Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-01 / 1. szám, újév

1950 Oj év iu sm t Ä telepen a részegeskedés megszűnt, de új baj ütötte fel a fejét: a kártyázás. Észrevetlük, hogy egyik-másik telepes ebédhez nem eszik kenyeret, a takarítást, vagy más kellemetlenebb munkát nem az végzi, aki éppen soros volna. — Miért te takarítsz itt ma és miért nem Ivanov? — ö kért meg rá. Az efféle „helyettesítés" kezdett sűrűn ismétlődni és már bizonyos csoportok is kialakultak ekörül. Egyre több lett azok száma, akik társaik javára „lemondtak" élelemajdagjukról. Gyermektelepen nincs nagyobb veszedelem a kártyázásnál. Kitépi a növendékeket a szükségletek normális körforgásából és mellékkeresetre kényszeríti, aminek egyetlen útja a lopás. Ezért siettem megindítani a hadjáratot ez újabb ellenség ellen. Egy élénk és energikus fiú, Ov csarenkó, aki már szépen beleélte magát a közösségbe, egyszer csak megszökött, nem tudtam nyomára jiutni Másnap véletlenül megpillantottam a városi ócskapiacon és akármennyire is rábeszéltem, nem akart visszatérni a telepre. Különben is rettenetes zavarban volt, mialatt velem beszélt. A kártyaadósság növendékeink körében beastiletügynek számított. A kártya adósság ki nem fizetése miatt nemcsak elverték az illettőt, hanem teljesen ki is közösítették. Aznap este a telepen kérdőre vontam a fiúkat: — Miért szökött meg Ovcsarenkó? — Honnan tudhatnánk? — Ti pedig tudjátok. Csönd. Még aznap éjjel, Kalina Iva" novicsot is segítségül híva, általános házkutatást tartottam a telepen. Megdöbbentet az eredmény: Némelyik telepesnél a párnája alatt, a ládájában, a zsebeiben, dobozaiban egész raktárra való cukrot találtunk. A leggazdagabb Burun volt. Ládájában, amit az én beleegyezésemmel ő maga fabrikált az asztalosműhelyben, vagy harminc font cukor volt. De a legfurcsább leletre Mityaginnál bukkantunk: a párnája alatt egy ócska báránybőrsapkába dugva ezüst- és rézpénzben valami ötven rubelt találtunk. Burun töredelmesen s nagyon lesújtva bevallotta: — A kártyán nyertem a cukrot — A gyerekektől? — Aha. Mityagin megtagadta a felvilágosítást. Jelentékeny ouktxrmennyiség, némi ruhanemű, pár kendő, kézitáska s efélék a lányok szobájából kerültek elő. Három lány volt a telepen. Ólja, Raisza és Maruszja. A lányok nem akarták bevallani, kié ez a sok holmi. Ólja és Maruszja sírt, Raisza konokul hallgatott. Mind a három lányt lakásfosztogatás miatt küldtek a telepre. Egyikük, ölja Voronova, valószínűleg véletlenül került ebbe a kellemetlen históriába — eféle véletlenek elég g> a koriak s kic cselédeknél. Maruszja Levcsenkó és Ra'sza Szokolova nagyon züllött, elhanyagolt állapotban ke* Részlet a nagy orosz nevelő pedagógia hőskölteményéből. A. MAKARENKO: RKOVAC rültek hozzánk, káromkodtak, részt vettek a fiúk részegeskedéseiben és kártyajátékukban, ami főként az ő szobájukban folyt. Manuszjának kibírhatatlanul hisztérikus természete volt, sértegette, sőt meg is verte társnőit, a fiúkkal szintén örökös hadilábon állt minden ostobaság miatt, önmagát „elveszett" embernek tartotta és minden figyelmeztetést és jó tanácsot ezzel hárított el: — Mit akar? Énnekem már úgyis minden mindegy. Raisza rémesen kövér, lusta, lompos és nevetséges lány volt, de egyáltalán nem buta és arány lag nem is tudatlan. Valamikor gimnáziumba is kezdett járni és a mi tanítónőink rá is beszélték, hogy készüljön elő a gyárüzemi iskolába való felvételre. Az apja cipészmester volt városunkban, mintegy két év előtt részegeskedés közben leszúrták, az anyja iszákos volt és koldult. Raisza állítása szerint ez nem is szülőanyja neki, ő lelencként került Szokolovékhoz, de a telepesek kinevették, hogy ezt Raisza csak kitalálta: — Legközelebb majd azt fogja hazudni, hogy a