Uj Szó, 1950. január (3. évfolyam, 1-26.szám)

1950-01-26 / 22. szám, csütörtök

U J SI® 1950 január 26 KARINTHY FERENC: ©Ili LIEK Még tavasszal történt, hogy a I lucskos országúton három férfi ballagott kl a városka felöl a sík, fekete gabonaföldek közé. Kocsin is mehettek volna, de a hirtelen támadó vizes, meleg szélben, amely a pocsolyák vékony jegét megizzasztotta, inkább gyalog indultak el. Kettő közülük mérnök volt s az este érkezett Budapestről; a harmadik — egy borszín arcú, dudoros homlokú, hajlottan járó bakancsos kis Öregember gyűrött bársonynadrágban — a szakszervezetnél csatlakozott hozzá-juk. Kint, ahol már árok se volt, letértek az útról, a mezők közé csaptak. Mentek még valameddig, egy helyen megálltak. —Itt — mondta az idősebb mérnök, a barna irhabundás és botját a földbe szúrta. A kis, bakancsos öregember — Tulipán Mihály — felmarkolt egy kevés homokot, füstös, barna ujjai közt morzsolgatta a szemcséket. — Rossz föld ez, derékig sem nöi benne a kukorica — mondta és ami a markában volt, magasan fölszórta a kék levegőbe. — Véráztatta föld. Az irhabundás őszes bajusza alatt elmosolyodott, ki se vette a szivart a szájából: — Na, nekünk elég jó föld lesz így is. Majd egy kicsit megforgatjuk. Egész délelőtt kint maradtak, keresztül kasul bejárták a mezőket, le a Duna partjáig. A szél a kabátjuk alá bújt és púpot duzzasztott a hátukra, a nap hidegen forrongva kúszott a kék magasba. Akkor visszasétáltak a Koronába: úgy átfáztak, forralva kérték a bort; jókedvükben hárman megittak egy literrel. Az irhabundás még azon az éjjel visszautazott, de a másik kettő ottmaradt. Munkásokat fogadtak, azok mérni kezdték a földet, lyukakat ástak belé; az út mentén fabódét ácsoltak. Emberek gyűltek oda az országból: nem telt el három hét, százan lehettek. Nyárra már valami félezren nyüzsögtek a hányásokban: fúrták, kotorták a fekete homokot, akár a hangyák. A föld megmoadult, meleg, porhanyó keblét kitárta. Az építkezések híre azután szétáradt az országban, távoli vidékekről odacsalogatta az embereket, ősszel hosszú, egyenes fenyöszálak úsztak le a Bakonyból a köves, habzó Torna erecskén: gyantás, csípős illattal teltek meg a völgyek. Ott, ahol az ér a Marcalba ömlik és sárga, agyagos örvényt ver a viz tükre, nagy ácsszögekkel, hevederrel tutajjá fogták össze a fatörzseket; az egyik férfi a hevenyészett kormányhoz állt, a másik — nem is férfi még, csak pelyhes gyerek — az egyenes evezővel kezdte a folyót csapkodni. Attól fogva a tutaj a sebes Marcallal kanyargott együtt; ha túl közel került valahogy a parthoz, a két ember rudakat fogott, úgy taszigálták beljebb a jármüvet, vissza a víz sodrába. Ahol a vidék sík, a Marcal elfekszik, mint egy tó, sodra lassúsodik: ilyenkor a tutajosok is megpihenhetnek, szalonnát, kenyeret szelnek, lábasban krumplit főznek; egyikük még alhat is a fenyőszálak végébe ácsolt kalyibában. Négy napig tart, amíg a Rábába érnek s elúsznak Győr hidacskája alatt, innen már csak egy siklás a nagy Dunáig. Ott kikötöttek, gyufát, sót, dohányt, petroleumot vásároltak. Még hosszú útra készülnek. Az a néhány parti őgyelgő, aki mindig a holnapi napot