Uj Szó, 1949. december (2. évfolyam, 197-219.szám)

1949-12-23 / 216. szám, karácsony

12 UJSZG DELUTÄ Irta: OLIVER CALDWELL Tom Denny félretolta az útból a marhahátsó részt és végignyúlt a tőkén. Szeretett hosszan kinyujtózva pihenni. A töke volt az egyetlen kényelmes hely a mészárszékben, aniin végigfeküdhetett és kipihenhette magát. Egyik lábát a pultnak támasztotta, a másikat átkulcsolta, feje alá szép, gömbölyű darab húst rakott. A hús kellemesen hűvös volt, most került ki a jégszekrényből. Így pihent Tom, a cipőjét is levetette, hogy lábujjaival kedvére kalimpálhasson a leverőben. Tom mészárszékében az illat nem volt túlságosan kellemes. Idegenek, akik elsőizben látogattak ide, megkérdezték, hogy mi romlik? A szag évről •évre rosszabb lett. Az üzletben légysereg zümmögött. Lusta, szúrós, kövér legyek voltali, amelyek odahaza érezték magukat Tom hússzékében. Az ajtón lévő szúnyogháló néhány újoncot megcáfolt a bejövetelben, de a törzslakók már tudták, hogy a hátsó ajtón át kell bejönni, ahol nem Útköznek semmi akadályba. Mindenki Tómtól vette a lr'ist és mindonkin»k ízlett. O \ ilt a mezőváros egyetlen mészárosa.. Belépéskor így üdvözölték a vevők: — Nos, hogy van, Tom, mi újság? Es ö rendszerint így feleit: — Jól vagyok, köszönöm, csak az öregemet rázta ki a hideg és megint belázasodott. — És mikor befejezte meséjét a hidegrázásról, a vevő disznókarajt kért. Es Tom így felelt: — Kö-t'.in levágom. — Szakértelemmel párszor megforgatta a marhát és levágott belőle egy kiló disznókarajt. A borjúhúsnál hasonlóképpen járt el, csak akkor párat rá is ütött a marhaszeletekre. Tom elhessegette a legyeket az arcáról és elszunyókált. Dél volt. Még nem érkeztek haza az emberek a mezőkről. Arattak. Bár szombat volt, alig lézengtek az utcákon. A vasárnapi húsért még korán volt eljönni. A legyek körüldongták Tom orrát és száját, alig győzte hessegetni őket. A hűvös hús sem segített, a melegben nehezen jött álom a szemére. Már-már álomba szenderült, mi tor Jim Baxter be rontott a hátsó aj tón és vállánál fo; v a fölrázta. Jhi> Tom társa volt kétszer olyan vas tag, széleskarimájú kalapot visel BS felgyűrt ujjú kék inget. Teldn télyes, tojásalalpocakja volt, amelyet alig tudott összefogni a nadágtartóval. — Tom, Tom, ébedj! kiáltotta 'lekzetszakadva. Tom felugrott, 'lelelépett cipőjébe, legszohta már, D-ry a hátsóajtón bejönnek a vevők és fell-elttk. — Mi történt, az ördögbe — boszszankodott, mikor meglátta Jimet. — Gyere, Tom, hozd a pusKadai, lenn a csatornánál kikészítjük a négert! — Szent Bim-bam! — kiáltotta most már egészen éberen Tom. Megragadta Jim karját. — Tényleg ki akarjátok készíteni a négert? — Mérget vehetsz rá. Hiszen te is ismered azt a négert, a mézeskalácsszínü bőrével, aki a vasútnál dolgozott. Azt akarjuk kikészíteni. Meg akarjuk mutatni egyszer és mindekorra annak a ronda fráternek. Most mesélte Fred Jonhson a borbélynál, hogy egy órával ezelőtt odamerészkedett az az alak a legidősebb lányához az utcán. Gyere. Tom, majd megmutatjuk annak aZ Istentől elrugaszkodott niggernek. Tom felvette cipőjét és Jimmel végigrohant az utcán. Puskáját hóna alá szorította, Jim a bárdot kapta magához. Tom egy csomó emberrel együtt befurakodott egy teherautóba, Jim a másik kocsi hágcsóján utazott. Már ki is választották a helyet. Az út mentén tisztás volt, éppen elegendő arra, hogy elintézhessék az ügyet. A tisztás közepén egy gumifa állott. A