Uj Szó, 1949. december (2. évfolyam, 197-219.szám)

1949-12-23 / 216. szám, karácsony

UJSZ0 HI^Cl^ (jffiiiu f^dr-Aíí Három óra előtt zsibongot a rajzterem, mint egy Megbolygatott méhkas. Vagy negyvenen ültünk az alacsony asztaloknál; világító fehérfalú volt a terem, négy ablaka a térre nézett a padok szélén iilők örömére, akik az órák alatt többet törődtek a tér változatos mozgalmával, a beszögelö utcák vásári életével, mint Marton tanár úrral és a szabadkézi rajzzal. Ilyenkor, rajzórák előtt, kevés tiszteletet parancsolt ránk az igazgató különszobájának közvetlen szomszédsága. Napokkal ezelőtt vándorbüvész kóklarkedett a rajzterem pódiumán és mi felakadt szemmel lestük fürge kezének játékát. Mostanában kicsit foszladozóban volt a varázs és Jászi Gyurka egy pakli cafrangos, zsíros kártyával mesteikedett a dobogón, elődje billegő járásit és hanghordozását utánozva. — Voila! Az egész semmi bűvészet semmi ördöngösség, csak egy kis kézügyesség ... Két ujjam közé szorítom a tökfilkót, így ni, s voltnincs! Tessék megpróbálni!... Ha nem sikerül először, majd sikerül ezredszer. Csak egy kis kitartás kell... Voila! A bűvészkedésnek az óra kezdetét Jelző csengetyüszó vetett véget. — Jön a tanár úr! — kiáltotta az ablakból Tibor, az első diák és csakhamar felhangzottak a lépcsőn a rajztanárnak nehéz léptei. Mindenki a helyére sietett, de a lárma egy árnylattal sem halkult és őrült székcsapkodással tisztelegtünk. A lárma magyarázata nagyon egyszerű volt: Marton tanár úr esztendők óta nagyot hallott. Annál élesebb von azonban a szeme. Ha valaki forgolódott vagy a száját mozgatta, nyomban felhangzott az enyhe intés: — Alexis, ne fecsegjen annyit. Lásson a munka után! Sose fenyített, legfeljebb a hangját öblösítette és megpróbált erélyes lenni: — Polák, ha nem marad nyugton, ügy képen törlöm, hogy világos nappal csillagokat fog látni. Ha aztán elhangzott a vésztjósló Ígéret, egy percig szomorúan nézett maga elé, majd oly távoli, megbánó pillantást vetett a renitens felé. hogy érthetetlenül hirtelen szinte templomi csend állott be. Máskor meg derűsen megvillant a szeme és enyhe mosollyal szellemeskedett: — Jászi Gyurka, látott már repülő szamarat? Noha Gyurka tisztában volt a következőkkel és Marton tanár úr nem hallhatta a választ, ártatlanul felelte: — Nem láttam, tanár úr! — Hát akkor fogja be a tésztalesőjét, fiam, mert repülni talál innen. A „közröhej" elmaradt. Marton tanár úr élceire nem volt érdemes hahotázni, mintán nem hallhatta, mennyire méltányoljuk vicces kiszólásait. Megtanultunk alig mozgó ajkakkai lármázni, hogy éles szeme figyelmét kljátsszuk. A mozdulatlanság és csukott száj kényszere valóságos hasbeszélőket nevelt; néha az egész osztály közös elhatározással röfögött vagy nyávogott a feltartott tenyér mögött és egy elszabadult állatkert zűrös hangjait hallatta. Ha olykor egy ceruza a padlóra hullt akkor kísérteties, pokoli zörgés kélt a padok alól, talppal súroltuk az lrónt és aprókat sikoltottunk hozzá. A vásottságban mindig a Gyurka Járt elől. az ö radirja hullott leggyakrabban az asztal alá. hogy kisvártatva vastag hangján elrikoltson valami éktelen disznóságot, ami kéjes röhögésorkánt