várja, örül, ha beszédbe keveredhet az utas emberrel. — Honnan? — Felülről — válaszolja az idősebb tutajos, a csizmás és zsíros kalapja alól ártatlanul a hegyek felé pislant. — És hová? — Lefelé. A Dunán már nyugodalmasabb az utazás: Gyalog András is hosszabbra ereszti szavát. Széles a folyó, csak •arra kell vigyázni, hogy a tutaj az árban maradjon. — Ez folyó? A Dnyeszter megvan négyszer ilyen széles. Ott aztán láthatsz tutajt, dereglyét meg olyat tudnak csinálni, esztendeig is úszhat, mégsem megy bele a víz. Volt ott egy litvinant, nagy fekete ember volt. Azt mondta egyszer: magyarok, most szedjétek szét a hidat. Néztük, melyiket, mert nem volt ott híd, csak folyó mindenfelé. Igen, mert fél méterrel a víz alatt verték a katonák, hogy a német repülök ne lássák. Éjszaka áthajtották rajta az ágyúkat, úgy jártak azok a folyón, mint Jézus. Melyik az ország legszebb vidéke? Aki itt él, nem nézi, únja már a -Dunát, a hegyeket, de a vízen járó ember esküszik rá, hogy mindennél kedvesebb a szemnek a rozsdaszínü Pilis, a Börzsöny. Dömösnél szük, | köves völgybe szorul a folyó s hirtelen rohanni kezd a vastornyok közé feszitett s önnön terhüktöl széles ívben meghajló villanyhuzalok alatt, színe zöldre válik, tükrét örvények kavarják föl — lejjebb, a sziget csúcsa felett elterül s az iszap puha, langyos illata ül meg felette. Visegrád, mint egy beroskadt sírbolt fut el a víz mellett. Az ősz olyan meleg még: Nagy Pali cipőjét leveti s lábát a Dunába dugja, bőrét csodálkozó halak súrolják. Azután botot farag s hosszú madzagon horgászni próbál. De nem fog semmit. — András bácsi, fürdenek a halak! — kiáltja tízszer is egy délután mért közelebb-távolabb a tutajhoz kövér pontyok vetik föl magukat a folyóból, hogy pikkelyüket megtáncoltassák a fényben; fehéren csobban a víz. Az öreg később megmutatja unokaöccsének, hogyan kell füzából sipot csinálni. Gyalog András különben is mindenhez ért: egy rönk fából puszta fejszével kereket farag, zsebkésével kifúrja a dióhéjat és a szakállas Kossuth Lajost metszi belé, borosüvegből lámpást, agyagból iratos flaskát, csontból menyasszonynak való fülbevalót készít. Főzni miden férfi tud a Bakonyban, ahonnan leereszkedtek, de ö kolbászt, hurkát is töm, böllér is, cukrász is; parázson erdélyi kürtöskalácsot, pogácsát süt, négyféle halból szegedi halászlét ereszt — mert Szegeden is járt, mint ahogy bejárta a két háborúban a fé! földgolyót. Valaha, Ferenc József idején még Amerikában is volt. Ha az ilyen ember beszélni kezd, a többi csak a nyálát nyeli. Vác fölött úsztak bele az éjszakába s mire reggel lett, elérték Budapestet. Pár évvel ezelőtt csődületet vonzott volna tán a hidakra ez a kőkorszakbeli jármű, de most mindenki siet, száguld a dolga után. Csak a magas állványokon dolgozó kőművesek nézik el a lassan lefelé ballagó tutajt. -— Tengerész elvtársak! — kiált le valaki. Meghalt már Mátyás király! — Él még a király bolondja! — kiált vissza az öreg a vízről s a Duna felett magasan szárnyal a két partról felröppenő nevetés. Egy motoros szánkázik át keresztben a folyón, mint legyező, nyílik nyomában a hullám. Itt szántott pár évvel ezelőtt a