teherautók lelassítottak, a férfiak kiugráltak. A többiek Will Marxért mentek. Will a mézeskalácsosbiírii néger volt. Bizonyára odahaza találják majd, amint éppen gyapotot ültet. Will kiváló gyapotot termelt. Először kigyomlálta a füvet és akkor magas ágyakat csinált a földből. A többiek csak úgy növesztették a gyapotot, anélkül, hogy a füvet kiirtották volna. Igen, Will átkozottan ügyes néger volt! Es kukoricát is termelt a földjén. Mielőtt a kukoricát elültette volna, akkor is kiirtotta a füvet. Senki sem szívelte Willt! Jó termése volt azért, mert a füvet kigyomlálta, mielőtt a gyapotot és kukoricát elvetette volna. Többet keresett, mint Tom és Jim a mészárszékkel. Cromer doktor, a patikus, ideklildte a fiát egy fél tucat láda coca-colával és egy teknő jéggel. A coca-colás ládákat berakta a jég közé, szívesebben itták az üdítő italt hidegen az emberek. Will Max sietve jött fel a kereszúton, mögötte csomó ember ment és botokkal lökdöstek előre. Will öreg volt már. Három felnőtt lánya volt. Lányait tisztességesen férjhez adta. Rendes ember volt ez ä Will, aki csak a saját dolgával törődött. De mégse szívelte senki Willt, mert szép termése volt kis g.vapotföldjén. Will felfelé rohant az úton. Az emberek a tisztás felé hajtották. Minden készen állott. Ott volt a kötél a nyaka és a Iába számára. Ezzel kötözték oda. Cromer doktor fia jó üzletet csinált a coca-collával. Már csak két üveg maradt a három ládából, most újabb három ládát sülyly esztel t a jég közé. Igen szeretik a frissítőt az emberek az ilyen meleg napon. Már azon gondolkodott, hogy visszamegy a városba és még hoz. ťedig nem is voltak olyan sokan, talán 150-en lehettek. Nem volt idő. hogy a többit értesítsék. Tom sose bocsátotta volna meg Jimnek, ha nem kelti fel álmából és erről leniarad. , Will nem ivott coea-collát. O sohasem adott pénzt ilyesmiért. Éppen ez volt a baj vele, átkozottul rendes volt. Nem ivott pálinkát sem és nem hordott magánál sem kést, sem borotvát. Ha egy fehér rel találkozott, levette a kalapját. De most megfogták! Megvolt! Az ördögbe ezzel a mézeskalácsszín-bőrtível. Most megfogták és már nem irthatja ki a füvet többé, mielőtt a gyapotot elülteti. Odakötözték a fához. Tom jól érezte magát. Nagyot húzott Hiber pálinkásüvegéből. Hiber rendes fickó volt, jó whiskyt főzött. Tom kedvelte őt. Most célbavették Willt. Tom, aki hátul állt, biztosan célzott, többször egymásután. Még negyven embernél lehetett puska, annyi golyót eresztettek a négerbe, hogy szitává lőtték. A fiatal Cromer kiárusította az italt. Kifogyott az egész cocacola és a jég. Ilyen forró napon ki ne kívánná a hűsítőt. A férfiak arról tanácskoztak, hogy felkötik a holttestet a fára és rákötik egv ágra, de Jimnek és Tómnak már nem volt ideje kivárni ezt. Visszasiettek az üzletbe, ép időbe jöttek, már ott állt egy csomó ember a vasárnapi húsra várva. _ Kérek disznókarajt _ szólt az egyik vevő és mialatt Tom lehasította,' megkérdezte, hogy van és mi újság? — Remekül — válaszolta. — Újság? Ugyan ml legyen ebben a ml kis városunkban? Szegény öregemet megint kirázta a hideg é* felment a láza. Fordította: Rákos Edlth. •(r g ij kép lörlénefe Négykézlábra ereszkedve álltam apám kincsestára, egy ócíka, négvpoicos tölgyfaszekrén/ke előtt és m.'nd a két kezemmel könyökig vájkáltam az óc?ka könyvek tömegében. Körülöttem nagy összevisszaságban egymásra dobálva, halomban hevertek a régi. még háború előtti naptárak, mindenféle képesujságok. Fellapoztam őket, de semmi nem érdekelt és ezért egyre csak tovább kerestem a szekrény mélyén. Egyszerre csak Icgeslcga'ul .egy összegöngyölt, nagy papírív került a kezembe. Még p'ros csokorral is át volt kötve. Kíváncsian bontottam szét a piros zsinór csomóiát ég egv katonaruhás, bajuszos bácsi mosolygott rám a kiterítet' iv p-"Mrról. Nem sokat gondolkoztam. fot'am a b?lv»f»ragp