támasztott. Néha túlsürün potyogtak a törlők az asztal alá, a fiúsodás fűszeresebb izgalmakat keresett és elhangzott valami elképesztő illetlenség, ilyenkor megesett, hogy hirtelen felcsapódott a teremajtó. Naphegyi igazgatónk megjelent a küszöbön és a hangja büntetöen ránkreccsent: — Neveletlen banda, az egész osztály hatig lakat alatt marad! Becsapta maga után az ajtót, hogy megrengett tőle az egész ház. Sohase jött beljebb és nem kutatott a bűnös után. Nem pazarolta idejét holmi vallatásra, bűnösnek találta valamennyiünket és lecsukta az egész osztályt. Marton tanár úr pedig, aki tapasztalatból tudta, hogy mit jelentett igazgatónk váratlan megjelenése, ránkforditotta világító kék szemét és leverten mondta: — Nem értem magukat, fiúk, hol rajrad magukra ez a szenny? Jaj, milyen emberek lesznek maguk!... Nincsen nagyobb veszedelem, mint a bepiszkolt fantázia. És csöndes hangján bejósolta, hogy kocsmázó, duhaj, hazuc'ozó parázna férfi lesz valamennyiünkből. Igazgatónk váratlan megjelenése néhány percig hatott, a büntetést kutyába vettük, öt utŕn úgyis elengedtek, mert senki sem vállalta tovább a vigyázó szerepét. Visszhang nélkül elhangzót az intelem is, Gyurka megint -lehuppant törlője után az asztai alá és zagyvalék cigánynyelven kántálni kezdett: Sáre dure refendure mamma forgantine, oszpalinde, pomalinde, sáre dure dande! Ebből persze egy szót sem értettünk, de mert pattogó ritmusa volt a dalnak, csakhamar kórusban zengtük: Sáre dure refendure ... Mindebből az öregúr egy szót sem hallott. Nehéz lépteivel a szekrénynek tartott, melynek üvege mogott kis szobrok, reliefek, színes tálak és porcelánok ragyogtak. Egy különös alakú korsóval jött aztán előbbre. Öt füle volt a korsónak, színes holicsi fayence volt, nemesvonalú és tüneményesen kecseshasú. Sohase láttam szebb korsót, mint ez az ötfülű volt Marton tanár úr letörölte róla a port és odaállította az asztal szélére. Ahogy a nap érte, felületén kékesarany csillogással megragyogott a zománc. Az öregúr gyöngéd ujjaival megtapogatta a füleit. — Csak a formát kell meglátni, fiúk — mondta. — Aki meglátta, annak már nem olyan nehéz a mun ka. Nézzék csak! Mindössze két vona oldalt, egy merész hajlás a közepén és fent néhány kecses ív ... Nem túlrajzolni, a kevés többet adhat mint a sok! Müvészmódra, kinyújtott karral maga elé tartotta ceruzáját és ögzszehúzta szemét: — Így mérjék le szépen a magasságát aztán igv a szélességet. A magassága tebát éppen a szélesség háromszorosának felel meg. Ha erre gondosan vigyáznak, már nem lesz esetlen a rajz. A korsó fülei finom hajlattal ivelődtek s tapadtak a szájlioz, nehéz volt ellesni a vonalak harmóniáját és Marton tanár úr gyakran megállt az asztaloknál, hogy puha ceruzájával kijavítson egy-egy ügyetlen rajzot. — Előbb a ceruzával kihúzni a formát, aztán jönnek a színek — magyarázta közben. — A fényfoltok helyén üres marad a papír, a fehér pompásan világit majd a színek közt. Egyszer csak egy fiú rajza fölé hajolt, de nem nyúlt a ceruzához, a magyarázatot is abbahagyta, csak nézte a fiú lassan mozgó kezét, aztán valami egészen váratlan dolog történt. Marton tanár úr félretólta Alexist, a fiú