háború? A vízberoskadt Erzsébet-hídon kívül alig emlékeztet már rá valami s vele együtt a múltban süllyedt a város régi arca: új házak vajszín-sorát tükrözi vissza a folyó s a vakolat friss szaga száll a levegőben. Az ostrom leszaggatta a cirádákat az épületekről: egyszerűbb s őszintébb lett itt minden, a külvárosok bevándoroltak Budapest sívébe. A Petőfi-híd vörös pontonjai szétnyílnak a tutaj előtt, majd kormos lesz a levegő s Csepel száz kéménye felől lassú dohogás lüktet végig a vizén. Attól fogva lapossá, unalmassá válik a vidék, de messzire látszik még a Gellért-hegy, ormán a Szabadság-szoborral. Hosszú volt az idén is a nyár, s kevés az eső, a folyó, mint a kagyló, medre mélyére húzódott vissza, meg-megállt, minden gázlónál, zátonynál elvesztegelt, sose látott homokpadokat tolt ki tükre fölé laposan. Eltéved az ilyen lassú vízben még az uszályvontató gőzhajó is, pedig az a Duna fenekéről készült külön térkép után jár, megfeneklett valahol Fadd tájékán Gyalog András is a fenyőszálaival. A folyó legközepén cammogtak épp békésen, "mikor a tutaj recsegni kezdett, mintha alulról harapnák, aztán egyszerre nem ment tovább, megült a zátonyon. Nagyobb baj nem lett belőle, csak a fiú ijedt meg; az öreg gyorsan leráncigálta a csizmáját, a hideg vízbe állt és két vastag karjával arrébb taszigálta -a jármüvet, a sodorba. Addigra már fekete volt az arca a sortétól. Éppen két hétig voltak úton, mire végre megérkeztek s körülhajózták fél Magyarországot. A lejtős partra vonták ki a tutajt s megálltak mellette, hogy jön-e valaki, akí a szálfákat megvásárolná. Egy óra sem telt el, az építkezésektől lejött egy ember, egy bársonynadrágos, hajlottan járó kis öreg és írást adott róla, hogy az egészet miégveszi. Alku úgy sincs már mostanában, odafönt majd mázsára rakják a fatörzseket s a két bakonyi hajósnak kifizetik, ami jár. Az a fontos, hogy jó hosszú, egyenes szálak, „fenytibül", ahogy Gyalog András mondja. — Egy áldomást azért még fizethet az úr. — A csizmás ember hátára lódította a zsákot, amelybe a holmijukat rakták. — Azt is hallottuk, hogy itt lehet szegődni mun leásnak. — Munkásnak? — döntötte előre fejét és megmutatta rossz, fekete fogait. — Hiszen parasztok vagytoK tik. Honnan jöttök? — Én gyalog András, meg az öcsém, Nagy Pál, mink Veszprémmegye Padragból. — Tulipán Mihály, — hajolt meg tréfás szertartásossággal a másik és barnaszínü tenyerét kecsesen széttárta. — Egyébként úr a hóhér. Na gyerünk a Hordóba. A Hordó a vasútállomás mögött volt, egy poros utcában, az állomáson pedig éppen disznókat vagoniroztak. Az állatok nem akartak a szekerekről lejönni, fülüknél, farkuknáJ húzták őket kifelé az emberek, el nem csitult a nevetés, visítozás, ordítás. A kocsma megtelt a gazdákakik a környékről hajtották be a sertéseket s most a pénzükre vártak. Vastag volt odabent a füst, négy nyelven folyt a vita az asztal mellett. Kis, tömzsi poharakból itták a rossz, karcos bort. Nagy Pali, mikor ide belépett, úgy „elszorult, egy percig lélegzetet sem ííiert venni, de Gyalog András már össze is ismerkedett véletlen asztaltársaival, lassú, szélesen görgő mondataival már vitte is a