,--7tómat és a kifakult képet folragasztott-m kis íróasztalom fölé. tppen gvönvŕirl'rďem remekművemben, mikor apám belépett. — Hé komé, hát ez meg mi? — és ujjával a kidobált könyvrengetegre mutatott, másik kezével meg már fülön is csípett Bűnbánóan néztem az apámra és éppen el akartam dicsekedni. hogv mit fedeztem fel a szekrény alján, mikor apám szeme megakadt az Íróasztalom fölött kiakasztott képen. Keze most már nemcsak a fülemet, hanem a galléromat is m^?rasadtá és úgy kioenderitett a szobából. hogv azt sem tudtam hirtelenében. hová legyek Egy jó óra múlva, mikor úira bemerészkedtem a S70bába. szipogva leültem az asztalkám mellé, hogy elkészítsem másnapra iskolai feladatomat, naev csodálkozással vettem észre, hogv a képnek hűlt helye van. A kíváncsiság fúrta oldalamat és egy kis hab07ás után mégiscsak megkérdeztem édesapámtól: — Ki az a bajuszos, mosolygós bácsi? Apám összevonta a szemöldökét és csak annyit mondott, hogy folytassam másnap! iskola: fe'ada'omat. Ez bizony nekem nagyon kévés volt és elégedetlenül rágtam egész estig a tollat, de egy árva betűt sem tudtam leírni. Még este is sokáig gondolkodtam a délutáni eseten és azon járt az eszem, ugvan hová is rejthette el apám a felfedezett kincset. Másnap egész nap azt lestem, mikor megy el az öre<? hazulról és minden lehető és lehetetlen 7Úgot feltúrtam a házban Végre a tükör alatti kis fiókban, aho! aoárn inggombjait és hasonló apróságait tartogatta, rátaláltam a niros szalaggal átkötött tekercsre. Becsúsztattam a kabátom belső zsebébe és uccuneki, vesd el magad, két p?rcen beliľ már a legkedvesebb barátaira előtt teregettem ki a képet. Bandi, az egvik utcabeli csirkefogó hirtelen közénk rontott, kikapta kezemből a képet és a következő percben már átvete'te magát a szomszéd kerítésen Er. a Bandi volt utcánk réme Elkénveztetett kölyök, városunk rendőr-parancsnokának egyetlen fia. Senki sem mert vele ellenkezni, mi is csak álltunk némán és bámultunk utána. Otthhon egész e?t

e szót'anul öltem a kályha mellett, hiába kérdezgették, mi balom, még nővéremet sem méltattam feleletre, mert attól féltem, hogvha kitűnik, hogy apám tudta nélkül, sőt akarata ellenére kilootam valamit a házból, annak nem lesz jó vége. Arról azonban, hogy ennek a csínynek milyen katasztrófáiig követke7ményei iesznek, fogalmnm sem volt. Még azon az élje! hainal táján bezörgettek hozzánk é

5 elvitték az anámat Ho^v hová. az* csak másnap délelőtt tudtuk meg. Katona^ kihallgatásra vitték A kerületi haditörvényszéktói két kiküldött érkezett: Sas főhadnagy egyik segédtisztjével Apám kihallgatása a városi helyőrségi parancsnokságon folyt le. A parancsnoksági helyiség takarítónőjének kis szobájában szorongtunk mind a hárman, anyám, nővérem és én Vártunk. Elmúlt a dél. eljött az este, a tisztek egymásnak adták a kilincset, de apámról nem tudtunk meg semmit. Már késő éjszaka volt. mikor apám két fegyveres katona kíséretében kilépett a helyőrség kapuján. Anyám és nővéren némán, szótlanul álltak, éppen olyan sápadtan, mint apám. — Miért viszik »1 az apámat? — kérdeztem a hozzám legközelebb álló katonától A felelet villámgyors és fájdalmas volt. — Nesze, t