szomszédját és beült hozzá a padba. Kraszna Bélának hivták a fiút. lenhajú, sápadt és csöndes gyerek volt, alig ismertük. Üj fiú volt köztünk, tavasszal jött az iskolába, Marton tanár úr is, mintha esak most emiékeznék, úgy szólott hozzá: — Te vagy az új fiú ? ... Az édesapád az új adóhivatali tárnok? Ez is olyan meglepő volt: Marton tanár úr tegezte a fiút! — Na, dolgozz tovább, hadd lássam! A fiú piros fejjel figyelt, zavarba jött. ügyetlenkedett s a keze reszketett — Nem tudok, tanár úr kérem, ha így néznek — mondta. Olyan halkan védekezett zavarában, hogy mi, szomszédjai, alig hallottuk, annál meglepőbb volt hogy a süket öregúr megértette. — Az ember ne röstelje a munkáját — mondta Marton tanár úr. — Később talán gyakran úgy lesz, meg kell szoknod, hogy figyelnek. Rejtett értelme lehetett a szavaknak, az új fiú arcáról pirosan oldódott a zavar és Marton tanár ur csöngetésig a padiában maradt, olykor maga is a rajz u tan nyúlt vagy a festekes tálacskához és kikever: egy nehezebb szint. — Az óvatos kéz reszket, meg keh szoknod, merészen felrakni a színeket. .. És nem kell féln a? erös színektől. Látod ezt a lilás arnyalatot a fényfolt mellett-? Adj egy kis kármint a kobalthoz — magyarázta. Aznap megfeledkezett a többiekről az öregúr. Óra elteltével felállt és derűs szemmel mustrálgatta Béla munkáját. * — Na, megjárja! .. . Jövő órán egyszer megbirkózunk ezzel az ötfülű korsóval. Vizsgamunka lesz ... Rakd ki fiam óra előtt az asztalra dolgozhattok a tízperces szünetben is ... Az új óra megint egy napfényes délutánra esett és Béla, az új fiú, kinyitotta a mintaszekrényt, hogy az asztalra rakja az ötfülü korsót. Gyurka ott kóklerkedett a dobogón, ezúttal boszorkányos labdajátékkal kedveskedett a nézőknek, de ahogy meglátta Bélát, abbahagyta az ügyeskedést és Marton tanár úr áhítatos, celebráló mozdulataival követte Bélát az asztalig. — Hízelegsz fiacskám a süketnek, úgy-e? — mondta kihívóan. Az új fiú elsápadt. — Nem igaz! — támadt ellenfelére. — És nem is süket, csak neked, te ... te gombóc! Valami nagyon sértőt akart mondani, de a gombócnál többre nem jutott és ez is olyan szánalmasai! hangzott, hogy hirtelen felnevettünk mind. Kíméletlen, harsogó nevetés volt és Béla olyan zavartan nézett ránk, mint Marton tanár úr Naphegyi igazgatónk váratlan betoppanasai után, aztán két keserves könnycsepp tolakodott a szemébe és bénult daccal dadogta: — Ti vagytok süketek ... és utálatosak vagytok, hogy olyan gorom1 án kiabáltok. Csak az röhög úgy, aki aljas... Fuj, fuj! — Köpött egyet és csupa könnyel a szemében összeszorított ököllel fordult újra Gyurka felé: — Te vagy a legaljasabb, te disznó gombóc! Gyurka szótlanul nekirohant és felöklelte. Béla egyenesen az asztaJ: ra esett, a korsó felbillent, két füle törötten az asztalon maradt, aztán legurult és cserepekre tört a padlón. Marton tanár űr éppen ebben a pillanatban nyitotta ránk az ajtót. Gyurka még idejében a helyére ugrott, csak az új fiú állt még a dobogón és rémülten meredt a belépőre. — Nem akartam, tanár úr! — esengett még Béla. Marton tanár úr végignézett a hallgatásba dermedt osztályon. Csau néztünk vissza rájuk, amint ott állnak a dobogón