szót. — Hiszen volt nekem egy disznóm huszonnégyben, azt fogadom, hogy egyiknek se volt olyan. Egyetlen választott malacot vettem én azon az őszön, de az olyan fecskehasú, szőke mangalica g6be volt, felért négygyei. Mert a moslékot meg sem is ette, úgy tartottam takarmányon, főtt burgonyán, gyönge kukoricán. Hát föl is hizott három mázsára, olyan szép állat volt, meg szelid is, ha szólítottam, hogy cococo, kocikám, a pitarba is utánam jött, tartotta a pofáját vakarásra, mint valami kutya. De legjobban fürdeni szeretett, mindegy, hempergőzni a pocsolyában, úszkálni a Torna-érben, belement még a teknöbe is, ha vizet látott. Az állatorvos is mondta, hogy ekkorát sose látott, jó lesz levágni, mert a három mázsán nem mehet felül. Én meg azt gondoltam, várok azért karácsonyig, hátha gyarapszik még. Meg sajnáltam is. Na, Szeplőtlen fogantatáskor hívom, nem jön ki. Cococo, aranyoskám, göbikém: semmi. Akkor látom, hogy a füle ég, a nyaka teli vörös foltokkal. Nem föl akar állani a kedves állat, ahogy engem meglát? De a lába nem bírta, ingott, lerogyott. Hát jó, azt mondom, hajnalban véged, leöllek. De nem érte meg. Orbánca lett. Ügy vitték el a cigányok, dögnek. Akik az asztal körül ültek, hallgattak, ittak, föltámadt bennük a részvét. — Mostanában nem női akkora nagyra a sertés — mondta egy gazda, egy fekete sokác ember, hosszú bajusszal. — Más a kukorica, mert a föld teli még puskaporral, ami a háborúból maradt. — Marhaság — legyintett oda se fordulva Tulipán, lehajtott egy fél pohár bort, dudoros homloka vörösen tüzelt fel, mint egy kohó. Kint sötétté vált a délután, a gazdák lassan elszállingóztak. Búcsúzott a sokác is. — Aztán, ha olyan disznók teremnek arra, minek jöttök el? — kérdezte Tulipán. — Ott nem adtak földet? — Földet? — Gyalog András elgondolkozott. — Hegyes vidék az, kevés a föld, nem is jó föld. — És a szolgálat? — kacsintott Tulipán Mihály, maradék borát kiitta. — Szolgáltam én már eleget! — csapott az asztal deszkájára az öreg. — Most már nem szolgál többé Gyalog András! Kubikos lesz! — Mit, kubikos! — ugrott fel az asztal mellől Tulipán, apró szeme fölparázslott, dudoros, roppant homlokát elöntötte a láng. — Holnap hét órakor munkába álltok, aztán csak számold, hány disznónyit csavarsz a kendőbe karácsonyig! Tetszel nekem, öreg, tudod mit csinálok én belőled ? Vasbetonszerelőt! — Hát én? — kérdezte hirtelen Nagy Pali, de tüstént elvörösödött, még a nyaka is, még a keze is. Tulipán beleszúrta szemét a fiúba, hogy mer itt közbekotyogni. Aztán elnevette magát. — Mit? Hát te leszel a magyar Sztahánov! Igyál, gyerek! /Q ken yer GALINA SERGOVA VERSE. Éjfél. A földre hull gyöngyszürke pólya, halk lépéseket számlálgat a csend; a volt strázsamester töprengve rója a dús mezőt, mely szunnyadón dereng. Ha zizzenés kél: tudja ő, mi zizzen —«• ez itt a rozs, ott szöszmötöl a zab; erős tenyerére perdül a friss szem, míg morzsolja a zöld kalászokat. Az égi tábla kékes ködben ázik, tengernyi harmatcsöpp szikrázva ég fenn ... S most újra, mint rég, csatától csatáig: dermedt drótok zümmögnek a sötétben. E halk zengés izgalmas hírt továbbít, fukar szaván a roppant rónaság