e kölyök! — s a katonatiszt lovaglópálcájával végigvágott rajtam. — A legszívesebben téged is becsomagolnálak, te kommunista fióka — Ne bántsák, lihegte az apám, ő nem tehet semmiről. — Igaz, igaz, még meg is kellene őt dicsérni, hogy a kezünkre adott téged, t

e vén róka. Ha ő nem húzza elő azt a képet, hát a mai napig sem tudunk meg semmit az itteni titkos kommunista mozgalomról. — És most már talán többet tudtok? — kérdezte az apám, fogait öszszeszorítva. — Hallgass te .. . majd fogsz te beszélni bővebben is. Fájdalmasan, szinte a velőmig hasítottak ezek a fájdalmas szavak. Nem értettem tulajdonképpen, miről van szó, csak egyet láttam világosan, hogy én vagyok az oka annak, hogy most elviszik az apámat és hogy anyám és testvérem ennyire szenvednek. Sírva futottam haza, belevetettem magam a padláson a szénába és ott feküdtem és jajgattam, Isten tudja, meddig. E naptól kezdve mi is éreztük, hogy háború van a nagyvilágban. Kevesebb lett a kenyér és anyám és nővérem lassan munkába álltak, hogy néhány fillért keressenek. Kerültem őket és mégis mindig úgy éreztem, hogy szemrehányó tekintetük még az iskolába is elkísér Nehezen, kínosan múlta ka napok és én úgy éreztem, mintha nyitott seb volna rajtam, amely nem akar behegedni. Az utcán futottam az emberek elől, attól féltem, hogy megszólítanak és felelősségre vonnak. Bárki idegen megteheti ezt velem és én ne mfclelhetek. Anyám és nővérem azt hitték, hogy konok és szívtelen vagyok, hiszen egyszer sem közeledtem feléjük, egyetlen meleg és érző szavam sem volt hozzájuk. Egyszer hallottam is, ahogy anyám mondja nővéremnek: — Nem tudom, m: van ezzel a gyerekkel? ... Azelőtt nem volt ilyen konok és lelketlen. Igen, azelőtt minden más volt. Azelőtt, amikor apám meleg hangja a csendes estéken olyan meghitté tette házunkat. Apámról sokáig nem jött hír, végül egy ember, akit könnyebb kihágásért ugyanabba a börtönbe zártak, ahol apám volt, hazatérve azt a hirt hozta, hogy apám a legnehezebb büntetést kapta Elmondta, hogy napjában kétszer kapnak enni, reggel &kor, mielőtt a bányába mennek 12 órás munkára, egy sajka köménymagos rántottlevest, este pedig, mikor visszajönnek, egy karéj kenyeret. Ettől kezdve még inkább kerültem az embereket és nem volt egy nyugodt percem sem. Éjszakánként zokogva hívtam apámat és álmaimban csupa börtönről, lánccsörgésről, bányákban falhoz kötözött rabokról álmodtam. Az iskolában senki sem akart velem ülni, sem szóbaállni, de én nem is nagyon törődtem senkivel. Egyre-egyre csak mardosott a lelkiismeret, hogv mit tettem, mily iszonyú szenvedést okoztam apámnak meggondolatlanságommal. Lassan múlt az idő. Már második éve voltunk egyedül Sokat kóboroltam városunk határában, a gondozatlan, sáros szántóföldek között. Egy napon valaki rámkiabált: — Te Gyuri, gyere ide! Mintha megszúrtak volna, olyan gyorsan fordultam hátra. A kócos Pista állt előttem, egy tizenhatéves suhanc, akinek az igazi nevét kevesen tudták a városban. — Mit akarsz? — Ide figyelj, Gyuri, mondok neked valamit Tudom, mi bánt téged, de ha akarod, segíthetsz a dolgon magad U. — Megszöktetjük ax apámat? — kérdeztem tőle buta fejjel, hiszen egy tizenötéves kölvöknek a képzelete merészen működik. — Ah, azt már nem. — Hát akkor? — vágtam a szavába. — Hát másképpen. Segíthetsz például