — Ez már nagyon is elavult nézet! — legyintett a férfi kisé ingerülten. -Az anyának nem kellett több: — Az én nézetem neked sohasem jó Persze, mert én neked buta vagyok. A férfi csodálkozva, a lány riadtan bámult az anyára. — Én olyan műveletlen személy vagyok. Vén bolond. Aki csak dolgozzon, mint a cseléd, de fogja be a száját. Amit én mondok, az mindig rossz. — Hagyja ezt mama. Nincs értelme. — Nincs hát. Amit én csinálok, annak soha sincs értelme Ti azt hiszitek, hogy én vak vagyok. Hogy én nem látok semmit, hogy nekem nincs egy csöpp eszem sem. És már egyenesen a lány szemébe nézett. Férfi és lány megdöbbenve hallgattak. Egymásra néztek, csak bámultak. A férfi pillanatnyi ingerültsége már elszállt, e percben tanácstalan volt, nem is tudott volna mit szólni. A lány sápadtan nézett le a padlóra. — Ne lamentáljon a mama, inkább vesse meg az ágyat. — A fiú fölállt s föl alá járt a kis szobában. — Mariskának nincs lakása, ma itt fog aludni nálunk. Mintha szíven szúrták volna az anyát. Egész elerőtlenedve ellenkezett csak: — Nem mondanád meg, hol? Tudod, hogy csak két ágyunk van. A lány fölállt. Arca még sápadtabb lett. Olyan volt ázott, csapzott, szegényes ruhájában, mint egy halálát váró beteg madár. Az anya csak úgy oldalról végigmérte, ebben a percben meg tudta volna fojtani, olyan esett, olyan reménytelen volt s ezért annál inkább. — Én megyek — mondta, inkább sóhajtotta a lány. A férfi elkapta a kezét: — Ugyan! Dehogy megy. Hová menne? Áz éjszakában. Ebben a hidegben. Lehetetlenség. — De én megyek. — Nem maradhat éjeire hajlék nélkül. Hogy képzeli? Itt fog aludni. El van intézve. — Nem, nem. Én megyek. Maga elé meredt és remegve várta, marasztalja-e már az asszony. Ez a szörnyű asszony, akit most általában nem tudott még megérteni sem. — Mama, ne okoskodjon — fordult a fiú szelíden, de elhatározottan az anyjához. — Csak ágyazzon meg, Mariska elalszik a díványon is. — Nincs takaró! — maradt az anya engesztelhetetlen. — Hát legyen! — ordított föl a férfi: — Velem ne komiszkodjon! Teremtését annak a kötekedő természetének! Az anya riadtan kezdett ágyazni. Ilyennek még nem látta a fiát. Ilyen vadnak. És emiatt a nő miatt! — Nem kellett volna itt maradnom —

1 suttogta a lány. — Engedjen el. Elmegyek. — De igenis, itt kell maradnia. Hogy képzeli? Éppen én engedjem el magát, ki az éjszakába? Hidegbe, fagyba? Hisz' mindnyájunknak kutyakötelességünk egymást segíteni. Még el is pusztulhatna, pedig magára nekünk szükségünk van. Magának nem ls szabad elmennie, mert a maga élete nemcsak a magáé, a maga élete a miénk, az éhezőké és rongyosoké. Az anya új ámulatba esett. Tehát mégsem! Talán nem is a szeretője. Megkönnyebbült. De új félelem is futott át rajta. Fia szavait nem is érthette, csak homályos sejtelmei támadtak. Megvetette az egyik ágyat. A lánynak a dívánra ágyazott. A saját ágyát nem bontotta meg, majd ha elalszanak, 6 csak akkor fekszik le. Mégis különös, idegen lány, meg a fia, vele egy szobában. Ilyesmihez ő nincs hozzászokva. Nem lehet rajtuk eligazodni. Talán csak ravaszkodnak, hogy őt elámítsák. Tüntetni akart az ellenséges érzésével: amíg el nem alszanak, ő kinn marad a konyhában. A férfi fölajánlotta az ágyát a lánynak. Majd ő alszik a dívánon. — Nem, nem — ellenkezett a lány. — Magának nyugodtan kell