papája nagyherceg. Raisza és Maruszja a fiúkkal szemben rátartósan viselkedtek és bizonyos tiszteletben részesültek köztük, mint régi, tapasztalt vagánylányok. Mityágin és társai beavatták őket homályos ügyeik fontos részleteibe. Mityágin érkezésével a rovott" miultúak társasága és annak befolyása a telepen lényegesen megnövekedett. Mityágin tapasztalt, ügyes, eszes és merész tolvaj volt. S amellett hallatlanul szimpátikus is tudott lenni. Tizenhét éves lehetett, vagy talán még több is. Egészen különös ismertetőjele az volt, hogy szemöldöke sűrű galambősz csimbokból állt. Mint mesélte, ez az ismertetőjel nem egyszer gátolta is tevékenységében. S ennek ellenére soha eszébe sem jutott, hogy valami más foglalkozást is űzhetne, mint a tolvaj lást. A telepre érkezésének első napján már igen barátságosan elbeszélgetett velem este a szobámban: — Magáról sok jót beszélnek, Anton Szemjonovics. — Na és? — Ez derék dolog. A gyerekeknek mindenesetre könnyebb, hogy megszerették magát. — Szóval te is meg kell, hogy szeress. — Ugyan... én úgysem leszek itt sokáig. — Miért? — Minek? Úgyis csak tolvaj leszek én. — Le lehet arról szokni. — Lehet, de nem látom be, miért kellene leszoknom. — Te csak teszed magad ilyennek, Mityágin. — Dehogy, igazán nem. Mert lopni érdekes és mulatságos. Csakh így okosan kell csinálni, nem akárkinél. Rengeteg olyan aljas féreg van a világon, akiket az Isten is arra teremtett, hogy meglopjuk. Persze olyanok is va.mak, akiktől nem szabad lopni. — Ebben igazad van, — feleltem —, csak az a vicc, hogy nem annak gyűlik meg a baja, akit meglopnak, hanem azoknak, akik lopnak. — Mí bajuk lehet? — Hát: ha megszokod a tolvajéletet, elszoksz a munkától, mindent könnyen veszel, megszokod az italozást, lerongyolódól, csavargó vagy, semmi több. Aztán börtönbe jutsz s még ki tudja hová... — Mintha a börtönben nem emberek volnának! Sokan szaba" elótt. Hát én meg csak nézzem? Jobb, ha magamnak tartom. Na és el is vettem. Kár, hogy a mi telepünkön nincs hol eldugni Sohase hittem volna, hogy maga itt házkutatást rendez ... — Na jól van. Ezt a pénzt elveszem a telep céljaira. Mindjárt fel is vesszük erről a jegyzőkönyvet. Egyelőre nem rólad van szó. Beszéltem a növendékekkel a lopásról: — A kártyajátékot egyenesen y' SZTYEPÁN SCSIPÁCSOV: 1TÍAMAP Virradni kezdett s én észre se vettem. Felnéztem és már pitymallott felettem. Egy pillanat és elinalt az éjjel, Lila derengés ömlött szerteszéjjel. S a hajnal dobbant fel a horizontra. Győzelme vérszín zászlaját kibontva. Nap! üdv neked, hajnal nyomán j5vő te, Kit nagyapák álmodtak a jövőbe. E nap volt Marx és Engels szent reménye. Ök számítgatták, milyen lesz a fénye. Hogy hetvenegyben Párizs földje rengett, A lőporfüstben biztatón derengett Majd nemzedékek Bsvényét kiszabva, Állott Lenin s felmutatott a napba. Kronstadti ágyúk harsanyán üzentek, Az elcsigázott munkásregimentek Egy éjszakán át csak rohamra mentek. Hideg acélja volt a puskacsőnek, S álmatlanul ők csak egy álmot szőttek: Hogy jön már, jön a hajnal, az a tiszta, \ És kél az új nap, a szocialista. Egész világnak sorsa dőlt el egy nap. Ki ne tudná ma, mi volt az a tegnap. Hisz arany küszöbétől büszke ívvel A kommunizmus dicső útja ível, Amelyen Sztálin megy előre> vélünk. Nem, mi e földön nem hiába élünkt Gáspár Endre fordítása. don is rosszabbul élnek. Sohase lehet tudni ... — Hallottál az Októberi Forradalomról? — Hogyne! Magam is a vörösgárdistákkal jártam. — Na látod, most az emberek már másként fognak élni, jobban, mint a börtönben. — Ki tudja, hogy s mint lesz, — tűnődött el Mityágin. — Gazember még mindig van dögivei. Azok kiveszik a részüket mindenből, így vagy amúgy ... Nézzen szét, a telep körül is micsoda népek laknak! Tyhü! Amikor