a törött korsó cserepeivel a kezükben. Béla könnyei elapadtak, felnézett a hajlottvállú, süket és megcsúfolt tanárra és csúnya, szeplős megnyúlt gyerekarcán tüzes izzás látszott, mintha homloka mögött valami ősforrása gyúlna a szépnek és megragyogna. Nem baj, fiam, azért ez a korsó igy is örömet szerzett nekem — mondta Marton tanár úr és a keze Béla felé mozdult, de a levegőben tétován megállt és nem lehetett tudni, a helyére intette-e a fiút, vagy magához akarta vonni. Még soká úgy maradt a karja, félig sután kinyújtva, lemondó és vágyó mozdulattal és Béla furcsa bódulással botladozott a padja felé, mintha titkos szál húzná vissza éa tartaná^ fogva kettőjüket. Aznap lehajtott fővel rajzolgattunk egy akantuszleveles görög oszlop fejet és oly csend volt a teremben, hogy hallani lehetett a legyek zümmögését. f £ j k vak. í ' ^ ARTHUR^SCHNITZLET^ A vak Geronimo a fogadó előtt állt. Ha kocsi érkezett, gitárját pengetve énekelni kezdett. Bátyja mellette állt s megköszönte a kalapjába hullott alamizsnát. Húsz évet éltek így együtt a testvérek, a vak Geronimo énekelt, világtalan szemével a semmibe bámulva, s mellette állott Carlo, aggódó tekintetével öccse arcát keresve. Ha hidegre fordult az idő, délre vándoroltak, Itália melegebb vidékeire, ha forrón tűzött a nap az olasz ég alatt, feJbandukoltak a tiroli hegyek közé. Kocsik jöttek, kocsik mentek, Geronimo énekelt s Carlo gyűjtötte az elhullatott filléreket. Néha-néha akadt egy utas, aki beszédbe elegyedett a két testvérrel. Sorsukról, múltjukról érdeklődött. Carlo ilyenkor felrehúzódott, Geronimo azonban beszédes lett és előadta, hogy kisgyermek korában Carlo véletlenségből egy parittyával megsebezte az egyik szemét s egy évre rá elvesztette a másik szemevilágát is. Akkor még élt az apjuk, Carlo a kovácsmesterségét tanulta. Aztán elszeszegényedtek, árvaságra jutottak, egy könyörületes úr megtanította gitározni és azóta járják a vidéket. — Miért húzódsz félre Carlo? — kérdezte ilyenkor Geronimo — talán hazudtam? — Nem, Geronimo, igazat beszélsz — felelte a testvér leszegzett fejjel. — Oh, ha Geronimo tudná, mit szenvedek ilyenkor — gondolta kétségbeesetten — nem fecsegne annyit. Ha tudná, hogy öngyilkos akartam lenni és csak az tartott életben, hogy mellette kell élnem és őt szolgálnom. A mesterségemet is miatta hagytam abba... Már csípős szél fújt a hegyek mögül s -apró szívós esőcseppek hulltak szakadatlanul, amikor estefelé magános úr érkezett. Geronimo a kocsizajra gépiesen énekelni kezdett. A magános úr nyugtalanul nézett jobbra-balra, egyszerre esak ráeszmélt, hogy miféle zaj van körülötte és gépiesen egy fj.-ni.ot vetett oda Carlonak. Carlo megköszönte ii pénzt, aztán beste tett a fogadóba hogy bort hozzoi Geronimónak. A nyugtalan úr ekkor a vakra nézett fehirtelen kaján ötlete támadt. — Nos öregem, — mondta a vaknak — ne hagyd magad becsapni, a kísérődnek húsz frankot adtam! — Köszönöm, uram — felelte Geronimo és hozzátette: a bátyám sohasem csap be. A nyugtalan űr egy pillanatra meghőkölt, de a kocsis már a lovak közé csapott és elMost már a sorskissé megcsóválta, mintha mondaná: Most mi ra sorsra bízom a dolgot! Geronimo Izgat,,....