aludnia. Aki gép mellett dolgozik, annak ki kell magát jól pihenni. Én úgyis aludtam eleget. Sóhajtott, de azután nevetett. — Lehetett ott aludni? — Lehetett. — Nem voltak férgek? — Ô, vannak. Nagyon sok van. De csak nyáron. — Fűtenek? —Alig. Hideg van. De éppen azért nincsenek férgek. Átkozottul unalmas. — Börtön! — állapította meg most már az anya. — Szent Isten, onnan jött. Mit véthetett? Elhallgattak Az anya már kinn mosogatott, törülgetett a konyhában. Csend volt a lakásban. A szobaajtót 1950 Újév az anya maga csukta be. Nem tudta, miért. De hirtelen heves küzdelem indult meg benne. Talán most! Elárulják, magukat és megtudja a bizonyosat. Lehajolt a kulcslyukhoz és lesett befelé. Mariska a dívánon ült snyugodt mozdulatokkal vetkőzött. A fiát nem látta Recsegett az ágy, már le is feküdt- Se egy csók se egy ölelés Az anya boldog volt. A lány bebújt a vékony takaró alá. Kihallatszottak a fia szavai: — Maga most haragszik az anyámra, úgy-e? De van is rá oka. Érthetetlen ez a kicsinyesség. Ez a gyűlölködés. A lány felelt: — Nem haragszom. Megértem őt. Gyűlöl engem, mert szereti magát és félti. Azt hiszi, hogy talán én viszem magammal a mi utunkra. A férfi tovább bosszankodott: — Nem akartam maga előtt gorombáskodni vele, de holnap megmondom neki a véleményemet. — Nem teszi helyesen, ha szól. A mi ügyünket úgysem magyarázhatja meg neki. Higyje el, semmi más ez, mint anyai szeretet. Talán én jobban értek ehhez, mint egy férfi, mint maga. Az anya meghatódott. Csaknem mosolygott. Szeretett volna rájuk nyitni, szerette volna megmondani, hogy már nem gyűlölködik, nem haragszik, már nyugodt. Hogy mást gondolt. Más az, ami őt bántotta, amibe ő nem tudna beletörődni. Milyen derék lány! Az anya életében először gondolt arra most, hogy milyen Jó lenne olvasni, valamit ismerni a sok könyv közül. De jaj, csak valami baj ne történjék. Milyen átkozott is ez a világ! Még tett-vett a konyhában, benn elcsöndesedtek, szó nem hallatszott ki többé. Mikor már semmi munkát nem talált, még jó ideig állt, magányosan, mozdulatlanul és gondolkodott. Azután lassan megnyitotta az ajtót, lábujjhegyen osont be a szobába. Fia is, a lány is aludtak, hallani lehetett a lélegzetükről. Sötét volt. Sötétben akart levetkőzni; szétbontota az ágyát. De aztán mégis felsrófolta a villanyt, megnézte az alvó lányt. Milyen szelíd az arca. És nem is olyan csúnya. összeszedte a lány székre terített vizes ruháit, kivitte a konyhába száradni, ott melegebb van. Fölvette a lány sáros félcipőjét: a talpa lyukas volt. —Szegényke! Vájjon van-e édesanyja? Fölemelte a saját dunnáját — milyen csacsi is egy férfi — s az alvó lányra terítette, ő meg betakaródzott a fia télikabátjával. 1935. Utolsó üzenet Néhány órával kivégzése előtt így írt Julién Hapiot: — Igen, büszke vagyok, ha visszatekintek a múltra, bíiszkô vagyok, hogy a mi dicső Pártunk útját követtem. Ez az a mult, amelyet a vichy-1 rendőrség pribékjei és a Gestapo hóhérai el akartak veiem áruitatni. Mintha a halál nem volna számomra sokkal könnyebb, mint az árulás! Ha ezek a gyalázatos elnyomók nem féltek kijelenteni nekem, hogy a kommunisták a legfőbb ellenségeik, kínzásaik csak megerősítették meggyőződésemet, hogy a kommunisták a felszabadító harc bajnokai. Es így írtak a többi Julién Haiot-ok, százan és ezren azok