nekünk, a mi munkánkban. — Nektek? A ti munkátokban? Hát ez meg micsoda beszéd. — Ugy, ahogy mondom A mi munkánkban. — Na, és mit kellene tennem? — Nem sokat, csak éppen élelmet hordani a Nagyhegyre — Megbolondultál? Nekem nincs szükségem napi 20 fillérre! — Nem is pénzért, hanem jószántadból. — Ej, no magyarázd meg a dolgot. Nyögd ki, hogy mit akarsz. Pista soká merően nézett, mintha latolgatná, vájjon rámbízhatja-e a nag ytitkot. Aztán az ő csibészes módján odavágta: — Hát a partizánoknak enniök is kell ám! És bizony az ételnek nincs lába, hogy magától másszon fel a Nagyhegyre. Meglepett, de meg is riasztott ez a szó: partizán. Hiszen az iskolában nap mint nap egyebet sem hallottunk, csak azt, hogyha a partizánokat elfogják, élve halálra kínozzák őket Ha pedig olyat fognak el, aki nekik segített, hát élve nyúzzák meg. Mindez egyszerre cikázott át rajtam és gyorsan megkérdeztem Pistától. — Na és hogy segíthetek ezzel az apámon? — Hát úgy, hogy minél hamarább győzünk, annál hamarább kerül haza az öreged. Szinte újraéledtem: édesapám hazajön, haza, ha győzünk! Nem. nem, ez szinte hihetetlenül hangzik, hiszen anyám már százszor elsiratta. De talán mégis van valami benne, ha győzünk! • .. zúgott a fejemben. Te is segíthetsz ... kavargott tovább a gondoiat. — Jól van no, veletek tartok, — csaptam kócos Pista kezébe Másnap egészen kora hajnalban már ott talpaltam nehéz hátizsákkal a hátamon a vágáson fölfelé, hogy mire 8 órakor megkezdődik az iskola, vissza is kerüljek. S ezután ezt az utat, ezt a jó 6 kilométeres fárasztó hegyi gyaloglást minden másodnap megtettem. Ha húzta a vállamat a hátizsák szíja, ha meg-megcsúsztam a sáros szekérúton és gyorsabb iramban kellett előrehaladnom, minden lépésnél azt hajtogattam: az apámért, ha hazajön, haza fog jönni... győzünk, győznünk kell! • A felszabadító Vörös Hadsereg még csak első hete volt a városban, amikor apám hazaérkezett. Elsőnek engem ölelt magához, könnyezve, mosolyogva. — Derék fiú vagy, nem hoztál rám szégyent. Megtetted a magadét. Derék fiú vagyl — De hiszen én voltam az oka, hogy... — Édes fiam, arra már ne is gondolj! — ölelt még szorosabban 'magához. Félénken néztem fel apám arcába és megkérdeztem megint kissé húzódozva, mint valamikor: — Ugy-e, az a bajuszos, mosolygós tekintetű bácsi a kifakult képen Sztálin volt? — Az? Hát nem tudtad? Igen, Sztálin elvtárs volt, -aki most viszszahozott hozzád. — Sztálin elvtárs? A nagy Szovjetúnió vezére? Hát 6 hozott nekünk téged is vissza? ö, akinek annyi gondja van, még rólunk is gondoskodik, apácska? Apám fogságtól erősen njegviselt csontos arca szokatlanul komoly, szinte ünnepélyes lett. A Uangja is ünnepélyes volt és mintha konnýek remegtek volna benne Va.ami különös, sodró hit áradt belőle, ahogy messzibe néző szemmel, lassan mondotta: — Igen, 6 mindenkiről gondoskodik, neki mindenkire gondja van, aki becsületesen dolgozik és két keze munkájával, egész élete munkájával törekszik, hogy ne csak neki, hanem másoknak is, a többi embereknek is jó dolguk legyen. Igen, ő adott és ad példát rá. hogy az ember életműve összeforrjon, egybeolvadjon egy egész nemzet sorsával. Kézenfogtam apámat és bevezettem a szobába. Kis Íróasztalom még mindig ott állt az ablak melletti sarokban és felette a falon ott függött a kép, Sztálin elvtárs képe, vörös szalaggal díszítve. Apám és én összenéztünk és boldogan, igen-igen nagy szeretettel öleltük át egymást. Cs K.