n krešte (Janót. — Mutasd a pénzt — kérte mohón — milyen régen nem tapogattam aranyat! Carlo értelmetlenül bámult Geronimóra. A vak erősködött, hogy Carlo húszfrankost kapott, az idegen úr mondta, most letagadja előtte. Es megvádolta, hogy mindig Is meglopta, most az első alkalom, hogy rájött. Hiába magyarázta Carlo, hogy vagy Geronimo tévedett, vagy az idegen őrült volt, Geronimo nem hitt neki. És amikor lefekUdtek a szalmazsákra, Carlo érezte, hogy hiába volt egész eddigi élete, minden áldozata, a testvére elfordult tőle, tolvajnak tartja. Álmatlanul fetrengett a szalmán s hirtelen vad terv fogamzott meg benne. A fogadóban gazdag idegenek laknak, néhány méterre alszanak csak tőle, az ajtók rosszul zárnak ... pár lépés mindössze, mezítláb jár, szeme megszokta a sötétet... mit számít azoknak húsz frank... de lia megszerzi, visszakapja az élet értelmét: Geronimo szeretetét. Carlo lassan. Igen óvatosan felemelkedett nyughelyéről. Lüktető halántékkal, hevesen dobogó szívvel állt és várt. Tudta, hogy Geronimo hallása, mint általában a világtalanoké, rendkívül kifinomult, olyannyira, hogy még álmában is neszét vette a legkisebb zörejnek. De Geronimo ezúttal a szokottnál mélyebben elszendereghetett, mert meg sem niozdult, csupán egyenletes lélekzetvétele volt moz< hallható az éj méla cserjében. nénán; Carlo még várt néhány pillanatot, aztán a sötétben megindult az ajtó felé. Minden egyes lépés után meg-megállt és szívszorongva les te, észreveszik-e ? S csak midőn meggyőződött, hogy semmi baj, indult alvajárói biztonsággal tovább — a gazdag idegenek lakása felé. Kezét az ajtó kilincsére téve fülelt. Semmi nesz. Erre hangtalanul beosont a szobába. Ismét feszült, ideget tépő várakozás. Ha most rajtacsípnek, vége mindennek. Ez a gondolat szinte megbénította cselekvőképességét. De aztán végtelennek tünö percek után — akaratereje visszatért, A lopás sikerült. Megnyugodva feküdt vissza a szalmára, de álom nem jött a szemére. Hajnalban felébresztette Geronimót. — Hidegre fordult az Idő — mondta gyengéden —, idén korán jött az ősz. Menjünk délebbre! A vak szótlanul engedelmeskedett. Sebtében elbúcsúztak a fogadóstól s elindultak az ébredő hajnalban. Ütközben Carlo átnyújtotta a húszfrankost Geronimónak. — Féltem, hogy a fogadóban valaki ellopja tőled — mondotta zavartan — itt a pénz. Geronimo, örülsz neki? — Tudtam, hogy meg akartál lopni — mondotta a vak keményen —, de most az egyszer rájöttem. Mindig megloptál. Cario sápadtan nézett Geronimóra. Hát hiába volt az áldozat, a lopás, elvesztette a testvérét. Most már szótlanul meneteltek. Alig tettek néhány kilométert, amikor Tenelli, a csendőr megállította őket. — Be kell benneteket kísérnem — mondotta barátságosan —, valószínűleg ártatlanok vagytok, hiszen évek óta ismerlek benneteket. De a fogadóban lopás történt. Egy idegen úrtól pénzt loptak el. Carlo szíve vadul kalapalt. Oh, hát még ez is ... most már soha senki sem moshatja Geronimo szemében tisztára. Most már csakugyan tolvaj, hiszen Geronimo látja, még a csendőrök ls keresik. A bíró úgy sem hiszi el neki ezt az ostoba történetet... A vak két világtalan szemét a nap felé fordítva, lassan ment Carlo mellett. A fogadóban éjjel lopás történt — és hirtelen mintha megvilágosodott volna benne valami, egy pillanat alatt megértette, hogy Carlo a húszfrankost éjjel ellopta, neki lopta... gitárját a földre dobta, kezével tapogatódzva kereste a bátyja arcát, a&tán hevesen össze-vissza csókolta. — Bolondok vagytok? — kérdezte a. csendőr bosszúsan. — Siessünk, siessünk, nem szeretem az áesorgást! — Es hogy szavalnak nagyobb nyomatékot adjon, szuronyáva] Carlo hátába csapott. Carlo meg sem érezte az ütést. Felemelte a ledobott gitárt, másik kezével szorosan fogta öccse kezét, akinek ajkán szelid, boldog mosoly ült. — Most már semmi rossz nem törénhetlk velem — gondolta Carlo fet mélyet lélekzett — nem félek a törvénytől sem. Visszakaptam Geronimót... 1