szól; jelentés száll a központ csarnokáig, de termésről, nem csattogó csatákról. Az első vonal Sztálingrádnál van már, s a főparancsnokság megint a Kremlben; ősz férfi figyel ott a telefonnál: a tág mezők hangját hallgatja csendben. A térdén háborús idők tanúja: gyűrött térkép, — fólé hajolni jó; béke nyilait rajzolja ma ujja, itt gyűrűt von: e hely kemény dió. A városnál, amelyen a nyíl átment, zászlócska leng: telt kévék állnak ott... ... Mellén cseng a Sarló- és Kalapács-rend, Ha érinti az Arany Csillagot... Papírja zizzen, zúg a telefonja, lassú lépteit számolja a csönd; a strázsamester éjjel is így rója a búzaföldet, súlyos lépte döng. S ott kinn kalász és férfi egybeforr, együtt lélegzik ember és kenyér — oly egyek most a csendben, mint mikor a harc tüzében dőlt a drága vér. Képes Géza fordítása. .KÖZMÜVELODESI HIREK. • A magyar ötéves tervben a film is igen nagy szerepet játszik. A magyar ötéves tervben a filmnek is nagyon nagy feladatok jutottak osztályrészül. Mindenekelőtt tervbevették 10 új mozgószínház felállítását, amelyeket Budapest munkásnegyedeiben és a ipari központokban fognak felépíteni. A hazai filmgyárban az évi termelést 26*ra emelték. Az első filmek között fogják lejátszani Mándi Éva: „A hétköznap hősei" című játékát és Illés Gyu la filmjét az 1848"as forradalomról. E film fő alakjai Petőfi és Bem tábornok lesznek. Néhány magyar írót felhívtak, hogy dolgozzanak ki egyes filmtémákat. Ezeket a fiatal szerzőket az üzemekbe és a bányákba küldik el, ahonnan meríteni fogják témájukat. A népművelési minisztérium fogja őket támogatni, amely az 1950"es évben a filmtéma-versenyben 200 ezer forintot fog kiosztani. Az 1953 as esztendőig a film-mütermek új modern csoportját építik ki és az eddig fennálló műtermeket fokozatosan kiegészítik és modernizálják. • Bemutatták Bukarest filmszínházaiban az első román filmet. Címe: „Visszhangzik a völgy". Az érdekes film a zsilvölgyi bányavidék dolgozóinak önkéntes rohammunkáját mutatja be. • Albániában a Tudományos Intézet kiadta az első albán nyelvtankönyvet és helyesírási szótárt, a szovjet költészet antológiáját, az albán-szerb-horvát szótárt. Az albán tudósok jelenleg az albán mondattan, a bibliográfia és az irodalomtörténet kérdéseit dolgozzák fel. Az Intézet természettudományi bizottsága megszervezte a meteorológiai állomásokat. Megalakult az Intézet közegészségügyi, történelmi és társadalomtudományi, régészeti és néprajzi tagozata is. • A lengyel nép Petőfijének, Mickievicz Ádám születésének 150. évfordulója alkalmából a Magyar Írószövetség január 28-án nagyszabású ünnepséget rendez. Ugyanezen a napon Varsóban leleplezik a forradalmár lengyel költő szobrát s az ünnepséggel befejeződik a „Mickievicz Év". A nagy költő műveit gyűjteményes — több kötetes — nemzeti kiadásban jelentették meg. Költőink és műfordítóink mozgalmat indítottak, hogy Mickievicz legszebb költeményei magyarul is napvilágot lássanak, mert a minden nép szabadságáért, s így 1848 —1849"ben a magyar nép ügyéért is küzdő nagy költő és szabadságharcos művei megérdemlik, hogy magyar fordításaik a felszabadult magyar dolgozók kezébe is eljussanak.