a szaadságharcosok, akik a Francia Kommunista Párt zászlaja alatt küzdöttek a náci barbárság ellen Milyen szörnyű nehéz volt a sorsuk a letartóztatott szabadsághősöknek és milyen emberfeletti akaraterővel álltak helyt: Paul Thierret például, így emlékezik meg kínjairól: — Kettőtől öt óráig három rendőrkopó váltogatta egymást, hogy egyszerre ketten verjenek. Egy husánggal kiverték a jobb szememet. Mindennek ellenére egy szót sem tudtak kicsikarni belőlem... Thierret inkább meghalt, de hazája szabadságát és az emberiség haladását nem árulta el. Paul Champín, a huszonegyéves kommunista, miután leírja kínzóinak állati kedvetlenségét, fölkiált. — A Marseillaiset és az Internacionalet énekelve indu'ok maid a bitó alá. Szívem tele lesz örömmel, mert tudom, hogy a teuton hordák mep-hátrá'nak a nagyszerű Vörös Hadsereg csapásai alatt, mert látom országunk ellenállását és azt, hogy pártom erősebb, mint valaha. Es hozzáteszi: — Ne sirassatok minket! Emeljétek mind magasabbra a harcok zászlaját! Mi adta az erőt ezeknek a hősöknek? A haladásba vetett hit. Hazájuk szeretete. Az elnyomók szenvedélyes gyííiölete. A marxizmus-leninizmus tanítása. Lenin és Stálin példáia. Nagymultú hazájuk dicső pártjának, a Francia Kommunista Pártnak akarata. Az a mesrcyŐ7Ődés, hocrv srvalázat az élet a nácik és a velük cimboráló tőkések iármában. Dicsőségük nem múlhat el soha. HORVÁTH LÁSZLÓ: i^Coöács i^Cala számadása Mint fekete felhő közelgett az éj, S az alacsony házak felett elomlott lágyan, Alig érintve a kéményeket, bársonyos és mély. Mint egy nagy kalap. Év végét írtak a naptárban. Meleg szobában, villany fénye mellett. Kovács Kata ír. S a papíron rovás, rovás, Mellé sorakozik. A toll hegye serceg, S az emlékekből összegyűl a számadás. Am-kor a szabadság eljött és dolgozni kezdteir Üresen kongtak a termek és a lyukas falak Között serényen folytak a szálak kezemben, Mert bíztam a jövőben és láttam az utat. Nehéz idők voltak, vasárnap falura jártam, Mert üre

s gyomorral dolgozni nem lehet, A kulák csak ruháért adott és vártam. Mert tudtam, ez sokáig nem mehet. Nem is ment sokáig és jöttek lázas napok Az üzemben puskákat osztottak széjjel Karomra tűztem én is a vörös szalagot És mentem Apátfalu munkásseregével. Azután lassan minden jobbrafordult, A szárazságon győzött a szovjet kenyér, A munka vígan indult, a gyártás előremozdult, S a Párt ötéves tervet tűzött elénk. Mi tudtuk, ez mit jelent nekünk, Dolgozóknak és versenybe indult az üzem. Jobb lesz az élet, ha többet termelünk Én is megindultam a négy Rosszeren. Négy gépnél álltam egyedül. Kettő helyett Dolgoztam és a minőség ugyanaz maradt A jó öreg gépeken vörös zászló lengett S a lányok súgtak búgtak, akár a zörgő haraszt. Én meg? Üj, nagy és finom rádiót vettem, S új bútor áll most a szobámban, Két kitüntetés csillog a mellemen. Amit ott kaptam a prágai várban. Boldogan élek és erősen dolgozok, Fülemben cseng még Gottwald elvtárs szava. Üjév küszöbén is erre gondolok. Érted élek szocialista haza! Befejezi, az Írás felett mosolyog az arca Szeméből könnycsepp gördül hirtelen, | S elvonul előtte négy esztendő harca, | Sok nehéz győzelmes küzdelem. f A kis házak felett új dalt hord az éj, j Békét lehel az élet sztálini korszaka, | Apátfalun új év, új hajnala kél, Üj munkába kezd Kovács Kata.