szétütöttem a kártyakompániában, Mityágin nem volt hajlandó elárulni, honnét van nála az a teli sapka pénz. — Loptad? — De furcsa maga, Anton Szemjonovics!... Hát persze, hogy nem vásároltam. Van még elég bolond a világcn. Ezt a pénzt is csupa jó bolond hozta el egy bizonyos helyre s még hajlongtak is a nagyhasú pojácák megtiltom. Többet nem fogtok kártyázni. Aki kártyázik — a társait lopja meg. — Hát akkor ne játsszanak! — Butaságból játszottak. Sok gyerek éhezett, mert nem ehette meg a nekijáró cukrot kenyeret. Ovcsarenkó emiatt ment el a telepről s most sírva csavarog az ócskapiacon — tönkremegy ottan. — Az igaz, Ovcsarenkó tényleg rosszul járt — mondta Mityágin. — A tény az — folytattam —, hogy a telepen nincs aki védelmébe vegye a gyengébbeket. Szóval nekem kell őket megvédelmeznem. Nem engedhetem meg, hogy a növendékek itt éhezzenek és megbetegedjenek azok miatt a hülye kártyafigurák miatt. Nem, én ebbe nem nyugszom bele. Tehát válasszatok. Nem szívesen turkálok a hálóteremben, de amikor megláttam Ovcsarenkót a városban sírva kó száki a piacon, eltökéltem, hogy nem fogok veletek sokat ceremóniázni. Ám ha akarjátok, hát egyszerűen állapodj unk meg ab" ban, hogy játszani pedig többé nem fogtok. Adjátok a becsületszavatokat erre. Csak attól félek, hogy nálatok a becsületszó, art hiszem, nem is olyan szent: Bu* run például szavát adta..« Burun előreugrott: — Ez nem igaz, Anton Szemjonovics. Hogy mondhat olyat ami nem igaz? ... Ha maga olyat beszél, ami nem igaz, akkor nekünk ... Én egy szót sem szóltam a kártyáról. — Igaz, igaz, bocsánat én vagyok a hibás, amiért nem vettem szavadat mindjárt arra nézve is, meg a pálinkára is.., — Én nem iszom pálinkát — Helyes, annál jobb. Gyerünk tovább... Most elől lassan megmozdul Karabánov. Hallatlanul szilaj, szépmozgású s mint rendesen, ki" csit pózol. A pusztai bivaly lefojtott ereje árad belőle és azt mintha csak szándékosan tompítaná: — Fiúk, a dolog világos. Tár sainktól nem gombolhatjuk 1« a kártyaadóaságot Nem bánom, ha meg is sértődtök, de én a kártya ellen vagyok. Tudjátok meg: én nem vagyok áruikadós, akit kártyázáson érek, azt Istenemre be" mártom, vagy én magam tángálom el, hogy arrú kóduL Mer én láttam Ovcsarenkót amikor elment — hát bizony sírba visszük azt a rendes fiút — mert hisas magatok is tudjátok, hogy Ovcsarenkó nem ügyeskezű vagány, Burun és Raisza miatt vót az egész. Hát én aszondom, hogy most ők menjenek én keressék meg és addig színüket se lássuk, amíg vissza nem hozzák. Burun lelkesen helyeselt: — Csak mi az ördögnek nekem Raisza. Magam is megtalálom. Már mindnyájan egyszerre beszéltek. Mindegyiknek tetszett ez • megoldás. Burun sajátkezüleg kobozta él a kártyákat és dobta a szemétre. Kalina Ivanovics meg a cukrot szedte össze nagyvígan: — Nagyszerű! Köszönjük szépen, hogy megspóroltátok. Mityágin kísért ki a hálóteremből — Elmenjek a telepről? — Minek? — feleltem leverten. — Tőlem maradhatsz még. — Hiába úgyis lopni fogok. — Bánom is én, vigyen el az ördög. Te mégy bele tönkre, nem én. Erre ijedten elmaradt oldalam mellől. Másnap reggel Bimm a városba ment, hogy megkeresse Ovcsarenkót. Raiszát a gyerekek cipelték utána. Karabánov pedig megveregette Burun vállát: — Vannak még Lovagok Ukrajnában! Zadarov vigyorogva pillantott ki a kovácsműhelyből: Mint rendesen, most is úgy fordult hozzám, mint barát a baráthoz: — Disznó népség ez, de azért ki lehet velük bírni — Hát te mi vagy? — förmedt rá Karabánov. — Én, kérlek alássan, a rniltban akasztófavirág, most pedig a Maxim Gorkijról elnevezett munkatelep kovácsa, Alexandr Zadarov — mondta kihúzva magát — Pihenj! — szólt rá nagykegyesen Karabánov és eldefilírozott. Estére Burun meghozta a kiéhezett, de boldog Ovcsarenkót